Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arcon és e szemben
Mennyi lélek, Istenem!

Oh, ha bírhatnám e lelket,
Ezt a lelkes kisleányt!
Szólj, leányka, mondd, hogy téged
A szerelem még nem bánt.
 
Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már,
Mondd, hogy engemet szeretsz,
És ez a szó életemnek
Egy új teremtője lesz.
 
Én szeretlek, és szerelmem,
E végetlen áradat,
Mint a földet az özönvíz,
Eltemette múltamat.
 
Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.
 
Mit határzasz?... Már látásod
Megépíté mennyemet;
Oh, leányka, ezt a mennyet
Nem szabad ledöntened.
 
Im, letérdelek előtted
S esdve nyújtom föl karom;
Vonj föl engem kebeledre,
Vagy borúlj rám, angyalom!
 
(Szatmár, 1846. szeptember 8-9.)