Erdődy János - Lépcsőházi gondolatok egy nagy íróról
Erdődy János könyveivel először nagyapám könyvtárában találkoztam. Hihetetlen gondossággal gyűjtötte a szerző valamennyi történelmi regényét, aprólékos élvezettel olvasta végig őket, s újra- és újra elővette valamelyiket. Gyerekként magam is sokszor láttam A Szent Sátánt, Az Antikrisztus és szolgáját és A Szárnyas Oroszlánt az éjjeliszekrényén. Talán ezek lehettek a kedvencei. Ahogyan az szokása volt, néhány jegyzetet is készített a könyvekbe a neki nagyon tetsző vagy nagyon nem tetsző helyeken (igaz, Erdődy könyveiben az utóbbiból kevés akadt): s én ma is örömmel találok rá ezekre a beírásokra, holott én magam nem szeretek ilyesmit írni. (1) Amikor aztán nagyobb lettem, s érdeklődni kezdtem az író iránt, meglepően kevés dolgot tudhattam meg róla. (2)

Életút, pályakép, politika

Erdődy 1909. április 2-án született Budapesten: ahogy önéletrajzi munkáiban írta, szinte egyidős volt a századdal. 1927-es érettségije után szabadúszó újságíró lett különböző pesti lapoknál, 1935 és 1938 közt pedig szerkesztője a Szivárvány című hetilapnak. Eközben füzetes tarka regényeket írt négy írói néven, mintegy tíz kiadónak, legalább három (bűnügyi, vadnyugati és humoros-kalandos) zsánerben: én 57 címet tudtam összegyűjteni tollából, melyek közül több az olyan ma már megbecsült sorozat tagja, mint a Világvárosi Regények és a Tarka Regénytár. Visszatekintve azonban írói-emberi pályája igazi kezdetének 1939-et tekintette, amikor (épp ekkor!) kérte alkalmazását az akkor még Mónus Illés, majd később Szakasits Árpád vezette Népszavánál, ahol 1948-ig dolgozott. 1940 és 1944 között művészeti rovatvezető volt: fontos kezdeményezése, az 1941-es, ellenállásra, emberségre és békére buzdító, jelképes erejű karácsonyi szám összeállítása hatalmas sikert aratott. Később, egy idő után már illegalitásba vonulva részt vett a magyar ellenállásban: ez nemcsak németellenes szervezkedést jelentett, mivel Erdődy közreműködött az üldözötteket védő hamis iratok nyomtatásában és szétosztásában is. 1945-48 közt a Népszava helyettes, majd rendes felelős szerkesztője lett (ekkor dolgozott a lapnál többek közt az Amerikából épp hazatért Faludy György is, 3). Eközben (barátjával, Száva Istvánnal és feleségével, Lányi Margittal) részt vett Budapest háború után indított első irodalmi lapjának, a Pillanatnak a szerkesztésében, s egy ideig a Dolgozók Világlapjának is felelős szerkesztője volt.

A folytatásról minden szöveg szemérmesen hallgat. "1948-tól nem vállalt állást", írja a Kortárs magyar írók 1945-97. "A szociáldemokrata párthoz erősen kötődő újságírót és irodalmárt az 1948-as politikai fordulat jó néhány évre hallgatásra kényszerítette. Újra 1957-ben, 48 évesen kapcsolódott be az irodalmi életbe." - így A magyar irodalom története 1945-1975 szerzője. "... negyvennyolc márciusában állítottak fel szerkesztőségi íróasztalom mellől, amikor a két munkáspárt közelítő egyesülésének előkészítéseként egy kis bizottság megtisztogatta a sajtót a fölösleges vagy nemkívánatos hírlapíróktól." - írja a Város a hadak útjánban 1988-ban a hetvenkilenc éves Erdődy. (4) Sajnos többször könyvben nem tért már vissza a témára, de sokat elmond az idézett regény egy kis epizódja (kihagyásokkal):
"A két férfit utolérte és elhagyta a híd kocsiútján haladó, függönyös ablakú állami autó. Az egyik, gyalogos, én, utánanéztem.
- Vajon ki ül benne? Nyilvánvaló, hogy valaki fejes.
- Nem is te - nevetett Károly.
Helyre kellett igazítani:
- Ilyen kocsiban én két évvel ezelőtt sem ültem. Ablakfüggöny nekem nem járt. Akkor sem."
Mint ahogy soha sem.

Két adat és egy idézet kívánkozik még ide: 1956. november 1-én Kéthly Anna Erdődyt, Száva Istvánt és Révész Mihályt bízta meg a Népszava újraindításával, amelyből végül négy szám jelent meg november 4-ig. Kulcsár Péter így fogalmaz a következőkről a Valóságban: "A szociáldemokrata nézetek terjesztése és továbbfejlesztése - erős hazai cenzúrájuk miatt - 1956 után is a nyugati emigrációra maradt. Ehhez teoretikus vagy közírói képességre és műveltségre volt szükség, ugyanakkor az elvek melletti elkötelezettségre is. Az itthon maradók közül az a kevés politológiai vagy közírói képességű gondolkodó, aki valóban ezt az önálló utat vallotta, mint Faragó László vagy Erdődy János, e témáról nem publikálhatott." És: 1990-ben, Kéthly Anna hazai újratemetésekor Nagy Erzsébet és Révész András mellett Erdődy János állt ott tisztelgő főhajtással közvetlenül a díszravatal mellett.

Ettől eltekintve Erdődy 1948-tól halálig író volt és semmi más. Írói pályája azonban színes és változatos: harminc történelmi regény és nyolc történelmi ismeretterjesztő kötet alkotja életművét. E könyvei közül hét jelent meg külföldön is: német, orosz, lengyel és szlovák változatuk látott napvilágot. Emellett, kamatoztatva magabiztos verselő tehetségét, kiváló formaérzékét és hatalmas műveltségét, számos ihletett műfordítást készített: lefordította Bertolt Brecht Háromgarasos regényét, Heinrich Heine Atta Trollját, Horatius összes lírai versét és az Ars Poeticát, Moliére (Kotnyelesek, Férjek iskolája) és Schiller (Don Carlos, Stuart Mária) két-két drámáját, amelyek rendre színpadra is kerültek. Emellett számos kötetbe készített versfordításokat, a legérdekesebb ezek közül Campanella Napállama, amelynek versbetétjeit Erdődy, prózarészeit pedig felesége, Lányi Margit ültette át magyarra, igaz, még 1942-ben. Regényeiben is - amikor csak tehette - saját fordításaiban adta a felhasznált forrásokat, krónikarészleteket, okleveleket, emlékirat-töredékeket. Különösen izgalmasak versfordításokkal tele regényei, amilyen az Énekes az országúton (német, francia és itáliai trubadúrversekkel és latin vagánsdalokkal), a Mesterdalnokok városa (amely egyebek közt természetesen nürnbergi mesterdalokat tartalmaz), vagy a Párizsi éjszakák (telis-tele Heine verseivel, cikkeivel és prózájával).

