A tavalyi év végének méltán nagy szenzációja volt Barack Obama elnöki önéletrajza első kötetének, az Egy ígéret földjének a megjelenése. A könyvre való hosszú várakozás idejében sorra vettem elő (újra) az elnöki memoárokat. Íme, a magyarul megjelent könyvek: míg a poszt első részében a számomra legfontosabb önéletrajzok szerepeltek, itt a továbbiakról írtam.

George W. Bush: Utam a Fehér Házba
A Charge To Keep - My Journey to the White House, 1999
Perfekt Rt., 2001
Sosem gondoltam volna, hogy őszintén érdekesnek fogom találni a második Bush elnök memoárjait. George W. Bush ugyanis, aki az USA 43. elnökeként 2001 és 2009 között szolgált, aktív idejében sosem tudta igazán elnyerni a szívemet. Nagyon tiszteltem amiatt, ahogyan a 2001-es terrortámadások idején megjelent és cselekedett. Legtöbb intézkedésével azonban nem tudtam azonosulni, rossz szónoknak, jelentéktelen politikusnak és ügyetlen közszereplőnek tartottam, és úgy véltem, méltán távozott második elnöki ciklusa végén a legnépszerűtlenebb elnökök egyikeként.
Amikor azonban felfigyeltem rá, hogy két memoár is megjelent a tollából magyarul, rájöttem, hogy talán ideje megismerkednem vele úgy, ahogyan ő maga szerette volna, hogy az emberek megismerjék. A kettő közül az első, az Utam a Fehér Házba ugyanis az az életrajz, amellyel Bush felkészült az elnökségére, s amelyben bemutatta magát és addigi életét leendő választóinak. Ha meglepődtem rajta mennyire lebilincselő volt Barack Obama elnökség előtti kötete, a Vakmerő remények, azon még jobban elcsodálkoztam, hogy a második Bush elnök e korai memoárja - bár irodalmilag és retorikailag még csak nem is hasonlítható elnökutóda műveihez - milyen olvasmányosra és őszinte hangvételűre sikerült. A kötet, amelynek elkészültét Bush kommunikációs igazgatója, Karen Hughes segítette, egy "emberbarát konzervatívot" állít a reménybeli olvasók elé. Egy hangsúlyozottan átlagemberes közszereplőt, akinek az apja az USA 41. elnöke, az anyja a 20. század második felének egyik legkarizmatikusabb first ladyje, az öccse Florida kormányzója, ő maga pedig jelentős vagyonra tett szert az olajiparban... De aki mégis, alapvetően a baseball, a család és a vallás iránt érdeklődik a legjobban.
Olvasás közben mindvégig úgy éreztem, hogy - bár a könyv "hőse" természetesen Bush - olyan elnöki memoárt olvasok, amelynek igazán nincsen főszereplője. Csak központi alakja van, akivel érdekes és furcsa dolgok történnek, ő pedig ügyesen alkalmazkodik ezekhez, s végül ott találja magát Texas élén, majd pedig az ország élén. A könyv első megjelenése után kibővült egy új előszóval, amelyet Bush már elnökként írt.

George W. Bush: Döntési helyzetek
Decesion Points, 2010
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010
Amikor azután Bush két ciklus után visszavonulhatott, nekilátott, hogy egyfajta opus magnumot írjon. Viszonylag röviddel azután, hogy belekezdett, vaskos elnöki életrajzzal állt elő, amelynek a megszületését többek közt Chris Michell, az elnök beszédírója segítette. A Döntési helyzetek már nem kronologikus biográfia. Ehelyett Bush életének meghatározó pontjait, szituációit emeli ki, mint például (a fejezetcímekkel szólva): Őssejtek, Hadiállapot, Afganisztán, Irak, Katrina, Pénzügyi válság...
