Idén februárban menetrend szerint megjelent a General Press kiadásában Lee Child tavaly őszi bestsellere, a legfrissebb Jack Reacher-történet, a The Sentinel. A magyarul Az őrszem címet kapó könyv fordítója ismét Child nyelvezetének és stílusának magyar újrateremtője, megalkotója, Gieler Gyöngyi. Ezúttal azonban egy új szerzőnév is olvasható a borítón: Andrew Childé.

A tavalyi év óta folyamatosan készültem erre az új Reacher-regényre. Eleinte úgy számoltam, ez lesz a jubileumi, 25. kötete a sorozatnak, de azután rájöttem, ha az egyetlen, minden addigi novellát tartalmazó novelláskötetet, nagy kedvencemet, A nevem: Jack Reachert is számolom, Lee Child bizony már túl van a negyedszázadik Reacher-köteten a 2019-ben megjelentetett Sohanapjánnal. Ezt végiggondolva logikusnak tűnt, miért éppen a következő, tehát 26. kötet előtt jelentette be, 2020 januárjában, hogy újabb Reacher-könyveit immár társszerzővel írja, az öccsével, a szintén író Andrew Childdal, majd fokozatosan át is adja neki a stafétabotot. Ha én lennék a rendkívül fegyelmezett szerző, aki évről évre előáll egy-egy új történettel, 1997 óta szünet nélkül, folyamatosan, valószínűleg magam is úgy érezném, hogy 66 évesen, negyedszázadnyi munka után lassanként megérdemlek egy kis pihenést.

Másfelől annak is nagyon örültem, hogy Lee Child jó érzékkel nem vetett véget egy csapásra hőse életének (amivel az egész figurát bizonyosan sikerült volna tönkretennie), de nem küldte el méhészkedni, tököt termeszteni vagy családot alapítani sem. Miközben ugyanis a történetek Reachere persze öregedhet, ha akarjuk (1960-ban született, vagyis napjainkra már túl van a hatvanadik születésnapján), valójában a figura tökéletesen kortalan. Bármelyik könyvben elképzelhetjük harmincasnak vagy negyvenesnek, s ebben még a történelmi hivatkozások sem kell, hogy megzavarjanak, hiszen a televízió és a mozi már a hőskorszaka óta (egészen máig) telis-tele van olyan karizmatikus, vonzó leading manekkel, akik negyven-ötvenévesen játszanak késő harmincasokat, mi pedig (legalább is a nők) nyugodtan rajongunk értük. Tom Cruise ötvenévesen bújt Reacher szerepébe (annak a regénynek, a Csak egy lövésnek a kortárs adaptációjában, amelyben Reacher egyébként negyvenöt éves), Alan Ritchson viszont figurához illően épp harminchét lesz, amikor kijön majd vele az első Reacher-regény tévéadaptációja: csakhogy az nem a kilencvenes években fog játszódni, mint a könyvalapja, hanem napjainkban... Megjegyzem, egyébként az akcióhős hatvanas Reacher-alak sem elképzelhetetlen: világéletemben úgy éreztem, hogy az Ismeretlen férfi vagy az Elrabolva Liam Neesonje eszményi lehetett volna mint Jack Reacher: de ez a hajó már elment...

Száz szónak is egy a vége: bízom benne, hogy a figura akár még egy évtizedig is velünk marad, főleg, hogy olyan markánsan felismerhető, mégis sokféle világban mozog: nem csoda, hogy a brand új honlapján akár annak alapján is válogathatunk a kalandjai között, hogy kisvárosi drámáról, nagyvárosi történetről, emlékezetes főgonoszról vagy világmegmentésről szeretnénk olvasni...