A költészettel viszont szakított (5): bár első kötete Villon modorában írt antifasiszta pamfletversek gyűjteménye volt, soha sem adott ki önálló verseskönyvet többet, költői tehetsége csak a műfordításaiban élt. Meg egyéb műveiben: már a háború előtt közreműködött operettlibrettók és más színházi dalok szövegének írásában, később pedig számos színpadra alkalmazott mű versbetéteit szerezte. Írt színdarabot, bábjátékot és rádiódrámát is. Az ő és Tabi László darabja, a Szegény jó Márton volt Jávor Pál visszatérése a magyar színpadra 1957-ben. Várkonyi Zoltánnal már a háború évei óta jó barátok voltak, így nem csoda, hogy valamennyi nagy Jókai-filmjének a forgatókönyvét Erdődy János írta (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Fekete gyémántok), de neki köszönhető az első sikeres (és mai is nézhető) magyar kémkrimifilm, a Fotó Háber forgatókönyve is (szintén Várkonyi rendezte).

Erdődy János hosszú élete során kapott ugyan díjakat, de az igazi elismerés elkerülte. A háború után elnyerte A Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát (1947), majd hosszú csend után 1979-ben az ezüst, 1984-ben az arany Munka Érdemrend, 1987-ben nívódíj és IBBY-díj, 1991-ben Aranytoll-díj, 1993-ban pedig a Demény Pál emlékérem tulajdonosa lett. Rövid ideig a magyar PEN Club alelnöke is volt, 1994-ben PEN-emlékplakettet kapott. Ezenkívül ma is szerepel neve A Magyar Újságírók Országos Szövetségének örökös tagjaié közt. Legnagyobb kitüntetése A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, melyet 1994-ben kapott meg. E megbecsülések azonban már hetvenévesen vagy még idősebben érték. Amikor 1996. március 23-án - épp a szigligeti Alkotóházban tartózkodva - elhunyt, közel járt nyolcvanhetedik születésnapjához. S ami szörnyű, neve és munkássága a nagyközönség szempontjából szinte azonnal feledésbe merült.

Fiatalabb kortársa, Ungvári Tamás így emlékszik rá: "A Művészben, az Operára néző ablaknál, mintha munkaidőben, ott dolgozott Erdődy János. Szerény, hallgatag ember, harminc történelmi regényét könyvtárcédulák sírkeresztje őrzi. A Népszava újságírója volt korábban, egyik mozgósító szerzője a híres 41-es karácsonyi számnak. Régi szociáldemokrata, félreállított ember, aki olyan műveket írt, mint az Így élt Gutenberg. Amikor Jókait kellett filmre írni, Várkonyi Zoltán, a rendező bepördült a Művészbe, karon fogta Erdődyt és vele íratta meg a forgatókönyvet. Ha Schiller Stuart Mária című színművét kellett sikeresen lefordítani, megtalálták Erdődy Jánost, Erdődyt a Művészből. A ranglétrát mindenképpen a Központ véglegesítette. Erdődynek még a Magyar Életrajzi Lexikonban sem jutott szócikk. Ahol még emlegetik, akkor úgy, hogy egy regényt tévesen tulajdonítottak neki. Úgy rémlik, akivel mostohán bánt az élet, attól holtában is megtagadják a talpalatnyi halhatatlanságot. Mekkora szamár lehettem én, hogy Erdődyre nem figyeltem eléggé. Holott tisztelője voltam. Mándy Iván is hozzá fordult, ha valamit nem tudott. A cukrászdában ült egy lexikon, egyszerű volt fellapozni. Lépcsőházi gondolatok, megváltoztathatatlan cselekedetek. Adósa vagyok Erdődynek. Erdődyvel hosszan és sokat, de nem eleget beszélgettem Szigligeten, az Alkotóházban. Alkotóház, úgy hangzik, mint egy irodalmi keltető. Szerzőnk naponta rótta regényei fejezeteit, aztán ott, a keltetőben összeesett és elhunyt." (6)

Az alábbiakban szeretném megfogalmazni, miért gondolom, hogy Erdődy Jánosnak helye van a magyar irodalom szeretett szerzői között. Lépcsőházi gondolatok ezek is (angolul staircase wit, olyan bölcsesség, ami már csak a lezárult vita után, a társaságból távozva, a lépcsőházban jut az eszünkbe, tenné hozzá nálam bölcsebbül magyarázva Erdődy) - de hátha segítenek abban, hogy számodra Erdődy János ne csak egy rég halott újságíró legyen a múltból, hanem élő, újrafelfedezésre váró, nagy író.

Kitérő a történelmi regényről

Erdődy 1957-től nehéz pályát választott magának: a történelmiregény-íróét. (7)

A műfaj ma is vígan virul, szépirodalmi megbecsültsége azonban gyakran kérdéses. Napjaink világában a képlet egyszerű: sokan egyszerűen automatikusan bestsellernek tekintik a történelmi regényt, amelyben a cselekmény "elmesélésének" nyilván elsőbbsége van a regénytechnikai, szövegpoétikai megoldásokkal szemben - kivéve persze, ha Umberto Ecoról van szó... S ez máris elültetheti bennünk a kétséget: valóban ilyen egyszerű-e megfogalmazni, mi is az a történelmi regény. Hiszen nemcsak A Rózsa nevét kellene arisztokratikusan elválasztanunk Tracy Chevalier nagy sikerű (és jó szövegű) Leány gyöngy fülbevalóvaljától, de valahogyan meg kellene különböztetnünk Robert Merle vagy Maurice Druon igényes francia sorozatait is a Monaldi-Sarti-féle Imprimatur összeesküvés-elméletes bonyodalmaitól. A helyzet fonákja, hogy egy másik, ellentétes, de valójában hasonló szemlélet automatikusan szépirodalomnak tekinti az összes megjelent történelmi regényt: hiszen olyan vastag, terjedelmes, szép könyvek tartoznak ebbe a kategóriába: akkor is, ha szerény cselekményű, erotikus történelmi romantikáról vagy közepes történelmi krimiről van szó... Így tehát elég nehéz, s értelmetlen is besorolni Erdődy regényeit egy olyan irodalmi kánonba, amely nem létezik...

A másik felfogás a történelmi regény didaktikus, tanító-oktató, ismeretközvetítő-közlő szerepét emeli ki. A magyar irodalom története 1945-75 néhány részlete talán megindokolja, miért hagyták feledésbe merülni Erdődy írói tehetségét: "Legnagyobb sikerét azzal a trilógiával aratta, amelynek kötetei egy-egy itáliai várost tesznek meg "főhőssé". (...) Ügyes technikával, szinte törésmentesen illeszti könyve szövegébe, cselekményébe a hiteles forrásokat, egykorú naplókat, leveleket." "(...) kötetei tehát alapos, helytálló történelmi ismereteket tesznek közkinccsé – élményszerű formában." "Igen hasznosak a fiatalabb olvasóközönség számára Erdődy János regényes életrajzai is." És ami különösen gonosz: "Erdődy (...) úgy vélte, hogy a közművelődési funkciót is betöltő történelmi regény műfajában nyílik számára lehetőség az újjáéledésre." - Mindebben van igazság, de...

