Hallott már valaki James Oliver Curwoodról? A könyveiben hóvihar kavarog, jeges északi szél fúj, a zuhatagok cseppjei szinte megfagynak még a levegőben, a fenyőfák oldala hűvösen nedves, a levegő kristálytiszta, a vízparton hatalmas és hallgatag medvék halásznak, a távolból farkasüvöltést hoz a szél, a folyóban lelkes hódok építkeznek, fojtó füst és pernye száll, amikor kigyullad az erdő, s a prémvadászok csapdáiban hermelinek és nyulak haldokolnak. Sötét, veszélyes és ismeretlen a világ, ahol az emberek néha állattá változnak, az állatok pedig néha bátrabbak és becsületesebbek, mint az emberek. A sarkvidéken, Alaszkában, Kanadában, az észak-amerikai erdőkben járunk a 20. század hajnalán...

James Oliver Curwod egy suszter negyedik fiaként született a Michigan állambeli Owossoban, 1878-ban. A város nagyon kicsi volt, a család nagyon szegény, Curwood viszont nagyon tehetséges. Bár apja hamar elvesztette munkáját, s a család kényszerűségből egy ohioi farmra költözött, az alig kilencéves Curwood eddigre már megírta első elbeszéléseit. Igaz, sosem fejezte be szabályszerű vizsgával a középiskolát, húszévesen mégis felvették a michigani egyetem újságíró szakára. S ugyan pályakezdése temetési tudósításokkal kezdődött 1900-ban, s hat hónap múlva innen is elbocsátották, 1902-ben már elismert újságíró volt a Detroit News-Tribune-nél, később pedig segédszerkesztő lett. 1908-ban jelent meg első regénye, a The Courage of Captain Plum, s ettől kezdve 1927-ben bekövetkezett haláláig csak az irodalomnak élhetett. Két házasságából három gyermeke született. Pályája második felében visszaköltözött szülővárosába, s megvalósította gyermekkori álmát: felépített egy saját minikastélyt, amelyet alkotóműhelynek rendezett be. A város ma is ápolja emlékét az évente rendezett fesztivállal.

Curwood a tízes és a húszas évek egyik legtöbbre becsült, ugyanakkor a közönség által is leginkább kedvelt sikerszerzőjévé vált. Rövid élete során mintegy harminchárom könyvet írt, vagyis minden évben kiadott egyet-kettőt. A filmesek is hamar felfedezték: már életében is százharmincnyolc néma- és hangosfilm készült regényei, novellái és forgatókönyvei alapján, napjainkig pedig mintegy kétszáz, amelyekben olyan színészek játszottak, mint az idősebb Lon Chaney, a magyar Beregi Oszkár, a rémfilmkirály Boris Karloff vagy Rock Hudson. Curwood népszerűsége ma is töretlen: legtöbb regénye e-book formájában része a Project Gutenbergnek, ettől függetlenül azonban könyvsorozatban is kapható angol nyelvterületen. Nálunk azonban mintha mára megfeledkeztek volna róla. Magyarország a húszas évek végén fedezte fel, s azonnal nagyon szeretett szerzővé vált: leginkább a Palladis kiadó legendás Egypengős és Félpengős sorozatában jelentek meg sorra komolyabb és vidámabb regényei, de más kiadók is lecsaptak a könyvjogokra. A második világháború után azonban nem adták ki több könyvét (1), s bár a rendszerváltás óta ilyen-olyan kiadásokban (2) újra megjelent nyolc műve, aligha lehetne azt mondani, hogy benne van az irodalmi köztudatban.

Pedig érdemes tőle olvasni. Természetkönyvei és állatregényei olyan jók, mint Jack Londonéi. Legalább annyira értette a természet jelenségeit, mint Fekete István. Könyveiben épp olyan méltóságteljesen és lenyűgözően rajzolódik ki Észak állatainak világa, mint Rudyard Kipling műveiben India dzsungeleié. Történeteinek kalandossága és romantikája pedig Thomas Mayne Reid vagy Henry Ridder Haggard műveivel vetekszik. Én azonban utálok hasonlítgatni. Ha végigfutsz a fenti névsoron, biztosan találsz kedvencet, de olyat is, akit nem szeretsz. Milyen is akkor James Oliver Curwood?