Ám mindannak ellenére, amit fentebb leírtam, azért kicsit izgultam, amikor elkezdtem olvasni Az őrszemet. A korábbi kötetek alapján annyira határozott képem volt a főhősről - nem is feltétlenül a kinézetéről vagy a képességeiről, hanem mindenekelőtt a praktikus, kissé ironikus világlátásáról, jól titkolt jóságáról, száraz humoráról, alaposan elrejtett érzelmességéről, takarékos brutalitásáról, technológiákkal szembeni gyanakvásáról, tekintélytisztelete teljes hiányáról -, hogy szeretett jellemzői egyikéről sem szerettem volna lemondani. Nos, Az őrszemben pontosan ugyanazt a Reachert találtam meg, mint az eddig könyvekben.

Bár fogalmam sincsen róla, milyen munkamegosztásban született a kötet, de véleményem szerint Andrew Child közreműködését szinte lehetetlen rajta észrevenni: sem a stílus nem változott, sem a történetvezetés nem lett eltérő. Ugyanakkor, a már megszokott módon, Az őrszem is olyan könyv lett, amilyen még nem szerepelt a sorozatban: bár Reacher korábbi kalandjai közül is voltak, amelyek egy kicsit jobban emlékeztettek egymásra, mint mások, a sorozat eddig még sosem vált önismétlővé, mindig, minden történetben, mellékhősben, cselekménybonyolításban olyat próbált ki, olyat adott és úgy szerkesztett, mint eddig még soha. Ebben a regényben  is megtalálni olyan elemeket, amelyek már az első két-három könyvben ott voltak: mint hogy Reacher kiáll a kisemmizettekért (főleg, ha zenészek), felméri a szituációt, ha valakit elrablás fenyeget, és habozás nélkül az áldozat mellé áll, vagy hogy visszafogott humorral képes viselni, ha ürügyet keresnek arra, hogy ártatlanul letartóztassák, és kifejezetten élvezi az ezzel kapcsolatos szócsatákat. Viszont a történet, amely egyszerre szól kibertámadásról és orosz kémkedésről, s egy névtelen kisváros átlagembereiről, teljesen új és nagyon izgalmas.

Érdekes volt olvasgatni az első kritikákat a regényről: most, hogy mindenki tudja, hogy figyelni kell a szöveget, mert társszerzővel van dolgunk, sok-sok összehasonlító elemezgetést lehetett találni arról, hogy biztosan Andrew Child modernségét, a sorozat megújulását mutatja, hogy a könyvben Reacher mobiltelefon-használattal is harcol, nemcsak az öklével, hogy kiberbűnözéssel van dolga, hogy a közelharcban gyorsabb, és sokkal jobban előregondolkodik, mint szokott, vagy hogy egyszerre akad dolga orosz kémekkel és kettős ügynökkel meg neonácikkal. Negatívumként pedig felmerült az olykori túlbeszéltség... Magam azonban nemigen értek egyet az effajta bölcselkedéssel. Az őrszem az eddig legrövidebb Reacher-krimi, bár ez csak annyit jelent, hogy a szokásos kb. 330-340 magyar oldal helyett 310-et számlál. Ám ez egyben mértéktartó szövegszerkesztésre utal, Andrew Child láthatólag nem kívánja túlírni a bátyját. Ami a harcok leírását illeti: emlékszem, amikor először láttam Guy Ritchie 2009-es Sherlock Holmes-át, arra gondoltam, hogy az, ahogyan a film vizuálisan bemutatja, miként látja már előre, a következtetés segítségével Holmes a verekedőpartnerei minden lépését, olyan technika, amivel nagyon el tudnék képzelni egy Lee Child-megfilmesítést is. Ugyanis pontosan ilyennek éreztem, ahogyan Reacher elemezte rendszeresen a hasonló szituációkat, először a legelső kötet, az Elvarázsolt dollárok 2. oldalán... Náci és más fehér szélsőségesek már az 1998-as második regényben, a Ne add fel könnyenben is szerepeltek. Kémek és beépített kettős ügynökök megjelentek már a 2003-as Kétélű fegyverben is, memóriakártya-kódok számítógépes feltörése a történet fontos csomópontja volt a 2007-es A baj nem jár egyedülben, és akkor még szó sem esett a 2015-ös Néma városról, amely olyan modern, sötét történet a dark netről, hogy modernebb és sötétebb se kell. (No meg kérdés az is, valóban a kiberbűnözés-e a fő téma Az őrszemben: de ennek megválaszolásához el kell olvasni a csavaros regényt...)