Közkinccsé tesz, hasznos, helytálló, hiteles forrás, közművelődési funkció (!) - ennyi lenne a történelmi regény? A válaszom egyértelműen nem. Fiatalon megélhettem, amint a mesélő történelem kiment a divatból. Amikor a "Hallottál-e már róla, gyermekem? Ha nem, elbeszélem."-stílusú, hosszú évtizedekre, még a háború előttre visszatekintő oktató gyermek-ismeretterjesztést (pl. A világ és az ember - Képes gyermekenciklopédiát, amely régen ott volt minden iskolai könyvtár polcán) felváltották a kijelentő mondatokkal és objektív magyarázatokkal, tényekkel, ismerettárakkal teli, az önálló, szakszerű adatszerzést gyakoroltató, főleg angolszász gyerekkönyvek (amilyen pl. az Usborne Enciklopédia gyermekeknek). Ma már gyerekként ehhez a stílushoz szokunk (még a tankönyvekben is), s felnőttként sem igényeljük, hogy "élményszerű formában" oktassanak (ki) minket. Már csak azért sem, mert bármilyen csodálatos elképzelni a történelmet filmen vagy regényben, a valódi história elképesztően logikátlan, hosszadalmas, túl sok szereplőt mozgató, s történetszálakat időnként a semmibe veszni engedő káosz, amiből akkor lesz jól formált sztori, ha (legalább egy kissé) megszerkesztik. Akkor viszont már az irodalomnál tartunk és nem a történelmi ismeretközlésnél. (8) Tehát ha Erdődy művei pusztán a dramatizált, didaktikus ismeretközlésre valók lettek volna, ma szinte olvashatatlanok lennének.

Ehelyett ma is jó őket olvasni. A legjobbak mesteri szövegek: izgalmasak, abbahagyhatatlanok, letehetetlenek. De még kevésbé sikeres könyveiben is megfog azzal a tehetségével, hogy lebilincselően eleveníti meg, festi le és rendezi követhető, izgalmas jelenetekbe a történelem különös pillanatait. Minden műve kétféleképpen ad világképet: gondolati szempontból, de akképpen is, hogy a benne megszületett világot (Erdődy Velencéjét, Perugiáját, Rómáját vagy Budáját) nehéz elfelejteni, akkor is velünk marad, ha már becsuktuk a könyvet. Ez utóbbi képesség azonban már nem a módszertanilag jól képzett oktatók, hanem a kiváló írók jellemzője. Az Erdődy-féle történelmi regény irodalom - és jó irodalom. Függetlenül attól, hogy minden adatában pontos és szemlélete minden apró morzsájában "helyes"-e (természetesen biztosan nem: mivel művészet, nem pedig tananyag), s függetlenül attól is, hogyan definiáljuk kedvenc műfaját, a történelmi regényt, melyet olyan könnyű megtagadni - tehetséges írójával együtt.

Konspiráció, költészet, kultúrtörténet  és szembenézés - harmincnyolc kötetről röviden

Milyen is Erdődy írói világa?

Először is hihetetlen tematikai sokféleség jellemzi. Vannak kedvenc témái, melyekhez újra és újra visszatért, de mindig másképpen. Máskor viszont olyan történeteket, világokat választott, amelyekről - azt hiszem - magyarul nem is találni más művet (pl. a - belülről ábrázolt - albigens eretnekségről az Énekes az országútonban, 1979).
Másrészt kiválóan ért ahhoz, hogyan írjon érdekfeszítően: remekül jelenetez, s olyan meggyőzően és drámaian ír konspirációról, összeesküvésről, politikai machinációkról, mintha személyesen lett volna jelen a történelem összes hasonló tanácskozásán.
Harmadik írói tulajdonsága, hogy valóban hatalmas műveltséggel és háttértudással rendelkezik: ez segíti a meggyőző korfestést, de azt is, hogy mértéktartó legyen, s még várostörténeti köteteibe se próbálja meg beleerőltetni a korszak és hely összes valaha élt híres emberét. Minden igazi regényének van saját főhőse, aki nemcsak szimbolikus, hanem valóságos főszereplője és tanúja is az eseményeknek, ha pedig elbeszélő, akkor saját stílussal és nézőponttal bír, nem pedig az író elfogult szócsöve.
Negyedszer műveit bizonyos költőiség jellemzi: szövegének van tempója és könnyű harmóniája, s egészen mások a gyors váltásokkal teli, párbeszédes részek, mint a különféle (krónikás, racionális, magyarázó-bölcselő vagy festő) elbeszélő részek. Különösen igaz ez a sokszor lebecsült Bocskorosok (1966) című könyvre, amely témája pátoszát azzal a zseniális eszközzel oldja, hogy helyenként szinte ritmikus prózában íródott. (9)
Végül ötödik írói tulajdonsága a merész, mégsem pamfletet, hanem irodalmat eredményező szembenézés a nehéz írói témákkal: amire még visszatérek.

Egyik kedvence Velencének, a szabad, sokáig független és befolyásos, s az európai kultúra nagy részét birtokló városállamnak a korokon átívelő története. Először az Aretino Velencében (1961) rendhagyó szerkesztésű, hatalmas irodalom- és művészettörténeti háttéranyagot mozgató, mégis egyetlen nap néhány órája alatt játszódó, verses párbeszédekkel teli történetében tűnik fel a város, amely - Erdődy szerint - olyan, mint egy élőlény: mozog, változik, növekszik, öregszik, vannak érzelmei és vannak vágyai... Hat év múlva egy monumentális kötetben, A Szárnyas Oroszlánban (1967) tér vissza hozzá, ismét olyan szerkesztéstechnikát alkalmazva, amit - úgy tűnik - ő talált fel. Nem véletlen, hogy ezt a kötetet egyes bibliográfiák regénynek, míg mások elbeszéléskötetnek tekintik: húsz fejezetéből megismerhetjük Velence teljes történetét megalapításától és felemelkedésétől 1849-ig, amikor (Európában utolsóként) a városban is kihunyt a forradalom lángja. A részek önmagukban, kis történelmi novellaként is megállnak a lábukon, ám egymás után olvasva, tele újra és újra előkerülő visszautalásokkal, ismerős szereplőkkel, felemlegetett nagy egyéniségekkel és nagy sorsfordulókkal, már megismert, s újra helyszínként szereplő épületekkel, vagy találkozva az egy-egy korábbi részben már bemutatott nagy velencei családok újabb sarjaival: végeredményben tényleg egy város életrajzát, egy világ teljességét kapjuk meg a sok apró részletből, s szinte már otthonosan mozgunk a képzeletbeli, mégis valóságos Velence utcáin. (10)

A téma azonban láthatóan nem hagyta nyugodni a szerzőt: a Velencei karnevál (1974) egy család négy nemzedékének történetén átívelve mutatja be a város - A Szárnyas Oroszlán által kissé röviden érintett - 18-19. századi történetét, a Szép és kegyetlen Velence (1977) arra az időszakra, a 16-17. századra koncentrál, amikor a városállam helyét kereste egy megújult, francia - angol dominanciájú diplomáciai és politikai világban, körmönfontan, bravúros politikai lavírozással, ám végül sikertelenül (ez a korszak a téves vádak alapján hazaárulóként kivégzett, ám rövidesen rehabilitált Antonio Foscarini életének ideje is). A fenséges Köztársaság nevében (1982), Erdődy ötödik Velence-regénye pedig feltette a koronát a sorozatra: a szuggesztív jelenetsorokból és titkos megbeszélések és egyezkedések (valódi vagy kitalált) párbeszédeiből megalkotott kötet nemcsak Velence nagyságának kezdetére, a 13. századba, a Tízek Tanácsa megalakulásának idejébe vezet vissza minket, de az, ahogyan főszereplője, Marcantonio Boni nekiindul az életnek, helyezkedik, kémkedik, büszkélkedik, konspirál és retteg, kisemberként belekeveredve a nagypolitika agyafúrt, sötét és a haza polgáraitól teljes önfeladást kívánó világába, s végül tökéletes velencei polgárként, csak éppen mindent (eszmét, családot, jövőt) feláldozva fejezheti be az életét - jóval több már, mint drámai és lebilincselő történelmi képeskönyv. Olvasható például kulcsregényként is, ám ez esetben kettős értelmet kap: attól függően, hogy "Velencét" kívánatos és fenntartandó, utópisztikus csodának vagy rettenetes áldozatokra késztető, önző és könyörtelen világnak tekintjük, fogjuk megérteni és megbocsátani vagy elítélni és elutasítani Boni cselekedeteit...

