Ha valaki járatos a szerelmes, romantikus regények frontján, akkor biztosan tapasztalja, hogy háromféle magyar nőolvasó létezik. Az egyik, aki széles rátekintéssel, a különböző külföldi (angol nyelvű) oldalakat figyelve, akár több nyelven olvasva és hangoskönyvelve válogat magának a külföldi szerzők közül. Vele nyugodtan beszélgethetsz Heather Grahamtől Susan Elizabeth Phillipsen át Jayne Ann Krentzig bárkiről, sőt, lehet, hogy Elizabeth Hoytot vagy Lisa Kleypast is meri olvasni, a magyar romantikus (értsd itt: szerelmes) szerzőkre viszont erős lenézéssel tekint. A másik fajta, aki kiválasztott magának egyetlen (két-három) magyar írónőt, így megvannak neki Cynthia Parker (Kárpáti Ágnes), Margaret Moore (azaz Maggie O'Brian, vagyis Erdélyi Margit), netán Martha Tailor (Szabó Márta) összes művei, de közben néha még azt sem tudja, hogy kedvenc írónője magyar. Végül ott a harmadik típus - az ideálom -, aki mindenevő. Ízlése szerint válogat, s ugyanúgy képes belefeledkezni Agnes St. Clair (Szentkláray Ágnes), Kario Dan vagy Katherine Poll egy-egy könyvébe, netán egy Sheila Bruckner- (Pruckner Csilla) kötetbe is, mint a fent felsorolt, nevezetes külföldiek munkáiba.

Sylvia Ber magyar írónő, akiről kevesen tudják ezt, de sajnos a fenti írónők rajongóihoz mérten kevesebben vannak azok is, akik ismerik a műveit. Nem hasonlítható a fent említettek többségéhez azért sem, mert mindössze hat regényt publikált az elmúlt tizenhét évben, nem tizenhat, huszonegynéhány, vagy több mint harminc kötetet. Végül - s ezért született ez a bejegyzés - annak ellenére, hogy regényei többsége lágy lányarcképekkel és ölelő párokkal a tetején jelent meg, sőt, néhányat még a szerelmes regény felirattal is gondosan ellátott a kiadó, ezek a könyvek nem állnak meg a humoros, vidám, jól megcsinált vagy a lírai, finom, érzelmes történet műfajánál. Többek, mások - számomra mindegyik igazi irodalom.

Sylvia Berről elég keveset lehet tudni. Szerény és rejtőzködő író, aki nem szeret interjút adni és nem tolakszik az előtérbe. Kisgyerekkorától ír, a mese, a történet és a jó irodalom szeretetét családjából hozta. Nagyon fiatalon megfordult Kanadában, élt "modern" indiánok között, s megtanulta új szemszögből nézni a világot. Volt mozigépész és fordított prédikációkat. Hívő és többgyerekes anya. Elképesztően jól rajzol: legszebben, legmeghatóbban az állatokat, akik az életét is végigkísérik, a hűséges kutyákat, szelíd lovakat. De a Vadak című regénye első kiadásának rajzait is ő készítette: szuggesztív, pontos, szelíd képei nem egy hivatásos illusztrátor műveinél jobbak, kifejezőbbek, finomabbak. Kedvenc témája a történelem: általában Amerika, Nagy-Britannia, Ausztrália, Írország 18-19. századi eseményei közé röpíti vissza olvasóit. Hat éve azonban merészen megjelentetett egy mai, budapesti történetet is, "mai fiatalokról": ami mind szövegében és narrációjában, mind bátran és kegyetlenül végigvitt történetében meglepően modern és időtálló. Akármennyi információt hordok is össze azonban róla, sokkal helyesebb, ha a művei beszélnek az életrajz tényei helyett. Íme a hat regény:

Vadak

A könyv indiánok között játszódó romantikus kalandregény. Főszereplője a kvahádi komancsok büszke főnöke, Fekete Farkas, Jenny, a törzsfőnök fehér, keresztény felesége és a törzsfőnököt haláláig üldöző Simpson ezredes okos és gyönyörű lánya, Carmela Simpson. A történet azonban nem egy szerelmi háromszögről szól, ahogyan gondolni lehetne, sokkal inkább szeretetről, szerelemről, az idegen, más kultúrától való félelemtől, kölcsönös előítéletekről, árulásról és barátságról. A történetbonyolítás tökéletes, egyetlen romantikus lehetőség sem marad kihasználatlanul a csodás meneküléstől a nőrablásig, az erdei rajtaütéstől a gyilkossági kísérletig, a titkos szökéstől a nagylelkű megbocsátásig. Ugyanakkor a történeti háttér kibontása is igen alapos: az indiánháborúk szörnyű eseményeinek, a 19. század végi amerikai helyőrségek életének, s legfőképpen a kvahádi komancs törzs szokásainak, gondolkodásmódjának, sőt nyelvének is hűséges és pontos bemutatását kapja az olvasó.

