A tavalyi év végének méltán nagy szenzációja volt Barack Obama elnöki önéletrajza első kötetének, az Egy ígéret földjének a megjelenése. Én karácsonyra kaphattam meg, s hatalmas élvezettel olvastam végig. Ráadásul a könyvre való hosszú várakozás idejében egyszerűen rákattantam az elnöki memoárokra, legalábbis amelyeket magyarul is kiadtak. Valamennyit öröm volt elolvasni, de természetesen lettek különleges kedvenceim is. Íme, a magyarul megjelent könyvek: nem írtam mindegyikről hosszan, de igyekeztem mindegyiknél felvillantani, mi tetszett bennük. Az első részben a számomra nagyon fontos önéletrajzok találhatók, a másodikban pedig a továbbiak.

Barack Obama: Egy ígéret földje - Elnöki memoár
The Promised Land, 2020
HVG Könyvek, 2020
Azt hiszem, nyugodtan elmondható, hogy hatalmas várakozás előzte meg az Amerikai Egyesült Államok 44. elnöke önéletrajzának megjelenését. Még úgy is, hogy mindenki tudta, ez a monumentális, magyarul 760 oldalt számláló könyv "csak" egy első kötet lesz, amely 2011-ben, Oszáma bin Láden megölésével véget ér: s eddig eljutva az olvasó nem tehet mást, mint hogy lelkesen várja a folytatását.
Obama két cikluson keresztül, 2009 és 2017 között állt a világ talán legnagyobb hatalma élén. Számtalan jelentős eredménye között szerepelt az újfajta egészségbiztosítási program, az Obamacare beindítása, a sikeres megbirkózás a 2008-2009-es gazdasági válsággal és az USA új nukleáris stratégiájának kidolgozása. 2009-ben Nobel-békedíjat kapott. A legfontosabb dolog azonban, ami nélkül nem lehet beszélni Obamáról, hogy ő az Egyesült Államok első, s mindeddig egyetlen afrikai-amerikai elnöke, ilyen módon nemcsak önmaga, hanem egy szimbolikus figura is. Pontosabban: végigcsinálhatta volna a ciklusait egyfajta ön-emlékműként, figyelmeztetve rá, mi mindent jelent az, hogy ő foglalhatta el azt a széket, amelyben egykor Washington, Jefferson vagy Lincoln ült. Ő azonban ehelyett konfliktusokat és tévedéseket is kockáztatva igyekezett úgy kormányozni, mintha a (történelmi szempontból) vele kapcsolatos legfontosabb tény, a bőrszíne egyáltalán nem is számítana: és ennek köszönhető, hogy - a születési bizonyítványát nagy buzgalommal követelő keveseken kívül - talán valóban nem is számított az idő nagy részében. Számomra ez a leginkább lenyűgöző, s különleges is, hiszen mindezt kortársként élhettem végig.
Obama egyértelműen a hét kedvenc elnököm közé tartozik: függetlenül attól, hogy két ciklusának külpolitikai teljesítményét miként értékeli majd a történetírás visszatekintve, úgy vélem, számos szempontból tekinthető úttörő és példamutató elnöknek. Legyen szó akár az emberi és polgári szabadságjogok képviseletéről, akár a lehetőségig tisztességes kormányzásról, az őszinte politikai kommunikációról, a média a véleményszabadságot figyelembe vevő kezeléséről, vagy az elnöki házasság és család kirakatrendezés helyett normális működtetéséről, Obamától van mit tanulnia a következő elnökgenerációknak.
Memoárja lebilincselően érdekes, kifejezetten jó stílusú, elegáns, lényegre törő és őszinte. Aki ért elég jól angolul, az bizonyára még jobban élvezi hangoskönyvben, hiszen Obama kiváló szónok is. Jellegzetes, energikus, okos, de nem tudálékos beszédstílusát kifejezetten jó hallgatni, a memoár szövege pedig alapvetően az övé: sosem csinált tikot abból, mely politikai beszédeit fogalmazta más és melyeket ő, e könyvben is felsorolja a háttérkutató munkatársait. Olvasva azonban az Egy ígéret földjént mindenki számára egyértelmű lehet, hogy saját szöveg: az ember szinte hallja a lapokról a szerzőt. Beavatás az elnöklét, a diplomácia, a reformok és a politikacsinálás titkaiba: és egy igazán érdekes ember gondolatai és elképzelései a 21. század világáról.

