A tavalyi év végének méltán nagy szenzációja volt Barack Obama elnöki önéletrajza első kötetének, az Egy ígéret földjének a megjelenése. A könyvre való hosszú várakozás idejében sorra vettem elő (újra) az elnöki memoárokat. Íme, a magyarul megjelent könyvek: míg a poszt első részében a számomra legfontosabb önéletrajzok szerepeltek, itt a továbbiakról írtam.

George W. Bush: Utam a Fehér Házba
A Charge To Keep - My Journey to the White House, 1999
Perfekt Rt., 2001
Sosem gondoltam volna, hogy őszintén érdekesnek fogom találni a második Bush elnök memoárjait. George W. Bush ugyanis, aki az USA 43. elnökeként 2001 és 2009 között szolgált, aktív idejében sosem tudta igazán elnyerni a szívemet. Nagyon tiszteltem amiatt, ahogyan a 2001-es terrortámadások idején megjelent és cselekedett. Legtöbb intézkedésével azonban nem tudtam azonosulni, rossz szónoknak, jelentéktelen politikusnak és ügyetlen közszereplőnek tartottam, és úgy véltem, méltán távozott második elnöki ciklusa végén a legnépszerűtlenebb elnökök egyikeként.
Amikor azonban felfigyeltem rá, hogy két memoár is megjelent a tollából magyarul, rájöttem, hogy talán ideje megismerkednem vele úgy, ahogyan ő maga szerette volna, hogy az emberek megismerjék. A kettő közül az első, az Utam a Fehér Házba ugyanis az az életrajz, amellyel Bush felkészült az elnökségére, s amelyben bemutatta magát és addigi életét leendő választóinak. Ha meglepődtem rajta mennyire lebilincselő volt Barack Obama elnökség előtti kötete, a Vakmerő remények, azon még jobban elcsodálkoztam, hogy a második Bush elnök e korai memoárja - bár irodalmilag és retorikailag még csak nem is hasonlítható elnökutóda műveihez - milyen olvasmányosra és őszinte hangvételűre sikerült. A kötet, amelynek elkészültét Bush kommunikációs igazgatója, Karen Hughes segítette, egy "emberbarát konzervatívot" állít a reménybeli olvasók elé. Egy hangsúlyozottan átlagemberes közszereplőt, akinek az apja az USA 41. elnöke, az anyja a 20. század második felének egyik legkarizmatikusabb first ladyje, az öccse Florida kormányzója, ő maga pedig jelentős vagyonra tett szert az olajiparban... De aki mégis, alapvetően a baseball, a család és a vallás iránt érdeklődik a legjobban.
Olvasás közben mindvégig úgy éreztem, hogy - bár a könyv "hőse" természetesen Bush - olyan elnöki memoárt olvasok, amelynek igazán nincsen főszereplője. Csak központi alakja van, akivel érdekes és furcsa dolgok történnek, ő pedig ügyesen alkalmazkodik ezekhez, s végül ott találja magát Texas élén, majd pedig az ország élén. A könyv első megjelenése után kibővült egy új előszóval, amelyet Bush már elnökként írt.

George W. Bush: Döntési helyzetek
Decesion Points, 2010
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010
Amikor azután Bush két ciklus után visszavonulhatott, nekilátott, hogy egyfajta opus magnumot írjon. Viszonylag röviddel azután, hogy belekezdett, vaskos elnöki életrajzzal állt elő, amelynek a megszületését többek közt Chris Michell, az elnök beszédírója segítette. A Döntési helyzetek már nem kronologikus biográfia. Ehelyett Bush életének meghatározó pontjait, szituációit emeli ki, mint például (a fejezetcímekkel szólva): Őssejtek, Hadiállapot, Afganisztán, Irak, Katrina, Pénzügyi válság...
Az új kötet csaknem kétszer olyan hosszú, mint az előző, s előszeretettel közül leveleket, jegyzőkönyvezett és emlékezetből rekonstruált beszélgetéseket, s von le bölcs tanulságokat. Amikor elkezdtem olvasni, ügyesnek ítéltem, mert egy ideig kezdtem nagyon közel érezni magamhoz az elnököt. Könyve ismét feldolgozza a múltját és a családi életét, de sokkal meghatóbban, frappánsabban és részletesebben mutatja be harcát az alkoholizmussal, küzdelmét azért, hogy apa lehessen, bonyolult és mégis tiszteletteljes viszonyát az apjával és az anyjával, politikai és baráti kapcsolatait. A memoárnak köszönhetően az átlagember maszk mögött egyre emberibbnek és érdekesebbnek tudtam látni Bush elnököt magát.
A könyv azonban azon semmit sem tudott változtatni, amit az elnök teljesítményéről korábban gondoltam: legyen szó az afganisztáni és főleg az iraki háborúról, a gazdasági válságról, az őssejtkutatásról vagy a guantánamói foglyokról. Olykor kifejezetten magyarázkodásnak ható kommentárjai ellenére könyve összességében mégis érdekes volt. És alaposan elgondolkodtatott. Vajon mennyire alakulnak másképpen a dolgok Amerikában, ha 2016-ban a republikánus elnökjelöltet nem Donald Trumpnak hívják, hanem Jeb Bushnak?

George Bush - Victor Gold: Előre tekintve! - George Bush önéletrajza
Looking Forward - An Autobiography (with Victor Gold), 1987
Széchenyi Kiadó, 1989
Elnöki kötetnek talán soha többé nem lesz olyan nevezetes magyar fordítója, mint az idősebb Bush elnöknek jutott. Ezt a Victor Golddal együtt írt memoárt ugyanis a kiváló műfordító Göncz Árpád ültette át a nyelvünkre, aki a kézirat leadása után nem sokkal már a Harmadik Magyar Köztársaság első köztársasági elnökeként szolgálta hazáját 1990 és 2000 között. George (H. W.) Bush 1981-89 között Reagan elnök alelnökeként, 1989-93 közt pedig elnöki utódaként, a 41. amerikai elnökként állt a világ talán legnagyobb hatalma élén. És bár könyvének hossza vagy nyelvezete biztosan nem igényelt volna olyan műfordítói tudást, mint az Updike, Faulkner, Tolkien és Thackeray szövegein edzett Göncz, van abban valami jelképes, hogy a Magyarország történetében szimbolikus szerepet elfoglaló Bush emlékiratait első köztársasági elnökünk fordította. Bush ugyanis jókor volt jó helyen: a közép-európai országok rendszerváltása idején ő vezette az USA-t, így neve mindenképpen kihagyhatatlan az országok történetéből.
Még akkor is, ha Bush politikusi pályája valójában sosem volt diadalmenet. Ez a tehetséges és óvatos, bár kissé merev politikus nagyon sokat várt az elnökségre. Röviddel az előtt, hogy alelnök lett, kis híján teljességgel leáldozott a politikai csillaga; ezután nyolc évet állt Ronald Reagan mögött, sokban egyet nem értve vele, de alelnökként őt és Amerikát szolgálva. Majd amikor végre elnyerte az elnökséget, mindössze egy cikluson át sikerült azt megőriznie, mivel nem tudott megoldást találni a belső, gazdasági problémákra. Mindez azt is elhomályosította, amelyben nagy eredményeket ért el: mint például a külpolitika, a Sivatagi Vihar hadművelet, vagy a hidegháború lezárása.
Számunkra, magyarok számára azonban ő az elnök, aki a zuhogó eső miatt eltépte várhatóan hosszú és unalmas beszédét, és inkább csak röviden, szeretettel, őszintén köszöntötte a rá várakozókat. Mindez megtekinthető az elnöki könyvtár felvételei között: 1989. július 11-én történt a Kossuth-téren, ahol minden fontos ember esernyő alól hallgatta a beszédeket. Kivéve Busht, aki először a felesége esernyője alatt várakozott, majd szeretettel felsegített Barbara Bushra egy esőkabátot is (5:00 - ezért a magyar közönségtől külön tapsot kapott), ő maga pedig egyedül ázott tovább, ám együtt a zászlókkal lelkesen integető nézők nagy részével. Átvéve az ünnepi szót, elutasította az ernyőt, mondván, "köszönöm, erre nincs szükség." (11:25) Azután beszélni kezdett, de valahogy senki sem tolmácsolta. Miután eddig tíz percen át hallgatta szendvicsben a monoton amerikai és magyar szöveget, most viszont senki sem jelentkezett, hogy a szavait magyarítsa, szemüvege alól felmosolyogva körbefordult, megkérdezve: "ezt fogja valaki fordítani?" (11:39) Majd miután megkezdődött a tolmácsolás, felemelte a lapjait és közölte, "itt az elkészített beszédem, de most eltépem, mert túl hosszú lenne. Hadd beszéljek fejből: rövid leszek." (11:50) És eltépte a lapokat... Mindez annyira meglepte a tolmácsot, hogy csak félig-meddig és késve sikerült lefordítania. Azt a plusz jelentést pedig főleg nem tudta visszaadni, ami a by heart - fejből, de szó szerint szívből angol kifejezéshez ezúttal hozzákapcsolódott: amikor ezt mondta, az elnök még kissé előre is hajolt és a pulpituson gesztust tett a mellkasa felé. De az ujjongásból ítélve a közönség ezt értette tolmács nélkül is. Majd Bush vágtázva szavalni kezdte kevesebb mint kétperces beszédét, a tolmács tökéletesen lemaradva, félreértve és összekeverve fordított belőle olykor-olykor valamit: a közönség viszont repült az elnökkel, minden mozdulatát, hangsúlyát, érzelmét tökéletesen "levette" angoltudás nélkül is. Úgy gondolom, hogy Bush e percekben nem egyszerűen jó kommunikátor volt, hanem kiváló elnök is. Azt mutatta fel a magyaroknak Amerikából, amilyennek az ideáljainkban képzeljük ezt az országot, a demokrácia és a szabadság hazáját.
Az Előre tekintve! e látogatás tiszteletére jelent meg, elején egy külön üzenettel a magyar népnek. Jó könyv lehet azok számára is, akik nemcsak a valódi Bush elnök iránt érdeklődnek, de az iránt a legenda iránt is, amivé itt változott, néhány percre, néhány napra, örökre beírva magát a magyar történelembe. (A beszédről pedig lásd még lentebb a Megjegyzést.)

