Ez a bejegyzés természetesen Hillary Clintonról szól. Továbbá egy választásról, egy könyvről, két újságcikkről: de mindezeken túl főleg rólunk, nőkről.

Feltett szándékom, hogy ebben a blogban könyvekről írok, amelyek tetszettek, nem pedig politikáról, s főleg nem külföldiről. Éppen ezért ezt a bejegyzést sem annak szeretném szentelni, hogy leszögezem, szívesebben láttam volna az Amerikai Egyesült Államok elnöki székében a demokrata Hillary Clintont, az egykori first ladyt, szenátort, külügyminisztert, mint mást; meg hogy számomra a republikánus elnök Ronald Reagan, aki elegáns, humoros és bölcs tudott lenni, és úgy képzelem, olyan az igazi republikánusság, amilyennek ő mutatta. De ez a meggyőződés magánügy. Írásom kiváltó oka két cikk volt, amelyet nemrég olvastam.

Az első, amely a 444-en jött szembe velem, egy olyan könyvet tárgyal, amelynek már őszintén várom a megjelenését: ám a hír apropója alaposan megdöbbentett. A Kossuth Kiadó ugyanis hónapokkal ezelőtt jelezte, hogy könyvet ad ki Hillary Clintonról, amely ezúttal nem valamely külföldi mű átvétele lesz, hanem eredeti, nekünk, magyaroknak íródott anyag, amelynek Avar János a szerzője. A borítón Clinton fotója látható, a könyv címe pedig Hillary - Madam President volt. Két nappal az elnökválasztás után a kiadó (és nyomában minden netes könyváruház) logikus módon Hillary - Az elvesztett elnökség címre módosította a kötet címét. A könyv megjelenési dátuma nem változott - november 21. -, ahogy a borítókép is ugyanaz maradt.

A hivatalos külügyminiszteri portré

A 444 "rendkívül szemfüles" újságírója is észrevette ugyanezt, ám ő már így tálalta a kis színest: "Donald Trump választási győzelmének magyar áldozata is van, mégpedig nem más, mint Avar János (...), aki olyannyira biztos volt a demokrata sikerben, hogy egy egész könyvet írt Hillary Clintonról Madam President címmel. (...) Aztán beütött a ménkű, megválasztották Trumpot, szegény Avar Jánosnak viszont nyilván nem volt már ideje újabb könyvet írni Trump győzelméről, úgyhogy maradt a Clintonról szóló munka, aminek csak a címe változott: már nem Madam President, hanem Hillary, az elvesztett elnökség."

Semmiképpen sem szeretném, ha ez a poszt politikai vagy nyelvészkedő személyeskedésről szólna (1), így a cikket egyetlen szemszögből értékelném: vajon valóban igaz-e, hogy a kötet (vissza nem vont) megjelenése semmi más, mint egy blamázs? És hogy "szegény Avar Jánosnak" vagy bárkinek most, hogy győzött, inkább Donald Trumpról kellene könyvet írnia, nem pedig Hillary Clintonról? Vajon Hillary Clinton élete tényleg ilyen abszolút érdektelen az olvasók számára? (2) Tényleg egyetlen könyvet sem érdemes kiadni arról a nőről, aki először vált hiteles elnökjelöltté az USA-ban - csak mert végül nem ő nyert? (3)

Az ifjú first lady

Hillary Clinton azon kevés nő közé tartozik, aki egész életét a politikai és a közéletben töltötte. Számos elsőség fűződik a nevéhez onnantól, hogy első diáklányként mondott búcsúbeszédet a Wellesley Főiskolán és ő lett annak az arkansasi ügyvédi irodának az első női üzlettársa, ahol dolgozott, azon át, hogy ő lett az első first lady, aki Vogue-címlapra került, aki Grammy-díjat kapott, és aki először indult a szenátori posztért, odáig, hogy azt el is nyerte, s első first ladyként önálló és sikeres politikai karrierbe kezdett. Ehhez járult, hogy ő az első nő, aki elnyerte egy "igazi" párt elnökjelölti posztját.