Az új kötet csaknem kétszer olyan hosszú, mint az előző, s előszeretettel közül leveleket, jegyzőkönyvezett és emlékezetből rekonstruált beszélgetéseket, s von le bölcs tanulságokat. Amikor elkezdtem olvasni, ügyesnek ítéltem, mert egy ideig kezdtem nagyon közel érezni magamhoz az elnököt. Könyve ismét feldolgozza a múltját és a családi életét, de sokkal meghatóbban, frappánsabban és részletesebben mutatja be harcát az alkoholizmussal, küzdelmét azért, hogy apa lehessen, bonyolult és mégis tiszteletteljes viszonyát az apjával és az anyjával, politikai és baráti kapcsolatait. A memoárnak köszönhetően az átlagember maszk mögött egyre emberibbnek és érdekesebbnek tudtam látni Bush elnököt magát.
A könyv azonban azon semmit sem tudott változtatni, amit az elnök teljesítményéről korábban gondoltam: legyen szó az afganisztáni és főleg az iraki háborúról, a gazdasági válságról, az őssejtkutatásról vagy a guantánamói foglyokról. Olykor kifejezetten magyarázkodásnak ható kommentárjai ellenére könyve összességében mégis érdekes volt. És alaposan elgondolkodtatott. Vajon mennyire alakulnak másképpen a dolgok Amerikában, ha 2016-ban a republikánus elnökjelöltet nem Donald Trumpnak hívják, hanem Jeb Bushnak?

George Bush - Victor Gold: Előre tekintve! - George Bush önéletrajza
Looking Forward - An Autobiography (with Victor Gold), 1987
Széchenyi Kiadó, 1989
Elnöki kötetnek talán soha többé nem lesz olyan nevezetes magyar fordítója, mint az idősebb Bush elnöknek jutott. Ezt a Victor Golddal együtt írt memoárt ugyanis a kiváló műfordító Göncz Árpád ültette át a nyelvünkre, aki a kézirat leadása után nem sokkal már a Harmadik Magyar Köztársaság első köztársasági elnökeként szolgálta hazáját 1990 és 2000 között. George (H. W.) Bush 1981-89 között Reagan elnök alelnökeként, 1989-93 közt pedig elnöki utódaként, a 41. amerikai elnökként állt a világ talán legnagyobb hatalma élén. És bár könyvének hossza vagy nyelvezete biztosan nem igényelt volna olyan műfordítói tudást, mint az Updike, Faulkner, Tolkien és Thackeray szövegein edzett Göncz, van abban valami jelképes, hogy a Magyarország történetében szimbolikus szerepet elfoglaló Bush emlékiratait első köztársasági elnökünk fordította. Bush ugyanis jókor volt jó helyen: a közép-európai országok rendszerváltása idején ő vezette az USA-t, így neve mindenképpen kihagyhatatlan az országok történetéből.
Még akkor is, ha Bush politikusi pályája valójában sosem volt diadalmenet. Ez a tehetséges és óvatos, bár kissé merev politikus nagyon sokat várt az elnökségre. Röviddel az előtt, hogy alelnök lett, kis híján teljességgel leáldozott a politikai csillaga; ezután nyolc évet állt Ronald Reagan mögött, sokban egyet nem értve vele, de alelnökként őt és Amerikát szolgálva. Majd amikor végre elnyerte az elnökséget, mindössze egy cikluson át sikerült azt megőriznie, mivel nem tudott megoldást találni a belső, gazdasági problémákra. Mindez azt is elhomályosította, amelyben nagy eredményeket ért el: mint például a külpolitika, a Sivatagi Vihar hadművelet, vagy a hidegháború lezárása.