Barack Obama: Vakmerő remények - Gondolatok az amerikai álom újraélesztéséről
The Audacity of Hope: Thoughts on Reclaiming the American Dream, 2006
Cor Leonis Kiadó, 2008
Obama azonban korábban is írt nagyon sikeres könyveket: összesen négy kötet szerzője. Már az 1995-ös Dreams from My Father bestsellerré vált, sőt, sokakkal ez ismertette meg a fiatal politikus nevét. A Vakmerő remények, amely az elnökválasztási harc idején magyarul is megjelent, már a második könyve volt. Be kell valljam, korábban azért nem olvastam el - bármennyire is szeretem Obamát -, mert úgy véltem, ez egyfajta rövidéletű olvasmánynak termett kampánykönyv lehet.
Már tudom, hogy nagyot hibáztam: hiszen korábban is élvezhettem volna a szerző éleslátását, logikáját és stílusát. Ebben a könyvben, amely angolul érdekes módon az előtt jelent meg, hogy Obama fejében egyáltalán megfordult, hogy elindul az elnökjelöltségért, végtelenül olvasmányosan, csevegő hangon, de elképesztően sok adatra és tényre támaszkodva elmélkedte végig az ezredforduló utáni Amerika nagy témáit a demokratikus értékektől az alkotmányig, a hit és a vallás kérdésétől a rasszizmusig, a belpolitikától a külpolitikáig. Az eredmény egyszerre önéletrajzi, politikaelméleti, történelmi és filozófiai eszmefuttatás, amely ráadásul gyakorlati szempontból is értékeli Amerika utolsó fél évszázadának kormányzati, elnöki és (világ)politikai teljesítményét. Számos olyan dologról esik benne szó, amelyre az elnöki memoár is reflektál: mint a politikai szembenállás elviselhetetlenné mélyülése, a fokozódó radikalizmus, az olykor erőtlen demokrácia értékeinek megkérdőjelezése, vagy az USA világhatalmi szerepének csökkenése-anomáliái. Izgalmas látni, milyen gondolatokkal indult Obama, s hol tart most, mit gondol visszatekintve arról, mit sikerült megvalósítania.
Végül ez a kötet megadta nekem azt, amit egy kicsit hiányoltam a nagy önéletrajzból: míg annak csak az első kilencven oldala szól az elnök elnökség és kampány előtti életéről, addig a Vakmerő reményekbe szépen beleszövődik mindaz, amit a családjáról, tanulmányairól, fiatalságáról, házasságáról fontosnak tartott elmondani, őszintén és érdekesen. Ráadásul a Rassz című fejezetben részletesen elemzi azt, ami engem különösen érdekelt: saját viszonyát az afrikai-amerikai identitáshoz, rasszizmushoz, "félvérséghez", részben csonka, részben kiterjedt családjához. Ez pompásan kiegészíti a memoárnak azokat a részleteit, ahol Obama intellektuális fejlődéséről és szerteágazó gyökereiről esik szó, s arról, miként alakította ki úgy a kampányát és porgramját, hogy az mindenkit meg tudjon szólítani.

Michelle Obama: Így lettem
Becoming, 2018
HVG Könyvek, 2018
A poszt címében elnöki memoárok szerepelnek, Michelle Obama pedig egyelőre semmi jelét nem adja, hogy indulni szeretne egy elnökválasztáson. Viszont két cikluson át ő volt az USA első asszonya. Az önéletrajzok számomra attól érdekesek, hogy szubjektívek és őszinték, ha pedig emellett jók is, akkor minden ön-megalkotottság és érintettség ellenére is kikerekedik belőlük az igazság egy szelete. Obama két könyve épp ilyen. Viszont még sokkal érdekesebb őket úgy olvasni, ha tükörképként mellé állítható a First Lady visszaemlékezése: hiszen ebben a kötetben sokszor ugyanazt láthatjuk más fénytörésben, más súlyozással, vagy telve apró részletekkel.
Michelle Obama kötete beavat az első afroamerikai first lady életébe, ám sokban eltér elődei - általam olvasott - könyveitől. Az eredeti angol címnek megfelelően a könyvnek van egyfajta pszichológiai, tréningjellegű, motivációs vetülete is. Ha Obama legfeljebb csak a történelem tükrében hajlandó szemlélni a saját életét, akkor Michelle Obama könyvében az élettörténetének van (több) tanulsága, amely előrevihet másokat, hogy ők is "legyenek", ők is megérkezzenek oda, ahova ez a rendkívül erős, tehetséges és sikeres nő eljutott.