A szereplők ábrázolása kerül minden sztereotípiát: az indiánok között ugyanúgy találni fenséges, vagy épp anekdotába illően kedélyes alakokat, mint gyávákat, becsteleneket, s a fehérek világa is valós képet ad, sokféle, de igazán egyénien ábrázolt figurájával. Vagyis, ellentétben a Karl May-féle indiántörténetek hagyományával, s az ezekből leszűrődött mai indián-romantika szerelmesregényeinek felfogásával, az indiánok nem vadak, nem állatiasak, nem őserejűek, de nem is hallgatagok, s nem mutogatják bronzbarna felsőtestüket félpercenként. Igaz, Fekete Farkas tökéletes hős: okos, bátor és - mi tagadás - szép a homlokába hulló fekete hajával, de emberivé válik attól, hogy vannak rossz tulajdonságai is, s rendelkezik humorérzékkel. A nőalakok is szeretni valók. A kedves és bátor Jenny ábrázolása talán kicsit egysíkú, de csak annyira, mint egy Dumas- vagy Walter Scott-regény ifjú hősnőjéé, Carmela alakja pedig remekül megírt: életszerű, mégis vadromantikus.

(Ez a bekezdés spoiler.) Bár Sylvia Ber a nagy romantikus regényírók legjobb hagyományait folytatja, a könyv története sajátosan egyedi ötlet. Fekete Farkas élete árán is kiszabadítaná fogoly feleségét, de húgává fogadja az őt megszöktető Carmelát, halálos ellensége lányát, aki szerelmes lesz a korábban gyűlölt törzsfőnökbe - ez a reláció számos feszültségkeltő elemet tartalmaz, ám - tartok tőle - azok, akik hajlandók kísérletet tenni a könyvvel, legalább két fordulatot nem fognak kitalálni a történet folyamán. Rendhagyó az is, hogy a mai szerelmes könyvekkel ellentétben itt nem kell megjelennie az erotikának ahhoz, hogy izgalmas legyen a cselekmény. Mindig felbőszít, amikor az indiános szerelmi történetek arról szólnak, hogyan rabol el/szöktet meg/vesz feleségül egy indián egy vonakodó fehér nőt, s azután hogyan lesz - állítólag azonnal - szerelmes egymásba a tündér és a vadember (vagy tíz ilyet kiadtak nálunk, pedig Amerikában már kimentek a divatból). Sylvia Ber szereplői azonban emberek, más kultúrából, más kommunikációs készségekkel ugyan, de azonos érzelmekkel és problémákkal. Az írónő érzékenyen ábrázolja az indiánok viszonyát a fehérek vallásához, műveltségéhez, s kiemelendő, hogy azok az indiánok, akik nem tudnak angolul nála, egyszerűen másképp próbálnak kommunikálni, de nem beszélnek angolul - elmarad tehát a minden figurából félhülyét csináló "indiánnyelv" alkalmazása ("Én szeret fehér asszony.") Bár a könyv vége jó is, meg nem is, nem mondható hagyományos happy endnek: nem söpri el megnyugtató giccs a megrajzolt világ kegyetlen szépségét. Így minden szempontból remek ez a regény.

A Vadak Sylvia Ber első könyve volt, amely hosszas kiadókeresés után furcsamód a Kálvin kiadónál jelent meg 1995-ben. A második kiadást néha lehet látni itt és ott, mivel a rendkívül eklektikusan terjesztő Anno kiadó adta ki 2008-ban. Az írónő rendes szokásához híven ez a második (sajnos igen apró betűvel szedett) könyv egy kicsit más: néhány új részlettel gazdagodott, illetve visszakerült bele egy-két olyan gondolat, amit a Kálvin vélhetőleg kihúzott belőle. De ha valaki szeretné a csodás illusztrációkat (lásd itt balra) is ismerni, amelyek a kedvenceim, azokat sajnos csak az első kiadásban lelheti fel.

Préritűz

A könyv egy olvasatban a Vadak folytatása, de önállóan is megáll, s a hangulata is más egy kissé, mint annak. Az írónő negyedik könyvében visszatért az első szereplőihez és környezetéhez, ám kritikusan, új szemszögből viszonyult a romantikus világhoz, amelyet felépített. Ismét találkozhatunk Fekete Farkassal és Carmela Simpsonnal. Eltelt azonban nyolc év: a környező világ kegyetlenebb lett, a jövő sötétebb és reménytelenebb, a vég örök boldogsága még kétségesebb - ez egy érettebb író műve.