Ami pedig Reacher és a mobiltelefon esetét illeti: a figura minden civilizációs ártalomtól függetlenként teremtődött meg 1997-ben. Egy fantom volt: nem lakott sehol, nem hordott magával iratokat, nem használt bankkártyát (ami alapján tökéletesen követhetőek vagyunk), mindenhol készpénzzel fizetett, mindenhol rövid ideig maradt. (És ezért szerettük.) Szeptember 11. megváltoztatta némiképp a dolgokat: Reachernek is muszáj volt a fogkeféje mellé zsebre tenni az útlevelét és a bankkártyáját, különben sehová sem utazhatott volna, sőt, esetleg Guantánamóban találta volna magát terrorizmus gyanújával. De ennyi tellett tőle: azt senki se várja egy joggal és állandó jelleggel gyanakvó, volt katona világutazótól, hogy ok nélkül beszerez egy Androidos okostelefont, majd arról írogat a nem létező barátainak és lájkolgatja a kedvenc kávézóit, miközben lehet, hogy még én is rá tudok jönni, miként tudnék belekukucskálni a mobiljába... Ha szüksége volt rá, Reachernek soha nem volt problémája a technológia használatával, így eldobható és elkobzott mobilok egész garmadájával operált már a 2005-ös Csak egy lövésben vagy a 2009-es Elveszett holnapban is. Viszont számomra a Child-könyvek egyik értéke, hogy cselekményüket soha nem a csillivilli technológia adja önmagában, mint sok modern thrillerben: hiszen még egy titkos kormányprojekt programozójával is előfordulhat, hogy egy áram nélküli pincében az öklével kell megvédenie magát...

Így hát én semmiképpen sem ezekben a modernistának kijelölt történetelemekben vélem felfedezni Andrew Child kézjegyét. Sőt, épp úgy gondolom, hogy ez a regény kifejezetten óvatosan építkezett: bár az interjúk alapján cselekménye nagy részét már a fiatalabb testvér találta ki, bátyja pedig inkább a kidolgozáshoz adott tanácsokat, sok-sok részletében, hangulatában, hagyományában megidézte a korábbi könyveket - de nem szolgaian, inkább nosztalgikusan, jól esően. Viszont arra felfigyeltem, hogy Reacher egy kicsit, egy egészen kicsit beszédesebb lett benne, ami a szópárbajokat illeti. Bár a könyv E/3. személyű narrációval rendelkezik, mintha az eddig megszokottnál több fanyar egysoros szerepelne benne kedvenc hősünktől...

Így hát kíváncsian várom, merre megy tovább a sorozat, változik-e a figura a későbbi könyvekben, s ha igen, merrefelé. Mindenre nyitott vagyok, és alig várom az újabb  kötetet...

Linkgyűjtemény
Lee Child Jack Reacher regényei magyarul (novellalistával)
Becsületes, intelligens, brutális - Jack Reacher
Elvarázsolt dollárok
Ne add fel könnyen
A pók hálójában
A titokzatos látogató
Lángoló sivatag
Hiba nélkül
Kétélű fegyver
Eltűnt ellenség
Csak egy lövés
Rögös út
A baj nem jár egyedül
Nincs mit veszítened
Elveszett holnap
61 óra
Megérte meghalni
Az ügy
Összeesküvés
Nincs visszaút
Bosszúvágy
Néma város
Esti iskola
A nevem: Jack Reacher
Éjféli szállítmány
Múlt idő
Sohanapján