Erdődy másik nagy témája egész Itália. A Vörös Liliom városa (1973) ugyanolyan várostörténeti kötet Firenzéről, mint A Szárnyas Oroszlán Velencéről. Szerkesztése azonban egészen más: az egyes történeteket egy társaság tagjai mesélik, akiket 1836 nyarán a Firenzében dühöngő járvány kényszerít össze egy dombon álló villába. Mintha Boccaccio Dekameronjában lennénk: ám ez a társaság másféle. Az olasz márki, az angol kereskedő, az olasz újságíró és szépséges felesége, egy orvos, egy tanár s bankárgyermek tanítványa, egy német festőnő, s egy csodálatos színésznő a város történetéről mesélnek, mégpedig érdeklődésük szerint válogatva a témák között, s hála a könyv rendhagyó felépítésének, bele is szólnak egymás meséibe, vitázva, töprengve, kérdezve és kétségeket ébresztve.

A Rekviem Firenzéért (1968) című regényt azonban még jobban szeretem: a rövid, feszes szerkesztésű könyv azt a pillanatot ragadja ki a történelemből, amikor Firenze elvesztette önállóságát. Látszólag szorosan a valóságból indul ki: a könyv fülén még annak a különös szögben megépített sarokháznak a fotóját is látni, amelyben Luca Landucci 1478-ban papírra vethette a regényben újra és újra előkerülő krónikája sorait. Azonban már az első három mondat sem hagy kétséget afelől, hogy szuggesztív, költői és varázslatos regény következik: "Szekfűszeg, sáfrány, fahéj és gyömbér illata keveredett a kis boltban orvosságszaggal. Cseréptégelyekben kenőcsök, bőszájú nagy üvegedényekben opálosan sűrű folyadékok, csomókba kötött gyógyító hatású gyökerek és szárított füvek zizegő csokrai a polcokon; mozsarak és keverőedények fenekén szagló maradványok, a pulton finom és durva mérlegek serpenyőjében morzsák, kis zacskókban lisztté őrölt csont és más porok - százféle anyag áthatóan erős és mégsem kellemetlen szaga töltötte be a szűk helyiséget. Különösen ilyenkor, hogy az ajtót és ablakokat szorosan becsukták, és kívül még keresztbelakatolt vaspántokkal fölerősített védődeszkák is kizárták az utca levegőjét." A patika, békéjével, tudós és üzleties légkörével, elbarikádozódik - mert kívül tombol az őrjöngés. A Medici-fivérek elleni templombéli gyilkossággal, s az azt követő megtorlással indul a könyv, amelyben színesen kavarog a 15. századi, köztársasági Firenze, amely Savanarola máglyájának füstje, Machiavelli peres ügyei, pápák és bíborosok intrikái, Mediciek és Sforzák megkésett vetélkedése és fantasztikus művészek alkotásai közepette rohan a pusztulásba, vagy legalább is a középszerűség felé. A kis kötet főhősei, s a regényben megjelenő híres történelmi személyiségek egyaránt szeretnének túlélni, jól élni és még sokat megélni, ám mind másképpen fognak hozzá az élethez: ki becsülettel, ki ármánykodással, ki hittel, ki naivitással - míg sorsuk az utolsó lapokon összefonódik a pusztuló Firenze "rekviemében". A kötet szerkesztésében megint újabb játék ("Itt kezdődik X.Y. elbeszélése erről vagy arról") teszi változatossá az olvasást.

Ahogyan a Perugia szűk utcáin (1980) is teljesen saját képet rajzol Borgiákról és Baglionikról, pápaságról és polgárságról, Machiavelliről - és a művelt kisember főszereplőről, aki olyan asszonyba szerelmes, aki gyönyörű, boldogtalan és férjezett, ám a szerelemnek mindez nem lenne akadálya, annál inkább a család, amelyik új és új jó házasságok kötésével, a szépséges Penelope kiárusításával próbál újra és újra visszakapaszkodni régi, befolyásos helyére. Szintén Itáliát idézi meg A második Róma (1970, Erdődy harmadik nagy várostörténeti műve), amely mérsékelt egyházkritikája ellenére ma is izgalommal olvasható, teljes képet adó mű. (11) Benne ugyan a szerzői szándék egy kissé eltolódik a novellafüzértől a történelmi tanulmány felé, ám különösen a középkori részek (pl. Keleti szél, Világvége előtt, A Szent Sátán) remekül sikerültek: olyan izgalmasan, sajátosan, költőien mutatják be egyes sorsfordító döntések (pl. Leó pápa és Attila találkozása, III. Ottó császár megjelenése Rómában 1000 karácsonyán, a Canossa-járás) okait, folyamatát, következményeit, hogy azt kell gondolnunk, csak így történhetett. (Egészen zseniális például az, ahogyan VII. Gergely fogadja a vezeklő IV. Henrik császár hódolatát, miközben tudja (?), legyőzték.) Hasonló érzéssel lehet olvasni Erdődy korai kötetét, a ma a legtöbb helyen lebecsülően gyerekregénynek nevezett, súlyos szövetű András mester krónikáját (1959) is. Akit érdekel Mátyás király kora, a könyvnyomtatás, a pápaság 15. századi története, az itáliai rablólovagok históriája vagy egy középkori német céh működése, minderről teljes és különleges képet nyerhet ebben a nagyszabású regényben, amely Hess András, az első magyar nyomtatott könyv készítőjének életét elbeszélve helyezi el a kor Magyarországát a kor Európájában. Senki se várjon azonban unalmas, oktató-mesélő életrajzot: a drámai jelenetek sorozata, a helyszínek sokasága, Hess András szerelme történetének kalandos ábrázolása, a s a regény megdöbbentő befejezése igazi, regényes izgalmakat tartogat olvasójának. S némi töprengés lehetőségét arról, igaza volt-e Hess Andrásnak, amikor Magyarországot és a nyomdászmesterséget választotta, érdemes volt-e hazatérnie?

