Ritkán szoktam visszaolvasgatni a blogomat. Most mégis ezt tettem. Ez a bejegyzés mindarról szól, ami nézegetés, szerkesztgetés közben eszembe jutott.

A blog és én

Legelsősorban: nagyon hálás vagyok minden olvasómnak, aki el-ellátogat a Könyvesházba és itt tölt egy kis időt! A blogom február másodikán lett kilenc hónapos. Óriási öröm számomra, hogy csak 2010. augusztus negyedike, a számláló kihelyezése óta már több mint 10200 lekérés történt az oldalon. A napi új látogatók száma (akik még soha nem voltak itt, vagy hetek óta hanyagolták a lapot) szinte minden nap elérte a tizenöt-húszat, történt pedig ez annak ellenére, hogy havonta csak átlagosan négy (igaz, hosszú) bejegyzés szokott készülni. Szeretnék köszönetet mondani az olvasásért, s remélem, mindenki talál majd olvasnivalót a jövőben is errefelé!

Nagyon büszke vagyok rá, hogy a Google mára már szívesen megtalálja a blogot, a Barsi Ödönről írott életrajzom például második találatként olvasható a keresőoldalon, a James Oliver Curwood regényeiről szóló összefoglaló pedig ötödikként. Megtiszteltetés, hogy a Kelet Kiadó a Facebook-oldalára is belinkelte a Kiplingről szóló bejegyzésem kiplingcsokor címszó alatt, dr. Kertész István ókortörténész pedig saját honlapján is szerepelteti a műveiről szóló írásom linkjét (s a Kedvenc linkek oldalsó menüpontnál is elhelyezte a blogom elérhetőségét). Mindez nem fordulhatott volna elő a sok látogató nélkül, akik az oldal rangját emelték. Még egyszer köszönöm szépen!

Amióta a Könyvesház kinyitott, csak néhány jelentős változás történt. A bejegyzéseket a Molyon és a Könyves blogok oldalon is el lehet olvasni. Az utóbbi hetekben szaporítottam az oldalra vonatkozó kereszthivatkozásokat, hogy könnyebben eljuthass egyik témáról a másikra. Végül január óta az egyes bejegyzések alatt vannak ajánló linkek is, amelyek más tematikusan kapcsolódó bejegyzésekhez visznek. A kereső működik, a legújabb olvasói hozzászólásokat tartalmazó modul viszont egyelőre várat magára. A Moly widgetje nagyon tetszik, de egyelőre ezt sem szeretném kitenni: mivel rossz szokásom, hogy egyszerre sok könyvet olvasok párhuzamosan, egy lefelé mérföldekre lehúzódó cím- vagy borítólista szerintem elég ostobán nézne ki az oldal szélén.

Amikor elindítottam az oldalt, alapvetően filmes és könyves blognak képzeltem el. A fejléc is erre utal. Épp ezért kissé furcsa, hogy épp a fejlécen látható kedvenc színészeimről (Errol Flynn-ről, Humphrey Bogartról és Richard Gere-ről) nem esett szó eddig benne, s viszonylag kevés filmes bejegyzés készült eddig. Megtehetném, hogy új fejlécet készítek, de ehelyett inkább ígérem, a mulasztást pótolom. Továbbra is nagyon fontosak ugyanis számomra a filmek is, még ha a könyvek helyébe nem is léphetnek.

A másik számomra is meglepő dolog a bloggal kapcsolatban, hogy nagyobb kedvem van és volt összefoglaló, hosszabb lélegzetű bejegyzéseket készíteni, mint egy-egy könyvről szóló recenziókat. Örülök, hogy az olvasók győzik türelemmel a terjedelmességet. Valahogyan ritka az a könyv (ilyen kivétel volt például John Updike Gertrud és Claudiusa), amit olyan fontosnak érzek, hogy önálló bejegyzést szenteljek neki.

Végül az utolsó különössége a blognak, hogy - bárki megfigyelheti - a populáris, népszerű, szórakoztatónak nevezett irodalomról, illetve a szép- és a szórakoztató irodalom határán álló művekről talán több szó esik benne, mint a "magas(abb)" irodalomról. Életem jókora részében az utóbbival foglalkozom és ezért minden szeretetem ellenére munkának érzem az írást róla (persze vannak kivételek). Az interneten is sokkal kevesebb magyar nyelvű információt lehet találni mondjuk a Tarzan-könyvekről, mint Jókai Mór életművéről, így talán nagyobb kihívás az első témáról írni. Másrészt meggyőződésem, hogy hiba valamiféle sznob (és marketing meg a divatok tükrében változó) kánon mentén éles és átléphetetlen határvonalat húzni klasszikus és lektűr, szépirodalom és ponyva, kötelező olvasmány és szórakoztató regény között. Lehet különbség Agatha Christie és William Shakespeare vagy Mikszáth Kálmán és Márai Sándor művei között, de ezeket puszta műfajisággal egyoldalú magyarázni: a jó könyv sokféle lehet.

A jövőre nézve természetesen nagy terveim vannak: több, rövidebb bejegyzés készítése, még több kép használata, új bibliográfiák a Raktárba, és az Egyiptomi gyűjtemény frissítése. Ízelítő a következő hónapok témáiból : Miss Marple, Erős nőalakok filmen, Ódon detektívregények - híres nyomozók, Sylvia Ber.

A blog és a világ

Mióta egyes cikkeket és bejegyzéseket megírtam, történt néhány dolog, amikről ma már biztosan szó esne bennük. Több szöveghez írtam utóiratokat, itt pedig röviden összegyűjteném az újdonságokat.

Szomorú aktualitást adott az egyiptomi témájú bejegyzéseimnek (különösen a Tutanhamonról szólónak), hogy a zűrzavaros napokban, amikor Egyiptom forrongott, Mubaraknak pedig távoznia kellett, rablók törtek be a kairói Egyiptomi Múzeumba és értékes tárgyakat raboltak el a Tutanhamon-kincsből is. Minderről is másról is szó esik ebben a nemrég indult, remek blogban, amit mindenkinek szeretettel ajánlok!

Pável blogjában több olyan bejegyzés született, amelyek témája közös az én bejegyzéseimmel. Akinek felkeltette az érdeklődését Barsi Ödön, az feltétlenül olvassa el ezt az izgalmas összefoglalót az Egy lélek visszatérről. Akinek tetszett a Drakula, vagy a róla írtak, itt talál egy nagyon jó ismertetést. Ez pedig a kedvencem Páveltől, csak úgy (ez egy igazán magas-szépirodalmi blog, úgy ám!).

Egy másik üdítően okos blog Entropicé. Korábban írtam néhány írónő könyvéről (Négy kemény könyv érzelmes nőknek), ezek közül kettőről itt és itt olvasható remek recenzió.