Carmela Simpson újra Amerika végvidékére utazik, hogy visszavigye Fekete Farkashoz annak elrabolt kisfiát: egyúttal arra készül, hogy újra viszontlássa fiatalkora bálványát. Barátnője figyelmezteti: vigyázzon, a bálvány le fog dőlni. A regény pedig le is dönti a hamis ikont: Fekete Farkas már harminc éves, de még mindig makacs, túl büszke, haragjában sokszor meggondolatlan, s bánatában néha túl sokat iszik. De épp így lesz élő ember, vonzó, hiteles hős - így lép túl Sylvia Ber időnként a romantikából tanult ábrázolásmódon valami modernebb, kevéssé megnyugtató, mégis ismerős felé a jellemfestésben. Egy hatalmas, színes, s számomra jórészt ismeretlen világ tárul fel a regény lapjain telepesekkel, indiánokkal, háborúval, rezervátumi tengődéssel, mészárlással és szerelemmel. A regény két fő problémája: megmenthető-e a büszke, a kényszerű letelepedésre képtelen kvahádi komancs nép a kiirtástól, s megmenthető-e Fekete Farkas, aki a bánat, a csalódás és a tehetetlenség miatt kezd kételkedni önmagában és mindenben, ami korábban fontos volt neki. Egyik sem olyasmi, amivel gyakran találkozni a hagyományos indiánregényekben. Carmela szerepe ismét érdekes, jelleme még jobban feltárul: gyenge, sokak által lenézett nőként, ráadásul a "vad" indiánok érdekében próbál cselekedni a 19. század végének viszonyai közt, de telve fortéllyal, bátorsággal és nagylelkűséggel. Jóval aktívabb, tevékenyebb hősnő, mint a Vadakban volt.

(Ez a bekezdés spoiler.) A Préritűz más szempontból is eltér az első kötettől. Nemcsak a szereplők ábrázolása igyekszik mentes maradni a romantikus közhelyektől, a fekete-fehérségtől, a világ is valósabbnak tűnik. Az írónő szabályos kutatást végzett a mű megírásához, így még kiábrándítóbb képet kaphatunk az amerikai kormány indiánokkal szembeni taktikázásáról, de az indiánok kultúrájának az adott korban való ellehetetlenüléséről is. Az egész könyvet valamiféle tragikus alaphang lengi be, hiába a valóban mulatságos epizódok, a kalandok (amilyen az álruhás kémkedés, vagy a szekrénybeli rejtőzködés), érezni, hogy valami elveszett. Nem csoda, hogy a történet majdnem tragikus véget ér. A reményt talán csak a hit adja. Szeretném azonban leszögezni, hogy a Sylvia Ber-regényekben megjelenő vallásosság és hit nem tolakodó és nem didaktikus. Nehéz volna elképzelni olyan szereplőt ezekben a történetekben (ez esetben például olyan 19. századi művelt amerikai hölgyet), aki ne tartozna valamely keresztény egyház kötelékébe. S az is magától értetődik, hogy egy Carmela Simpson efféle érvekkel is megpróbál majd hatni az önpusztító Fekete Farkasra. A Préritűz tartalmazza azonban a legerotikusabb (bár igen finom) jeleneteket is az összes Ber-könyv közül: senki se várjon vad párnacsatákat, sokkal inkább két messze került, egymást mégis jól ismerő ember közeledését.

A Préritűznek egyelőre még csak egy kiadása van, az Annonál jelent meg 2006-ban. Ha kezedbe veszed és túlteszed magad azon, hogy nagyítóval nézendő betűtípussal szedték, mint a legtöbb könyvüket, igazi örömet nyújthat: én egy postán vettem meg, s mire a sor az ablakhoz ért, már a harmadik fejezetet olvastam - nem lehetett letenni. Pedig akkor még nem is ismertem a Vadakat...

Míg elmúlik haragod

A különös című regény a 19. századi Ausztráliában játszódik. Főszereplője Kyle O'Reeley, vagyonfosztott ír nemes, a történet kezdetekor azonban rab egy fegyenctelepen. Fontos szereplő még Lady Margaret Fields, a zárkózott, gőgös, fiatal özvegyasszony és húga, a gátlásos, de okos fiatal lány, Joanne. Kyle két társával megszökik a fegyenctelepről, s szökéséhez felhasználja a két hölgy hintóját, őket is magával hurcolva. Aki azonban valamiféle történelmi romantikával bearanyozott Stockholm-szindrómás szerelmi sztorit vár (értsd: az elrablónkba mindig beleszeretünk), csalódni fog: Sylvia Ber szokása szerint minden kevésbé kiszámíthatóan, viszont jóval eredetibben folytatódik.