Számunkra, magyarok számára azonban ő az elnök, aki a zuhogó eső miatt eltépte várhatóan hosszú és unalmas beszédét, és inkább csak röviden, szeretettel, őszintén köszöntötte a rá várakozókat. Mindez megtekinthető az elnöki könyvtár felvételei között: 1989. július 11-én történt a Kossuth-téren, ahol minden fontos ember esernyő alól hallgatta a beszédeket. Kivéve Busht, aki először a felesége esernyője alatt várakozott, majd szeretettel felsegített Barbara Bushra egy esőkabátot is (5:00 - ezért a magyar közönségtől külön tapsot kapott), ő maga pedig egyedül ázott tovább, ám együtt a zászlókkal lelkesen integető nézők nagy részével. Átvéve az ünnepi szót, elutasította az ernyőt, mondván, "köszönöm, erre nincs szükség." (11:25) Azután beszélni kezdett, de valahogy senki sem tolmácsolta. Miután eddig tíz percen át hallgatta szendvicsben a monoton amerikai és magyar szöveget, most viszont senki sem jelentkezett, hogy a szavait magyarítsa, szemüvege alól felmosolyogva körbefordult, megkérdezve: "ezt fogja valaki fordítani?" (11:39) Majd miután megkezdődött a tolmácsolás, felemelte a lapjait és közölte, "itt az elkészített beszédem, de most eltépem, mert túl hosszú lenne. Hadd beszéljek fejből: rövid leszek." (11:50) És eltépte a lapokat... Mindez annyira meglepte a tolmácsot, hogy csak félig-meddig és késve sikerült lefordítania. Azt a plusz jelentést pedig főleg nem tudta visszaadni, ami a by heart - fejből, de szó szerint szívből angol kifejezéshez ezúttal hozzákapcsolódott: amikor ezt mondta, az elnök még kissé előre is hajolt és a pulpituson gesztust tett a mellkasa felé. De az ujjongásból ítélve a közönség ezt értette tolmács nélkül is. Majd Bush vágtázva szavalni kezdte kevesebb mint kétperces beszédét, a tolmács tökéletesen lemaradva, félreértve és összekeverve fordított belőle olykor-olykor valamit: a közönség viszont repült az elnökkel, minden mozdulatát, hangsúlyát, érzelmét tökéletesen "levette" angoltudás nélkül is. Úgy gondolom, hogy Bush e percekben nem egyszerűen jó kommunikátor volt, hanem kiváló elnök is. Azt mutatta fel a magyaroknak Amerikából, amilyennek az ideáljainkban képzeljük ezt az országot, a demokrácia és a szabadság hazáját.
Az Előre tekintve! e látogatás tiszteletére jelent meg, elején egy külön üzenettel a magyar népnek. Jó könyv lehet azok számára is, akik nemcsak a valódi Bush elnök iránt érdeklődnek, de az iránt a legenda iránt is, amivé itt változott, néhány percre, néhány napra, örökre beírva magát a magyar történelembe. (A beszédről pedig lásd még lentebb a Megjegyzést.)

Jimmy Carter: Teljes élet - Visszatekintés 90 évesen
A Full Life - Reflections at Ninety, 2015
Partvonal, 2016
Jimmy Cartert nagyra tartom. Ennek ellenére sosem volt igazán kedves elnököm. Észérvekkel számos kezdeményezését és elképzelését tudom értékelni, az érzelmeim azonban inkább más miatt kapcsolódnak hozzá. Hihetetlenül hosszú és teljes élete és az elnöksége befejezte után, a Carter Center élén végzett jószolgálati, humanitárius és demokráciavédelmező munkája az, ami őszintén lenyűgöz.