Jimmy Carter: Teljes élet - Visszatekintés 90 évesen
A Full Life - Reflections at Ninety, 2015
Partvonal, 2016
Jimmy Cartert nagyra tartom. Ennek ellenére sosem volt igazán kedves elnököm. Észérvekkel számos kezdeményezését és elképzelését tudom értékelni, az érzelmeim azonban inkább más miatt kapcsolódnak hozzá. Hihetetlenül hosszú és teljes élete és az elnöksége befejezte után, a Carter Center élén végzett jószolgálati, humanitárius és demokráciavédelmező munkája az, ami őszintén lenyűgöz.
Az USA 39. elnöke 1977-től 1981-ig, egy cikluson át láthatta el feladatait az ország élén, s fiatal és középkorú politikusként tetteivel és elképzeléseivel megosztotta és éles vitákra késztette az országot. Érdekes módon azonban túl a hatodik és hetedik ikszen végül tökéletes személyiségnek bizonyult ahhoz, hogy gazdag élettapasztalatokkal és szabad, örökifjú szellemmel rendelkező, valóban bölcs egyesítőjévé váljon Amerikának. Jó kapcsolatot épített ki valamennyi őt követő elnökkel, fontos közügyekben számos esetben lelkesen segítette munkájukat, legyen szó akár demokratáról, akár republikánusról. S tiszteletreméltó kora miatt a jelenlegi elnöki összefogásnak is markáns alakjává vált: érdemes például megnézni a filmet, amelyben valamennyi életben lévő volt elnök, Clinton, Bush és Obama, s természetesen a jelenleg 96 éves Carter, mindmáig az egykori amerikai elnökök korelnöke, is a koronavírus elleni oltás mellett agitál. A rövid összeállítás az oltási igazolványát mutató, mosolygó Carter képével és hangjával ér véget: s természetesen e filmben is, mint mindig, ott szerepel mellette szeretett felesége, Rosalynn.
A Teljes élet Carter 90 évesen írt, sokadik memoárja, magyarul azonban az első és egyetlen. Rengeteg érdekességet megtudhatunk belőle életéről, pályájáról, családjáról, a korabeli Amerikáról, elnökségéről, sikereiről és kudarcairól, s valóban bölcsnek és különleges embernek ismerhetjük meg - sőt, illusztrációként néhány festményét is megtekinthetjük: az asztalosmunka mellett ugyanis a festés a hobbija az utolsó tizenöt évben...

Ronald Reagan: Egy amerikai élet
An American Life - The Autobiography, 1990
Antall József Tudásközpont, 2014
Be kell valljam, hogy elfogult vagyok Ronald Reagannel kapcsolatban. Részben az elnökség szempontjából: miközben érzékelem politikai pályája, gyakorlatias antikommunizmusa, táborállító republikanizmusa, az Irán-kontra-ügy vagy a reagani gazdaságpolitika ellentmondásait, mégiscsak lenyűgöz az a mágikus vonzerő, amellyel politikus személyisége meghódította Amerikát és a világot. Az USA 1981-89 közt szolgáló 40. elnökének sok szempontból nem lehetett ellenállni: egy szeretett nagyapa kedélyessége és egy úthenger megállíthatatlansága találkozott benne minden idők egyik legjobban időzítő angol nyelvű szónokával. Hibái és tévedései ellenére minden 20. századi republikánus elnök közül őt érzem a legnagyobbnak.
Másfelől elfogult vagyok Ronald Reagannel, a színésszel szemben. Senkivel kapcsolatban nem szeretem a személyeskedő és becsületsértő bonmotokat, de Reagan esetében különösen irritálnak azok a kijelentések, amelyek vagy az egész elnökségét tekintik színészkedésnek, vagy a színészi pályájára nézve fogalmaznak meg lesújtó következtetéseket, utalva arra, mivel színészként nem volt keresnivalója a pályán, hát lett belőle politikus.
Egyrészt nem attól válik valaki "nagy kommunikátorrá", hogy csepűrágóként szerepet játszik, viszont nem lehet jó elnök, s eleve sosem jut ilyen magasra az a politikus, aki nem képes megalkotni önmagát, ebben pedig igenis kell, hogy legyen valami színészien önreflektív, akkor is, ha az ember eredetileg közösségszervező, jogász vagy földimogyoró-termesztő. Másrészt van Reagannek néhány olyan filmje, amiben borzongatóan nagyot alakít. Mind közül kiemelkedik az 1942-es Kings Row, amelyben az általa játszott, csillogóan amerikai sorsú és magabiztos mosolyú Drake McHughnak váratlan balesete után mindkét lábát amputálják. Az a(z állítólag elsőre felvett) pillanat, amikor az ágyában felébredő Drake felfedezi örök csonkaságát és elemi kétségbeeséssel felüvölt - Where's the rest of me? -, szerintem mindenkit meg tud győzni róla, hogy Reagan sokkal jobb színész volt, mint amilyennek tartani szokták. Az már külön történet, ezt a korai sikerét miért nem tudta igazán kihasználni (rögtön utána bevonult), miért érdekelte jobban a színészszakszervezeti munkája, mint a filmek, miként fordult végül a politika felé, s miként vált belőle a külpolitika, a hidegháború története és a globális világtörténet szempontjából megkerülhetetlen jelentőségű amerikai elnök.
Ami a Robert Lindsey-vel megalkotott memoárját illeti, igencsak érdekes, mivel egyszerre enged közel az elnökhöz és tart tőle kellő távolban. Reagan zátonyra futott első házasságáról például kerek három és fél sort tartalmaz, ugyanakkor az egész könyv, még a részletes politikai elemzések is felfoghatóak egy Nancy Reagannek címzett hódoló tisztelgésként, neki szól az ajánlás is. Részletesen beavat az elnök ifjúkorába és hollywoodi pályáját is elemzi, mindez mégis valahogy belefér a könyv első harmadába, mert igazán nem fontos számára. Nem is beszélve az Irán-kontra ügyet bemutató mintegy száz oldalról, amely tökéletesen és szuggesztíven meggyőzött az elnök jóhiszeműségéről - mindaddig, míg be nem csuktam a könyvet. Szóval: olyan ez a kötet, amilyen egy kicsit Reagan lehetett az életben. És mint írtam már, vele kapcsolatban elfogult vagyok.

Nancy Reagan: Most rajtam a sor - Nancy Reagan visszaemlékezései
My Turn - The Memoirs of Nancy Reagan (with William Novak), 1989
Téka Könyvkiadó - Textúra Kiadó, 1990
Úgy tűnik, egyfajta hagyomány a modern elnökök esetében, hogy a feleségeik mindig előbb jelentetik meg a first lady-memoárjaikat, mint maguk az elnökök a saját önéletrajzukat. Obama könyve 2020-as, Michelle Obamáé 2018-as, Clinton önéletrajza 2004-es, Hillary Rodham Clintoné 2003-as. George W. Bush elnöki visszaemlékezése 2010 novemberében, Laura Bush magyarra le nem fordított könyve, a Spoken from the Heart viszont már 2010 májusában megjelent. Barbara Bush 1994-ben jelentette meg first lady-autobiográfiáját (A Memoir), férje, George Bush viszont csak 1998-ban adta ki az elnöki visszaemlékezéseit (A World Transformed). Így nem csoda, hogy míg Reagan könyvére 1990-ig kellett várni, felesége, Nancy Reagan már 1989-ben előállt a saját memoárjaival. Az azonban már a magyar politikai és könyvkiadási helyzet sajátossága, hogy míg a feleség könyve azonnal a boltokba került nálunk, a férj (sok szempontból nyilván fontosabb) könyvére majdnem negyedszázadot kellett várni (és jelenleg is beszerezhetetlen).
Nancy Reagan nem volt őszintén kedvelt first lady. Korabeli bírálói hibásnak ítélték, bármit tett. Sokakat zavart elképesztő karcsúsága, jellegzetes kosztümös-körömcipős-kalapos öltözködése (és kedvenc színe, a vörös), hangsúlyozottan finom modora, tárgygyűjtő szenvedélye. Nem is beszélve arról, ahogyan vaskézzel és komoly ízléssel végigvitte a Fehér Ház milliós felújítását. Pedig mindebben a prezidenciális imázsépítésben leginkább Jackie Kennedy nyomában járt, akit ma is nagyra értékelnek ezért. A Fehér Ház Truman óta nem esett át akkora megújuláson, mint Nacy Reagan idején: ma már sokan köszönik ezt az 1981-ben a lapokban mindezért pazarló, urizáló királynénak gúnyolt first ladynek. De nemcsak ez volt vele a baj: bírálták azért is, mert túl sokat beszél és nyilatkozik, túlságosan beleavatkozik a férje életébe és munkájába, nem testesíti meg eléggé a családanyákhoz fűződő képzeteket, mivel nem jó a kapcsolata felnőtt gyermekeivel, s drogellenes Just Say No kampánya nem lehet elég hatásos, hiszen mi hiteleset tudna mondani a témában egy porcelántörékenységű, nyilvánvalóan a kiváltságos elithez tartozó úriasszony. És persze attól kezdve, hogy valaki elpletykálta, kifejezetten felnagyították és kifigurázták asztrológiai érdeklődését is.
Épp ezért, véleményem szerint Nancy Reagannek jót tett az idő. Lecsengtek a botránykönyvek, amelyben gyermekei vádolták azzal, hogy rossz anya, és Donald Regan csalódott pénzügyminiszter és kabinetfőnök azzal, hogy rossz elnökfeleség, mert tanácsokat ad a férjének. Előbbiekkel volt ideje kibékülni, utóbbi pedig sokszorosan elfogultnak bizonyult a történészek kutatásai tükrében. Ma már egyértelműen ismét elvárják egy elnökfeleségtől, hogy stílusikon legyen, mint Nancy Reagan, aki saját korában még valóban feltűnő kivételt jelentett Rosalynn Carter cicomátlanul természetes és Barbara Bush szupernagyi-stílusa között. Ma, ha valaki a maga szempontjából meggyőzően képvisel egy jó ügyet, akkor is jut neki elismerés, ha azt professzionálisan műveli, mint Michelle Obama, de akkor is, ha némiképpen ügyetlenebbül, mint Laura Bush (vagy Nancy Reagan). S a közvélemény legalább valamennyire leszámolni látszik azzal is, hogy Amerika első családjának a tökéletes családnak kell lennie: főleg, mert tökéletes család valószínűleg nem létezik. A "nép" végigszemlélte a Clintonok házassági válságát, a második Bush elnök könyveinek és emlékezéseinek hála teljesebb képet kapott a két Reagan családjával sokszor idealizálva szembeállított Bush-família mindennapjairól, s még Obama és felesége is beszélt vitathatatlan mintacsaládjuk nehezebb időszakairól. Így már távolról sem tűnik olyan egyszerűnek a korábbi képlet, vagyis hogy hibáztassuk egyedül Nancy Reagant, a first ladyk világában ritka jelenséget, a Második Feleséget azért, hogy élete során neki és férjének nem mindig volt felhőtlen a viszonya a gyerekeikkel. Az pedig, amit a kortársak még nagy számban elítéltek, vagyis hogy Nancy Reagan 1987-ben, amikor megtudta, hogy mellrákja van, gondolkodás nélkül a maszektómia (a sokak szemében még ma is a nőiesség elvesztését jelentő mell-eltávolítás) mellett döntött, s hetekkel utána visszatért elnökfeleségi feladataihoz és a nyilvános szerepléshez, ma már egyértelműen nem a karrierizmus, hanem az okos, öntudatos és bátor női viselkedés mintapéldája a legtöbb nő számára.
Amikor a könyvét megírta, Nancy Reagan még alapvetően úgy érezte, védekeznie és magyaráznia kell. Társírója sem tudta kigyomlálni a kötetből az olykori sértődöttséget, de került bele jó néhány elegáns, megtapsolni való visszavágás is. Abból kiindulva pedig, miként bánt később a sajtó a még Nancy Reagannél is önállóbb elnökfeleséggel, Hillary Clintonnal, be kell valljam, sok helyen hajlok arra, hogy Nancy Reagan sajtóval kapcsolatos kifejezett elfogultságaival is egyetértsek olykor-olykor. Abban ugyanis annak ellenére, hogy ő maga is követett el hibákat, a first ladynek tökéletesen igaza volt, hogy a sajtó kötelességei, vagyis az objektív tájékoztatás, a vélemények szabad kinyilvánítása és az egészséges kételkedés nem azonosak a hisztériával, a boszorkányüldözéssel és a magasztos eszmék által megtámogatni vélt karaktergyilkossági kísérletekkel... Bár Reagan felesége hangsúlyozottan konzervatív, hagyománytisztelő, republikánus first lady volt, abban, ahogyan a korabeli média és a róla véleményt nyilvánító (férfi)politikusok kezelték és láttatták, sokban hasonlított a demokrata Hillary Clintonra.
És még valami közös volt bennük. Sokan szokták gúnyolni ezt, de tény: kevés olyan first lady volt, aki bármely elkapott pillanatban hatalmas, feltétlen, elfogadó és védelmező szerelemmel tudott az elnökférjére nézni. Hillary Clinton bizonyára közéjük tartozik, a műfaj koronázatlan királynője azonban Nancy Reagan. Az ő óvó, vigyázó, inspiráló, segítő és bálványozó tekintete és személyisége nélkül Ronald Reagan valószínűleg nem lett volna az az elnök, akit ismerünk. És hogy ez a feltétlen és örök szerelem nem függött a hatalom, gazdagság vagy siker vágyától, arra bizonyíték az, ahogyan Nancy végigkísérte élete ideálját az Alzheimer-kórral folytatott végtelen harcon is. Mindez visszamenőleg hitelesíti és még érdekesebbé teszi ezt a memoárt, hiszen ennek is ez a fő témája: Nancy Reagan ragaszkodása, szerelme és csodálata a férje iránt, akit úgy hívtak, Ronald Reagan.