A Míg elmúlik haragod pazar felépítésű regény kerettörténettel, tökéletes szerkesztéssel, amely flashback nélkül is megbontja a linearitást, gyönyörű nyelvű leírásokkal és rengeteg fordulattal. Talán ez a legjobb Sylvia Ber-könyv. Egyik legnagyobb találmánya, hogy ellenkezve minden romantikus hagyománnyal miközben szökevény főhőse ellentmondásos személyiség, s időnként kifejezetten taszítóan viselkedik, addig a szökevényeket üldöző, korábban Joanne-nak udvarló Englewood rendőrfőnököt igencsak pozitív jellemvonásokkal ruházza fel. Mennyire könnyű megismerni egy embert? A regény sok más mellett látszat és valóság viszonyáról is szól, de jóval többféle módon, mint a Préritűz. A rendőrfőnök, Joanne és Margaret is megalkotják maguknak a saját Kyle-jukat. Vajon melyikőjük képe igaz? Ugyanígy érdekes az is, ahogyan a könyv legtöbb szereplője - beleértve a néhány oldalon át megjelenőket is - valami olyasmi után vágyakozik, amit nem érhet el. Ki-ki különböző módokon, gonoszsággal, ártatlansággal, zsarolással, önfeláldozással próbálja megszerezni a boldogságot, a megbecsülést vagy legalább az elégtételt, de csak egyikőjük érhet célba.

(Ez a bekezdés spoiler.) Nagyon izgalmas az írónő főhősválasztása. Kyle, aki elítélése előtt gátlástalan, életvidám és jó kedélyű fiatal élvhajhásznak tűnhetett, az őt érő igazságtalanságok hatására kemény szívű, kíméletlenül önző emberré változik, legalább is ilyennek mutatja magát. Úgy tűnhet, már senki és semmi nem érdekli, csak önmaga sorsa, a szökés. Másrészt viszont menekülésének célja, hogy kiszabadítsa igazságtalanul elítélt öccsét a bányából, ráadásul a könyörületből magával cipelt társait is kijuttatja az országból. Ám mielőtt még a "rongyos ruhában érző szív dobog" közhelyéhez érkeznénk, hamar kiderül, hogy függetlenül nemes céljaitól, a kiszabadult Kyle még mindig gátlástalan és képtelen ellenállni annak, hogy minden pillanatot kiélvezzen, így valójában épp azt nem veszi észre, ami az orra előtt van: társai hűségét és az igaz szerelmet. Jellemfejlődése váratlan, érdekes, kevéssé kiszámítható: eleven, vonzó és a legjobb értelemben romantikus alak. A regény óvatosan hozzányúl az alázat és kiszolgáltatottság kérdéséhez is: Kyle tettével függő helyzetbe hozza útitársait, akik közül az egyik büszke öntudattal vág vissza, míg a másik bosszút akar állni, s különös ajánlattal zsarolja meg a férfit. Kyle-nak magának is alázatot kell tanulnia, hogy boldog lehessen. Sylvia Ber olyan bonyolult, egyszerre férfias, mégis érzékeny férfihőst, illetve olyan naivnak tűnő, de jellemével, eszével és szívével minden akadályt legyőző, cselekvő hősnőt ábrázol benne, akiket nyugodtan megirigyelhetne bármely 19. századi szerző. Joanne csúnyácskának, jelentéktelennek tartja magát, de erős és okos, mint Jane Eyre, s legalább annyira félreérti Kyle-t és Margaretet, mintha Jane Austen valamelyik hősnőjével került volna rokonságba. Az események kavargása azonban inkább a Lady Audley titkára emlékeztet a lassan kibontakozó, sok titokkal teli történettel, vagy épp azzal, ahogyan Margaret, aki egy ideig érthetetlennek, hidegszívűnek tűnik, egyre inkább szánandó lesz. Englewood alakja is új dimenziókat kap, amikor megértjük tettének mozgatórugóit, s elkezdhetünk gondolkodni hatalom és barátság viszonyáról. Ez az egyszerre racionális és szimbolikus történet (amelyben Sylvia Ber hihetetlen bátorsággal megöli egyik főhősét, illetve...) ugyanúgy felfogható példázatként, mint lélektani kalandregényként.