Különösen érdekesek Erdődynek azok a regényei is, amelyek egy-egy itáliai szereplő segítségével láttatnak idegen országokat és helyeket: ilyen a Háromkirályok szolgája (1970) című művészregény, melyben Vettore Zorzi hegedűkészítő és művész járja be Lully Franciaországát, Purcell Angliáját és Vivaldi Itáliáját, s keresi a titkot, mi is az igazi művészet, vagy a Krisztina királynő Rómában (1972), amelyben a Greta Garbo-filmből ismerős, trónjáról lemondó és katolizáló svéd királynő történetének "folytatását" olvashatjuk, végigkísérve próbálkozásait, hogy arisztokrata uralkodóból főrangú értelmiségivé és északiból igazi mediterrán emberré váljon. A legrendhagyóbb ilyen könyv a Lammermoori Lucia szomorú és igaz története (1978), amelyben az olasz titkár, Zeno Barbaro már nemcsak megörökítő, a nagy idők tanúja. A játékosan ironikus regény Walter Scott A lammermoori nász címen lefordított, híres regényének parafrázisa és ellentettje, amelyben az egykor romantikus alakok kiábrándítóan valóságosakká, míg a háttérfigurák főszereplővé válnak, s megtudhatjuk, miért is utazott Edgar - esküvő helyett - egy egész évre a kontinensre, vajon mi is lehetett az ismeretlen küldetés, amely elszólította... Így máris nyakig ülünk a kor (angol-francia-itáliai) politikájában, és a jakobita (a száműzött II. Jakabot és leszármazottait pártoló) összeesküvés szálai között. Nyilván nem Erdődy az első író, aki megalkotta egy klasszikus mű "másik oldalát" (elég csak Jean Rhys Széles Sargasso-tengerére és Charlotte Brontë Jane Eyre-jére gondolni), a magyar irodalomban azonban nem gyakori ez a játék.

Erdődy azonban akkor is tökéletesen elemében van, amikor a középkort ábrázolja. Első nagy történelmi regénye, A nőstényfarkas (1957) a híres hullazsinat (a halála után zsinat elé idézett és elítélt Formosus pápa) történetét állítja központba, s ily módon nyújt bepillantást a kilencedik század átalakuló Európájának történetébe. Ám a könyv -  miközben elgondolkodtató képet fest a kor egyházáról, ahol az intrikák, a vakbuzgóság és a hatalomvágy botrányok közepette végez az elhivatottakkal, a szolgálatra valóban alkalmasakkal és az igazán hívőkkel - minden racionalitása és elbeszélője, Stephanus krónikás józansága mellett is tisztelettel és mély megértéssel adózik annak a korszaknak, amikor a keresztény hit (számos sajátos formája) végre teljesen meghódította Európát. A kötet laza folytatása, A Szent Sátán (egyik kedvenc Erdődy-regényem, 1975), amely az invesztitúraharc idejére viszi el olvasóját: két főszereplője, Hildebrand (VII. Gergely pápa) és Henrik (IV. Henrik császár) jellemét, tudását és bátorságát hasonlónak, egyként nagynak és egyként emberinek mutatva a két ember szellemi és tényleges párharca epizódjaiként ábrázolja a korszak bonyolult történéseit. Ahol - szerintem - a szellemi harc, a taktikázás, megalkuvás, egyezkedés, kitartás és kérlelhetetlenség váltakozása sokkal érdekesebb, mint a történelemkönyvekből is megismerhető eseménytörténet. Márpedig az előbbi egyértelműen Erdődy leleménye: ennek izgalmaiért érdemes újra és újra elolvasni a kötetet. Hasonlóan lebilincselő Az Antikrisztus és szolgája (1975), amely ritka főhőst választ: II. Frigyest, a német-római császárt, aki megpróbálta kibékíteni keletet és nyugatot, Európát és arab világot. Talán a király ábrázolása a könyv legfigyelemreméltóbb síkja: az uralkodó, aki rémült, zaklatott gyerekből érik céltudatos nagyúrrá, egész életében ész, eszme és értelem összhangjára törekszik, ám amit megvalósít, általában erőszakos, elnyomó, vagy a - persze nyilvánvalóan ostoba és előítéletes - világ számára elfogadhatatlan. Halálos ágyán végső gondolata, hogy utolsóként kivégeztetett, őt eláruló barátja vajon valóban ellene fordult-e? E vívódás több, mint az uralkodóábrázolás közhelye, ugyanis a válasz teljesen a regényből sem derül ki: márpedig egész más Frigyes hagyatéka akkor, ha hibázott döntéseiben, mint ha nem... Így tudja Erdődy megtisztítva újraalkotni, s nemcsak történelmi korában, de általánosságban is érdekessé tenni Frigyes személyét.

Velence, Itália, a pápaság és a középkor története mellett Erdődy utolsó kedvenc témája a német parasztháborúk kora. A korszak igencsak átértelmezett és túldimenzionált formában vált a marxista történetfejlődés-elmélet részévé, s időnként az író által használt képek, fogalmak (fokozatosan elharapózó tűz, parasztforradalom, feudális gazdálkodás, a huszita mozgalom radikalizálódása mint egyetlen út) kivételesen jelzik, könyvei nem ma íródtak. Ettől függetlenül - bizton mondom - még a korszakról készített történelmi tanulmánya, a felnőtteknek is érdekes Bocskorosok hadinépe (1969), vagy a témához kapcsolódó Így élt Husz János (1983) is abszolút olvasható maradt negyvenkét vagy huszonkilenc év után is. Nemcsak ritka képei, s logikus történelmi összegzése miatt - bár az is igaz, hogy a két témában sem előtte, sem utána nem született ilyen értékálló kötet magyarul. Hanem mert adataiban és megelevenített jeleneteiben ma is pontos mindkét könyv, s különös módon utólag derül ki, hogy a történelemszemléletében korához kötött Erdődy íróként mennyivel rugalmasabban értelmezte, sokoldalúbban, sokértelműbben írta meg azt, amiről egy cikkben vagy interjúban nyilván egysíkúbban nyilatkozott volna. Ma ugyanis szeretünk megfeledkezni a 14-16. század európai parasztságának nyomoráról: pedig elég megnézni a németalföldi festők (boldog parasztokat ábrázoló!) képeit, hogy visszariadjunk békés életüktől is, nemhogy a vallásháborúk őket is elsodró zűrzavarától. A regények közül a már említett, költői szövegű Bocskorosok (1966) az 1502-es untergrumbachi parasztlázadást s az azt követő véres vereséget örökíti meg, felléptetve a nagyon elgondolkodtató sorsú Jost Fritzet, a vezért, aki (tökéletes hivatásos forradalmárként, még ha a szó a században anakronisztikus is) mindenét feláldozza elveiért, s sem köszönetet nem kap érte, sem - ez az igazán tragikus - célját nem éri el. A Mesterdalnokok városa (1984) az egész német parasztháborúnak nevezett 16. századi eseménysorozatot idézi fel, élesen szembeállítva a Nürnberg fejlett városának biztonságában élő Hans Sachsot, a (valóban élt) mesterdalnokot, s a kallódó, harcoló, reformáló és menekülő barátját, Veit Urbant: megint többet mondva az olvasónak a két főszereplő két igazságának megmutatásával, mint pusztán annyit, hogy Urban-módra, pártosan küzdni kell...