Megjegyzés:
Nem kapcsolódik a memoárok témájához, csak képkeresés közben töprengtem el rajta.
Akartam fotót az idősebb Bushról az említett budapesti beszéd közben. Így találtam arra az emeletes butaságra, hogy az elnök beszédét azért tépte el, mert az az esőtől olvashatatlanná vált. Az interneten szinte mindenhol ez a legendaváltozat olvasható, pedig mostanában sokat írtak Bushról, hiszen 2018 végén hunyt el, 2020 októberében pedig Reagan után ő is szobrot kapott Budapesten. A tévedés gyakorlatilag minden írásban benne van. Így szerepel pl. a Múlt-kor történelmi folyóirat cikkében, az ATV nekrológjában, a HVG-ben, az Indexen, és a Szabad Magyar Szóban is, amely már azt is hozzáköltötte, hogy a szétázott papírlapokat úgy adták Bush kezébe.
A szándékos és véletlen álhírek korában arra bíztatok mindenkit, látogasson fel a republikánus elnök elnöki könyvtárának Youtube-csatornájára, és nézze meg a filmet, amelyen Bush kabátja és öltönye védettségéből egy tökéletesen száraz papírpaksamétát húz elő, amely annyira nem vizes, hogy alig lehet eltépni. Egészen másról szólna ugyanis a történet, amelyben az elnök-Chaplin úgy összevizezi a papírjait, hogy képtelen azokat elolvasni, ezért kétségbeesetten rögtönöz...
És másról a valóság, amikor egy fontos ember, az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki Magyarországra látogatott, képes lemondani azoknak a nagyon fontos dolgoknak a felolvasásáról, amelyeket otthon megtervezett, mert látja, hogy mindenki ázott, mint az ürge, ráadásul a beszédet megelőző rendkívül unalmas és hivatalos tíz percben már nyitott szemmel aludt a hallgatóság, vagyis az egész ünnepség tökéletesen eltérült valódi céljától: hogy az amerikai küldöttség a szabadság és demokrácia inspiráló üzenetét hozza el a magyaroknak. Ezért változtat a programján, és spontánul, lelkesítően és röviden beszél: amiért azután őszinte örömmel ünneplik...
Kár, hogy a magyar sajtó képtelen végignézni 16 percnyi videóanyagot, s ehelyett inkább emlékezetből anekdotázik (vagy mások cikke alapján). De mindez nem probléma, ha nem az ő írásaik alapján sztorizgatunk tovább, hanem inkább a saját szemünknek hiszünk.
Képek: innen és innen.

Még 2016-ot írtak, amikor felfigyeltem egy pompás, új történelmi életrajz-sorozatra, amelyet a pécsi Kronosz Kiadó jelentetett meg, már 2014 óta. Ez volt a Sziluett, amely meghatározása szerint korszerű történelmi életrajzokat szeretett volna az olvasók kezébe adni, s amelynek máig tizennégy kötete jelent meg. Miután készítettem egy raktárbejegyzést a sorozatról, önállló posztban írtam rövid kedvcsinálót minden addig megjelent (akkor hat) kötetről, majd igyekeztem tovább folytatni az ajánlókat évről évre. Mivel azonban mára a sorozat több, mint duplaennyi kötetet számlál, eljött az ideje felosztani a posztot két részre. Így a régi helyen, a Sziluett - Tényleg korszerű történelmi életrajzok mindenkinek 1. című posztban maradtak a huszadik századi biográfiák, a korábbi századok hőseiről szóló köteteket pedig átköltöztettem ide. Jó olvasást mindenkinek!

Laczlavik György: Kettős pecsét alatt - Várday Pál esztergomi érsek, királyi helytartó (1483–1549)
2014
A szerző: az 1975-ös születésű történész a MNL Országos Levéltára főlevéltárosa, ez a második önálló kötete.
A főszereplő: Várday Pál az 1510-es évek elejétől a magyar királyi udvar tisztviselője, alkincstartó, majd kincstartó volt. Egyházi karrierje veszprémi püspökként indult (1520-1524), Mohács előtt egri püspök volt (1524-1526), majd haláláig esztergomi érsek. 1542-től haláláig az ország világi vezetői közül az egyik legfontosabb, királyi helytartó lett belőle. 1538-tól több ízben ajánlották bíborosnak is.
A terjedelem: 158 oldal.
Miért tetszik? Az élvezetes stílusú, s a puszta okleveles és hivatalos adatokból egy szinte tökéletesen folyamatos és "történetes" narratívát felépítő kötet véleményem szerint az egyik legjobb a sorozatban. Bemutat egy méltatlanul (leginkább az egyháztörténeti csatározások, majd a "kurucos-szabadságharcos" koraújkor-felfogás miatt) elfelejtett történelmi hőst a 16. századból, akinek a makacssága, tehetséges politizálása és kitartása nélkül a Mohács utáni Magyarország talán nem is tudott volna talpra állni. Kifejezetten izgalmas könyv egy teljességgel félreismert emberről.

Péterfi Bence: Egy székely két élete - Kövendi Székely Jakab pályafutása
2014
A szerző: az 1985-ös születésű történész az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója, ez az első önálló kötete.
A főszereplő: Kövendi Székely Jakabról (1445k.-1504) - véleményem szerint - csak azok hallhattak eddig, akik kifejezetten a Mátyás kori nemesi családok felemelkedésével és bukásával, Corvin János életével vagy Mátyás külföldi hódításaival foglalkoztak. A vitatott származású székely nemes, aki talán olvasni, írni sem tudott, stájer főnemesként, birodalmi politikusként hunyt el. Félelmetes karriert futott be, s nehéz rájönni, hogy is lehetett képes erre.
A terjedelem: 168 oldal.
Miért tetszik? Teljességgel unikális történelmi életrajz, hiszen miközben látszólag unásig ismerjük Mátyás király életét és korát, beleolvasva Kövendi Székely Jakab történetébe, azonnal kiderül, mi mindent nem is szokás tudni belőle. Vajon mennyit olvashat egy érdeklődő történelemrajongó Mátyás stájer ügyeiről? Corvin János próbálkozásairól, amelyekkel meg akarta szerezni apja trónját? A pártváltó, egykor Mátyást támogató urakról? A kötet egy megismerésre méltó ember bemutatása.

Kasza Péter: Egy korszakváltás szemtanúja - Brodarics István pályaképe
2015
A szerző: az 1974-es születésű történész a Szegedi Tudományegyetem egyetemi adjunktusa, ez a harmadik önálló kötete.
A főszereplő: Brodarics István (1480-1539) magyar humanista elsősorban két dologról híres: reneszánsz leveleiről és a Zsigmond lengyel király számára elkészített leírásáról, amelyben összefoglalta a mohácsi csata történetét. Emellett élete során volt pécsi prépost, szentszéki követ és lengyel követ, váci püspök és pécsi püspök, majd elévülhetetlen érdemeket szerzett I. Ferdinánd és (Szapolyai) János Zsigmond kiegyezése, az 1538-as váradi béke megkötésének előkészítésében.
A terjedelem: 270 oldal.
Miért tetszik? A Mohács utáni időszak egyik legfontosabb politikusáról szóló könyv tartalmazza a humanista régi és frissen előkerült műveinek elemzését, ám elképesztően izgalmas történelmi nyomozás is, amely alapvető új eredményeket tartalmaz: mint Brodarics valódi születési éve, tanulmányainak valódi ideje és helyszíne, Szapolyait támogató politikájának helyes értelmezése, s annak bemutatása, miért fordult a váradi béke ellen röviddel azután, hogy mindent megtett megköttetéséért.
Varga Szabolcs: Leónidasz a végvidéken - Zrínyi Miklós (1508–1566)
2016
A szerző: az 1978-as születésű történész a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola habilitált főiskolai tanára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet tudományos munkatársa, ez a negyedik önálló kötete.
A főszereplő: Ahogyan az várható volt, a korábban már beharangozott Zrínyi-életrajz a szigetvári ostrom 450. évfordulójára jelent meg. Belőle megismerhető a 16. századi Magyarország egyik jellegzetes politikusa, katonája és nemese, a "végvidéki" kötődésű Zrínyi Miklós, a "Monarchia arisztokratája", aki nemcsak Szigetvár hős védője volt, magyar és horvát, sőt, összbirodalmi hős, s már halála után is legendás alak, de egyúttal családja vagyonát, rangját és birodalmi súlyát foggal-körömmel védelmező, trükkel és árulással is kiharcoló, folyamatosan politizáló és pártot választó kora újkori nagyúr is.
A terjedelem: 280 oldal.
Miért tetszik? Megrémített, hogy a fülszöveg azt írta a kötetről: "egyszerre történelmi regény és tudományos életrajz". Ne tessék máskor ilyet tenni: a két műfaj kizárja egymást! Az viszont igaz, hogy ez egy nagyon olvasmányos életrajz s egy tudományos munka is egyben. Mégpedig jó.