Novemberben írtam egy bejegyzést Könyvet az újságostól címmel arról a - nekem viszonylag újnak tűnő - jelenségről, hogy egyre több és több könyv, regénysorozat, képes album tűnik fel csak újságárusi terjesztésben a standokon, kiszolgálva, illetve megteremtve egy másik vásárlóközönséget, erősen alapozva a sorozatgyűjtési kedvre. Összegyűjtöttem néhány újabb fejleményt összevetés céljából.
Ha ma belépünk egy újságoshoz, biztosan ott találjuk a Rejtő Jenő-regénysorozat és a puhakötéses Agatha Christie-sorozat köteteit, a Metropol sorozatából a Világhíres zeneszerzőket CD-melléklettel (a legújabb Csajkovszkij), a Népek meséit (most épp az oroszokat), egy kötet Mikszáthot (legújabban A gavallérokat), a Magyar királyokat, a Metropolis Media Irodalmi Nobel-díjasok sorozatát, s legújabban a Corvina kiadó is csatlakozott Magánélet sorozatával (a kezdőkötet Mátyás király koráról szól).
A Christie-regények esete érdekes: kemény kötésben az Európa jelenteti meg (s több esetben fordítja újra) a krimiket, a Népszabadság és az Alexandra által terjesztett sorozatban pedig ugyanezek a művek/fordítások jelennek meg: a 2010-es kezdőkötet például a Tíz kicsi néger volt, amely ugyanebben az évben, néhány hónappal előbb jelent meg Európás kiadásban, keménykötésben, igaz kétszer annyiba került. Ez a furcsa tendencia a későbbiekben is nagyrészt folytatódott (A kristálytükör meghasadt, Mrs. McGinty meghalt stb.). A (nekem értelmesebbnek tetsző) Rejtő-sorozat ötletes borítói teljes ellentétben állnak a Christie-regények fantáziátlan puha címlapjaival. Mindkét sorozatnál sajnálom azonban, hogy az ígért "zsebbe süllyeszthető méret" valójában egy a kemény kötéses műveknél jóval magasabb és szélesebb formátumot rejt...
A Metropolis Media blogomban kritizált sorozata csodás Yeats-fordításokkal folytatódott mostanság, de ami számomra ennél érdekesebb, hogy az eredetileg csak újságárusoknál terjesztettnek szánt sorozat kötetei újabban feltűntek a Bookline oldalán, vagyis elkezdtek "rendes", könyvesbolti könyvekként viselkedni...
Végül a Corvina albumokkal való jelentkezését azért tartom érdekesnek, mert tudtommal ez a kiadó első könyvet-az-újságostól próbálkozása, amely nyilván a nagy sikerű, könyvesbolti Hétköznapi élet... / Mindennapi élet sorozatra támaszkodik.
Közben még egy jelenség feltűnt: az utóbbi két hónapban városunkban két régi újságosstand zárt be. Úgy tűnik a jövő a (könyveket is áruló) boltok és bevásárlóközpontok újságárusításáé, a Relayé és az Intermedioé...

Tavaly ősszel mogorváskodtam egy sort az Európa Kiadó szélsőségesen új borítóterveivel, régi sorozatainak tüntetően új külsejével kapcsolatban is. Bár véleményem fenntartom, nagyon örülök, hogy kedvenc krimisorozataim, a Ross Macdonald-, Raymond Chandler- és az Agatha Christie-életműsorozatok buzgón folytatódnak, mégpedig magyarul eddig még alig kiadott vagy meg sem jelent művek magyarításával (A barbár part, Az aranyhalak, A pollensai probléma, Mr. Quin stb.). Háromszoros hurrá! Külön piros pont még Updike verseinek megjelentetéséért: a Végpont című kötet áprilisra várható.

A Kelet Kiadó is kitart választott célja mellett: a 2010-es év végén újabb Kipling-novelláskötetük jelent meg. A gondolkodó bika majdnem olyan érdekes volt számomra, mint az Indiai történetek, az első novellaválogatás, amit Kiplingtől (és a kiadótól) kézbe vettem, s ami máig abszolút kedvencem. Az új könyv érdekessége, hogy kifejezetten a sokarcú Kiplinget, az írói életmű sokféleségét akarja felmutatni: kevés benne az indiai, gyarmati témájú elbeszélés, helyette megjelenik helyszínként Franciaország (A gondolkodó bika), a vidéki, politizáló Anglia (A falu, amely megszavazta, hogy lapos a Föld) és az ókori Római Birodalom (Az antiókhiai templom), témaként a londoni szabadkőművesség és a háború (Lövészárkok Madonnája), vagy épp egy hűséges kutya barátsága (Élete asszonya). Utóbbi novella (a hozzátartozó Dinah a mennyben című verssel együtt) az egyik kedvencem. Borzasztóan humoros még a rövid, anekdotikus, mégis megható A tévedés című történet. A kötet legjobbja azonban szerintem a zárónovella. A Without Benefit of Clergy címet ugyan kissé furcsán sikerült lefordítani (a tartalomban Isten áldása nélkül, a könyvben Az istenek áldása nélkül, szó szerint meg "az egyház áldása nélkül", de minden fordítás elvesz valamit az eredeti jelentésből), de ez a történet fordítás és tartalom szempontjából is kiemelkedik a kötetben. Lehet-e egy angol férfinak indiai, bennszülött nő élete szerelme a gyarmati Indiában? Mi lesz a sorsa közös gyereküknek? Lehet-e az istenek - az egyház - a társadalom áldása nélkül tökéletes boldogságban élni? Vajon mindent el kell fogadni, amit a sors ránk mér? A korábban megjelent Kipling-kötetek után ezt a könyvet is mindenkinek ajánlom.

Ennyi fért a mai bejegyzésbe, amit az eddigiek valamiféle függelékének érzek. E bejegyzéssel a bolondosan rövid februárt elmúltnak nyilvánítom...

Szerintem az egész science-fiction irodalomban egy olyan téma létezik, amelyik mindig izgalmas, titokzatos, inspiráló és modern tud maradni: a robotoké. Földön kívüli idegenekkel foglalkozni különös és bátor dolog, de szinte végtelen lehetőségeket rejt magában. Hisz kiket is várjunk? H. G. Wells elvetemült marslakóit? Spielberg barátságos gyermektestű nagyfejűit? Fred Hoyle Fekete Felhőjét? Arthur C. Clarke ördögeit? Ha döntök, kizártam a többi lehetőséget. Ugyanezt teszem, ha atom-, hiper- vagy szemétmeghajtással vagy netán űrliften fogok az űrutazáshoz, ha állást foglalok, vissza lehet-e utazni az időben vagy csak előre, de már akkor is, ha csak azt próbálom megjósolni, milyen lesz a Föld közvetlen, politikai, gazdasági jövője.

Ezzel szemben robotokról gondolkodni hihetetlen szabadságot ad.

Robotok és törvények

Egy robot története, működése és problémái bármilyen földönkívülis, időutazásos, csillaghajós vagy utópikus történetbe beilleszthető, de önmagában is kitűnően megállja a helyét. Egyformán alkalmas parabolának és példázatnak, horrorsztorinak és űrkrimis akciómesének, egyperces novella és regényfolyam tárgyának. A robot lehet jó barát és megalázott szolga, gyilkos és megmentő, ostoba emberutánzat és félelmetes harci gépezet, szuperbűnöző és magasabb rendű intelligencia, sőt, akár az evolúció következő lépcsőfoka is az ember után.

Persze azt lehetne mondani, mindez csak Isaac Asimov előtt létezhetett így. Amikor az ifjú sci-fiszerző 1940-ben megjelentette első robotnovelláját, a Robbie-t, szerkesztője, John Campbell javaslatára kidolgozta a Robotika Három Törvényét, amelyet aztán mindennél frappánsabban és logikusabban alkalmazott már második robottörténetében, a Te hazug! címűben is. (Később mindkét novella bekerült az Én, a robot kötetbe.)