Ez az inspirációs hozzáállás főképpen a kötet első felében működik jól: úgy éreztem olvasás közben, hogy Michelle Obama sokkal fontosabbnak tartotta a fiatalkorát, mint a férje a sajátját. Feketének lenni, nőnek lenni, szembesülni a gettósodással, a rasszizmussal, harcolni azért, hogy eljuthasson oda, ahová vágyik és ahová való, a küzdelmek, megaláztatások, életpróbák nagyon izgalmasan kerültek megörökítésre ebben a részben. Teljesen magával ragadó Barack és Michelle szerelmének a története: izgalmas látni őket sokat akaró, de nagyon különböző fiatalokként. S megdöbbentő, hogy a politikának köszönhetően életük jelentős részét mennyire külön kellett leélniük, szinte távházasságban... Bevallom azonban, számomra itt többé-kevésbé véget ért a könyv erős része: a kissé bestseller-érdekességű harmadik rész ugyanis ahhoz talán túl rövid, hogy a Fehér Ház titkai iránt érdeklődők igazán elmerülhessenek benne, ahhoz azonban, hogy további inspirációkat kapjunk, kicsit túl üres és önismétlő (és megdöbbentett azzal, mennyire nem érdeklődik - legalábbis a könyve szerint - a politika iránt Michelle: az elnök feleségeként és végzett, okos jogászként én bizonyosan képtelen lennék ilyen távolságtartásra). Ezzel azonban valójában nem kritikát szeretnék megfogalmazni, inkább csak leszögezni, hogy bár mindketten nagyon szerethető személyiségek, Obama sokkal jobb író, mint a felesége. Ennek ellenére az Így lettem igazán jó olvasmányélménye lehet bárkinek, aki biztatásra és pozitív életmintákra vágyik.

Bill Clinton: Életem 1-2.
My Life, 2004
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004
Tisztában vagyok vele, hogy számos eredménye ellenére, és annak ellenére, hogy rokonszenves számomra, William Jefferson Clinton valószínűleg sosem fog bekerülni az igazán nagy elnökök sorába. És ennek nemcsak a Monica Lewinskyval kapcsolatos afférja lesz az oka, amely még napjainkban is mindenkinek először eszébe jut róla. Előbb, mint a Rabin és Arafat közötti békemegállapodás aláírása a Fehér Ház kertjében, előbb, mint a volt-jugoszláviai NATO-légicsapások, előbb, mint a sikeres deficitcsökkentő program, és persze előbb mint a nagyreményű, de megbukott egészségügyi reformkísérlet. A 42. elnökként 1993 és 2001 között vezette az USA-t. Truman óta ő volt az első demokrata elnök, aki két cikluson keresztül szolgálhatott, az első volt, aki már a második világháború után született, s minden idők harmadik legfiatalabban megválasztott elnöke is. Tevékenysége eredményeként Toni Morrison írónő "az USA első fekete elnökének" nevezte.
Azt azonban nem gondoltam volna, hogy Clinton ennyire jó író. Több kritika leírta, hogy a tizenegy fordító által sebtében összebarkácsolt magyar változatnak szinte nincs is stílusa (ez volt ugyanis az első olyan elnökmemoár, amely a külföldi megjelenéssel egy időben jelent meg nálunk is, ezért a kapkodás): nos, számomra ez a magyar szöveg még így is annyira hívogató és stílusos volt, hogy minden alkalommal alig vártam, hogy kinyithassam és folytathassam a szemrontóan apróbetűs könyvet. Amely (mindaddig, míg Obama ki nem adja az Egy ígéret földje 2.0-t) az egyetlen kétrészes elnöki memoár magyarul: 928 oldal annyira aprócska betűkkel, hogy Obama könyvének szedésével ez akár 1500-ra is felmehetne. Persze nem minden a terjedelem: az amerikai kritika nemigen kímélte Clintont, azt írva könyvéről, hogy őszintétlen, túlságosan énközpontú, elviselhetetlenül bőbeszédű és unalmasan részletes. Én azonban mindennek a tökéletes ellenkezőjéről tudok beszámolni: számomra olyan volt a könyv, mint egy izgalmas regény, amely töviről-hegyire bemutatja Amerikát az 1950-es évektől az ezredfordulóig, főhőse pedig egy tehetséges, szorgalmas, intelligens, de sokszor lusta, gyenge, sőt gyáva férfi, akinek hatalmas tervei és szilárd elvei vannak, sokszor azonban túl sokat akar túl gyorsan, szélmalomharcokba keveredik, vagy önmagát sem érti. Amennyiben ez a leírás hasonlít ahhoz, amilyennek Clintont a történészek szokták láttatni (szerintem igen), akkor az "őszintétlen" Clinton az igazat írta meg magáról...