A Míg elmúlik haragod eddig három ízben jelent meg. Először 1997-ben a LAP-ICS rettenetes külsejű romantikus sorozatában, amelynek jelmondata (Nehéz a választás, amikor két csodálatosan vonzó nő ejti rabul a szívét) egyáltalán nem alkalmazható a regényre, a borítón egymáshoz préselődő műparaszt pár pedig összekapcsolhatatlan a történettel. Másodjára az Alexandra kiadó jelentette meg a regényt szép, kemény fedeles változatban 2002-ben. Én mindenkinek ezt a kiadást ajánlanám beszerzésre: a tetszetős külsejű második megjelenés több helyen kibővült találó, izgalmas részletekkel, ugyanakkor mentes maradt a didaktikus mondatoktól. De a legtöbb helyen bizonyára a harmadik változat beszerezhető, amely 2006-ban jött ki az Anno kiadónál. Nekem ez volt az első Sylvia Ber-regényem, s máig ezt tartom az írónő pályája csúcsának.

A méltatlan

Ebben a romantikus kalandregényben a 19. század második felének viktoriánus Angliájába utazhatunk. A főszereplő, Sir Alan, Glasworthy hercege, a jóképű, elegáns, művelt, pazarló, felelőtlen és ostobán viselkedő ifjú, aki egyszerűen nem akarja komolyan venni az életet. Miután szakít apjával, akivel összeveszett egy óriási kártyaadósság törlesztése miatt, saját kezébe akarja venni a sorsát: biztos benne, hogy tökéletesen érti a világot, s minden problémáját könnyedén és elegánsan meg tudja majd oldani. Ám nem számol a hidegszívű és sértett Mrs. Backhursttel....

Sylvia Ber harmadik könyvében, amelyet a Míg elmúlik haragod után írt, átlépte a kalandtörténetek határát: bár A méltatlanban is nagyon sok a váratlan fordulat, a véletlen és a gyors váltás, sokkal inkább szól a főhős, Alan jellemének változásáról, személyiségének alakulásáról, mint az eddigi könyvek. Valahol félúton van lélektani regény és fejlődésregény, illetve egy meglehetősen merész és szomorkás témájú romantikus regény között. Sokkal több a leíró rész, a lélektani kommentár benne, mint az eddig felsoroltakban. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy unalmas lenne. Sőt, számos jelenete kiválóan elképzelhető, eljátszható, figurái erőteljesek és emlékezetesek. Alan és apja beszélgetése, Lord Athelstone, a nemes szívű nemesúr tirádái, a német Lady és kutyusának közjátékai, végül a csinos Pauline és udvarlójának kettősei színpadért kiáltanak. Furcsamód ha a Vadak és a Préritűz filmszerű, a Míg elmúlik haragod pedig költőien bonyolult szövésű, A méltatlan számos jelenete vígjátékba vagy társalgási drámába illő. Különösen a második rész van tele félreértéseken, elhallgatásokon, tévedéseken alapuló szituációkkal.

(Ez a bekezdés spoiler.) Nem tudom, hány 19. századi regény vagy dráma engedhette volna meg magának, hogy olyasmivel foglalkozzon, amivel a könyv első fele. Bár számos ehhez hasonló, sőt ennél durvább titkos botrány megesett a korabeli arisztokrácia köreiben, az, ami Alannel történik (vagyis hogy tartozásai fejében álnéven eladja magát szolgának, lovásznak a legfőbb hitelezőjének, az önző Mrs. Backhurstnek, majd pedig a hölgy üzelmei folytán képtelen megszabadulni a szerződéstől) nemhogy a romantikus irodalomban nem tűnt fel, de még napjaink szórakoztató regényeiben sem. Megint hangsúlyoznám, hogy ez nem erotikus regény, hanem lélektani és kalandos: Sylvia Bert az érdekli, hogyan viselkedik Alan, amikor minden összeomlik körülötte, amikor már nincs hova menekülnie - s hogyan történik meg a csoda, hogy újrakezdheti az életét, másképpen. Amitől lelki szenvelgések átlapozása helyett könnyen olvasható, érdekes történetté válik a könyv, azok épp a meseszerű fordulatok, amelyek a példázatból regényes regényt formálnak. Miközben a történelmi háttér ismét kutatásokon alapuló és megbízható, nyugodtan elmerülhetünk Sir Alan hihetetlen kalandjaiban: a kőszívű herceg, akit szinte rabszolgává tesznek, ám végül érző szívű, boldog emberré válik, s megélheti, hogy önmagáért szeretik, s valós értékeiért tartják nagyra, valamiféle Szépség és a Szörnyeteg-történet hőse is lehetne. Párhuzamnak kínálkozik a tékozló fiú modernizált példázata is, de a könyv pergő párbeszédei és meglepő fordulatai nem engedik, hogy ennyire didaktikus legyen.