E törvények szerint:
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba. (1)

Ahogyan Asimov megfogalmazta, a törvények megalkotásának fontos oka volt: "kezdettől fogva tudtam, soha nem fogom megengedni, hogy egy robot meggyilkolja az alkotóját", ezért "mindig hangsúlyoznom kellett, hogy a robotok semmilyen módon nem veszélyeztethetik az embereket és hogy ez a tulajdonság a pozitronikus agyukban gyökerezik" - írta a Robotváros sorozat első előszavában. (2) Úgy tűnhet tehát, hogy a robotokról való képzelődésnek erős gátat vetett Asimov: amióta kitalálta azóta világhírnévre szert tett törvényeit, szinte nem volt sci-fiíró, aki ne tekintette volna a szabályokat saját robotjaira nézve is kötelezőnek. Oda tehát a gyilkos robot, az elszabadult robot és a kiszámíthatatlanul fejlődő robot...?

Nem, dehogy. Maga Asimov is azzal töltötte robottörténeteinek legalább a kétharmadát, hogy kibúvókat keresett a törvények alól részben logikai értelemben, részben viszont azzal, hogy átértelmezte őket, s újra és újra kérdéseket tett fel nekik. A törvények ellentmondásai "az író számára nem számítanak hibának. Ha a Három Törvény tökéletes volna, és nem lenne bennük semmiféle bizonytalansági tényező, ugyan miről szólhatnának a történetek?" - írja ugyanott.

Elmondható tehát, hogy a Három Törvény tökéletes, s új távlatokat nyitott. Új korszakot hozott a science-fictionben. De nincs annál jobb, mint puszta logika segítségével újra és újra támadni és védeni a törvényeket: olvasni, történeteket kitalálni és gondolkodni.

Robotok és könyvek

Amióta a Szukits kiadó megjelentette térbeli kiterjedését, súlyát és jelentőségét tekintve is hatalmas Asimov sorozatát (Encyclopedia Galactica + EG Alternativa+ EG Addenda + Kalibán-trilógia + Káprázat, 13 kötet), van egy olyan érzésem, hogy nem egy leendő Asimov-olvasónak támad az a kényszerképzete, hogy neki sorban, minden Asimov-regényen végig kell rágnia magát, mégpedig abban az egyébként fantasztikus módszerességgel és megbízható aprólékossággal összeállított sorrendben, amit ezek a kötetek ajánlanak: az Alapítvány, a Birodalom és a Galaktika történetének idősorrendjében. Mivel valamennyi magyarul kiadott Asimov-könyvet összegyűjtöttem és el is olvastam, vallom, hogy az időrendben olvasás izgalmas szellemi kaland lehet "haladóknak", de elrémítő és felesleges is a kezdőknek.

Szerintem ha valaki életében először előbb olvassa például Az Alapítvány előtt című könyvet, mint az Alapítvány és Földet (kronológiailag márpedig így helyes), akkor az utóbbi végén már egy cseppet sem fog meglepődni, vagyis jól elrontotta a saját örömét. (Persze ez csak magánvélemény, de mégis, ha Asimov a mozaikos szerkesztést tette meg alapelvnek, mi miért akarjuk mindenáron linearitásra kényszeríteni?) Épp ezért azt sem hiszem, hogy ha valakit Asimov robotjai érdekelnek, akkor muszáj az összes robotnovellát ismernie megírási sorrendben, s addig meg sem állhat az olvasásban, míg a birodalmi kalandregények és a darabokra felszeletelve elolvasott Alapítvány-könyvek után el nem jut más szerzők folytatásaiig. Az a fantasztikus és parádés ív, amivel Asimov élete utolsó másfél évtizedében összekapcsolta pályafutásának és regényeinek három vagy négy külön síkon futó témáját és egységbe foglalta az életművét, egészen lenyűgöző. Én azonban most maradok Asimov robotjainál.

Magyar nyelven megjelent robotnovellái az Én, a robot (I Robot, 1950) és a Robottörténetek (The Complete Robot, 1982) című kötetekben olvashatók. (3) Az utóbbi könyv tartalmazza az előbbi teljes anyagát, de annak kísérőszövege nélkül, eltérő sorrendben. Számomra az első könyv a meghatározó, mivel egy fejlődési ívet rajzol meg "az első szegény robottól, amely még beszélni sem tudott, egészen addig, amikor az emberiséget megvédelmezik a pusztulástól" -, így foglalja össze a történteket Susan Calvin, a csodálatos robotpszichológus a mű végén. Mindig úgy éreztem, hogy ez az összeállítás egyfajta regény, csak épp sok szálon fut. Dr. Calvin személye a kapocs a szereplők között: ő az, aki mind a kilenc színre lépő robotot és esetet jól ismerte, sőt, nem egyszer épp neki kellett összemérnie velük a tudását. Az 1982-es születésű robotpszichológusnő (4) maga a két lábon járó tudás, egyesek szerint olyan, mint a robotjai: hideg, rideg, higgadt, pontos, érzelemtelen, aki átlát mindenkin és akinek mindig igaza van... Valójában van benne valami szánalomra méltó, nagyon tiszteletreméltó és mélyen érzelmes vonás. Azt állítja a robotokról: "Magának a robot csak robot. Fémszerkezet. Elektromosság és pozitronok. Elme és vas! Amelyet az ember teremt, és ha a szükség úgy kívánja, elpusztít. De sose dolgozott velük, így nem is ismerheti őket. Tisztább, jobb fajta, mint mi." (5)

Az ő történeteiben szembesülhetünk először azzal az izgalmas gondolatkísérlettel: ha léteznének (ilyen) robotok, vajon tényleg így bánnánk velük? Valóban félnénk tőlük? Egyáltalán, többre becsülnénk őket, mint egy kutyát? Hozhatnánk parancsainkkal olyan helyzetbe őket, hogy - szó szerint - megbolonduljanak? Lehet-e egy robotnak humorérzéke? El tudja-e viselni egy empatikus robot, hogy mi, emberek egyszerre szeretjük és gyűlöljük egymást? Válhat egy robot vallásalapítóvá pusztán attól, hogy megpróbálja logikusan végiggondolni, ki teremtette? Persze: mi az, hogy logikusan végiggondolunk valamit? Okoz-e gondot, ha a kikezdhetetlen logikusság mellett egy robot ragaszkodik a szavak szó szerinti értelméhez? Kedvenc novellám, a Te hazug! főhőse egy gondolatolvasó robot. Második kedvencem esetében pedig - a Bizonyítékról van szó - épp az a kérdés, hogy robotról szól-e a történet, vagy csak egy rafinált politikusról? De mindenképpen, mindegyik minket, embereket is ábrázol, kérlelhetetlenül és logikusan.

A Robottörténetek sokban árnyalják az Én, a robot rajzolta képet, ez azonban valóban novelláskötet: sok különböző hangulattal, szerkesztési móddal és végkövetkeztetéssel. Találkozhatunk robotkutyával, eltévedt robottal, elhanyagolt mesélőgéppel, Jupiterre utazó felfedezőkkel, pozitronikus autókkal, szerelmes számítógépes programmal, a Fényvers című történetben pedig egy robot lesz egy gyilkosság indítóoka. Hol pozitív és megnyugtató, hol negatív és felkavaró a történetek vége: vajon kellenek nekünk a robotok? És vajon méltó módon bánunk velük? Lehetséges-e egy érzelmeket, megértést és odafigyelést szimuláló, udvarias humanoid robotot ugyanúgy kezelni, mint a porszívónkat? Vagy ő már - személy?