Ez a színes, érdekes és sajátos nézőpontú mese sokat segített akkor is, amikor mások memoárjait olvastam: Clinton történetének köszönhetően ugyanis a Nixon-, a Ford-, s különösen a Carter-, a Reagan- és a Bush-kormányzat idejét is kiválóan meg lehet ismerni mind politikai, mind társadalmi szempontból. A fiatal Clinton ugyanis, világvégi gyermekkora után (az arkansasi Hope-ban született) megkezdett egy életet, amely a kapcsolatokról, a barátságokról, az ismeretségekről és a szívességekről szól (és ez utóbbin most nem a korrupciót értem). Már a középiskolától aktív volt mindenben, amiben szervezni, vezetni és újítani lehetett: ennek köszönhető a kép, amely Kennedy elnökkel ábrázolja a Rózsakertben, 1963-ban, ahová a Boys Nation fiúszervezet küldötteként jutott el... Innen pedig nem volt megállás: már az egyetemi évek és az ügyvédkedés évei alatt is folyamatosan ott mozgott és szervezett a választási harcok egyre elsőbb vonalaiban, emberközelből ismerte meg a hatvanas-nyolcvanas évek elképesztő mennyiségű befolyásos politikusát, fontos vagy tehetséges emberét helyi és országos szinteken, eközben pedig kiváló érzékkel a nyitottságra és az elfogadásra, "átlagemberek" sokaságával is - politikusmértékkel egészen - élő kapcsolatot tudott kialakítani. Hogy ez nemcsak az önéletrajz szépítése, arra bizonyíték, hogy alapvetően minden életrajzíró ezzel magyarázza Clinton karrierjét, s azt, ahogyan a különféle buktatóknál is mindig sikerült átlendülnie az akadályokon (még a saját maga által magának ásott gödrökön is átugorva).
Számos hibája mellett egyik jó tulajdonsága, hogy elképesztő mennyiségű emberre képes emlékezni évtizedekre visszamenőleg: ez viszont lebilincselően izgalmassá teszi a könyvet, mint lineáris történetmesélést, különösen egy olyan külföldi számára, aki nem az USA-ban töltötte az előző fél évszázadot. Ráadásul az is kibontakozik olvasás közben, hogy működik ezekben az évtizedekben a politika: kemény választási harcokkal, nagy vitákkal, ugyanakkor úgy, hogy bizonyos kérdésekben, bizonyos szituációkban egyetérthet demokrata és republikánus, illetve előfordulhat, hogy akik ellenfelek a politikai csatározásokban, magánemberként hálásak egymásnak, vagy netán barátok. Külön tetszett, hogy - bár ez Obamára is jellemző - Clinton könyve kifejezetten remek és okosan találó miniportrékat tud rajzolni olyanokról is, akik nem az ő politikai térfelén játszottak, mint például Bush elnök. (Obamánál legjobban az tetszett, amit John McCainről írt.) Az is érdekes, amikor olyan politikai szereplőkről ír, mint Jelcin, Putyin, Kohl vagy Barak: akár találóak a megállapításai, akár töredékes képet ad, mindenképpen sosem látott nézőponttal ismerteti meg az olvasóit.
Obama kötetével összehasonlítva Clinton memoárja valóban jobban koncentrál az emberre, mint az országra: hogy más az elképzelésük egy önéletrajzról, azt már a két könyv címe is mutatja - Életem versus Egy ígéret földje. Mintha Obama arról beszélne: pontosan miért tettük és helyes volt-e? Clinton kérdése viszont ugyanerre: mit tettem, miért, mit értem el vele? Ennek az "énközpontúságnak" köszönhető azonban, hogy Clinton megrajzolja saját képét a fiatalságáról: apjáról, aki meghalt az ő születése előtt, négyszer házasodó anyjáról, egész családját bántalmazó, alkoholista mostohaapjáról, akinek furcsa gesztussal kamaszként mégis felvette a vezetéknevét, kisvárosi rokonságáról, nagyapjáról a kisboltban, fekete és nem fekete barátairól, azokról az átlagemberekről, akik akár valaminek a jelképei vagy típusai is lehetnének, ha nem egy valóban létező elnök valóban létező életrajzának lennének a tökéletesen beazonosítható szereplői. Egész első kötete az elnöksége előtti életéről szól, számomra egyértelműen megnyerően.