Sőt, számomra az is fontos (és szeretném, ha nem "savanyú a szőlőként" olvasná ezt bárki), hogy az idei elnökválasztáson a szavazatszámok tekintetében Hillary Clinton győzött, hiszen több ember szavazott rá, mint bármelyik másik jelöltre. Őt 48, míg Donald Trumpot 47 százalékos arányban támogatták az emberek, s ez azt jelenti, hogy Hillary Clinton majdnem hárommillió népi szavazattal többet kapott. Ez természetesen nem igazi győzelem, hiszen az elektorok számítanak valójában. Úgy gondolom azonban, hogy jelentősége van annak, hogy az amerikai történelemben eddig mindössze négyszer fordult elő ilyen, pedig éppen elég sok vesztese volt már az elnökválasztási harcoknak. (4) Vagyis Hillary Clinton az elnökválasztás azon kevés vesztesei közé tartozik, akit több ember támogatott, mint bármelyik másik jelöltet, beleértve a győztest.

Az egészségügyi reform benyújtója

És hogy miért bizonygatom ezt és miért zavar, hogy a 444 cikke csak annyit látott a Hillary című (maradjunk ennyiben) könyv megjelentetésében, hogy mókás volt látni, amint a szerző (sokakkal együtt) valószínűbbnek gondolta Clinton győzelmét, mint a vereségét?

Nos, mert éppen most múlt el egy történelmi pillanat: az Amerikai Egyesült Államoknak volt egy női elnökjelöltje!

És nem önjelölt, nem kis, esélytelen párt állította jelölt, hanem egy valódi, nagy párt hallatlanul felkészült, a politika és a közélet boszorkánykonyháját többszörösen megjárt, az embereket minden propagandaprobléma (e-mailek stb.) ellenére folyamatosan magabiztosan és jól kezelő, meggyőző teljesítményt nyújtó női elnökjelöltje.

Egy nő - akiből valóban elnök lehetett volna.

2016. november 9. - A beszéd végén

Igaz, másként hangzana: egy nő, akiből elnök lett... Ám úgy vélem, hogy nem puszta szónoki fogás, ami Clinton utolsó elnökjelölti beszédében, a veresége utáni napon elhangzott, mégpedig akkor, amikor a fiatalokhoz szólt (akik egyébként a különböző szavazat-kiértékelések alapján mintegy 55-60%-ban támogatták őt):

"Egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy harcoltam azért, amiben hiszek. Voltak győzelmeim és voltak vereségeim is, utóbbiak néha fájdalmasak. Sokan még előtte vagytok a felnőtt életeteknek: nektek is lesznek sikereitek és kudarcaitok. De soha ne veszítsétek el a hiteteket abban, hogy a jóért megéri harcolni."

"A nők jogai azonosak az emberi jogokkal" - 1995, Kína

Hillary Clinton életében valóban váltakoznak a sikerek és a kudarcok: de igen kicsinyes lenne az a nézőpont, amelyből csak az számítana, hogy Clinton most éppen kudarcot vallott valamiben. Mindez nem teheti meg nem történtté a történelmi teljesítményt, amelyet ez a nő elért. Most, éppen mestersége címere, hogy vesztes elnökjelölt. De úgy gondolom, történelmi távlatból Hillary Clinton mindenképpen meghatározó személyisége a 20-21. század fordulójának. Hibáival és kudarcaival együtt is például szolgálhat az élete nagyon sokak számára. Eddig is eljuthat egy nő, sőt, akár még tovább is!

A szenátor 2001. szeptember 11. után

Két cikkről beszéltem: a másodikat a Hír24-en olvastam. Clinton fentebb emlegetett beszédéről szólt, a szerző pedig ezzel fejezte be annak bemutatását, hogyan jelent meg Clinton a nyilvánosság előtt veresége után: "Egyszer sem sírta el magát."

Ez a mondat legalább annyira megdöbbentett, mint a másik hír feltételezése, hogy Clintonról így, hogy vesztett, már nem is érdemes könyvet kiadni. A Hír 24 szerzőjénél szempont volt, hogy a vesztes jelölt sír-e a beszédében! El tudnánk képzelni, hogy fordított esetben valaki ezzel zárja a Donald Trumpról szóló beszámolóját? Vagy épp, egy valódi vesztest felidézve, épeszűnek tartanánk az újságírót, aki így ír: "Mitt Romney beszédében megígérte, imádkozik azért, hogy Obama jó irányba vezesse az országot. Érdekes módon még eközben sem sírta el magát"... Miért feltételezzük egy emberről, akiből amerikai elnök lehetett volna, hogy nyilvánosan, a támogatói előtt tartott nagyszabású beszédében elsírja magát? Csak nem azért, mert nő?