A kötet csúcsa a híres A két évszázados ember című novella Andrew Martinról, a tehetséges robotról, aki nem akart többé robot lenni. Élete végén Asimov Robert Silverberggel együtt kisregénnyé növesztette az elbeszélést A pozitron-ember címmel. Bár néhány izgalmas robotikai eszmefuttatással tágult a történet látóhatára, én mégis az eredeti novellára szavazok: szófukar, gyors váltásokkal teli, pergő cselekményű, mégis nagyon elgondolkodtató mű arról, hol a határ intelligencia és emberlét között. Mindig is ez volt Asimov kedvenc kérdése.

Robotok és Daneel

Robbie, Sebi, Zseni, Dave, Herbie, Nesztor-10, Tony, a George-ok, ZZ, Andrew - mind-mind emlékezetes robotok. De csakis Daneel érdemel külön figyelmet: Asimov legemlékezetesebb gépembere: R. Daneel Olivaw. Az R. a Robot jelölőnév rövidítése.

Daneel kezdetben robotdetektív volt. 1954-ben jelent meg az első olyan regény, amelyben szerepelt, a The Caves of Steel. Magyarul Gyilkosság az Űrvárosban illetve Acélbarlangok címen is ismeretes. Mindkét cím helyes (bár az első ponyvaízű és hatásvadász): a gyilkosság az Űrvárosban történik, a Földnek azon az elzárt, külön, szabad területén, ahol nincsenek Acélbarlangok, a föld alá épített anyaméh-városok, és ahol az űrászok, a Földről korábban elszármazott gyarmatosító emberek képviselői élnek, ha meglátogatják az önmagába zárkózott, túlnépesedett Földet. Egy robottudós az áldozat, a tettes után pedig egy földi detektívnek, Elijah Baleynek kell elkezdeni nyomozni. Az űrászoktól segítségül kapja Daneelt, az űrászkülsejű, még a megszólalás után is embernek látszó csodarobotot. S miközben Baley előítéleteivel küzd és fáradhatatlanul rohan az igazság után, kialakul egy különös kapcsolat: partnerség - kollégaság - talán barátság ember és robot között. Asimovot persze minden érdekli: a Föld jövője, az űrutazás lehetőségei, elzárkózó és terjeszkedő politika, faji és szellemi előítéletek... De a legfontosabb: hogyan követhették el a gyilkosságot olyan környezetben, ahol az erőszak a robotoknak köszönhetően gyakorlatilag lehetetlen. A megoldás hihetetlenül meglepő, s közben végig tépkedhetjük a virágszirmokat, azt mormolva: hát, lehetséges, hogy robot a gyilkos - lehetetlen - lehet - nem lehet - lehet...

A folytatásokban, A mezítelen nap című regényben (The Naked Sun, 1957) és a Tükörkép című novellában (a Robottörténetekben olvasható) Baley és Daneel kapcsolata új és új utak felé kanyarodik, közben pedig megoldják még egy gyilkosság, három gyilkossági kísérlet és egy lopás rejtélyét is: a robotlogika és az emberlogika segítségével. Bármelyik mű ideális első ismerkedés Asimov robotikájával: rövidek, érdekesek, krimisek, de Daneel és Baley kapcsolatának van egy általános, robot-ember értelmezhetősége is.

Ám a dolog akkor válik igazán érdekessé, amikor Asimov évtizedek múlva visszanyúlik régi hőseihez. A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn, 1983) és a Robotok és Birodalom (Robots and Empire, 1985) már nem krimi, sokkal több annál. Az első regény eleje sokban A mezítelen nap indítására emlékeztet: a távoli űrászvilágok egyikén megölnek valakit, s Baleyért küldenek, hogy nyomozzon. Azonban a halott egy robot, Jander, aki éppolyan emberszerű, mint Daneel, s hamar rá kell jönnünk, itt távolról sem a tettes kiléte lesz igazán fontos. Lehetséges-e szerelem ember és robot között? S ha igen: valódi-e? Egy nő, aki egy robotba szerelmes, vajon mit tesz? Kiéli a perverzióit? Megtalálta a tökéletes dzsigolót, aki nem mondhat nemet a Három Törvény miatt? Felfedezi saját magát? Tényleg boldog? Végtelenül magányos? Asimov mindenféle tabukat döntöget a történetnek már ezzel a szálával is, s akkor hol van még az, hogy nyomozója e könyvben - látszólag - ügyetlenebb és földhözragadtabb, vagyis emberibb, mint eddig bármikor, s hogy a Földet nagy veszély fenyegeti... Daneel személyisége is többdimenzióssá válik: ő is keresi a megfelelő magatartást, érzelmeket tanul és robotfelelősségén töpreng. Van-e valami, ami fontosabb a Három Törvénynél? A választ a Robotok és Birodalom adja meg, amelyben ismét találkozhatunk a különleges robottal, Giskarddal, Daneel robotbarátjával is.

Daneel figurája túlnő a robotregényeken és Asimov egész univerzumának kulcsfigurája lehet a Robotok és Birodalom alapján. Ami pedig számomra hihetetlenül izgalmas benne, hogy valóban egészen emberi. Képzelj el egy embert, aki teljesen ki van szolgáltatva neked! Azt teszi, amit parancsolsz. Csak addig a határig mondhat ellent, amíg te megengeded. Figyelmeztethet logikus vagy józan dolgokra, de bármikor figyelmen kívül hagyhatod, amit mond. Elhallgattathatod, megbéníthatod, akár öngyilkosságot is elkövettethetsz vele. Eközben mindenben ráhagyatkozol, kezdesz megbízni benne, sőt, az életedet is rábíznád. Becsülöd igazságszeretetét és független, logikus, felfedező elméjét, ő pedig egyre több érzelmet megtanul tőled. Ismeri minden hibádat, gyöngeségedet és képességedet, s egyetlen célja, hogy az előbbieket leplezze, míg az utóbbiakat segítsen kibontakoztatni. És most képzeld el, hogy nem ember! Csak "elme és vas"! Él vagy nem? Személy vagy nem? Intelligencia vagy nem? Barát vagy nem? Daneel esetében nehéz objektíven válaszolni, de a kérdések nagyon jók!

Asimov robotregényeiben feltette a legjobb kérdéseket.

Robotok és kérdések

De azért maradt még egy pár. Nem csoda, hogy Asimov már életében rákényszerült, hogy beengedjen másokat is robotuniverzumába: ez a világ olyan izgalmas és olyan tökéletes, hogy minden író ott akart robotolni.

