Ti ákácfák e kertben,
Ti szép emlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág,
 
Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek,
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.
 
Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok,
 
Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.
 
Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.
 
Itt ült e lombok alján,
Itt ült szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.
 
Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.
 
Ez volt a hajnal! Ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te rég teremtett ég.
 
Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.
 
Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!
 
Eljő ez is, de későn;
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép, arany szemfedő.
 
S a földbe ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sirunkra
Sötétkék éjeken.
 
(Nagykároly, 1848. október 22.)