A méltatlan is az Alexandránál jelent meg, kemény fedeles változatban, 1999-ben. Nem ajánlom, hogy ez legyen az első Sylvia Ber-könyved, de én nagyon szeretem, s második vagy harmadik élményként nagyon jól eshet egy szép napsütötte délutánon. Sajnálom, hogy az Anno kiadó - tudtommal - ennek a könyvnek az olcsó új kiadására nem vállalkozott, mivel így viszonylag nehezen lehet beszerezni egy példányt A méltatlanból.

A szív bilincsei

Ezzel a könyvvel egyetlen nagy bajom van: a címe. Bár a történet olvastán egészen más értelmet nyer, mégis tagadhatatlan, hogy elsőre olyan csöpögős szerelmes regényt sejtet, amivel még Danielle Steel is elégedett lenne. Ezt még kiegészíti egy érzékinek szánt, ám inkább nevetséges, repülő hajú hölgy elmosódott fényképe a borítón... Borzasztó! Pedig ez a könyv többet érdemelne. Sylvia Ber ismét a történelemben kalandozik, ezúttal egy ír herceg a főszereplő, aki rabszolgaként került Amerikába a 17. század végén (a könyvből kellett megtudnom, hogy az első amerikai rabszolgák között voltak az írek, akiknek az ellenállását Oliver Cromwell verte le, majd az életben maradtakkal emberkereskedésbe kezdett...). Ám gazdája és pártfogója tudja róla, ki ő: egy híres család utolsó sarja. Így azután máson sem dolgozik, mint hogy a fiú végre amnesztiát nyerjen vagy álnéven új életet kezdhessen. Aidan O'Neill azonban nem tudja, milyen közel is a segítség, ezért megszökik, kiszolgáltatva magát a rabszolgavadászoknak, a rabszolga-kereskedőknek és azoknak, akik a parlament parancsára az ír hazaárulókat keresik életre-halálra...

Ismét romantikus kalandregényről van tehát szó, amelyben a szerelem és a szakadatlan kalandok váltakoznak romantikus tájleírásokkal, pontos történelmi adatokkal és remek párbeszédekkel. Bár a történet kissé aránytalanabbra sikerült, mint a Míg elmúlik haragodé, szórakoztató és elgondolkodtató olvasmány lehet. Aidan alakja viszonylag ritka a kalandregényekben. Bár nem olyan könnyelmű, és kissé gyenge fiatalember, mint amilyen A méltatlan Alanje volt kezdetben, aki csak próbatételek után válik erőssé és állhatatossá, mégsem igazi ideális hős, legalább is a regény elején bizonyosan nem az. Annyira elfoglalja saját sorsa, annyira sértetten viseli megaláztatásait, hogy képtelen megbízni az emberekben. Igaz, a regényszövés szempontjából talán kissé sok is, hányan fáradoznak azon, hogy szabadon és nyugodtan élhessen (miközben csupa jóindulatból nem szólnak neki, hanem örök bizonytalanságban tartják) - de végeredményben elég lenne egyetlen emberben megbíznia: Louise-ban, aki szereti. Ő azonban elbizakodottan úgy véli - s ebben hasonlít Alanhez -, hogy mindent egyedül kell megoldania. Így azután egyik veszélyből a másikba kerül, s bár közben alkalma van bizonyítani, mennyi jó tulajdonsággal rendelkezik - nagylelkű, bátor, kitartó, önfeláldozó, ötletes, becsületes, kiváló ökölvívó és remek lovas, vagyis igazi hercegi sarj -, igazából csakis az igaz barátság és egy nagy szerelem tudja sorsát jobbra fordítani.

(Ez a bekezdés spoiler.) A Míg elmúlik haragodban, A méltatlanban és A szív bilincseiben az eltérő kor és környezet ellenére sok a közös elem. A három főhős társadalomból való kitaszítottsága, megalázó kiinduló helyzete, a kalandoknak, szerelemnek, barátságnak köszönhető megváltódása azonos. Aidan és Alan jelleme is tartalmaz közös elemeket, például Aidan és jótevője kapcsolata sokban hasonlít Alan és apja viszonyához. A pénzért való ökölvívás Aidant és Kyle-t is segíti abban, hogy elérjék céljukat. Szintén hasonlítanak abban is, hogy először szó nélkül elmennek az igaz szerelem mellett. Mindkettejüket kíséri egy-egy gyengébb társ, Kyle a kamasz Tomot menti meg a fegyencsorstól, Aidan majdnem életét áldozza a fecsegő, de kedves Roscoért. Teljesen A szív bilincsei sajátja viszont az olasz fiú és Aidan barátságának ábrázolása. Aidan ugyanis előítéletes: ő ír, és herceg (még ha épp rabszolga is), úgyhogy kezdetben ugyan nagyvonalúan segíti, de közben lenézi és nevelni próbálja a talpraesett Roscot. Közös kalandjaik során azonban rá kell jönnie, hogy származás ide vagy oda, minden ember egyforma: hol egyikőjük segíti a másikat, hol meg fordítva. Az az érdekes, hogy a történet burjánzó fordulatai mellett Sylvia Bernek van ideje még ezt a szálat is kibontani mulatságos epizódokkal, teljes terjedelemben, mindenféle szájbarágás nélkül.