Az USA 39. elnöke 1977-től 1981-ig, egy cikluson át láthatta el feladatait az ország élén, s fiatal és középkorú politikusként tetteivel és elképzeléseivel megosztotta és éles vitákra késztette az országot. Érdekes módon azonban túl a hatodik és hetedik ikszen végül tökéletes személyiségnek bizonyult ahhoz, hogy gazdag élettapasztalatokkal és szabad, örökifjú szellemmel rendelkező, valóban bölcs egyesítőjévé váljon Amerikának. Jó kapcsolatot épített ki valamennyi őt követő elnökkel, fontos közügyekben számos esetben lelkesen segítette munkájukat, legyen szó akár demokratáról, akár republikánusról. S tiszteletreméltó kora miatt a jelenlegi elnöki összefogásnak is markáns alakjává vált: érdemes például megnézni a filmet, amelyben valamennyi életben lévő volt elnök, Clinton, Bush és Obama, s természetesen a jelenleg 96 éves Carter, mindmáig az egykori amerikai elnökök korelnöke, is a koronavírus elleni oltás mellett agitál. A rövid összeállítás az oltási igazolványát mutató, mosolygó Carter képével és hangjával ér véget: s természetesen e filmben is, mint mindig, ott szerepel mellette szeretett felesége, Rosalynn.
A Teljes élet Carter 90 évesen írt, sokadik memoárja, magyarul azonban az első és egyetlen. Rengeteg érdekességet megtudhatunk belőle életéről, pályájáról, családjáról, a korabeli Amerikáról, elnökségéről, sikereiről és kudarcairól, s valóban bölcsnek és különleges embernek ismerhetjük meg - sőt, illusztrációként néhány festményét is megtekinthetjük: az asztalosmunka mellett ugyanis a festés a hobbija az utolsó tizenöt évben...

Ronald Reagan: Egy amerikai élet
An American Life - The Autobiography, 1990
Antall József Tudásközpont, 2014
Be kell valljam, hogy elfogult vagyok Ronald Reagannel kapcsolatban. Részben az elnökség szempontjából: miközben érzékelem politikai pályája, gyakorlatias antikommunizmusa, táborállító republikanizmusa, az Irán-kontra-ügy vagy a reagani gazdaságpolitika ellentmondásait, mégiscsak lenyűgöz az a mágikus vonzerő, amellyel politikus személyisége meghódította Amerikát és a világot. Az USA 1981-89 közt szolgáló 40. elnökének sok szempontból nem lehetett ellenállni: egy szeretett nagyapa kedélyessége és egy úthenger megállíthatatlansága találkozott benne minden idők egyik legjobban időzítő angol nyelvű szónokával. Hibái és tévedései ellenére minden 20. századi republikánus elnök közül őt érzem a legnagyobbnak.
Másfelől elfogult vagyok Ronald Reagannel, a színésszel szemben. Senkivel kapcsolatban nem szeretem a személyeskedő és becsületsértő bonmotokat, de Reagan esetében különösen irritálnak azok a kijelentések, amelyek vagy az egész elnökségét tekintik színészkedésnek, vagy a színészi pályájára nézve fogalmaznak meg lesújtó következtetéseket, utalva arra, mivel színészként nem volt keresnivalója a pályán, hát lett belőle politikus.
Egyrészt nem attól válik valaki "nagy kommunikátorrá", hogy csepűrágóként szerepet játszik, viszont nem lehet jó elnök, s eleve sosem jut ilyen magasra az a politikus, aki nem képes megalkotni önmagát, ebben pedig igenis kell, hogy legyen valami színészien önreflektív, akkor is, ha az ember eredetileg közösségszervező, jogász vagy földimogyoró-termesztő. Másrészt van Reagannek néhány olyan filmje, amiben borzongatóan nagyot alakít. Mind közül kiemelkedik az 1942-es Kings Row, amelyben az általa játszott, csillogóan amerikai sorsú és magabiztos mosolyú Drake McHughnak váratlan balesete után mindkét lábát amputálják. Az a(z állítólag elsőre felvett) pillanat, amikor az ágyában felébredő Drake felfedezi örök csonkaságát és elemi kétségbeeséssel felüvölt - Where's the rest of me? -, szerintem mindenkit meg tud győzni róla, hogy Reagan sokkal jobb színész volt, mint amilyennek tartani szokták. Az már külön történet, ezt a korai sikerét miért nem tudta igazán kihasználni (rögtön utána bevonult), miért érdekelte jobban a színészszakszervezeti munkája, mint a filmek, miként fordult végül a politika felé, s miként vált belőle a külpolitika, a hidegháború története és a globális világtörténet szempontjából megkerülhetetlen jelentőségű amerikai elnök.