1987-ben engedélyezte öt írónak, hogy hatkötetes sorozatot indítsanak az ő törvényeit és világát használva. Ez lett a Robotváros (Isaac Asimov's Robot City), amely magyarul is olvasható (Odüsszeia, Gyanú, Kiborg, Tehetség, Menedék, Perihélium). Kár, hogy a szerzők olyan sok izgalmas ötlet behabzsolása után (két idegen faj megjelenése, két amnéziás főszereplő, egy speciális kulcs, amellyel utazni lehet a térben, s végül egy önműködő robotváros létezése) olyan fárasztó és unalmas eredményre jutottak. A történetszövés a rossz háborús filmekre emlékeztet, ahol a katonát mindig az előtt lövik le, hogy elmondta volna a nagy titkot, amit tud. Ráadásul még a hatodik regény is kissé nyitva maradt, előre gondolva a folytatásokra... Mindez csak rágógumi-irodalom Asimov műveihez képest, ráadásul hihetetlenül izgalmas kérdésfeltevés után (milyen következményekkel jár egy igazi, élő ember megjelenése egy teljesen zárt világban, ahol a robotok nem ismerték korábban az embert, ezért maguknak alkották meg a Humanika Törvényeit), tulajdonképpen nem is kaptunk kielégítő választ, a negyedik regény pedig különösen (sírnivalóan) fárasztó.

Már Asimov halála után az ötödik szerző, William F. Wu újra körbejárt egy másik hasonló témát hatkötetes Robots in Time sorozatában, ahol Hunter, a robot időutazóvá válik. Másik hat író pedig a Robotváros főszereplőinek sztoriját folytatta hat regényben Robots and Aliens címmel. Asimov törvényei közt kalandozni mindig jó, de e regényjátékoknak már vajmi kevés közük van az Én, a robot és Daneel világához...

Ezzel szemben az 1989-es Foundation's Friends kötetben a leghíresebb sci-fiszerzők tisztelegtek Asimov előtt robotnovelláikkal Poul Andersontól Robert Sheckleyig. Sajnos ezek sem olvashatók magyarul.

Ami viszont mindenképpen említésre érdemes, az Roger MacBride Allen Kalibán-trilógiája (1993, 1994, 1996). A három könyv magyarul is olvasható Kalibán, Infernó és Utópia címmel. Bár mindegyik önmagában is kerek és érdekes történet, itt most csak a Kalibánról szeretnék írni. Ezt a regényt ugyanis még Asimov is látta tervezetben, s jóvá is hagyta. Ilyen módon - azt hiszem - sokat elárul arról, milyennek is képzelte röviddel halála előtt a regényes robotika jövőjét.

A történet Infernón, egy egykori űrászbolygón játszódik, ahol már földi telepesek is élnek, akiknek a bolygó másodszori terraformálása a feladata. Az infernóiaké elpuhult, ellustult, teljességgel a robotokra építő társadalom. Egy lépést sem tesznek robotok nélkül, pazarolják e gépek összetettségét és sokoldalúságát. Egyesek szinte vallásos mániájukká tették a mozdulatlanságot: semmit sem csinálnak maguk, inkább belehalnak az életbe, de még mozdulni, táplálkozni, tisztálkodni sem hajlandóak robotok nélkül. A telepeseké ezzel szemben rámenős, talpraesett, bátor közösség, amelyik azonban babonásan irtózik a robotoktól. A telepes bandák robotokat rombolnak, s egyre elhatalmasodóban van rajtuk a Frankenstein-komplexus. Minden érzékeny: a politikai helyzet a robbanásra, a telepes-infernói ellentét a hagyománypárti Vasfejűek radikális tömegpártjának manipulációira, a bolygó ökológiai egyensúlya pedig a legkisebb rossz lépésre... S ekkor folytat le Fredda Leving, a robottervező két kísérletet. Megalkotja az újtörvényes robotokat, akiket a telepesek is elfogadnának: beléjük módosított három törvény kerül, mely nagyobb önállóságot, "emberhez" méltó létezést biztosít nekik. S megtervezi Kalibánt, a törvények nélküli robotot, akivel célja, hogy laboratóriumában tanulmányozza, megtanulható-e a Három Törvény, vagyis az erkölcsös, "emberi" robotviselkedés. Dr. Leving ellen azonban gyilkossági kísérletet követnek el, Kalibán kiszabadul a laborból - s innentől egészen új logikával szemlélhetjük a Három Törvényt és mindazt, ami mögötte van. Vajon jó robot marad-e Kalibán vagy szörnyeteggé válik? Ki a gyilkos? A törvények segítik vagy gátolják a robotot, hogy logikusan, hogy megfelelően viselkedjen? Szerintem a Kalibán majdnem olyan jó, mint egy Asimov-regény. Érdemes elolvasni.

Robotok és Will Smith

Már látom, ahogy néhányan - akik lelkesen eljutottak eddig e végtelen bejegyzés olvasása során - morcos arccal lejjebb húzzák az oldalcsúszkát: Will Smith-t nem... Pedig mindmáig ez, az Alex Proyas rendezte, 2004-es Én, a robot az egyetlen olyan Asimov-film, amely a filmszínházak számára készült, s csak Asimov-történet alapján íródott. (6) Akárhol néztem utána, ezt a filmet szinte minden magyar oldalon utálattal fogadták. Sokszor gondolkoztam rajta, miért. Én ugyanis nagyon szeretem.

Természetesen sokban eltér Asimov világától, ahogyan ez már megszokott a filmváltozatoktól. s talán az is hiba volt, hogy a novelláskötet címét adták neki (7), bár nekem tetszett ez a megoldás. Tény, hogy alapvetően keresztezték a robotnovellák és a Daneel-krimik világát, s írtak egy önálló történetet. Azonban ez erősen asimovi maradt, mondjuk a Kalibánhoz hasonlóan. Kihagyták az űrász-telepes konfliktust, a cselekményt a közeljövőbe helyezték, egy olyan világba, amely szinte azonos a miénkkel, csak éppen minden lakásban ott egy robot... Ez fogyaszthatóbbá tette a filmet, de úgy vélem, ez előny, hisz a kihagyott történetvonalat Asimov is csak kötetek sokaságában dolgozta ki teljesen, nem egyetlen, rövid sztoriban. Megmaradt viszont hűen az eredetikhez az Asimov-művekből ismerős két következmény: a világ párhuzamos megjavulása és szétesése a robotok elterjedésének hatására. A főhős, Spooner magatartása (huszadik századi sportcipő-, és régi típusú hifi-toronyimádata, apja munkanélküliségének felemlegetése, robotutálata) sokban rokonítható a korai Asimov-robotregények hagyománykövetőinek csendesen és értelmetlenül ellenálló viselkedésével. Ahogyan Bailey nyomozó, a Will Smith játszotta Spooner is végtelenül előítéletes és tapintatlan a robotokkal szemben, s múltja megadja a drámai kulcsot is ahhoz, miért. Az pedig, hogy Spooner csinosabb, fiatalabb (és néger) lett, talán Asimovot sem bántotta volna: elvégre ő volt az, aki belevette Bailey történetébe azt a bizonyos holovíziós drámát, amely a solariai nyomozást ábrázolta, s arra ítélte az igazi Baleyt, hogy valahányszor találkozik valakivel, annak az legyen az első mondata: "maga nem is úgy néz ki, mint a filmen"!