Hillary Rodham Clinton

És ezzel zárnám a posztomat: a csodálkozással, hogy miközben egy történelmi pillanat tanúi vagyunk, semmi más nem érdekel bennünket, csak a lóverseny. Igen, azon a befutó Donald Trump. Belőle lesz az USA 45. hímnemű elnöke (továbbá a 44. fehér bőrű). De az, hogy most először egy nő elképesztően, hihetetlenül és lenyűgözően közel került ahhoz, hogy a világ talán legerősebb államának a vezetője legyen - nos, jó lenne, ha ez is feltűnne néhányunknak.

Nem tudom, mikor következhet be ismét ilyesmi. Hillary Clintont rengetegszer vádolták azzal, hogy "őskövület", vagyis már három évtizede országos politikus. De vajon lehetséges-e ilyen múlt nélkül, kívülről érkezve elérnie egy nőnek legalább annyit, amennyit ő elért? Vajon mikor lehet ismét nőnemű elnökjelöltje a Demokrata (vagy épp a Republikánus) Pártnak? Félek tőle, hogy nagyon sokára. (5)

Vajon mit hoz a jövő?

Ha egyesek ma, 2016-ban is Hillary Clinton hibái között képesek felsorolni, hogy Bill Clintonnal kötött házasságuk után egy ideig nem vette fel a férje nevét, akkor még nagyon-nagyon sok idő múlik el addig, mire egy politikusnőt ugyanolyan mércével mérnek majd, mint egy politikust - és egy elnökjelöltnőt, mint egy elnökjelöltet. Győzzön vagy veszítsen azután.

Már csak azért is érdemes lesz elolvasni a Hillary című könyvet, hogy még érdekesebb képet kaphassunk különleges kortársunkról: egy nőről, akit Hillary Clintonnak hívnak.

(1) Nyelvészkedő üzemmódban csak annyit, hogy a könyv címe mindig is Hillary volt, csak az alcím változott, továbbá nem mindegy, hogy a teljes címalak H., az elvesztett elnökség vagy H. - Az elvesztett elnökség-e: a cikkíró címváltozata szerint ugyanis Hillary egy elnökség...
(2) A könyv ugyanis nyilvánvalóan nem az elnökségéről szólt volna,  még csak nem is csak a kampányáról, bár az ezt leíró részből jelentek meg már részletek az interneten, hanem Clinton egész életéről...
(3) Hozzáteszem, hogy Trumpról meg a Trivium adott ki egy könyvet, egy másikat pedig 18-ára ígér, amelyben Trump arról ír, hogyan gondolkodjunk győztesként. Úgy vélem, e könyvre is igaz, hogy fordított esetben is érdekes lett volna.
(4) Háromszor a 19. században (1824 - John Quincy Adams, 1876 - Rutherford Hayes, 1888 - Benjamin Harrison, és ki emlékszik már rájuk és az akkori pártrendszerre?! Bár akárki könnyen és gyorsan utánanézhet Hahner Péter Az USA elnökei című pompás könyvében vagy annak korábbi kiadásaiban.) Továbbá egyszer 2000-ben, amikor nemcsak ennyiről volt szó Al Gore és George W. Bush esetében, de ott volt a floridai szavazatok újraszámolásának a kérdése is...
(5) Számomra a legfelfoghatatlanabb, hogy az amerikai mérések szerint az amerikai fehér nők több mint ötven százaléka Trumpot támogatta. (A fekete nők több mint kilencven, a latino nők mintegy hatvan százaléka viszont Clintont.) Olyan cikket is olvastam a neten, amelynek az volt a címe: "Hillary Clinton nem az én feminista hősnőm!" Megengedve, hogy Hillary Clinton számos hibát elkövetett a pályafutása alatt, mégis úgy érzem, hogy a békésnek és szabadnak tűnő világ igencsak elkényelmesíti az embereket, ha egy (demokrata) feminista megengedi magának, hogy ne a nőnemű elnökjelöltet támogassa, az elsőt az elmúlt több mint kétszáz évben (és demokratát) - ehelyett inkább vár egy másikra, egy megfelelőbbre, esetleg újabb kétszáz évet...