A szív bilincsei 2008-ban jelent meg az Anno kiadónál. Tudtommal azóta nem született frissebb Sylvia Ber-regény, pedig igazán várom. Bár talán ez a könyv a leghagyományosabb történet az eddig felsoroltak közül, még ezt is sokrétűbbnek tartom, mint amit a borítóra nyomtatott szerelmes regény felirat (közepén egy szívecskével, ó) sejtet. (A korábbi könyvekre a romantikus regény feliratot nyomták, hogy itt miért trükközött így a borítótervező, azt valószínűleg sosem fogom megtudni.) Könnyed, mégis elgondolkoztató történet, középpontjában kalandokkal és egy erkölcsi dilemmával. Érdemes elolvasni.

Állj mellém!

Ez a könyv az Egy tizenhét éves lány vallomásai alcímet viseli és a mai Budapesten játszódik. Miután Sylvia Ber már négy történelmi regényt írt, úgy tűnik, alkalmasnak találta az időt, hogy valami egészen mással próbálkozzon. Az Állj mellém! mindenben eltér többi regényétől és saját neve, a Berényi Szilvia alatt jelent meg - igen rokonszenves módon elkerülve a külföldi névre "ugró" olvasók becsapását. Különös is lett volna, ha Heni, az ízig-vérig budapesti lány kalandjai látszólag Amerikából jöttek volna...

Heni átlagos tinédzser, ám egyéni, különleges személyiség. Élete is átlagos: a gimnázium végén jár, közel áll az érettségihez, vannak igaz barát haverjai, hisztis és kedves barátnői, van egy kissé idegesítő nővére, egy szeretni való nagymamája és egy túl sokat dolgozó apja, az anyja pedig már régen meghalt. Nem szereti a magolást, és azt, ha a gazdagabb barátnői lenézik, imádja az öreg kutyáját és a lovaglást, szeret sétálni, úszni és lazulni, s nem lehet leparancsolni róla a lebernyeges ruhákat. Azonban hihetetlenül nyitott, minden érdekli, mindenről megvan a maga véleménye, szókimondó, bátor és nagyon képes szeretni és megérteni. A könyv arról szól, hogyan találkozik a (látszólag) kőgazdag és elképesztően jóképű modellel, Enricoval, akibe minden ódzkodása ellenére beleesik - s hogyan kell rájönnie, hogy a fiú nagy bajban van, s lassanként egyedül rá számíthat. A regény olyan témákhoz nyúl hozzá finoman és merészen, mint a csonka család, a mások iránti előítélet (Enrico apja olasz, anyja magyar, ezért a külseje "olaszos", de a történetnek van igen hihetően ábrázolt roma szereplője is), a kamaszszerelem nehézségei, a lány-apa, fiú-apa viszony, a testvérek közötti féltékenység vagy éppen az, hogyan lehet belekeveredni naiv fiúként/lányként kábítószeres vagy kisstílű maffiaügyekbe. Az elképesztő az, hogy a történet végig hihető marad (szóval senki se várjon Frei Tamáshoz illő "leleplezéseket", de erkölcsi prédikációt se!): a felsoroltakból annyi szerepel a történetben, amennyit egy melegszívű és kíváncsi Heni láthat egy bajba került Enrico problémáiból, illetve érzékelhet problémaként a saját életében. Ráadásul Berényi Szilvia hihetetlenül nehéz narrációs módszert választ, de nagyon jól csinálja: Heni az apjának meséli a történetet saját szavaival, így egyszerre lesz a szöveg irodalmi és diáknyelvi, épp olyan kevercsben, ami - tapasztalatom szerint - tetszik a kamaszoknak, de - nekem is.