Hasonló módon mutatja be a házasságát és az apaságát is: ezek a témák lineárisan belefűződnek az önéletrajz politikai, szakmai részébe, de, azt hiszem, ez a Clinton-házaspár esetében cseppet sem meglepő, hiszen Hillary Clinton mindvégig nemcsak otthon, de a munkában is társa a férjének. Azt, hogy sokat foglalkozik ezekkel a témákkal, több kritikusa is Clinton nárcizmusaként vagy önsajnáltatásaként értékelte. Számomra azonban érdekes volt, különösen az a három rész, ahol azt mutatta be, miként kötötték össze az életüket Hillaryvel, mit jelentett számukra a szülőség, s miként élték át és túl a Lewinsky-botrányt. Szerintem fontos, hogy erről is legyen szó a könyvben, hiszen Amerikában mindenkinek van véleménye Hillary Clintonról, vagy a Lewinsky-ügy miatti impeachmentről. A könyvben kiemelkedik Hillary alakja, egy igazán erős, okos és különleges nőé, akit ezer szál köt a férjéhez, házasságuk pedig egyedi és sajátos, mert miközben a két fél egyértelműen szerelmes egymásba, összetartozik, együtt dolgozik és büszkeséggel telve tekint a másikra, Clinton mégis szembesíti magát azzal, mikor és miért nem hűséges ehhez a házassághoz, amely nélkül mégsem akar létezni. Eközben pedig megismerhetünk egy mélypontokkal, de negyvenöt éve stabilan működő házasságot, aminek az jelenti a furcsaságát, hogy eleinte csak egy állam, Arkansas, később azonban már egy egész ország asszisztál hozzá nézőként, s utolsó megromlása politikai játszmák tárgyává válik magánéleti sérelem helyett. Már az is érdekes kérdés, van-e joga egy országnak erkölcsi ítéletet hozni a vezetőjéről, vagy egy ország vezetőjének magánéleti erkölcstelenséget elkövetni? Clinton hibája (ahogyan ő nevezi, bűne) alól az sem ad felmentést, hogy Roosevelt óta legfeljebb négy elnök nem követett el ilyesmit... Sokkal érdekesebb azonban, hogy Clinton történetében először néz szembe a megcsalással és következményeivel egy olyan elnökházaspár, ahol a megcsalt nő nem a háttérben áll, csendes elszenvedőjeként az eseményeknek. S a konfliktusnak is most először nem az a vége, hogy a feleség az elfogadásért cserébe vagy kizsarol, elér, megkap valamit, vagy pedig egyszerűen egyáltalán nem fontos annyira a férjének, hogy az törődjön az érzéseivel és a nézőpontjával.
Számos más témát is tudnék még említeni, ami miatt egyszer újraolvasni is újra fogom a Clinton-memoárt. Közvetve azonban ezt is Obamának köszönhetem: ha az ő könyve nem jelenik meg, sosem jutok el elnökelődje emlékezéseihez...

Hillary Rodham Clinton: Élő történelem
Living History, 2003
Geopen Könyvkiadó, 2003
Ez a kötet már régen a könyvtáram része volt: akkor ismerkedtem meg vele, amikor Hillary Rodham Clinton demokrata elnökjelöltként indult a 2016-os elnökválasztáson. Clintonnak azóta több jelentős önéletrajzi könyve megjelent angolul, de ezeket nem fordították le magyarra. 2014-ben a Hard Choice a first ladysége utáni pályáját mutatta be: szenátorságát New York állam élén, s külügyminiszterségét, illetve családi életének alakulását. Az elnökválasztás évében alelnök-jelöltjével, Tim Kaine-nel együtt adták ki a programjukról szóló Stronger Togethert. Majd miután a választáson a republikánus Donald Trump győzedelmeskedett, Clinton a What Happened című kötetében foglalta össze az eset tanulságait, s mutatta be azt, miként áll fel ebben a helyzetben, s miért harcol tovább az első nő, aki betöltötte egy nagy párt elnökjelöltjének a szerepét az USA-ban, s az első elnökfeleség, aki önálló és sikeres politikai karrierbe kezdett.