Véber János: Két korszak határán - Váradi Péter humanista főpap, kalocsai érsek pályaképe
2016
A szerző: az 1978-as születésű történész az MTA Titkársága Kutatóintézeti Főosztályának szakreferense, a Semmelweis Egyetem óraadója, ez az első önálló kötete.
A főszereplő: Kövendi Székely Jakab, Várday Pál és Brodarics István után ismét egy olyan történelmi személy mutatkozott be a sorozatban, akiről szinte semmit sem lehetett korábban olvasni, ám akinek az életrajza nélkül nem lehet megismerni sem Mátyás korát, sem a Jagelló-kort. Váradi Péter (1450k-1500) Vitéz János neveltjéből lett Mátyás humanista főpapja, esztergomi kanonok, királyi titkár, prépost, apát, pecsétőr, 1479-től titkos kancellár, 1480-tól kalocsai érsek. 1484-ben azonban Mátyás bebörtönözte, s csak a király halála után szabadult. Élete utolsó évtizedében nemcsak politizált, de egy leveleskönyvet is összeállított, amely elsőrangú forrás a kor megismerésére.
A terjedelem: 164 oldal.
Miért tetszik? Parádés kötet, amely száraz adatokból egy valódi életet ír meg, sok-sok adathelyesbítéssel, önálló kutatással és új tényekkel. Remélhetőleg a sorozat valamennyi későbbi kötete is ilyen jó lesz.

Oborni Teréz: Az ördöngös Barát - Fráter György (1482-1551)
2017
A szerző: az 1960-as születésű történész az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Kora Újkor Témacsoport vezetője, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék habilitált docense. Számos tudományos szakkönyv és népszerűsítő munka szerzője.
A főszereplő: Fráter György a kora újkori magyar történelem egyik legizgalmasabb főszereplője. Vitatott személyiség, akinek a jobb megismeréséhez az sem járul hozzá, hogy az általános iskolában mindenki találkozik Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének köszönhetően egy rendkívüli módon leegyszerűsített, enyhén démonizált megelevenítésével.
A terjedelem: 358 oldal.
Miért tetszik? Nagyon jó, hogy végre született Fráter Györgyről egy részletes és alapos tudományos életrajz. Olyan, amely a szakmának szól, de egyúttal az érdeklődő olvasók is bizalommal kézbe vehetik, s nem csalódnak. Barta Gábor Vajon kié az ország? című könyvén kívül tulajdonképpen nem is létezett olyan kötet, amely csak és kizárólag Fráter Györggyel foglalkozna magyar nyelven: eddig. Ez az életrajz rendkívül adatolt és alapos szintézis (mintegy ötszáz végjegyzettel, negyedszáz oldalnyi szakirodalom- és forrásjegyzékkel), de mégis egy regény érdekességével bíró olvasmány.

Bagi Zoltán Péter: Türkenlouis - Bádeni Lajos (1655-1707)
2019
A szerző: az 1978-as születésű történész Győr Megyei Jogú Város Városi Levéltárának főlevéltárosa, ez a harmadik önálló kötete.
A főszereplő: Bádeni Lajos (1655-1707) a legteljesebb mértékig elfelejtett alakja a magyar, sőt, tulajdonképpen az osztrák történelemnek is. Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf életében hihetetlen népszerűségnek örvendett, s valóságos celebritás volt, akinek mindenki jól ismerte még szívesen hordott vörös zubbonyát is. A törökellenes küzdelmekben kiérdemelte "a Birodalom pajzsa", a "Vörös Király" és a Törökverő Lajos (Türkenlouis) ragadvány-neveket, s ott emlegették Savoyai Jenő vagy Lotaringiai Károly mellett, sőt, előtt.
A terjedelem: 268 oldal.
Miért tetszik? Mivel a címszereplő szinte ismeretlen ma már minden olvasó előtt, betekintést nyerhetünk ősei és családja önmagában is bonyolult és kifejezetten izgalmas történetébe, tettei bemutatása közben egészen új fényben, friss hangsúlyokkal tanulmányozhatjuk az 1683-1692 közötti magyarországi törökellenes háborúk történetét, majd a könyv a középkorú őrgróf politikai játszmáival zárul, amelyek segítségével megpróbálta megszerezni a választófejedelmi címet és a lengyel koronát. Mindezt történészi alapossággal, de egy regény izgalmával megírva...

Oross András: EUrópa GÉNiusza - Savoyai Eugén élete és kora (1663–1736)
2019
A szerző: az 1979-es születésű történész a Magyar Nemzeti Levéltár Bécsi Magyar Levéltári Kirendeltségének levéltárosa, ez a harmadik önálló kötete.
A főszereplő: Savoyai Eugén (1663-1736) a francia nemesi családból származó herceg (Prinz Eugen), aki mégis Ausztria szolgálatában szerzett a kor Európa-centrikus szemszögéből igazi világhírnevet, alig-alig ismert alakja a magyar történelemnek. Sokan talán nem is úgy gondolnak rá, mint magyar történelmi hősre. Lotaringiai Károly mellett ugyan néha szóba kerül a Buda visszafoglalásáról szóló szövegekben, de a legtöbben valószínűleg két-három életrajzi állítást sem tudnának róla megfogalmazni. Pedig szobra ma is ott áll a Budavári Palota és a bécsi Hofburg előtt is...
A terjedelem: 224 oldal.
Miért tetszik? A rendkívül eredeti látásmódú, szójátékos címéhez méltóan humoros, könnyedén lebilincselő és velejéig szakszerű életrajz egyik legkedvesebb történelmi könyvemmé vált. Pedig korábban nem gondoltam, hogy ennyire érdekelni fog hőse, az egyszerre magyar, francia, osztrák, birodalmi és európai hadvezér és politikus. Az izgalmas kötet minden témát felölel a Savoyai Jenő-szobrok történetétől a herceg vélt homoszexualitásának kérdésén át egészen műpártolásáig és hazánkhoz fűződő viszonyáig.

Tóth Ferenc: A hercegség nélküli herceg - Lotaringiai Károly (1643–1690)
2021
A szerző: az 1967-es születésű történész, romanista a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, ez a harmadik önálló, magyar nyelvű kötete.
A főszereplő: Lotaringiai V. Károly (1643-1690) címzetes herceg, a Szent Liga fővezére, a Budát visszafoglaló hadsereg főparancsnoka (s nem mellesleg Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak a nagyapja) olyasvalaki, akinek a neve 1686-nál szerepel a tankönyvekben és a lexikonokban (Savoyai Eugén és - a jórészt méltatlanul melléjük kerülő - Sobieski János neve mellett), sőt, szobra is van Budán, általában mégis alig tudunk róla valamit. Pedig a császári hadak fővezéreként és rendkívül tehetséges tábornagyként végigháborúzta az 1664-90 közti időszakot, mégpedig nagy sikerrel.
A terjedelem: 262 oldal.
Miért tetszik? Van abban valami jelképes, hogy Badeni Lajos és Savoyai Eugén után Lotaringiai Károly is életrajzot kapott a sorozatban. A birodalmi, vagy inkább összeurópai hősök és híres emberek megismerése saját magyar történelmi látószögünk tudatos tágítása és új összefüggések felismerése mellett akár még nemzeti büszkeségünknek is jót tehet.

"A Szép: igaz, s az Igaz: szép!" - gondolom, sokan tudják kívülről is az örökszép vers, az Óda egy görög vázához című Keats-költemény zárósorainak részletét Tóth Árpád fordításában. Én is tudom: arra azonban csak nemrég jöttem rá, hogy ez eredetileg nem így szólt. Keats szövegét ("Beauty is truth, truth beauty") Tóth Árpád az első megjelenéskor még sokkal kevésbé kiegyenlítően és szimbolistán fordította, így: "Igaz szépség s szép igazság".

Ennek a posztnak a három kötetében ezt találtam meg. Ráadásul mindnél véletlenül.

Virágvölgyi András: A király - Hunyadi Mátyás arcai
Pytheas, 2008
Szépség: A kötet létezésére csak véletlenül figyeltem fel: egészen mást kerestem, amikor rám talált egy kisfilm róla a Youtube-on. Karcsú, de hatalmas kötetről van szó, amely varázslatos beavatás Mátyás és a magyar reneszánsz korába. Minden oldalpárját együtt tervezte meg az író és a két könyvfestő-illusztrátor, Kelemen Ágnes és Jeney Zoltán. Itt látható munkájuk eredménye: színes, kalandos, lebilincselő könyvvilágot teremtettek, ahol a látványos és eredeti festmények, a meglepően találó versidézetek, az okos ismeretterjesztő szövegek sora és tizenhét rövid, izgalmas elbeszélés (vagy egymásba fűződő életrajzi fejezet) egybefűződve villantja fel Hunyadi Mátyás, egyik legnevezetesebb uralkodónk életének tizenhét sorsdöntő pillanatát, a király tizenhét arcát. Nem véletlenül írta a kötet egyik ajánlója, hogy A király tartalmában és megjelenésében is méltó Mátyás corvináihoz.
Igazság: A könyv különlegessége, hogy mesésen szép képei ellenére messzemenően igyekszik a tudható valóságot bemutatni. A kisregény (most így nevezném) izgalmas, feszült jelenetekben ismerteti meg az olvasóval a fiatal, trónját elfoglalni készülő Mátyást, a csaták vitézét, a szerelmes királyt, a türelmetlen uralkodót, s a haldokló hőst. A 17 részben elénk lép a halálra készülő Hunyadi László, a költő Janus Pannonius, a fiát féltő Szilágyi Erzsébet, a gyönyörű Borbála, Corvin János anyja, a művelt Beatrix, s mind az ármánykodó főurak, a hűséges tanácsadók, az írnok, a katona, a császár... Talán Erdődy János Mátyás-életrajzának egyes fejezeteit élveztem úgy, mint ezt a könyvet, különösen a Lent és fent című részt. Azonban a margón és a képek alatt olvasható információk a korabeli öltözködésről, társadalomról, fegyverekről, személyekről, eseményekről, s maguk a történetek is a legmegbízhatóbb és legfrissebb szakirodalom, közte Kubinyi András könyve alapján íródtak. Ugyanígy a képek minden részlete is messzemenőkig hiteles: nem véletlen, hogy a két rajzoló illusztrálta (Jámbor Lajossal együtt) a nekem olyan kedves Magyar Históriák című történelmi ismeretterjesztő sorozatot is.
Plusz: Az antikváriusnak nem tűnt fel, de véletlenül egy olyan könyvpéldányhoz jutottam hozzá, amelyet a szerző és a rajzolók dedikáltak 2008-ban...