A film kritikusai két dolgot nem szoktak megbocsátani. Az egyik a sok akciójelenet. A másik pedig Susan Calvin érző lénnyé tétele. Az elsőre könnyű mentséget találni: A mezítelen nap öt (rövid) solariai nap alatt játszódott, s volt benne egy gyilkosság, három gyilkossági kísérlet, több sorsdöntő séta a napon (amiket Baley hihetetlenül drámaian élt meg, lépésről lépésre), két nagy vita Daneel és Baley között, végül egy érzelmileg hihetetlen módon felfokozott zárójelenet. A film két nap alatt játszódik, van benne két haláleset, egy gyilkossági kísérlet, három nagy vita ember és robot között, s egy érzelmileg és izgalom szempontjából is felfokozott zárójelenet. Azt gondolom, ez nem több eltérés, mint amiben film és könyv különbözik egymástól. S bár mindig mélységesen felháborít, amikor Asimov-utálók arról írnak, hogy könyveinek nincs stílusa, de egy biztos: a könyvek logika és párbeszédek gondolatjátékai köré szerveződnek, eltérve például Bradbury költői, néha tényleg verses prózájától, amely alapján művészfilmet is könnyű rendezni. Vagyis nem csodálkozom, hogy 2004-ben egy okos, gondolkodtató akciófilm lett az Asimov-megfilmesítés végeredménye.

Susan Calvin személye pedig mindig is a szívügyem volt. Jelmeztervező és rendező, forgatókönyvíró és maga a színésznő, Bridget Moynahan mindent megtettek azért, hogy Dr. Calvin hideg, merev, visszafogott, higgadt, pontos, látszólag unalmas és kiszámítható legyen - legalább is a film első részében. (8) Ha már Asimov sosem engedte meg Calvinnek, hogy felszabaduljon (lásd a Te hazug!-ot), s csak annyit szabott rá, hogy mások érzelmeivel mindig tisztában legyen (lásd a Tökéletes kiszolgálás című novella végét), most egy merész húzással feloldódhatott és nővé válhatott - egy robot hatására. Szerintem ez egészen jó ötlet!

Ami azonban tökéletes a filmben, az Sonny története, problémája és személyisége. A forgatókönyv kételyeket ébreszt a Három Törvénnyel, az emberek és robotok hagyományos kapcsolatával és a robotszemélyiség kérdésével kapcsolatban - ahogyan Asimov robottörténetei is. A zárás korrekt, mégis meglepő: bár talán nem az az egyetlen lehetséges következménye a Három Törvénynek és a robotok felelősségérzetének, amit a film megoldása bemutat, furcsamód hasonló kérdések felvetődtek már a Robotok és Birodalomban és a Robotálmok kötetben is, magánál Asimovnál.

Így hát az Én, a robot filmnek is itt a helye, Asimov robotjai között.

Mások robotjai

Zárásképpen íme az öt kedvenc nem asimovi robottörténetem:
1. Robert Sheckley: A szabály
(A novella, amelyben Halloran felfoghatatlan módon bent lett a táborban, amelyet Max, a PR-robot őriz.)
2. Mike Resnick: Hittétel
(Majdnem asimovi, nagyon szomorú novella egy templomtakarító robotról.)
3. Brian W. Aldiss: De ki pótolhat egy embert?
(Robotok groteszkül mulatságos vonulása az apokalipszis szélén, az egyiknek jókora készlete van hasadó robbanóanyagból.)
4. Philip K. Dick: A kettes változat
(Megdöbbentő hidegháborús látomás és érzelmesen rafinált harci robotok, amiket mi terveztünk.)
5. Alan Bloch: Az Ember az másmilyen
(Egy robot rájön, miért.) (9)

Korábban a sci-firől és Asimovról:
Időutazás, ahogy én szeretem...
Komoly kalandok kamaszoknak (is) - Az Űrvadász

(1) Vámosi Pál fordítása az Én, a robot kötetből.
(2) A Robotváros sorozatban véleményem szerint a legnagyobb élmény Asimov hat "robottörténeti" előszava a hat kötethez. Az idézett részt Szántai Zsolt fordította.
(3) Sajnos tudtommal nem fordították le Asimov késői robotsztorijait, pedig a Robotálmok problémafelvetése megérne egy magyar kiadást.
(4) Tetszik nekem ez az évszám, így ugyanis Dr. Calvin egyidős valakivel, akit nagyon szeretek, s aki, remélem, szintén elél majd legalább nyolcvankét évig, mint a doktornő...
(5) Még mindig Vámosi Pál fordítása az Én, a robot kötetből.
(6) Érdekes módon két másik mozifilmet készítettek már műveiből, de mind az 1999-es Bicentennial Man Robin Williamsszel, mind az 1988-as (szörnyű) Nightfall olyan novelláin alapult, melyeket később Robert Silverberggel közösen alakított regénnyé.
(7) És persze mi magyarok is siettünk kiadni a könyvet a filmborítóval, aztán szegény naiv olvasó úgy járt vele, mint a híres Karl May/Marx: A tőkét olvasós viccben: már a százhuszadik oldalnál járt, de még sehol se volt Spooner...
(8) Még azt is elérték, hogy ez a szép és nőies színésznő csúnya, előregörnyedten egyenes és lapos legyen..
(9) Az ajánlott novellákat itt találtam: 1. Robert Sheckley: Ugyanaz duplán (novelláskötet) 2. Kétszázadik (novelláskötet) 3., 5. Metagalaktika 1. 4. Analógia 1.

Nem új hír, hogy létezik már magyarul Agatha Christie műveiből készült képregény is. Az elsőket még a legendás Fülesbe és a Füles évkönyvbe alkotta meg a méltán híres Cs. Horváth Tibor - Zórád Ernő páros. Már a hatvanas évek elején rajzoltak Christie-t, de a nagy klasszikus az 1968-as A vád tanúja lett és maradt. A mostani azonban újabb kezdeményezés: a Partvonal kiadó 2008-ban jelentette meg négy kötetét, amelyek francia eredetiből készültek, s a krimikirálynő négy talán legnépszerűbb regényét rajzosították: a Gyilkosság Mezopotámiábant, a Halál a Nílusont, a Gyilkosság az Orient-expresszent és (hogy ne csak Poirot-történetek szerepeljenek) a Tíz kicsi négert.

Nagyon örültem a kezdeményezésnek. Miért ne kapjuk meg ezt is: Christie-t képregényben? Persze kérdés, kell-e ez nekünk?

Be kell valljam, nem tudom, milyen jövő vár a képregényre. Bár ma Magyarországon a műfaj épp fellendülőben van, sorsa szerintem mégis kétséges egy kicsit. Ha lehet is ünnepelni, hogy a kulturális sznobéria múlóban, s egyre kevesebben gondolják azt, hogy a képregény csak gyerekeknek való, oktató célú vagy nagyon vicces lehet, a magyar képregénykiadás alig támogatott, ötletszerű és még mindig kevéske a marketingje. A mangákon (már amelyiken) kívül a legtöbb képregénykönyvet inkább ötletszerűen terjesztik, s mifelénk leginkább csak a netről lehet újfajta képregény-megjelenésről értesülni, akkor is általában csak véletlenül. (Arra nem gondolnék, hogy a mezei, még nem rajongó érdeklődő rendszeresen figyeli a Kepregeny.netet, a Cartaphilus honlapját vagy más helyeket.) Egyes sorozatok elkezdődnek, de nem folytatódnak, így aki rajongóvá válna, de csak egy bizonyos irányzat vagy rajzstílus rajongójává, hoppon marad. Ráadásul mi, magyarok, elég rosszul sáfárkodunk az itthoni képregényrajzolók tehetségével, illetve a régi, remek képregényekkel. Igaz, vannak gyönyörű, új megjelenések (sok köszönhető a Képes Kiadónak). Rengeteg mű vár azonban még (újra)kiadásra, még "színezik", szépítik, huszonegyedik századibbá teszik stb. Közben a képregényrajongók többsége régen a netre beszkennelt eredeti, fekete-fehér legendákat olvasgatja, töltögeti és fütyül a modernségre meg a képjogokra. Szóval semmi sem tökéletes.