Erdődy ezenkívül megírta még Heine párizsi emigrációjának történetét, mintegy társszerzőnek tekintve a költő-írót, cikkeit, verseit, emlékezéseit beleszőve különleges felépítésű regényébe, a Párizsi éjszakákba (1976). Bemutatta a 19. századi Amerika történetét, a szerkesztői szándék szerint az Egyesült Államok embertelen haszonéhségét, a korrupt bűnözés melegágyait szemléltetve - valójában azonban az Alvilági párbaj (1966) monumentális, megdöbbentő, fordulatos és hiteles családtörténet lett, amely az amerikai Kelet és Nyugat ütköztetésével, az idősíkok követhető, de izgalmas váltakoztatásával s szellemes és fájdalmasan igaz befejezésével kifejezetten jó regénynek sikerült. (12) Két életrajza pedig, amelyeket egyértelműen regénynek tartok, mert öröm a jeleneteiket olvasni, Mátyás királyról (Sasoknál is magasabban, 1963) és Jeanne D'Arcról (Ezüstpáncélos Johanna, 1964) szól. Előbbit olyan megszerethetően állítja elénk, egyúttal azért érzékeltetve, hogyan kényszerült hatalma növekedésével egyre több hű "emberével", barátjával szakítani, hogy komolyan sajnálom azt, hogy az Egri csillagok című Várkonyi-film forgatókönyvét kivételként nem Erdődy János írta: pedig ez a korszak, a 15-16. század magyar történetének minden pillanata, minden fordulata és minden hangulata is a kisujjában volt. Johannát pedig olyan megnyerően, hitetlenül hívően, nőként és emberként, mégis tiszteletben tartandó szentként ábrázolja, hogy meglep a kor és ember ilyen fokú megértése és megértetése egy huszadik századi életrajzi könyvben (és nálunk, Magyarországon, 1964-ben...).

Nem regényes, hanem objektív rövid életrajzainak az Így élt sorozat adott helyet: az Így élt Kolumbusz (1978) és az Így élt Magellán (1981) szinte filmizgalmasságú bemutatása a nagy felfedezéseknek (ahogy a Küzdelem a tengerekért című képes kötete is, 1964), a kedvencem azonban az Így élt Gutenberg (1973). Ez a könyv ugyanis nemcsak beavatja olvasóját a nyomdászat történetébe és bemutatja Gutenberg életét, de teljességgel olvasmányos módon ízelítőt ad a történelmi kutatás módszertanából és a forráskritikából is, amikor végigvezet az úton, melynek során a nagy nyomdászról szóló adatok felmerültek, előkerültek, s sikerült őket értelmezni. Szintén értékálló az Őrségváltás az óceánon (1979), amely alapvetően I. Erzsébet angol és II. Fülöp spanyol király országainak párharcára fókuszálva tekint körbe a 16. század végi Európán, és a Keresztes lobogók alatt (1986), amely színes képet fest a nagy kereszteshadjáratok időszakáról. E művek - bár regényizgalmúak - már mind igényes, olvasmányos ismeretterjesztő művek, ahogy Erdődy szerette nevezni, történelmi tanulmányok: talán kevésbé egyediek, mint regényei, de szintén megbízható, alig avult, kellemes olvasmányok.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy Erdődy minden témában és minden műfajban otthon volt, s képes volt  mindig újat, érdekeset, hiteleset, mégis művészit és maradandót alkotni. Természetesen vannak jó és még jobb könyvei. Bárkinek merem ajánlani A fenséges Köztársaság nevébent, a Rekviem Firenzéértet, A Szent Sátánt vagy az András mester krónikáját. Aki pedig meg tud barátkozni a mozaikos szerkesztéssel, szeretni fogja A Szárnyas Oroszlánt.

Mindenképpen leszögezendő, hogy nem volt teljesen igaza a szintén elismert író Hegedűs Gézának (13), amikor így köszöntötte a hetven éves Erdődyt: "És sehol sem volt afféle kísérletező: minden írásművészet szakképzett, biztos formaérzékű mestere, és bárhol magister fokon tudja szolgálni a kultúrának, az emberségességnek, a tanítani és gyönyörködtetni egyszerre akarásnak azt az egységét, amelyet jó félezer éve humanizmusnak nevez az európai emberszabású emberiség." Erdődy ugyanis - igyekeztem, hogy látható legyen - nem(csak) tanítani akart, s nagy kísérletező volt. Sokféle szöveget írt rímes prózától verses párbeszédeken át krónikaszöveg-imitációig, s filmizgalmú, pergő eszmecseréig. (14) Mindenféle terjedelemben, mindenféle jelenetező technikában, versben, prózában, szerkesztésmódban kipróbálta magát: nincs két egyforma kötete. Versantológiába illően sok betétet tartalmazó műveinek történetszövete is egységes egész, s nem félt elbeszéléssorozatból regényt fűzni vagy periratokból zaklatott párjeleneteket kompilálni. Mindent tudott: még az olyan óvatosan posztmodern játékot is kipróbálta, amilyen a parafrázisregény-írás - mégpedig hetvenévesen. Mindig meg tudott újulni.

Végül nem volt még szó egyetlen írói témájáról: a második világháborúról. Hat nagyon különböző kötetében írta meg 1939-46 történetét, melyek közül A Negyedik Lovas (1959) érdekes, de hagyományos szerkesztésű családtörténet még, a Tíz igaz Szodomában (1962) azonban már nagy mű, bár csak kisregény. A magyar irodalom története 1945-75 ezt írja róla: "A halálraítélteket menekítő katonák a harctér poklában is meg tudják őrizni emberségüket, tisztességüket; vergődő bujkálásuk leírása Erdődy János saját frontélményeiből táplálkozik." Amiből így egy szó sem igaz. Valóban, van néhány saját élmény, amellyel Erdődy a regényben megfesti a munkaszolgálatosok és a keleti frontra vezényelt katonák életét, de ezeket egyszer már, igen hatásosan megírta A Negyedik Lovas egyik fiúcsaládtagjának történetében. A Tíz igaz Szodomában paradox alaphelyzete azonban már megrázóbb, mint amit a fenti mondat sugall: egy munkaszolgálatosokra felügyelő főhadnagy parancsot kap, válassza ki a negyvenkét éven felüli és az orvos foglalkozású fogvatartottakat a "táborimunkások" közül és küldje haza. A parancs a legfelsőbb helyről érkezik - ám határidő nincs ráírva. Vajon érdemes-e elindítani ezt a csoportot? És elindítani kell, vagy el is kell juttatni Budapestre? Rossz vagy jó pont a parancs azonnali teljesítése? S aki bekerül a csoportba, életbe vagy halálba menetel? A történet bonyolultságát pedig fokozza, hogy a "halálraítélteket menekítő" (?) katonák "a harctér poklában" már rég elvesztették az "emberségüket, tisztességüket". Egyiküket például, Donga hadapródőrmestert Újvidékről vezényelték át Ukrajnába. Ahol talán nem lőtt, de - látott... (15) A Tíz igaz Szodomában Erdődy talán legjobb "modern" tárgyú könyve.

Ezt emeltem ki az író ötödik jellemző tulajdonságaként: áthallásosan, filozófiai síkon történelmi regényeiben is szembenézett a magyar történelem, sőt a jelen kínos és nehéz kérdéseivel, huszadik századról írt munkáiban azonban konkrétan és kimerítően is körbejárta az antiszemitizmus ("Jó éjt, királyfi...!", 1984), a doni katasztrófa vagy a nyilasmozgalom születése (A Negyedik Lovas, 1959), Trianon vagy a háború (Peéri Gábor budapesti lakos, 1972, tele Budapest világháború alatti mindennapi életének csodás, költői, reális és elképesztő leírásával), Budapest ostroma (Város a hadak útján, 1988) vagy épp a népbírósági perek (A tizenkettedik tanú vallomása, 1990) szörnyű és nehéz témáit. A tizenkettedik tanú vallomása külön is izgalmas: a nyolcvanéves író utolsó megjelent kötete, tetemre hívó visszatekintés egy vitatott és velünk élő világra. Benne pedig egy vidéki, képzelt népbírósági per kapcsán olyan kérdések vetődnek fel, mint: kinek van joga dönteni életről és halálról? Megmenthető-e egy háborús bűnös jogi formulákkal? Ha nem, hová lesz az igazságszolgáltatás objektivitása? Ha igen, hová lesz a történelmi igazságosság? De létezik-e egyáltalán ilyen? Lehet-e ellentétes erkölcs és jog? Van-e kollektív felelősség? És ha van, egy háború után kikre vonatkozik? Kinek van joga ítélkezni mások felett és honnan nyeri felhatalmazását? Hogyan lehet az ember áruló, és mit árulhat el egy háború idején? Végül: hogyan lehet túlélni, hogy túléltünk egy háborút?