Thomas L. Peacock: Nightmare Abbey - XIX. századi gótikus regény
Disciplina, 2019
Szépség: Teljesen véletlenül perdült elém a Disciplina Kiadó hirdetése, amelynek a hatására felkerestem az oldalukat. Itt azután kiderült, hogy egy igazán különleges, 19. századi gótikus regényt jelentetnek meg a korhoz és műfajhoz illő külsőségek közepette. A kemény kötéses, finom sárgás papírra nyomott, a Jane Austen-i kor könyvfedeleinek tipográfiáját megidéző borítóval ellátott Nightmare Abbey egy 1818-as angol kisregény (angol szóval novella) magyar szövegét rejti (Németh Bálint fordításában), amely egyszerre szatirikus és vadromantikus, lebilincselő és kacagtató kirándulás az angol irodalom mélységeibe.
Igazság: Thomas Love Peacock (1785-1866) a költő Shelley kortársa és hét évvel idősebb barátja volt. Ám míg a 29 évesen tengerbe veszett költőzsenire örökifjú, lángoló fiatalemberként emlékeznek, Peacock megérhette, hogy tisztes őszbe csavarodjon mint a Kelet-Indiai Társaság sikeres és szépen meggazdagodó főhivatalnoka. Ezzel azonban érdekes romantikusságát is elvesztette az utókor szemében. Pedig az ő csúfondáros, szatirikus látásmódjában is ott a zsenialitás szikrája, ráadásul hosszú élete alatt foglalkozott filozófiával és verstannal, írt hosszabb elbeszélő költeményeket és drámákat, közreadta a Shelley-ről szóló memoárját és jó költő is volt. A Nightmare Abbey pedig nagyon illik a korunkhoz: egyszerre regény és regényparódia, drámai jelenetek sora és túlzó kabaré, s egyúttal éles hangú, nagy látószögű töprengés az irodalom értelméről és az emberi kapcsolatok őszinteségéről.

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
21. Század, 2020
Szépség: Mivel ebben a posztban szép köntösű szépirodalom gyűlik össze, úgy érzem, ideje írnom a 21. Század Kiadó Hemingway-életműsorozatának külsőségeiről. Az elmúlt évben ugyanis már három kötet napvilágot látott: Az öreg halász és a tenger, a Búcsú a fegyverektől és az Akiért a harang szól, amely végül most, az újraolvasáskor ismét a legjobban tetszett a három mű közül. Némi habozás után jellegzetes és összetéveszthetetlen borítói lettek a Hemingway-köteteknek, eddig kék, vörös és lila alapszínekkel (felkészül a fekete), jellegzetesen domborított, végigsimításra váró, félig megszáradt temperát és ódon sírfeliratot egyszerre idéző névbetűkkel és szuggesztív kis képekkel. Magam csak azt nem értem, miért tartjuk még mindig elegánsabbnak a snassz kemény kötést szakadékony, de varázslatos papírborítóval, mint a varázslatos kemény kötést papírborító nélkül... De elfogadom, hogy ezt a sorozatot ilyennek álmodták meg. Nemsokára pedig érkezik a Fiesta - A nap is felkel!
Igazság: Hogy Hemingway csodás író, s ezt régi emlékek után a 21. Század életműsorozata fedeztette fel velem újra, tulajdonképpen véletlenül és akaratom ellenére, arról már írtam korábban, ott el lehet olvasni. A sok dolgot átértelmező, Gary Cooper és Ingrid Bergman főszereplésével készült, klasszikus film önmagában is tovább élteti a történetet, de a maga egyszerűségében és szépségében mégis eredetiben, a regényben él. Bár Sőtér István fordításával számos helyen voltam elégedetlen, az is jó, hogy nem változtak az évtizede ismert, bár talán kissé elfelejtett szavak: érdemes újraolvasni a könyvet. Kitartásról, bátorságról, szerelemről: azt mondják, Hemingway férfikönyveket írt, de ez mindenképpen inkább emberkönyv....

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek
Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal
Három érdekes könyv a történelemről

Már a boltokban van, bár az én polcomra még  nem került fel, Lee Child legfrissebb Jack Reacher-kötete, Az őrszem. Ez lesz az első olyan Reacher-regény, amelyet az író a testvérével, Andrew Childdal közösen írt. Alig várom, hogy olvashassam. Erre készülve gyorsan végiggondoltam, mit is vehettem kézbe az utóbbi időben Lee Childtól.

Összeesküvés - 2019. szeptemberi megjelenés
A 17. Reacher-regény
Utoljára 2019 nyarán volt alkalmam Reacher-regényekről írni itt, a blogon. Az Összeesküvés új, életműsorozatos borítóval ellátott kiadása három hónappal később jelent meg. Ez a teljesen egyéni hangvételű regény talán azért tud nagyon izgalmas lenni, mert hatalmas türelemmel és gonosz aprólékossággal adagolja az információkat a tökéletesen titokzatos és érthetetlen üggyel kapcsolatban, amely a középpontjában áll. Minden azzal kezdődik, hogy egy szivattyúállomáson találnak egy férfiholttestet. Az FBI és a rendőrség egy utazó férfit keres. Reacher pedig stopposként utazik egy száguldó csapdában...

Sohanapján - 2020. februári megjelenés
A 25., jubileumi Reacher-kötet, a 24. Reacher-regény
Ez a könyv lett a 2020 kedvenc könyvei listámon a 18. helyezett. Nagyon-nagyon tetszett, mivel legjobb, legreacheresebb formájában mutatta az író különös, egyszerre brutális és mély érzésű, praktikus és kedves, jövő-menő, mégis végtelenül megbízható hősét. Reacher a buszon észrevesz egy öregurat, akinek a zsebébe jól láthatóan hatalmas készpénzösszeg van begyömöszölve. Más is felfigyel erre, így Reacher nemsokára már egy tolvajtól menti meg az idős férfit. Ezzel azonban egy maffiaháború közepébe csöppen... A könyvet fekete humor és bonyolult cselekmény jellemzi, Reacher pedig - egyik legjobb formáját hozza.

A pók hálójában - 2020. májusi megjelenés
A 3. Reacher-regény
Mindig az volt az érzésem, hogy ez a kötet lett a legkevésbé olyan, amilyenek a Reacher-regények általában. A gonosz alakja túl erős, túl hangsúlyos benne: lebilincselő a maga vegytiszta, mégis közönséges gonoszságával, de egyszerűen túl sok játékidőt kap. Emiatt a fékezhetetlen őrültsége és öncélú kegyetlensége miatti viszolygás a könyv felében elhomályosítja a csendben nyomozó Reachert. Pedig maga a történet, a nyomozás a lezuhant katonai repülőgép utasai iránt, Reacher segítőkészsége - mindez csodás. Örülök, hogy az ekkor még a hangjával kísérletező Child nem ment tovább ezen a "főgonoszos" úton: többek közt ezért szeretem.

Az ügy - 2020. augusztusi megjelenés
A 16. Reacher-regény
Ez a kötet volt Reacher második időutazása a múltba. Az Elvarázsolt dollárok 1997-ben jelent meg, ezzel kezdődött a hős története, s innentől évről évre haladt előre és épült a figura, amelynek alapvetően jelene volt, nem pedig múltja. Ám a 8. regény, az Eltűnt ellenség rendkívüli módon visszarepített 1991-be. Ezt a receptet követi Az ügy is, amelyben Reacher 1997-es nyomozását kísérhetjük figyelemmel. Miközben maga a sztori is nagyon érdekes, hiszen egy katonai támaszponthoz köthető gyilkosságról van szó, megérthetjük, miért is szakít Reacher a katonasággal a történet végén, s hogyan kezdődik meg az Elvarázsolt dollárokból már ismert odüsszeiája.

Megjegyzés:
A gyönyörű, új életműsorozatban már csak két (három) kötet nem jelent meg (újra): a Lángoló sivatag, a Megérte meghalni (és a Nincs visszaút). Reménykedem, hogy a csodálatosan olvasóbarát kiadó, a General Press kitart, és kiadja ezeket is életműsorozatos külsővel. Egyelőre azt tudni, hogy a Lángoló sivatagot igen: májusban érkezik!

Link
Lee Child Jack Reacher-regényei magyarul  (novellalistával)

E posztban három újabb, a történelemről szóló népszerű könyv szerepel.

Hitler először
Idén januárban írtam le a véleményem egy bejegyzésben Richard Dargie Merényletek Hitler ellen - Férfiak és nők, akik megpróbálták megváltoztatni a történelmet című könyvéről, s kifejeztem reményemet, hogy a Hitler haláláról a szerzőnek nemsokára megjelenő Hitler utolsó napja - A végső órák története című kötete ennél azért jobb lesz... Nos, várakozásom teljesült: eme második könyv, amelyet Dargie egyébként a merényletekről szólónál egy évvel előbb, 2018-ban publikált, tényleg jobb lett a társánál.
Sőt, igazán érdekes kötetnek bizonyult. Ha számomra kicsit idegesítőek is voltak a fél-egyoldalas alfejezetek, a mai, egy pillantással áttekinthető internetes cikkek korában sok olvasó számára lehet kellemes meglepetés a könyv szellős szedése, sok-sok témája és változatossága. A kötet alapvetően kronológiai sorrendben mutatja be 1945. április 29. - május 1. eseményeit, sok érdekes, néha nem is olyan gyakran látott képpel illusztrálva a mondandóját, miközben érdekesen elkalandozik Hitler betegségei, párkapcsolatai, legfontosabb politikustársai vagy éppen Berlin végső ostromának témái felé.
Semmi újat nem tudtam meg a kötetből, s a téma iránt érdeklődőknek valószínűleg sokkal előbb nyomnám a kezébe valamelyik kedvencemet: Joachim Fest A bukás, vagy Sven Felix Kellerhof Hitler bunkere című kötetét. Mivel azonban ezek jelenleg még antikvár se igen kaphatók, figyelemfelkeltő első ismerkedést jelenthet a brit szerző kötete.
Ajánlom a könyvet.