(Ez a bekezdés spoiler!) Az Állj mellém!-ről nagyon nehéz írni, mert félek, hogy nem lehet elmagyarázni, mitől jó. Az ember vagy elolvassa és megkedveli, vagy elutasítja, mert furának találja, és bele se kezd. A témák, a cím, az alapsztori lehetne giccses, oktató vagy kiábrándítóan ostoba is, de ez a könyv nagyon jó! Egy dolog, hogy nekem tetszett: épp olyan igényes szövegű, ötletes, humoros, remekül jelenetező, izgalmas, fordulatokkal teli és felkavaró volt, mint a többi Ber-könyv. Viszont azt látni, hogy iskoláslány olvasóknak is tetszik - pedig ha azt állítom, ez egy tizenéves szövege, épp a tizenévesek fogják először érezni, ha az a szöveg hamis -, számomra bizonyította, hogy a merész vállalkozás sikerrel járt. A bátor narrációs megoldás érdekes egy másik szempontból is: már a regény elején tudjuk, hogy az apa sokáig nem foglalkozott Henivel és előítéletes volt mindennel, ami a lány és Enrico között történt (az alakja az elbeszélésben is megjelenik, nagyon ügyesen, hiszen ez nehéz feladat, tekintve, hogy Heni neki mesél), most azonban a lány már úgy látja, hogy azok után, ami történt, mindent meg kell tudnia... Az első perctől ott van tehát egy titok, vajon hogyan érhetett véget az eseménysorozat, mi az apropója Heni meséjének, ám ez csak a regény végén derül ki. Így - miközben a történetet hallgatjuk - végig nem tudjuk, jól döntött-e Heni az egyes alkalmakkor, vajon igaza volt-e? Így könnyelműen ítélkezni sem lehet felette: muszáj végigolvasni a történetét, muszáj azonosulni vele. Izgalmas még, ahogyan a könyvnek tulajdonképpen két befejezése van: egy tragikus és egy reményt keltő. Így igaz maradhat, nem válik giccsessé, mégis meghozza a feloldását, hiszen egy közöttünk játszódó, mai történet esetén hatványozottan szeretnénk bízni abban, hogy mindig van kiút.

A könyv kézbe illő kiadásban az Anno kiadónál jelent meg 2006-ban. Sajnos semmiféle kritikát nem találtam, ami foglalkozott volna vele. Azért kár ez a visszhangtalanság, mert nálunk igen ritka az olyan típusú kamaszkönyv, amely nem érzelmeskedő lányregény és nem is bandaregény, kilép az iskola, osztály, baráti kör hagyományos csoportábrázolásának keretei közül, s helyette egyénekre koncentrálva, egy jóval modernebb nézőpontból közelít a kamaszok problémájához úgy, hogy nem didaktikus, s közben egy felnőtt olvasó számára is minőségi és érdekes olvasmány lehet. Az angol nyelvű irodalomból sok ilyet fordítunk le (nagyon jók jelentek meg a Könyvmolyképző Vörös Pöttyös-sorozatában), de magyar viszonyok között játszódót, az utóbbi tíz évben keletkezettet és őszintén jól sikerültnek nevezhetőt nemigen olvastam eddig. Berényi Szilvia kísérlete véleményem szerint nagyon jó első fecskéje lehet egy hiteles, szerethető kamaszirodalomnak, ami nem lebutított ifjúsági, hanem maradandó, igazi irodalom.

Összefoglalva: ha valaki szeretne Sylvia Berrel megismerkedni, a Míg elmúlik haragod második kiadását ajánlanám neki. Ha valaki nagyon romantikus (19. századi, jókais módon romantikus) kalandregényt szeretne olvasni, a Vadak második kiadását adnám a kezébe. Persze azt nem tudom, férfiolvasóra milyen hatást tesznek az írónő történetei, de számomra mindenképpen igazi író Sylvia Ber. Bár sokan még nem ismerik, világa, regényei érdemesek a felfedezésre. Remélem, hogy könyvei a különböző könyvlistákon egyszer majd átkerülnek a romantikus (szerelmes) irodalomból méltó helyükre, a szépirodalomba, Berényi Szilvia pedig elfoglalhatja helyét a szerethető és szívesen emlegetett magyar írók körében.

Link:
Sylvia Ber regényei a Raktárban

Megjegyzés: Elnézést kérek a képjogért Sylvia Bertől, de muszáj volt megmutatni, milyen jól rajzol! Ezért szerepel a Vadak egyik illusztrációja a bejegyzésben, amelyen Carmela Simpson és Fekete Farkas együtt menekülnek. Sajnos a kép minősége igen rossz lett, az eredeti rajz sokkal szebb...
A nyolcadik kép innen származik: Richard Luce: Comanch War Party.
A tizenkilencedik kép Natasha Saznova Önarckép modern Évaként című képe, innen származik.
A huszadik kép Richard Hauser A lány legjobb barátja című festménye, innen. A huszonegyedik szintén tőle a Kagylógyűjtés, innen. Bár ezek a képek külföldiek, hangulatban a könyvhöz illőnek éreztem őket.