Ami a Robert Lindsey-vel megalkotott memoárját illeti, igencsak érdekes, mivel egyszerre enged közel az elnökhöz és tart tőle kellő távolban. Reagan zátonyra futott első házasságáról például kerek három és fél sort tartalmaz, ugyanakkor az egész könyv, még a részletes politikai elemzések is felfoghatóak egy Nancy Reagannek címzett hódoló tisztelgésként, neki szól az ajánlás is. Részletesen beavat az elnök ifjúkorába és hollywoodi pályáját is elemzi, mindez mégis valahogy belefér a könyv első harmadába, mert igazán nem fontos számára. Nem is beszélve az Irán-kontra ügyet bemutató mintegy száz oldalról, amely tökéletesen és szuggesztíven meggyőzött az elnök jóhiszeműségéről - mindaddig, míg be nem csuktam a könyvet. Szóval: olyan ez a kötet, amilyen egy kicsit Reagan lehetett az életben. És mint írtam már, vele kapcsolatban elfogult vagyok.

Nancy Reagan: Most rajtam a sor - Nancy Reagan visszaemlékezései
My Turn - The Memoirs of Nancy Reagan (with William Novak), 1989
Téka Könyvkiadó - Textúra Kiadó, 1990
Úgy tűnik, egyfajta hagyomány a modern elnökök esetében, hogy a feleségeik mindig előbb jelentetik meg a first lady-memoárjaikat, mint maguk az elnökök a saját önéletrajzukat. Obama könyve 2020-as, Michelle Obamáé 2018-as, Clinton önéletrajza 2004-es, Hillary Rodham Clintoné 2003-as. George W. Bush elnöki visszaemlékezése 2010 novemberében, Laura Bush magyarra le nem fordított könyve, a Spoken from the Heart viszont már 2010 májusában megjelent. Barbara Bush 1994-ben jelentette meg first lady-autobiográfiáját (A Memoir), férje, George Bush viszont csak 1998-ban adta ki az elnöki visszaemlékezéseit (A World Transformed). Így nem csoda, hogy míg Reagan könyvére 1990-ig kellett várni, felesége, Nancy Reagan már 1989-ben előállt a saját memoárjaival. Az azonban már a magyar politikai és könyvkiadási helyzet sajátossága, hogy míg a feleség könyve azonnal a boltokba került nálunk, a férj (sok szempontból nyilván fontosabb) könyvére majdnem negyedszázadot kellett várni (és jelenleg is beszerezhetetlen).
Nancy Reagan nem volt őszintén kedvelt first lady. Korabeli bírálói hibásnak ítélték, bármit tett. Sokakat zavart elképesztő karcsúsága, jellegzetes kosztümös-körömcipős-kalapos öltözködése (és kedvenc színe, a vörös), hangsúlyozottan finom modora, tárgygyűjtő szenvedélye. Nem is beszélve arról, ahogyan vaskézzel és komoly ízléssel végigvitte a Fehér Ház milliós felújítását. Pedig mindebben a prezidenciális imázsépítésben leginkább Jackie Kennedy nyomában járt, akit ma is nagyra értékelnek ezért. A Fehér Ház Truman óta nem esett át akkora megújuláson, mint Nacy Reagan idején: ma már sokan köszönik ezt az 1981-ben a lapokban mindezért pazarló, urizáló királynénak gúnyolt first ladynek. De nemcsak ez volt vele a baj: bírálták azért is, mert túl sokat beszél és nyilatkozik, túlságosan beleavatkozik a férje életébe és munkájába, nem testesíti meg eléggé a családanyákhoz fűződő képzeteket, mivel nem jó a kapcsolata felnőtt gyermekeivel, s drogellenes Just Say No kampánya nem lehet elég hatásos, hiszen mi hiteleset tudna mondani a témában egy porcelántörékenységű, nyilvánvalóan a kiváltságos elithez tartozó úriasszony. És persze attól kezdve, hogy valaki elpletykálta, kifejezetten felnagyították és kifigurázták asztrológiai érdeklődését is.