Hitler másodszor
Ellentétben A történelem nagy rejtélyei sorozat Hitler halála című kötetével, amely szintén nemrég látott napvilágot. Nem tudom, mit vártam, hiszen korábban már a széria Tutanhamon sírja című darabja is volt a kezemben, s épp eléggé felbosszantott, hogy ne akarjak írni róla... De erről az albumról már muszáj.
Ennek a spanyol (angol?) sorozatnak ugyanis van egy elképesztő tulajdonsága: egyszerűen nem hajlandó eldönteni, hogy összeesküvés-elméleteket terjeszt vagy népszerű tudományos ismeretterjesztést végez. Értem én, ha deklarált cél volna az első, akkor én nem venném meg a könyveket, ha meg leszögeznék, hogy hűek a második célhoz, akkor a szomszédom nem venné meg... Mégis: nemigen lehet egyszerre két lovat megülni. Pedig ez a könyv (vagy a Tutanhamonról írt is) ezt az utat választja. Egyáltalán nem foglalkozik forráskritikával, vagy azzal, hogy attól, hogy valaki egyszer leírt valamit, azt más később logikusan, és többé-kevésbé egyértelműen meg is cáfolhatja. Egyáltalán nem tesz különbséget a nyilvánvaló hülyeségek, az évtizedes, elavult vélekedések, a modern tudományos eredmények és a nyilvánvaló konteók közt, hanem mindent egyenrangú, egymással még csak nem is vitatkozó, hanem egymást kiegészítő eredményekként mutat be. Például e könyv a 30. oldalon felteszi a bulváros kérdést: Miért nem találták meg a holttestét? (Hitlerét) Majd a felvezető szöveg közli a vélhető igazságot: "Hitler feltételezett maradványait 1970-ben megsemmisítették." Kérdem én, hogy lehetne megsemmisíteni olyasmit, ami nincs meg? Ja, tehát akkor megvan/volt a test... De a szöveg folytatódik: "Csak a koponya egy része és az állkapocs maradt meg, ezeket Moszkvába szállították. Hitelességüket illetően megoszlanak a szakértői vélemények." Ez így önmagában egészen szakszerűen is hangzana, ha nem derülne ki a 32-33. oldalról, nagyon helyesen, hogy az állkapocs egyértelműen hiteles lehet (plusz megvan Hitler foghídja, amelyet már 1945-ben azonosított a fogorvos és asszisztense), itt tehát nincs megoszló vélemény, a golyó ütötte koponyadarab pedig nem Hitleré, mert női, azaz itt sincs megoszló vélemény. Utóbbin talán azt értené a szerző, hogy "az egyik igen, a másik nem"? De ha ez nem lenne elég, van itt még egy ilyen mondat is: "Mindezek ellenére a Führer halálát övező rejtély tovább él. Noha úgy tűnt, hogy a Hitler állkapocsmaradványain elvégzett vizsgálat megerősítette annak hitelességét, Nick Bellantoni, amerikai archeológus 2009-ben, moszkvai tartózkodása idején összegyűjtött csontmintákon végzett DNS-tesztekkel bebizonyította, hogy a Führer Oroszországban őrzött koponyaszelete valójában egy 20 és 40 év közötti nőé." Öröm lehet egy ilyen könyvet fordítani, nem? A rejtély tovább él, mert noha az állkapocs Hitleré, a tőle teljesen független koponyacsontdarab nem. Mi? A következő mondat pedig már ide kapcsolódó szakértőként említi Hugh Thomast, aki viszont arról írt könyvet, hogy Hitler eljutott Argentínába...
Így a Führer ebben a könyvben 1945-ben beteg volt, vagyis teljesen egészséges, meggyilkolták, mégpedig az inasa, illetve a legközelebbi tanácsadói, vagyis öngyilkos lett, ugyanakkor meg is szökött, az oroszok segítségével, illetve Hanna Reitsch repülőgépén (ez külön tetszett, nyilván MacGyverként kapaszkodva alul, harmadikként a kétszemélyes gépen), Norvégiába ment, illetve Barcelonába, illetve egy antarktiszi bázisra, "amelyet feltehetően a XX. század ötvenes éveiben az amerikaiak és a britek nukleáris fegyverekkel semmisítettek meg" (26.), illetve sosem volt a bunkerben, csak egy hasonmás halt meg helyette, de előbb még összeházasodott Eva Braunnal, vagyis nem tette, sőt, Hitler végrendelete is hamisítvány, amely azért készült, hogy hazafiasnak tüntesse fel őt... Mi?
Nem tudom elhinni, hogy ezt a sorozatot egy rangos kiadónál pénzért árulják, mint tudományos-népszerűsítő albumsort. Egyébként akit a valóságok és valószínűségek érdekelnek, az erről szóló normális könyvekről itt írtam.

Egyiptom és bookazine
2019 nyarán írtam a blogon az Egyiptom - Fáraók, piramisok, titkok című bookazine-ról, mégpedig igencsak fanyalogva. 2021 januárjában kritizáltam halálra egy újabb látványos bookazine-t, az Amerikai elnökök könyvét, ezzel szinte egyértelműen azt bizonyítva, hogy az én kezembe nem érdemes ilyesmit adni. Most azonban épp ellenkezőleg: szeretnék ajánlani és dicsérni egy bookazine-t, amely ráadásul épp az ókori Egyiptomról szól.
Nemrég fedeztem fel a könyvesboltban a Fáraók - Az ókori Egyiptom rejtélyes uralkodóinak titkai, szarkofágjai, áldozatai és szertartásai című könyvet, amely nemcsak szebb kiállítású a másik két általam ismert bookazine-nál, de sokkal okosabb és megbízhatóbb is. A kötet 130 oldalon mutatja be a legnevezetesebb vagy legérdekesebb pályát befutott óegyiptomi uralkodókat, a kronológiai sorrendben közölt életrajzokat pedig érdekességek és kiegészítő anyagok szakítják meg. Így olvashatunk a fáraó átkáról (de tudományosan!), a megiddói vagy a kádesi csatáról, nevezetes egyiptomi műemlékekről, az egyiptomi mumifikálásról, vagy éppen a medzsairól, vagyis az ókori Egyiptom szudáni rendőreiről. A fáraók közt pedig, akikről hosszabban ír a kötet, ott szerepel nemcsak Dzsószer, Hufu, Hatsepszut vagy II. Ramszesz, de III. Amenhotep, III. Thotmesz, vagy Narmer is. Különösen értékes és érdekes az első rész azon fejezete, amelyben az 1-2. archaikus dinasztia nagy királyairól van szó, Dzserről, II. Ka-ról vagy Haszehemuiról. R. Kovács Anna fordítása is igényes, a képek, térképek, festmények és rekonstrukciós rajzok pedig igazán lenyűgöző ebben a kötetben.
Külön érdekesség, hogy a Fáraók egyes fejezeteinek vannak szerzői! (Ez volt, amit az Amerikai elnökök könyve esetében hiányoltam.) Az egyes oldalakon Edoardo Albert, Hareth Al Bustani, Lee Cavendish, Catherine Curzon, Alicea Francis, James Horton, Will Lawrence, Dave Roos, Scott Reeves, Dom Reseigh-Lincoln, David Smith, Frances White, Victoria Williams, Steve Wright nevét lehet olvasni, akik alapvetően az interneten is megtalálható tudományos-népszerűsítő újságírók. Mivel a Fáraók egyes oldalpárjai azonosak az Egyiptoméval, így a másik bookazine szerzői egy részének kilétére is fény derült...
Ajánlom a könyvet.

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel
Három könyv krimikedvelőknek
Három regény a Typotextől, kékben
Három népszerű könyv a történelemről
Három szakszerű könyv a történelemről
Három találkozás Sherlock Holmesszal

A tavalyi év végének méltán nagy szenzációja volt Barack Obama elnöki önéletrajza első kötetének, az Egy ígéret földjének a megjelenése. Én karácsonyra kaphattam meg, s hatalmas élvezettel olvastam végig. Ráadásul a könyvre való hosszú várakozás idejében egyszerűen rákattantam az elnöki memoárokra, legalábbis amelyeket magyarul is kiadtak. Valamennyit öröm volt elolvasni, de természetesen lettek különleges kedvenceim is. Íme, a magyarul megjelent könyvek: nem írtam mindegyikről hosszan, de igyekeztem mindegyiknél felvillantani, mi tetszett bennük. Az első részben a számomra nagyon fontos önéletrajzok találhatók, a másodikban pedig a továbbiak.

Barack Obama: Egy ígéret földje - Elnöki memoár
The Promised Land, 2020
HVG Könyvek, 2020
Azt hiszem, nyugodtan elmondható, hogy hatalmas várakozás előzte meg az Amerikai Egyesült Államok 44. elnöke önéletrajzának megjelenését. Még úgy is, hogy mindenki tudta, ez a monumentális, magyarul 760 oldalt számláló könyv "csak" egy első kötet lesz, amely 2011-ben, Oszáma bin Láden megölésével véget ér: s eddig eljutva az olvasó nem tehet mást, mint hogy lelkesen várja a folytatását.
Obama két cikluson keresztül, 2009 és 2017 között állt a világ talán legnagyobb hatalma élén. Számtalan jelentős eredménye között szerepelt az újfajta egészségbiztosítási program, az Obamacare beindítása, a sikeres megbirkózás a 2008-2009-es gazdasági válsággal és az USA új nukleáris stratégiájának kidolgozása. 2009-ben Nobel-békedíjat kapott. A legfontosabb dolog azonban, ami nélkül nem lehet beszélni Obamáról, hogy ő az Egyesült Államok első, s mindeddig egyetlen afrikai-amerikai elnöke, ilyen módon nemcsak önmaga, hanem egy szimbolikus figura is. Pontosabban: végigcsinálhatta volna a ciklusait egyfajta ön-emlékműként, figyelmeztetve rá, mi mindent jelent az, hogy ő foglalhatta el azt a széket, amelyben egykor Washington, Jefferson vagy Lincoln ült. Ő azonban ehelyett konfliktusokat és tévedéseket is kockáztatva igyekezett úgy kormányozni, mintha a (történelmi szempontból) vele kapcsolatos legfontosabb tény, a bőrszíne egyáltalán nem is számítana: és ennek köszönhető, hogy - a születési bizonyítványát nagy buzgalommal követelő keveseken kívül - talán valóban nem is számított az idő nagy részében. Számomra ez a leginkább lenyűgöző, s különleges is, hiszen mindezt kortársként élhettem végig.
Obama egyértelműen a hét kedvenc elnököm közé tartozik: függetlenül attól, hogy két ciklusának külpolitikai teljesítményét miként értékeli majd a történetírás visszatekintve, úgy vélem, számos szempontból tekinthető úttörő és példamutató elnöknek. Legyen szó akár az emberi és polgári szabadságjogok képviseletéről, akár a lehetőségig tisztességes kormányzásról, az őszinte politikai kommunikációról, a média a véleményszabadságot figyelembe vevő kezeléséről, vagy az elnöki házasság és család kirakatrendezés helyett normális működtetéséről, Obamától van mit tanulnia a következő elnökgenerációknak.
Memoárja lebilincselően érdekes, kifejezetten jó stílusú, elegáns, lényegre törő és őszinte. Aki ért elég jól angolul, az bizonyára még jobban élvezi hangoskönyvben, hiszen Obama kiváló szónok is. Jellegzetes, energikus, okos, de nem tudálékos beszédstílusát kifejezetten jó hallgatni, a memoár szövege pedig alapvetően az övé: sosem csinált tikot abból, mely politikai beszédeit fogalmazta más és melyeket ő, e könyvben is felsorolja a háttérkutató munkatársait. Olvasva azonban az Egy ígéret földjént mindenki számára egyértelmű lehet, hogy saját szöveg: az ember szinte hallja a lapokról a szerzőt. Beavatás az elnöklét, a diplomácia, a reformok és a politikacsinálás titkaiba: és egy igazán érdekes ember gondolatai és elképzelései a 21. század világáról.