A mindenféle képregény jövőjével kapcsolatban pedig az foglalkoztat, hogy ha a net mindenen eluralkodik (ami sok szempontból csodás dolog, de most a másik oldal érdekel), vajon a képregénynek lesz-e jövője: hiszen nem mozog (lehetne persze flash-alkalmazással kombinálni, csak akkor már nem lenne képregény), statikus állapotban meg nehéz olvasni (ha netes diafilmmé alakítjuk, már megint elveszti önmagát)... Bár elérhetőek az interneten is képregények, úgy gondolom, a műfaj egyik lényege, hogy könyvben, füzetben, lapokon legyen. Szerepe lehet az olvasás sorrendjének (a keleti képregények rajongóinak legalább a fele esküszik arra, hogy tilos átrajzolni és tükrözni az oldalakat, ezeket igenis hátulról előre, jobbról balra kell olvasni), szerepe lehet az egymásba kapcsolódó oldalpároknak, a laphatárokon átnyúló képrészeknek vagy buborékoknak, a képregényfüzet vastagságának, a lap szélességének stb. Mindez képernyőn nézve nehézkesen követhető, s ami érdekes, elsikkad. Talán a képregénycsík, amelyet eredetileg épp újságoldalak aljára találták ki, élhet meg könnyedén a neten (meg is teszi). Összefoglalva: nem tudom, lesz-e ötven év múlva képregény.

Miközben mi itt, Magyarországon épp csak most kezdenénk megszeretni. Bár van egy olyan rossz érzésem, hogy leginkább csak azokat, amik épp a megjelenésük idején filmen is láthatók (voltak): a Watchmen, Neil Gaiman művei, a Persepolis, a Simpson-család, a 300 a legnépszerűbbek (voltak és vannak)... Illetve amíg tartani fog filmen, regényben, rajzfilmen a Kelet-mánia, addig jól futnak a mangák és a majdnem-mangák, amilyen pl. az Agave Shakespeare-sorozata. Ám mindez sokat elárul: a sok pozitív kísérlet ellenére még mindig nincs igazi, önálló, saját magától érdeklődést fakasztó képregényválasztékunk.

Ilyen szempontból a Christie-képregények nem jelenthetnek meglepetést. Biztosra mennek: hiszen ma Magyarországon egyértelműen Agatha Christie a legkedveltebb krimiíró. Ilyen módon széles olvasóközönségre számíthatnak. Ráadásul sokan nézik évek óta havi-heti rendszerességgel a tévében az új Poirot-történeteket, a borítón pedig két mű nyomozója is egyértelműen David Suchet-re hasonlít. A 48 oldalas könyvek színesek, mégpedig a hagyományos, kontúrkitöltő módon, nem kell tehát különösebb művészi(es)ségre számítani odabent, fő a történetmesélés. A rajzok is a hagyományos, tiszta, érthető és látható stílust képviselik.

Nagyon örülök, hogy a könyvtáramba kerülhetett a négy képregénykönyv. Mindenképpen izgalmas kalandozás lesz időről időre újra elővenni őket, nézegetni a színes, mozgalmas ábrasorokat és emlékezni a valódi regényre.
Úgy gondolom, hogy a legaprólékosabb, legélvezetesebb rajza a Halál a Nílusonnak van. Ezt és az Orientet Solidor rajzolta. A Nílus tele van hangulatkeltő egyiptomi képekkel, mintha egy-egy korabeli képeslap vagy mozgókép elevenedne meg színesben. Ám ezeknek a kockáknak feszültségkeltő, átvezető vagy hangulatkeltő szerepe is van, nincsenek beleerőltetve a cselekménybe, hanem magától értetődőek. Az Orient a harmincas évek hangulatának remek tükrözője lett, bár kissé sűrűek az oldalai. A Gyilkosság Mezopotámiában egy teljesen önálló, szerethető Poirot-alakkal áll elő, amelyik egyik filmes nyomozóra sem hasonlít, abszolút egyedi.
Fantasztikusan jók az egyes képrészletek. A csontváz, amit kiásnak a Mezopotámiában. Race ezredes vagy Simon Doyle figurája a Nílusban. A Mária-ikon az Orientben a hercegnő kupéjában. Az apró részletek, feliratok, egyedi nézőpontok a Solidor-rajzokon...
A legjobban pedig a Tíz kicsi néger tetszik. Frank Leclercq rajzai jóval egyszerűbbek és rendezettebbek a másik három mű képeinél. Ez azonban nem jelent kidolgozatlanságot! Az eredeti regény játéka az ismétlődés és a szimmetria: egy gyilkosság itt, egy gyilkosság ott, egy kis nyugalom, egy kis horror stb. Ezeket a párhuzamosságokat és hangulatváltásokat remekül érzékeltetik a képregényben a váratlanul tiszta rajzok, az alapvető színekre hangolt oldalak (minden szereplőhöz saját szín is társul, s a színváltások hangulat- vagy jelenetváltásokat is szimbolizálnak), a szimmetrikus, visszatérő mezőelhelyezések az oldalakon. Remekül megalkotottak a szereplők, kitűnőek a négerfigurák, mértéktartó a szöveg: ezt a képregényt mindenkinek bizalommal ajánlom!

Mégis: rajongásom e könyvek iránt ellentmondásos. Nem tudom, az alábbi okok miatt maradt-e abba három éve a sorozat magyar kiadása (pedig franciául, angolul a 17. kötetnél jár), vagy más miatt, de talán ezek is hozzájárulhattak: úgy gondolom, van néhány probléma.