Épp ezért, véleményem szerint Nancy Reagannek jót tett az idő. Lecsengtek a botránykönyvek, amelyben gyermekei vádolták azzal, hogy rossz anya, és Donald Regan csalódott pénzügyminiszter és kabinetfőnök azzal, hogy rossz elnökfeleség, mert tanácsokat ad a férjének. Előbbiekkel volt ideje kibékülni, utóbbi pedig sokszorosan elfogultnak bizonyult a történészek kutatásai tükrében. Ma már egyértelműen ismét elvárják egy elnökfeleségtől, hogy stílusikon legyen, mint Nancy Reagan, aki saját korában még valóban feltűnő kivételt jelentett Rosalynn Carter cicomátlanul természetes és Barbara Bush szupernagyi-stílusa között. Ma, ha valaki a maga szempontjából meggyőzően képvisel egy jó ügyet, akkor is jut neki elismerés, ha azt professzionálisan műveli, mint Michelle Obama, de akkor is, ha némiképpen ügyetlenebbül, mint Laura Bush (vagy Nancy Reagan). S a közvélemény legalább valamennyire leszámolni látszik azzal is, hogy Amerika első családjának a tökéletes családnak kell lennie: főleg, mert tökéletes család valószínűleg nem létezik. A "nép" végigszemlélte a Clintonok házassági válságát, a második Bush elnök könyveinek és emlékezéseinek hála teljesebb képet kapott a két Reagan családjával sokszor idealizálva szembeállított Bush-família mindennapjairól, s még Obama és felesége is beszélt vitathatatlan mintacsaládjuk nehezebb időszakairól. Így már távolról sem tűnik olyan egyszerűnek a korábbi képlet, vagyis hogy hibáztassuk egyedül Nancy Reagant, a first ladyk világában ritka jelenséget, a Második Feleséget azért, hogy élete során neki és férjének nem mindig volt felhőtlen a viszonya a gyerekeikkel. Az pedig, amit a kortársak még nagy számban elítéltek, vagyis hogy Nancy Reagan 1987-ben, amikor megtudta, hogy mellrákja van, gondolkodás nélkül a maszektómia (a sokak szemében még ma is a nőiesség elvesztését jelentő mell-eltávolítás) mellett döntött, s hetekkel utána visszatért elnökfeleségi feladataihoz és a nyilvános szerepléshez, ma már egyértelműen nem a karrierizmus, hanem az okos, öntudatos és bátor női viselkedés mintapéldája a legtöbb nő számára.
Amikor a könyvét megírta, Nancy Reagan még alapvetően úgy érezte, védekeznie és magyaráznia kell. Társírója sem tudta kigyomlálni a kötetből az olykori sértődöttséget, de került bele jó néhány elegáns, megtapsolni való visszavágás is. Abból kiindulva pedig, miként bánt később a sajtó a még Nancy Reagannél is önállóbb elnökfeleséggel, Hillary Clintonnal, be kell valljam, sok helyen hajlok arra, hogy Nancy Reagan sajtóval kapcsolatos kifejezett elfogultságaival is egyetértsek olykor-olykor. Abban ugyanis annak ellenére, hogy ő maga is követett el hibákat, a first ladynek tökéletesen igaza volt, hogy a sajtó kötelességei, vagyis az objektív tájékoztatás, a vélemények szabad kinyilvánítása és az egészséges kételkedés nem azonosak a hisztériával, a boszorkányüldözéssel és a magasztos eszmék által megtámogatni vélt karaktergyilkossági kísérletekkel... Bár Reagan felesége hangsúlyozottan konzervatív, hagyománytisztelő, republikánus first lady volt, abban, ahogyan a korabeli média és a róla véleményt nyilvánító (férfi)politikusok kezelték és láttatták, sokban hasonlított a demokrata Hillary Clintonra.