Barack Obama: Vakmerő remények - Gondolatok az amerikai álom újraélesztéséről
The Audacity of Hope: Thoughts on Reclaiming the American Dream, 2006
Cor Leonis Kiadó, 2008
Obama azonban korábban is írt nagyon sikeres könyveket: összesen négy kötet szerzője. Már az 1995-ös Dreams from My Father bestsellerré vált, sőt, sokakkal ez ismertette meg a fiatal politikus nevét. A Vakmerő remények, amely az elnökválasztási harc idején magyarul is megjelent, már a második könyve volt. Be kell valljam, korábban azért nem olvastam el - bármennyire is szeretem Obamát -, mert úgy véltem, ez egyfajta rövidéletű olvasmánynak termett kampánykönyv lehet.
Már tudom, hogy nagyot hibáztam: hiszen korábban is élvezhettem volna a szerző éleslátását, logikáját és stílusát. Ebben a könyvben, amely angolul érdekes módon az előtt jelent meg, hogy Obama fejében egyáltalán megfordult, hogy elindul az elnökjelöltségért, végtelenül olvasmányosan, csevegő hangon, de elképesztően sok adatra és tényre támaszkodva elmélkedte végig az ezredforduló utáni Amerika nagy témáit a demokratikus értékektől az alkotmányig, a hit és a vallás kérdésétől a rasszizmusig, a belpolitikától a külpolitikáig. Az eredmény egyszerre önéletrajzi, politikaelméleti, történelmi és filozófiai eszmefuttatás, amely ráadásul gyakorlati szempontból is értékeli Amerika utolsó fél évszázadának kormányzati, elnöki és (világ)politikai teljesítményét. Számos olyan dologról esik benne szó, amelyre az elnöki memoár is reflektál: mint a politikai szembenállás elviselhetetlenné mélyülése, a fokozódó radikalizmus, az olykor erőtlen demokrácia értékeinek megkérdőjelezése, vagy az USA világhatalmi szerepének csökkenése-anomáliái. Izgalmas látni, milyen gondolatokkal indult Obama, s hol tart most, mit gondol visszatekintve arról, mit sikerült megvalósítania.
Végül ez a kötet megadta nekem azt, amit egy kicsit hiányoltam a nagy önéletrajzból: míg annak csak az első kilencven oldala szól az elnök elnökség és kampány előtti életéről, addig a Vakmerő reményekbe szépen beleszövődik mindaz, amit a családjáról, tanulmányairól, fiatalságáról, házasságáról fontosnak tartott elmondani, őszintén és érdekesen. Ráadásul a Rassz című fejezetben részletesen elemzi azt, ami engem különösen érdekelt: saját viszonyát az afrikai-amerikai identitáshoz, rasszizmushoz, "félvérséghez", részben csonka, részben kiterjedt családjához. Ez pompásan kiegészíti a memoárnak azokat a részleteit, ahol Obama intellektuális fejlődéséről és szerteágazó gyökereiről esik szó, s arról, miként alakította ki úgy a kampányát és porgramját, hogy az mindenkit meg tudjon szólítani.

Michelle Obama: Így lettem
Becoming, 2018
HVG Könyvek, 2018
A poszt címében elnöki memoárok szerepelnek, Michelle Obama pedig egyelőre semmi jelét nem adja, hogy indulni szeretne egy elnökválasztáson. Viszont két cikluson át ő volt az USA első asszonya. Az önéletrajzok számomra attól érdekesek, hogy szubjektívek és őszinték, ha pedig emellett jók is, akkor minden ön-megalkotottság és érintettség ellenére is kikerekedik belőlük az igazság egy szelete. Obama két könyve épp ilyen. Viszont még sokkal érdekesebb őket úgy olvasni, ha tükörképként mellé állítható a First Lady visszaemlékezése: hiszen ebben a kötetben sokszor ugyanazt láthatjuk más fénytörésben, más súlyozással, vagy telve apró részletekkel.
Michelle Obama kötete beavat az első afroamerikai first lady életébe, ám sokban eltér elődei - általam olvasott - könyveitől. Az eredeti angol címnek megfelelően a könyvnek van egyfajta pszichológiai, tréningjellegű, motivációs vetülete is. Ha Obama legfeljebb csak a történelem tükrében hajlandó szemlélni a saját életét, akkor Michelle Obama könyvében az élettörténetének van (több) tanulsága, amely előrevihet másokat, hogy ők is "legyenek", ők is megérkezzenek oda, ahova ez a rendkívül erős, tehetséges és sikeres nő eljutott.
Ez az inspirációs hozzáállás főképpen a kötet első felében működik jól: úgy éreztem olvasás közben, hogy Michelle Obama sokkal fontosabbnak tartotta a fiatalkorát, mint a férje a sajátját. Feketének lenni, nőnek lenni, szembesülni a gettósodással, a rasszizmussal, harcolni azért, hogy eljuthasson oda, ahová vágyik és ahová való, a küzdelmek, megaláztatások, életpróbák nagyon izgalmasan kerültek megörökítésre ebben a részben. Teljesen magával ragadó Barack és Michelle szerelmének a története: izgalmas látni őket sokat akaró, de nagyon különböző fiatalokként. S megdöbbentő, hogy a politikának köszönhetően életük jelentős részét mennyire külön kellett leélniük, szinte távházasságban... Bevallom azonban, számomra itt többé-kevésbé véget ért a könyv erős része: a kissé bestseller-érdekességű harmadik rész ugyanis ahhoz talán túl rövid, hogy a Fehér Ház titkai iránt érdeklődők igazán elmerülhessenek benne, ahhoz azonban, hogy további inspirációkat kapjunk, kicsit túl üres és önismétlő (és megdöbbentett azzal, mennyire nem érdeklődik - legalábbis a könyve szerint - a politika iránt Michelle: az elnök feleségeként és végzett, okos jogászként én bizonyosan képtelen lennék ilyen távolságtartásra). Ezzel azonban valójában nem kritikát szeretnék megfogalmazni, inkább csak leszögezni, hogy bár mindketten nagyon szerethető személyiségek, Obama sokkal jobb író, mint a felesége. Ennek ellenére az Így lettem igazán jó olvasmányélménye lehet bárkinek, aki biztatásra és pozitív életmintákra vágyik.