Erdődynek tehát minden korosztály, minden érdeklődés, széles olvasóközönség számára van mondanivalója. Csak elő kellene venni a köteteit! Nem burkolóznak csillogó, színes-képes, finom fogású borítóba, bár vászonkötésük többnyire bírja az időt. Nem ajánlja őket modern marketing, viszont könnyű rájuk találni, ha valaki keresi őket. Megállják a helyüket a mai könyvválaszték és témadivat világában is, sőt nem egy meglepő, ismeretlen történéseket elevenít fel.

S talán ha kezedbe veszel egyet közülük, rájössz, miért gondolom, hogy Erdődy János nagy író volt. 

Link - amellyel együtt olvasva teljes csak adataiban ez a bejegyzés:
Erdődy János könyvei

Megjegyzések:
(1) Furcsamód nem találtam meg a könyvtárában A nőstényfarkast, amely Erdődy első igazi történelmi regénye volt: 1957-ben nagyapám még nyilván nem fedezte fel magának a szerzőt, s később nem tudta megszerezni ezt a korai - szintén középkori tárgyú - munkáját. Szintén nem volt meg könyvtárában a Peéri Gábor budapesti lakos című emlékező hangú kulcsregény, pedig a Város a hadak útján sokszor szövegében is hasonló részeit örömmel olvasta, kísérte megjegyzésekkel. Különös dolog egy másik, internetes világban élni, ahol semmi nehézséget nem okozott értesülnöm a hiányzó kötetek létéről és megszereznem őket.
(2) Az a sovány anyag, amit a régi és az Új Magyar Irodalmi Lexikon ír róla, tulajdonképpen könyvei füléről is megtudható. Kutakodva a lexikonokban és az interneten azt kellett látnom, hogy Erdődy Jánosnak még a rövid életrajzát sem írta meg senki. Nemcsak Wikipedia-szócikke nincs (még a Népszava szócikk sem említi a nevét!), s az internetes életrajzi keresésre sem kapni két avult könyvrészleten és néhány nevét említő újságcikken kívül több találatot, de a legtöbb új, nyomtatott irodalomtörténeti és történelmi összefoglalóból is teljesen kimarad, számomra érthetetlenül. Hiszen akár a magyar szociáldemokrácia történetének és a Rákosi-és Kádár-korszak irodalmi életének jelentős tanújaként, akár jó íróként - de emlékeznünk kellene rá. Így amit itt összeszedtem, nyilván erősen adathiányos, kérem, aki még ténnyel segíteni  tud, írjon nekem.
(3) Aki később is számon tartotta barátai között Erdődyt. A Pokol tornácánban így írt hazérkezéséről: "Ezután következett estefelé a Puskin moziban az önéletrajzom filmbemutatója. (...) A mozi előtti fogadás ünnepélyesebb volt, mint vártam. Régi barátaim közül kevesen maradtak élve, de akik éltek, mind ott voltak. Így Erdődy János, a Népszava hajdani szociáldemokrata szerkesztője, és néhányan a régi, nem kommunista munkatársak közül, egy-két kevésbé ismert író és újságíró. De főként a fiatalok, akik velem együtt ujjongtak. "
(4) Hogy milyen volt a helyzete 1945-48 között, egy jónak, ígéretesnek tűnő, de valójában egyre jobban "rákosizálódó" világban, abból ez a rövid híradófilm ad ízelítőt, benne Erdődyvel (is): 75 éves a Népszava
(5) Amit sajnálok. Erdődy nagyon cinikusan írja a Peéri Gábor budapesti lakosban: "fonák érzés volt versek írójának lenni, akit a költők "csak újságíró"-nak, az újságírók némi malíciával "költőnek" tartottak", és "magyar nyelven közepes verseket írni semmi értelme". Egyedül ebben a kötetében közült egy hosszú, elmélkedő verset saját magától, ami szép, de egy kissé valóban Kavafisz-féle, historizált-ironikus elmélkedés a jelenről. Azonban az Aretino Velencében zseniális, oldalakon át futó verses párbeszédei (amelyeket Erdődy írt...) egy egészen más költőt mutat(ná)nak be - ha a regényszerző hagyná.
(6) Az idézet (kihagyásokkal) innen származik. A regény, amit tévesen Erdődynek tulajdonítottak, Erdős László 1958-as Lelkiismerete. E csere annyira kevéssé fontos, hogy csak még egy helyen találtam rá utalást, így Ungvári annyiban talán téved, hogy ma ez az ismeret élne Erdődyről. (Amiről semmi adatot nem találtam, hogy is keletkezett pontosan a tévedés: mivel Erdősnek ez már a második könyve volt, így - gondolom - az nem fordulhatott elő, hogy neve mögött Erdődyt sejtsék - de akkor mi történhetett?) Összegezve: nem tudom, az idézett szöveg tisztelgő visszaemlékezés-e Erdődyre nézve, vagy inkább lebecsülő felidézése személyének, a fellapozható lexikonnak, a keltető halottjának... Talán az elsőnek készült, de a másodiknak sikerült.
(7) A Magyar Irodalmi Lexikon cikkszerzője 1963-ban alaposan eltévedt, amikor pusztán így jellemezte írói pályáját: "színműveiben és egyes regényeiben a magyar polgárság háború alatti és utáni életének kritikus ábrázolója". Ekkor a hatodik köteténél tartott Erdődy, két könyvet írt Mátyás király koráról, egyet a középkorról, egyet a reneszánsz Velencéről, s mindössze két műve szólt a II. világháború idejéről. Később ez az arány 23-7-re változott, ám a nyolcvanas-kilencvenes évek háborút idéző könyvei közben már szintén történelmi regények lettek témájukat tekintve, így tulajdonképpen jelenben játszódó könyve egy sincs Erdődynek a harminc közt...
(8) Arról most nem akarok írni, hogy a helyzet azért nem ilyen tiszta: igaz, leszoktunk a mesélő történelemről, s vagy regényt olvasunk és elképzeljük a történelmet, vagy szakkönyvet, s akkor "hivatalosan" megismerjük - ám szakkönyvköntösben már bármilyen mesét, regét, legendát és átverést megeszünk (lásd Michael Baigent - Richard Leigh összes művei). A lényegen azonban ez nem változtat: ezeknek a buta meséknek is úgy kell kinézniük, mint egy valódi szakkönyvnek, a valódi mesélő ismeretterjesztés tehát mindenképpen elbukott.
(9) "Széllel birkóztak, és sarat tapostak, így siettek a híd felé, a dűlőút felé, a csatlósok elé. Elszántott mezsgye, elhajtott barom, adó, tized, robot, nyomasztó dézsma; aranykereszt a püspök úr nyakában, nehéz kereszt ezer paraszti vállon; kenyértelenség és könyörtelenség - mind összegyűlt e pillanatban bennük..." Ez a  - kissé talán már túl ötletes - részlet nem kivétel, hanem átlag a Bocskorosokban, más köteteire viszont kevésbé jellemző: Erdődy minden szövege másmilyen. Ezt a német parasztlázadásos regényt azonban - érzelmileg abszolút motivált főszereplőinek rajza mellett - elsősorban ezért érdemes és lehet kedvvel újraolvasni ma is (bármennyire másképp gondol ma már a nem marxista történetírás a parasztfelkelések "sorozatára"): mert ilyen jó szöveg.
(10) A technikát ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan Isaac Asimov megírta az Alapítvány című kötetet, amely - eltérően a trilógia további részeitől - hasonló mozaikos szerkesztéssel hoz létre egy - igaz, teljesen kitalált - világot és történetvonalat.
(11) Olyannyira, hogy szemelvényt találtam belőle a Jó hír című bibliai folyóiratban (1991/3) - így kell objektív egyháztörténetet írni...
(12) Ellentétben a Szegény Roberttel (1970), Erdődy véleményem szerint egyetlen sikerületlen, szintén amerikai tárgyú kötetével: 38 könyvéből egyedül ezt nem ajánlom. Mindenki tévedhet egyszer. Ráadásul e kötet is érdekes valamennyire, mert tele van Erdődy írta sanzonokkal és gúnyversekkel.
(13) Nem szeretnék semmiféle szembenállást vizionálni a magyar történelmi elbeszélés két nagy alakjának életébe. Mégis, ha valaki ismeri, összehasonlítja Erdődy 1970-es novelláját, a Világvége előttet A második Rómában és Hegedűs Géza 1963-as Szent Szilveszter éjszakája című regényét, talán úgy érezheti, Erdődy a biztosabb kezű szerző. Két Ottó császár és két Szilveszter pápa jelenik majd meg a szeme előtt, az alapgondolat is azonos: a közelgő, jósolt világvége és a hatalom kérdései. Erdődy szereplőit azonban egyszerre érzem történelminek és filozófiainak, rövid szereplésük számos kérdést felvet, miközben a történelemből is megelevenít valamit, majd didaktikus magyarázat nélkül véget ér. Hegedűs Géza regényének hősei viszont csak ürügyül használják történelmi álcájukat, abszolút történetietlenek, a mű filozófiai üzenete mégsem emelkedik az Erdődy-írásé fölé, a hosszabb terjedelem ellenére. Szintén összehasonlítható a Nagy emberek élete sorozatban Hegedűs Géza Vasbordájú szentek című 1963-as Cromwell-könyve és Erdődy Ezüstpáncélos Johannája. Hegedűs Géza minden történeti adathoz hosszas magyarázatot fűz, ám adatainak és magyarázatainak nyolcvan százaléka teljesen téves, elavult, félreértés. Erdődy viszont képes ma is olvasható életrajzot adni egy katolikus szentről 1964-ben.
(14) Azt hiszem, ha valami biztosan átmenti Jókai Mórt a 22. századba, az az elsőre hollywoodian látványos és közérthető, második rátekintésre viszont magas művészi elvárásoknak is megfelelő rendezésű, forgatókönyvű, dramaturgiájú négy Várkonyi-film. Köszönhetően Erdődy vágó-szerkesztő-kiemelő-átíró-jelenetíró tehetségének is.
(15) Fontos tudni, hogy Cseres Tibor Hideg napokja majd csak két év múlva, 1964-ben fog megjelenni...
A bejegyzést Canaletto és Bellotto velencei, drezdai, bécsi, krakkói, varsói és angol vedutái és capricciói kísérik.
6 Responses
  1. Marianne Says:

    Ezer köszönet ezért az alapos tanulmányért erről a méltatlanul elhanyagolt tudósról.
    Velence-imádó lévén a városról magyar nyelven hozzáférhető könyveket kerestem, így akadtam erre a blogra - azóta elolvastam az Aretino velencében-t és a Szárnyas oroszlánt, jelenleg A fenséges köztársaság-nál tartok, de vár a többi is. Gyönyörűek az illusztrációként választott festmények :) Köszönöm :)))


  2. Óriási öröm, hogy hasznosnak találtad, amit írtam.
    Nagyon jó dolog hallani arról, hogy ezek a regények másnak is sokat jelentenek.
    Köszönöm az olvasást, a véleményezést!


  3. Kedves jackiemo!
    Próbabejegyzésed nem publikáltam, viszont örömmel veszem, ha hozzászólást írsz. Ez akkor jelenik meg itt, amikor erre engedélyt adok (vagyis rögtön, amint elolvasom). Mindezt azért, hogy netes trollok és robotok ne hagyhassanak észrevétlenül üzenetet a blogomon.
    Üdv:
    K.


  4. jackiemo Says:

    Elnézést a próbáért,nem igazán tudtam,hogy kell hozzászólást írni.
    Na szóval:Körülbelül egy éve tudatosult bennem(elég későn),hogy történelmi ismereteim enyhén szólva is hiányosak.Rájöttem,hogy az általános és középiskolai tananyagból gyakorlatilag semmire sem emlékszem és ha egy a múltban játszódó regényt olvastam,fogalmam sem volt azokról a valóban megtörtént eseményekről amelyekre ezekben utalás történik.Ezért döntöttem úgy,hogy egyrészt ha nagyon lassan is de "végigrágom"magam a világtörténelmen,másrészt olyan történelmi témájú szépirodalmi műveket keresek,amelyekben a valóságtartalom lehetőleg KO-val diadalmaskodik a fikció fölött.Így találkoztam Erdődy János nevével,majd amikor elkezdtem a neten utánanézni,hogy ki is volt Ő valójában találtam rá a Te fenti - kitűnö- írásodra.Ennek hatására fejeztem be tegnap a "trilógiát" ami nagy élmény volt.Azt hiszem a"méltatlanul elfeledett" nagyon enyhe kifejezés a szerzővel kapcsolatban.Nem tudom,most melyik következik, A szép és kegyetlen Velence, A fenséges Köztársaság nevében, A Szent Sátán és A Rekviem Firenzéért olyan olyan eseményekről ír amelyeket a "trilógia" -ha röviden is - de érintett,úgyhogy azt hiszem vagy az Antikrisztus és szolgája vagy Perugia szűk utcáin jön előbb.
    PS.:Arra nagyon kíváncsi lennék,hogy a vak doge tényleg mindig vitt-e mindig magával két "szemet"?


  5. Kedves jackiemo!
    Örülök, hogy írtál. És külön öröm, hogy nem csalódtál Erdődyben: számomra fontos, hogy megismerjék őt mások is. Az utóiratban írthoz hasonló apróságok miatt (is) kitűnő olvasmányok a könyvei.
    Köszönöm az olvasást!
    K.


  6. jackiemo Says:

    Az Antikrisztus és szolgája.4-es .Tetszett, de a "kié a hatalom?" mainstream egy kicsit sok.
    Perugia szűk utcáin 5-ös.Szerintem ilyen egy történelmi regény.
    És a nagy meglepetés: Örségváltás az óceánon csillagos 5-ös.Ismeretterjesztő mű "létére"élvezetesebb olvasmány mint sok bestseller.