És még valami közös volt bennük. Sokan szokták gúnyolni ezt, de tény: kevés olyan first lady volt, aki bármely elkapott pillanatban hatalmas, feltétlen, elfogadó és védelmező szerelemmel tudott az elnökférjére nézni. Hillary Clinton bizonyára közéjük tartozik, a műfaj koronázatlan királynője azonban Nancy Reagan. Az ő óvó, vigyázó, inspiráló, segítő és bálványozó tekintete és személyisége nélkül Ronald Reagan valószínűleg nem lett volna az az elnök, akit ismerünk. És hogy ez a feltétlen és örök szerelem nem függött a hatalom, gazdagság vagy siker vágyától, arra bizonyíték az, ahogyan Nancy végigkísérte élete ideálját az Alzheimer-kórral folytatott végtelen harcon is. Mindez visszamenőleg hitelesíti és még érdekesebbé teszi ezt a memoárt, hiszen ennek is ez a fő témája: Nancy Reagan ragaszkodása, szerelme és csodálata a férje iránt, akit úgy hívtak, Ronald Reagan.

Megjegyzés:
Nem kapcsolódik a memoárok témájához, csak képkeresés közben töprengtem el rajta.
Akartam fotót az idősebb Bushról az említett budapesti beszéd közben. Így találtam arra az emeletes butaságra, hogy az elnök beszédét azért tépte el, mert az az esőtől olvashatatlanná vált. Az interneten szinte mindenhol ez a legendaváltozat olvasható, pedig mostanában sokat írtak Bushról, hiszen 2018 végén hunyt el, 2020 októberében pedig Reagan után ő is szobrot kapott Budapesten. A tévedés gyakorlatilag minden írásban benne van. Így szerepel pl. a Múlt-kor történelmi folyóirat cikkében, az ATV nekrológjában, a HVG-ben, az Indexen, és a Szabad Magyar Szóban is, amely már azt is hozzáköltötte, hogy a szétázott papírlapokat úgy adták Bush kezébe.
A szándékos és véletlen álhírek korában arra bíztatok mindenkit, látogasson fel a republikánus elnök elnöki könyvtárának Youtube-csatornájára, és nézze meg a filmet, amelyen Bush kabátja és öltönye védettségéből egy tökéletesen száraz papírpaksamétát húz elő, amely annyira nem vizes, hogy alig lehet eltépni. Egészen másról szólna ugyanis a történet, amelyben az elnök-Chaplin úgy összevizezi a papírjait, hogy képtelen azokat elolvasni, ezért kétségbeesetten rögtönöz...
És másról a valóság, amikor egy fontos ember, az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki Magyarországra látogatott, képes lemondani azoknak a nagyon fontos dolgoknak a felolvasásáról, amelyeket otthon megtervezett, mert látja, hogy mindenki ázott, mint az ürge, ráadásul a beszédet megelőző rendkívül unalmas és hivatalos tíz percben már nyitott szemmel aludt a hallgatóság, vagyis az egész ünnepség tökéletesen eltérült valódi céljától: hogy az amerikai küldöttség a szabadság és demokrácia inspiráló üzenetét hozza el a magyaroknak. Ezért változtat a programján, és spontánul, lelkesítően és röviden beszél: amiért azután őszinte örömmel ünneplik...
Kár, hogy a magyar sajtó képtelen végignézni 16 percnyi videóanyagot, s ehelyett inkább emlékezetből anekdotázik (vagy mások cikke alapján). De mindez nem probléma, ha nem az ő írásaik alapján sztorizgatunk tovább, hanem inkább a saját szemünknek hiszünk.
Képek: innen és innen.