Clinton jól ír. A könyv rendkívül mértéktartóan bánik a témáival, s bár magyarul hatszáz oldal, egyáltalán nem túlírt vagy túl részletes. Sőt, megismerve Bill Clinton életrajzát, sokszor vágytam volna arra, hogy akár Hillary Clinton is fejtsen ki bővebben egyes élményeket, kérdéseket, részleteket, mivel elképesztően érdekes volt ugyanazt a dolgot két oldalról is megismerni, megvizsgálni és végiggondolni. Clinton családi gyökerei egészen mások, mint amilyenekről a férje beszámol, története azonban nem kevésbé érdekes. Könyvében könnyebb eligazodni, mivel nagyon szemléletes fejezetcímek mutatják, hogy az adott részben inkább a magánéletről, a szakmai életút eseményeiről vagy a közéleti tevékenységekről lesz szó, pl. Keleti szárny, nyugati szárny (Clinton önálló irodájáról a Fehér Házban), A nők jogai - emberi jogok (leghíresebb beszédéről), A szülőszoba (ez magáért beszél, de a sok jégről nincs szó benne...).
Valójában egyetlen fejezetnek nincsen igazi címe (1998. augusztus): ez szól arról, mit érzett, tett, mondott és gondolt Hillary Clinton az után a vasárnap reggel után, amikor Bill Clinton felébresztette, és elmondta neki, hogy eddig nem árulta el az igazságot Monica Lewinskyval kapcsolatban, akivel igenis volt intim kapcsolata. Ha valaki emiatt olvas bele az Élő történelembe, bulváros részleteket azonban nem fog találni. Ami sokkal inkább lebilincselő, s nem egy részletében meglepő volt számomra az első olvasásnál, ahogyan Clinton leírta, milyen zűrzavart okozott benne az az őszinte érzés, hogy míg magánemberként egyelőre látni sem képes az őt becsapó és megcsaló férjét, s a válás gondolatával is számot vet, közben amerikai állampolgárként alapvetően fontosnak tartja, hogy Bill Clinton maradjon az elnök, akiben - politikai szempontból - továbbra is feltétlenül bízik. Kétféle hűség, kétféle bizalom jelenik meg, s mindezt hitelesen sikerül ábrázolni, ahogy azt is, mit segített a kapcsolat újra-felépítésében a terápia, a hit, a barátság és a zene. Lehet, hogy van, akit zavar, hogy Clinton itt olykor őszintén, de emelkedetten, olykor pedig abszolút gyakorlatiasan fogalmaz, de ez több helyen is jellemző a könyvre, s számomra lebilincselő olvasmánnyá tette a szöveget.
A fenti kötetek kivétel nélkül tartalmaznak érdekes képmellékleteket, közülük azonban nekem az Élő történelemé tetszett a legjobban. Egy képaláírást szeretnék kiemelni, amely a szövegben is szerepel kicsit hosszabban, egyébként pedig majdnem az utolsó, a 73. képet kíséri. "Az első dolgok egyike, amelyet észrevettem Bill Clintonon, a kezei voltak - karcsú, elegáns csuklók, hosszú, kecses ujjak, mint egy zongoristáé vagy sebészé. Amikor együtt jártunk a jogi egyetemre, szerettem nézni, ahogy lapozza a könyveket. A kezein ma már nyomot hagyott az idő, a sok ezer kézfogás, a golfütő és a több mérföldet is kitevő, millió aláírás." Azt hiszem, ennyi romantika bőven belefér annak az érdekes nőnek az önéletrajzába, aki önmagáról olyan intelligens, erős, kompetens személyiség képét rajzolja meg, aki ugyanakkor hol túlságosan igyekszik megfelelni másoknak, hol pedig ki akar törni a megszokott keretekből, új célok felé, s akinek - talán - az egyetlen gyengesége, de egyben életútja motorja is a házassága. Erről a könyvről is azt érzem, hogy nagyon is érdemes az újraolvasásra.

A poszt második fele újabb hat kötetről szól.
Hillary Clintonról már itt is írtam.
Bill Clinton pedig James Pattersonnal jegyez egy krimi-thrillert, Az elnök eltűntet, amely nagyon tetszett nekem, s amelyről itt írtam.
A Hillary Clinton-idézet fordítója Kiss Marianne.