1. Francois Riviére, mind a négy képregény adaptálója semmiről sem szeretett volna lemondani az eredeti könyvekből, ezért sok dolgot elvesztett menet közben. A Tíz kicsi néger ilyen szempontból talán mentes a hibáktól, de az Orient és a Nílus szinte követhetetlen. Talán ez a 44-45 képoldalas terjedelem túl kicsi ezekhez a rendkívül bonyolult, csavaros történetekhez.
A katasztrófa pedig a Mezopotámiában következik be. Először is egyetlen szereplő sem marad ki a gyanúsítottak sorából, pedig jellemzésükre, szerepeltetésükre nincsen idő (az nem jellemzés, hogy ő a kövér, ő meg a sovány). Másrészt - talán ezért - egyszerűen nincs megoldás. Először azt hittem, kihagytam egy oldalt. Azt megtudjuk ki, gyilkolt, de azt nem, miért. (1) Mintha Riviére nem értette volna a cselekményt, amit adaptált. Ezt pedig kétlem. Ráadásul az utolsó oldal egyetlen egész oldalas zárópoén, ennek a helyére nyugodtan elfért volna még egy-két képsávban a megoldás maradéka. Érthetetlen! Sokféleképp lehet egy krimit meghúzni, de a megoldás fontosabbik fele biztosan elhagyhatatlan (lenne)!
2. Mind a három Poirot-sztorira jellemző, hogy a mellékalakok nagyon hasonlóak. Ha ismerem a sztorit, akkor világos, ki Jacqueline és Rosalie, illetve ki Mrs. Otterbourne és Miss Van Schuyler, de akinek ismeretlen a történet, valószínűleg csak két karcsú vörösesbarna lányt és két kövér, fekete hajú idősebb nőt lát itt és ott (Nílus). Ugyanígy nehéz megkülönböztetni Colemant, Emmottot, s néha még Carey-t is egymástól, főleg a távlati képeken (Mezopotámia). Poirot ezzel szemben - bár a rajzoló azonos - teljesen másképp néz ki az Orientben és a Nílusban. Előbbinél Solidorra olyan erősen hatott Albert Finney filmes megjelenése, hogy számos helyen egyszerűen a film kockáit másolta le teljesen vagy részlegesen.
3. A Gyilkosság Mezopotámiában rajzolójának, Chandre-nak komoly gondjai vannak az anatómiával. Stílusa nemcsak egyéni és karikaturisztikus (ez nem volna baj), de alakjait nézve az az érzésem támadt, hogy egyszerűen képtelen kétszer ugyanúgy lerajzolni egy embert. Szereplőit nem követhető mimika és érthető gesztusnyelv jellemzi, hanem kifacsart grimaszolás és borzasztó hadonászás, ami közben arcuk darabjai és testrészeik összevissza csúszkálnak, megnőnek vagy összemennek. (Azt például tanítani lehetne, hány helyen nőhet nála egy nőnek melle: a hóna alatt, a hasán, az oldalán vagy a bal mellényzsebében...) Eközben rajzai kopárak és gyerekesen egyszerűek.

Ami pedig a magyar kiadásokat illeti:
1. Ezek a könyvek nagyon drágák. 44-45 oldal kerül kétezer forintba, miközben más, szintén színes képregények esetében ennyiért hatvan-száz oldalas műveket lehet kapni.
2. A magyar szöveg többségében igényes, de teljesen jellegtelen. Egyáltalán nem (alig) követi a megszokott, ismerős fordítások megoldásait, pedig - csodák csodája - valamennyi feldolgozott könyvnek csak egy modern fordítása van, mindenki ugyanazt ismeri tehát. Így - az angol kiadással ellentétben - a képregény Christie szövegébe nem vezet be, csak a sztorijába.
3. A buborékok helykitöltése borzasztó. Sokszor már az elválasztás, középre igazítás is segítene abban, hogy ne legyenek nagy fehér, üres helyek a képek központjában. Sok (legalább könyvenként 10) a melléütés, sajtóhiba, időnként nagyobb, máskor kisebb a betűtípus. Ráadásul, tartok tőle, helyhiány miatt a Tíz kicsi néger verset szánalmasan lerövidítették, így értelmetlenné és rímtelenné vált! Ezzel sikerül szövegével megölni a legjobb képpel rendelkező képregényt! (2)

Én azért mégis bízom a folytatásban. Nem rosszak ezek a könyvek, első fecskének mindenképpen remekek. Egy kicsit túlságosan ragaszkodnak filmes fantáziánkhoz. (3) Egy kicsit túl színesek, túl sokat akarnak egyszerre. De Christie-ből érdemes jó képregényt rajzolni. nagyon remélem, hogy nem ez a négy lesz az utolsó a Partvonal kínálatában, hiszen olyan sok jó művet kiadnak. Nekik köszönhető például Christie önéletrajzának, az Életemnek a magyar kiadása is.
A jó képregény azoknak igazi élmény, akik vizuálisak, vagyis szeretnek mindent képekben elképzelni, de a látott képek mögé képesek még újabb képeket is megteremteni. Egy füzetet percek, tízpercek alatt ki lehet olvasni, még a lassan olvasónak is. De megérteni, összerakni a sztoriját, megszeretni vagy továbbképzelni képeit és szövegét - az már kihívás. Úgy gondolom, a jó képregény ma is olyan olvasót feltételez, aki szeret olvasni és gondolkodni. Akár a jó könyv. Akár egy Christie-krimi.

Linkek:
Egy angol író - Agatha Christie
Kedvenc tévhiteim Agatha Christie-ről
Hercule Poirot - Agatha Christie kis belgája
Az örök öregkisasszony - Miss Marple
Agatha Christie és a fordítás határai
Agatha Christie összes művei
Agatha Christie kötetei magyarul főhősök és témák szerint

(1) SPOILER! Vagyis kiderül, hogy a professzor a gyilkos, de az nem, hogy azonos Frederickkel. Pedig - jó sok helyen - az egész Frederick-sztorit elmondják! Abban maradunk, hogy Frederick halott, a leveleket tényleg Mrs. Leidner írta magának (ami ostobaság, mert arra viszont így nincs magyarázat, miért borul ki Miss Johnson, amikor Leidnernél talál egy levélfogalmazványt, pedig ez az epizód is benne van a képregényben!), Leidner meg azért gyilkolt, mert - csak. ??? Spoiler vége.
(2) A szöveg szedése egyetlen oldalon okozott volna problémát, a nyolcadikon. De nagyon kicsi betűtípussal elfért volna. Később minden halálnál tengernyi hely lett volna a pontos, normál betűs soroknak, amik rímelnek és tényleg a gyilkosságokról szólnak. Vagyis jobb lett volna most azon morognom, hogy szinte olvashatatlanul kisbetűs az az egyetlen kocka... Ehelyett sikerült elrontani az egész szöveget. A ritmusnak, rímnek, versnek, mondókának oda. Sokszor pont a lényeg marad ki a rövidítésben... (Pl. A piros lazac eleve fura választás volt a red herring=becsapás helyett, de utalt a vörös talárra. A rövidítésben nincs benne a szín. stb.) Az pedig, aki szerint a tetején és a hét szó rímel, ne fordítson verseket!
Rajongók kedvéért ilyen volt, ilyen lett.
"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc. 
Tíz kicsi néger vacsorázni ment, az egyik megfulladt, s nem maradt, csak kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, egy rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, s nem maradt, csak nyolc.
 Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Nyolc kicsi néger sétál egy sziget tetején, egy ottmaradt örökre, s nem maradt, csak hét.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt. 
Hét kicsi néger gyújtóst hasogat, egyik magát vágta ketté, s nem maradt, csak hat.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Hat kicsi néger játszik a kaptárok között, egyet megcsíp egy méh, s nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy. 
Öt kicsi néger tanulja a törvényt, az egyik bíró lesz a végén, s nem marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Négy kicsi néger tengerre szállott, egyet egy lazac bekapott, s nem marad, csak három.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő, megölel egyet, s nem marad, csak kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Két kicsi néger a napra megy, az egyik pecsenyévé sül, s nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.
Egy kicsi néger árván ténfereg, felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek."
(3) Arra mindettől függetlenül kíváncsi lennék, hogy az Orientben megjelenő ötletet, Mrs. Hubbard parókájának levételét miért, milyen indíttatásból tették bele a későbbi Suchet-filmbe is? A képregény hatására? Vagy van egy közös ős, amit nem ismerek?