Bill Clinton: Életem 1-2.
My Life, 2004
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004
Tisztában vagyok vele, hogy számos eredménye ellenére, és annak ellenére, hogy rokonszenves számomra, William Jefferson Clinton valószínűleg sosem fog bekerülni az igazán nagy elnökök sorába. És ennek nemcsak a Monica Lewinskyval kapcsolatos afférja lesz az oka, amely még napjainkban is mindenkinek először eszébe jut róla. Előbb, mint a Rabin és Arafat közötti békemegállapodás aláírása a Fehér Ház kertjében, előbb, mint a volt-jugoszláviai NATO-légicsapások, előbb, mint a sikeres deficitcsökkentő program, és persze előbb mint a nagyreményű, de megbukott egészségügyi reformkísérlet. A 42. elnökként 1993 és 2001 között vezette az USA-t. Truman óta ő volt az első demokrata elnök, aki két cikluson keresztül szolgálhatott, az első volt, aki már a második világháború után született, s minden idők harmadik legfiatalabban megválasztott elnöke is. Tevékenysége eredményeként Toni Morrison írónő "az USA első fekete elnökének" nevezte.
Azt azonban nem gondoltam volna, hogy Clinton ennyire jó író. Több kritika leírta, hogy a tizenegy fordító által sebtében összebarkácsolt magyar változatnak szinte nincs is stílusa (ez volt ugyanis az első olyan elnökmemoár, amely a külföldi megjelenéssel egy időben jelent meg nálunk is, ezért a kapkodás): nos, számomra ez a magyar szöveg még így is annyira hívogató és stílusos volt, hogy minden alkalommal alig vártam, hogy kinyithassam és folytathassam a szemrontóan apróbetűs könyvet. Amely (mindaddig, míg Obama ki nem adja az Egy ígéret földje 2.0-t) az egyetlen kétrészes elnöki memoár magyarul: 928 oldal annyira aprócska betűkkel, hogy Obama könyvének szedésével ez akár 1500-ra is felmehetne. Persze nem minden a terjedelem: az amerikai kritika nemigen kímélte Clintont, azt írva könyvéről, hogy őszintétlen, túlságosan énközpontú, elviselhetetlenül bőbeszédű és unalmasan részletes. Én azonban mindennek a tökéletes ellenkezőjéről tudok beszámolni: számomra olyan volt a könyv, mint egy izgalmas regény, amely töviről-hegyire bemutatja Amerikát az 1950-es évektől az ezredfordulóig, főhőse pedig egy tehetséges, szorgalmas, intelligens, de sokszor lusta, gyenge, sőt gyáva férfi, akinek hatalmas tervei és szilárd elvei vannak, sokszor azonban túl sokat akar túl gyorsan, szélmalomharcokba keveredik, vagy önmagát sem érti. Amennyiben ez a leírás hasonlít ahhoz, amilyennek Clintont a történészek szokták láttatni (szerintem igen), akkor az "őszintétlen" Clinton az igazat írta meg magáról...
Ez a színes, érdekes és sajátos nézőpontú mese sokat segített akkor is, amikor mások memoárjait olvastam: Clinton történetének köszönhetően ugyanis a Nixon-, a Ford-, s különösen a Carter-, a Reagan- és a Bush-kormányzat idejét is kiválóan meg lehet ismerni mind politikai, mind társadalmi szempontból. A fiatal Clinton ugyanis, világvégi gyermekkora után (az arkansasi Hope-ban született) megkezdett egy életet, amely a kapcsolatokról, a barátságokról, az ismeretségekről és a szívességekről szól (és ez utóbbin most nem a korrupciót értem). Már a középiskolától aktív volt mindenben, amiben szervezni, vezetni és újítani lehetett: ennek köszönhető a kép, amely Kennedy elnökkel ábrázolja a Rózsakertben, 1963-ban, ahová a Boys Nation fiúszervezet küldötteként jutott el... Innen pedig nem volt megállás: már az egyetemi évek és az ügyvédkedés évei alatt is folyamatosan ott mozgott és szervezett a választási harcok egyre elsőbb vonalaiban, emberközelből ismerte meg a hatvanas-nyolcvanas évek elképesztő mennyiségű befolyásos politikusát, fontos vagy tehetséges emberét helyi és országos szinteken, eközben pedig kiváló érzékkel a nyitottságra és az elfogadásra, "átlagemberek" sokaságával is - politikusmértékkel egészen - élő kapcsolatot tudott kialakítani. Hogy ez nemcsak az önéletrajz szépítése, arra bizonyíték, hogy alapvetően minden életrajzíró ezzel magyarázza Clinton karrierjét, s azt, ahogyan a különféle buktatóknál is mindig sikerült átlendülnie az akadályokon (még a saját maga által magának ásott gödrökön is átugorva).
Számos hibája mellett egyik jó tulajdonsága, hogy elképesztő mennyiségű emberre képes emlékezni évtizedekre visszamenőleg: ez viszont lebilincselően izgalmassá teszi a könyvet, mint lineáris történetmesélést, különösen egy olyan külföldi számára, aki nem az USA-ban töltötte az előző fél évszázadot. Ráadásul az is kibontakozik olvasás közben, hogy működik ezekben az évtizedekben a politika: kemény választási harcokkal, nagy vitákkal, ugyanakkor úgy, hogy bizonyos kérdésekben, bizonyos szituációkban egyetérthet demokrata és republikánus, illetve előfordulhat, hogy akik ellenfelek a politikai csatározásokban, magánemberként hálásak egymásnak, vagy netán barátok. Külön tetszett, hogy - bár ez Obamára is jellemző - Clinton könyve kifejezetten remek és okosan találó miniportrékat tud rajzolni olyanokról is, akik nem az ő politikai térfelén játszottak, mint például Bush elnök. (Obamánál legjobban az tetszett, amit John McCainről írt.) Az is érdekes, amikor olyan politikai szereplőkről ír, mint Jelcin, Putyin, Kohl vagy Barak: akár találóak a megállapításai, akár töredékes képet ad, mindenképpen sosem látott nézőponttal ismerteti meg az olvasóit.
Obama kötetével összehasonlítva Clinton memoárja valóban jobban koncentrál az emberre, mint az országra: hogy más az elképzelésük egy önéletrajzról, azt már a két könyv címe is mutatja - Életem versus Egy ígéret földje. Mintha Obama arról beszélne: pontosan miért tettük és helyes volt-e? Clinton kérdése viszont ugyanerre: mit tettem, miért, mit értem el vele? Ennek az "énközpontúságnak" köszönhető azonban, hogy Clinton megrajzolja saját képét a fiatalságáról: apjáról, aki meghalt az ő születése előtt, négyszer házasodó anyjáról, egész családját bántalmazó, alkoholista mostohaapjáról, akinek furcsa gesztussal kamaszként mégis felvette a vezetéknevét, kisvárosi rokonságáról, nagyapjáról a kisboltban, fekete és nem fekete barátairól, azokról az átlagemberekről, akik akár valaminek a jelképei vagy típusai is lehetnének, ha nem egy valóban létező elnök valóban létező életrajzának lennének a tökéletesen beazonosítható szereplői. Egész első kötete az elnöksége előtti életéről szól, számomra egyértelműen megnyerően.
Hasonló módon mutatja be a házasságát és az apaságát is: ezek a témák lineárisan belefűződnek az önéletrajz politikai, szakmai részébe, de, azt hiszem, ez a Clinton-házaspár esetében cseppet sem meglepő, hiszen Hillary Clinton mindvégig nemcsak otthon, de a munkában is társa a férjének. Azt, hogy sokat foglalkozik ezekkel a témákkal, több kritikusa is Clinton nárcizmusaként vagy önsajnáltatásaként értékelte. Számomra azonban érdekes volt, különösen az a három rész, ahol azt mutatta be, miként kötötték össze az életüket Hillaryvel, mit jelentett számukra a szülőség, s miként élték át és túl a Lewinsky-botrányt. Szerintem fontos, hogy erről is legyen szó a könyvben, hiszen Amerikában mindenkinek van véleménye Hillary Clintonról, vagy a Lewinsky-ügy miatti impeachmentről. A könyvben kiemelkedik Hillary alakja, egy igazán erős, okos és különleges nőé, akit ezer szál köt a férjéhez, házasságuk pedig egyedi és sajátos, mert miközben a két fél egyértelműen szerelmes egymásba, összetartozik, együtt dolgozik és büszkeséggel telve tekint a másikra, Clinton mégis szembesíti magát azzal, mikor és miért nem hűséges ehhez a házassághoz, amely nélkül mégsem akar létezni. Eközben pedig megismerhetünk egy mélypontokkal, de negyvenöt éve stabilan működő házasságot, aminek az jelenti a furcsaságát, hogy eleinte csak egy állam, Arkansas, később azonban már egy egész ország asszisztál hozzá nézőként, s utolsó megromlása politikai játszmák tárgyává válik magánéleti sérelem helyett. Már az is érdekes kérdés, van-e joga egy országnak erkölcsi ítéletet hozni a vezetőjéről, vagy egy ország vezetőjének magánéleti erkölcstelenséget elkövetni? Clinton hibája (ahogyan ő nevezi, bűne) alól az sem ad felmentést, hogy Roosevelt óta legfeljebb négy elnök nem követett el ilyesmit... Sokkal érdekesebb azonban, hogy Clinton történetében először néz szembe a megcsalással és következményeivel egy olyan elnökházaspár, ahol a megcsalt nő nem a háttérben áll, csendes elszenvedőjeként az eseményeknek. S a konfliktusnak is most először nem az a vége, hogy a feleség az elfogadásért cserébe vagy kizsarol, elér, megkap valamit, vagy pedig egyszerűen egyáltalán nem fontos annyira a férjének, hogy az törődjön az érzéseivel és a nézőpontjával.
Számos más témát is tudnék még említeni, ami miatt egyszer újraolvasni is újra fogom a Clinton-memoárt. Közvetve azonban ezt is Obamának köszönhetem: ha az ő könyve nem jelenik meg, sosem jutok el elnökelődje emlékezéseihez...

Hillary Rodham Clinton: Élő történelem
Living History, 2003
Geopen Könyvkiadó, 2003
Ez a kötet már régen a könyvtáram része volt: akkor ismerkedtem meg vele, amikor Hillary Rodham Clinton demokrata elnökjelöltként indult a 2016-os elnökválasztáson. Clintonnak azóta több jelentős önéletrajzi könyve megjelent angolul, de ezeket nem fordították le magyarra. 2014-ben a Hard Choice a first ladysége utáni pályáját mutatta be: szenátorságát New York állam élén, s külügyminiszterségét, illetve családi életének alakulását. Az elnökválasztás évében alelnök-jelöltjével, Tim Kaine-nel együtt adták ki a programjukról szóló Stronger Togethert. Majd miután a választáson a republikánus Donald Trump győzedelmeskedett, Clinton a What Happened című kötetében foglalta össze az eset tanulságait, s mutatta be azt, miként áll fel ebben a helyzetben, s miért harcol tovább az első nő, aki betöltötte egy nagy párt elnökjelöltjének a szerepét az USA-ban, s az első elnökfeleség, aki önálló és sikeres politikai karrierbe kezdett.
Clinton jól ír. A könyv rendkívül mértéktartóan bánik a témáival, s bár magyarul hatszáz oldal, egyáltalán nem túlírt vagy túl részletes. Sőt, megismerve Bill Clinton életrajzát, sokszor vágytam volna arra, hogy akár Hillary Clinton is fejtsen ki bővebben egyes élményeket, kérdéseket, részleteket, mivel elképesztően érdekes volt ugyanazt a dolgot két oldalról is megismerni, megvizsgálni és végiggondolni. Clinton családi gyökerei egészen mások, mint amilyenekről a férje beszámol, története azonban nem kevésbé érdekes. Könyvében könnyebb eligazodni, mivel nagyon szemléletes fejezetcímek mutatják, hogy az adott részben inkább a magánéletről, a szakmai életút eseményeiről vagy a közéleti tevékenységekről lesz szó, pl. Keleti szárny, nyugati szárny (Clinton önálló irodájáról a Fehér Házban), A nők jogai - emberi jogok (leghíresebb beszédéről), A szülőszoba (ez magáért beszél, de a sok jégről nincs szó benne...).
Valójában egyetlen fejezetnek nincsen igazi címe (1998. augusztus): ez szól arról, mit érzett, tett, mondott és gondolt Hillary Clinton az után a vasárnap reggel után, amikor Bill Clinton felébresztette, és elmondta neki, hogy eddig nem árulta el az igazságot Monica Lewinskyval kapcsolatban, akivel igenis volt intim kapcsolata. Ha valaki emiatt olvas bele az Élő történelembe, bulváros részleteket azonban nem fog találni. Ami sokkal inkább lebilincselő, s nem egy részletében meglepő volt számomra az első olvasásnál, ahogyan Clinton leírta, milyen zűrzavart okozott benne az az őszinte érzés, hogy míg magánemberként egyelőre látni sem képes az őt becsapó és megcsaló férjét, s a válás gondolatával is számot vet, közben amerikai állampolgárként alapvetően fontosnak tartja, hogy Bill Clinton maradjon az elnök, akiben - politikai szempontból - továbbra is feltétlenül bízik. Kétféle hűség, kétféle bizalom jelenik meg, s mindezt hitelesen sikerül ábrázolni, ahogy azt is, mit segített a kapcsolat újra-felépítésében a terápia, a hit, a barátság és a zene. Lehet, hogy van, akit zavar, hogy Clinton itt olykor őszintén, de emelkedetten, olykor pedig abszolút gyakorlatiasan fogalmaz, de ez több helyen is jellemző a könyvre, s számomra lebilincselő olvasmánnyá tette a szöveget.
A fenti kötetek kivétel nélkül tartalmaznak érdekes képmellékleteket, közülük azonban nekem az Élő történelemé tetszett a legjobban. Egy képaláírást szeretnék kiemelni, amely a szövegben is szerepel kicsit hosszabban, egyébként pedig majdnem az utolsó, a 73. képet kíséri. "Az első dolgok egyike, amelyet észrevettem Bill Clintonon, a kezei voltak - karcsú, elegáns csuklók, hosszú, kecses ujjak, mint egy zongoristáé vagy sebészé. Amikor együtt jártunk a jogi egyetemre, szerettem nézni, ahogy lapozza a könyveket. A kezein ma már nyomot hagyott az idő, a sok ezer kézfogás, a golfütő és a több mérföldet is kitevő, millió aláírás." Azt hiszem, ennyi romantika bőven belefér annak az érdekes nőnek az önéletrajzába, aki önmagáról olyan intelligens, erős, kompetens személyiség képét rajzolja meg, aki ugyanakkor hol túlságosan igyekszik megfelelni másoknak, hol pedig ki akar törni a megszokott keretekből, új célok felé, s akinek - talán - az egyetlen gyengesége, de egyben életútja motorja is a házassága. Erről a könyvről is azt érzem, hogy nagyon is érdemes az újraolvasásra.

A poszt második fele újabb hat kötetről szól.
Hillary Clintonról már itt is írtam.
Bill Clinton pedig James Pattersonnal jegyez egy krimi-thrillert, Az elnök eltűntet, amely nagyon tetszett nekem, s amelyről itt írtam.
A Hillary Clinton-idézet fordítója Kiss Marianne.