Először is eredeti. Kevés író foglalkozik műveiben olyen megszállottan, részletesen, átélhetően és színesen a kanadai, alaszkai vidékkel, mint ő. Tulajdonképpen minden könyve közvetlenül vagy közvetve ezeket a tájakat rajzolja meg, mégis mindegyik újdonságot rejt. Az egyikből a prémvadászok életét ismerhetjük meg, a másikban alkoholcsempészek, kutyaviadorok kerülnek elénk, a harmadikban vasútépítők. A megidézett életmód és táj kissé hasonlítható a vadnyugati könyvekéhez, hiszen itt is kultúra és barbárság, civilizáció és őstermészet határvonalán élnek az új területeket meghódító fehér emberek, s itt is vannak körülöttük indiánok (és eszkimók), akik hol segítőtársaikká, hol ellenfeleikké válnak. Mégis más ez a világ, ismeretlenebb, közhelytelenebb még az irodalomban, s talán kegyetlenebb is. Hiszen az itt élők és ideköltözők legfőképpen a természettel dacolnak a sarki éjszakák, jeges telek, járványt hozó szélviharok és meddő földek vidékén letelepedve.

Másodszor elhivatott szerző Curwood. Első könyveit még úgy írta, mint a legtöbb romantikus író: képzelete repítette ismeretlen, egzotikus vidékekre. Ám 1909-re sikerült elegendő pénzt gyűjtenie egy kanadai utazásra, s ettől kezdve rendszeresen el-ellátogatott azokra a vad, különös, kegyetlen, mégis szépséges tájakra, amikről írt. Kezdetben vadászott, kipróbálta a csapdaállítást, s igyekezett megismerni az ott élők sajátos életmódját. Már ez is teljesen új dimenziót adott műveinek, hiszen fantáziája a valóságot formálta kerek, a becsület és a gonoszság példáival teli, kalandos történetekké. Ám 1914 táján világlátása alapvetően megváltozott. Mottójává vált, hogy "van nagyobb boldogság, mint ölni: életben hagyni". A húszas években már nem puskával, hanem fényképezőgéppel és kamerával járt vadonbeli körútjain, s igazi természetbarátként figyelte meg az állatokat. Ahogy egyik hőséről írta: "Élete jó részét kies helyeken töltötte, a maradékában pedig leírta, amit látott." Második feleségével aktív környezetvédőkként váltak ismertté, 1926-ban pedig, nem sokkal halála előtt az írót nevezték ki Michigan állam környezetvédelmi megbízottjának. Könyveiben tehát nem egy sablonokból felépített, papírfigurákkal teli művadon, hanem egy valódi világ romantikus képe rajzolódik ki, melyet az író természetszeretete és megszállott környezetbarát volta hitelesít.

Fontos az is, hogy Curwood nemre és korhatárra való tekintet nélkül olvasható, legtöbb könyve ugyanolyan érdekes lehet gyerek és felnőtt, nő és férfi számára. Többféle regényt írt: vannak történelmi művei, amelyek Kanada, Észak-Amerika vagy a sarkvidék múltjából dolgoznak fel kalandos epizódokat (például A fekete vadász), mások állatregények kutyákról, farkasokról, medvékről (például A kutyafarkas, a Fürge Villám vagy a Niva, a medvebocs), de vannak rejtélyekről, krimibe illő nyomozásról szóló (Emberfarkas) és kifejezetten romantikus kalandtörténetei (Az égő erdő, Szerelem a hómezőkön) is. A hölgyolvasók a szerelmi történetbe illő romantikus helyzetekért vagy szereplőkért kedvelhetik könyveit: például nem egy regényében jelennek meg ártatlanul elítélt, a rendőrség által a vadonba üldözött rokonszenves fiatalemberek, talpig becsületes, daliás, minden veszéllyel szembenéző kanadai lovascsendőrök vagy finom, törékeny, szerelmükért mégis minden kockázatot vállaló leányok. Férfiak viszont a természet teljesen kézzelfogható, teremtő erővel való ábrázolásáért vagy az élethalálharcok naturalista, izgalmas leírásáért becsülhetik. A fenti romantikus szereplők ugyanis igen valós helyzetekből kell, hogy kijussanak: éhínséggel, járvánnyal, jégviharral, végtelen magánnyal, bennszülöttekkel vagy az emberiség söpredékével kell megküzdeniük. Curwood egyik legkedvesebb könyvét, A Sziklás-hegység királyát, amely ember és medve kapcsolatáról szól, kezdő könyvbarátok is szokták szeretni, hiszen egyszerű nyelvezetű, megható, izgalmas, s 1988-ban César-díjas fikciós természetfilm is készült belőle Jean-Jacques Annaud rendezésében.

Ami pedig számomra a legfontosabb: Curwood a hagyományos, 19. századi értelemben vett romantikus író. Könyveiben olyan főszereplők jelennek meg, akik - függetlenül attól, milyennek látja őket a világ vagy a törvény - saját meggyőződésük szerint erkölcsösek és jók. Ezekben a regényekben érdemes bátornak, merésznek, igazságosnak, hősiesnek, találékonynak vagy kitartónak lenni. A tiszta szerelem vagy az önfeláldozó jóság elnyeri jutalmát, a gonoszság, önzés és barbárság pedig a büntetését. Az író sajátos ötlete, hogy nemcsak emberhősei, de egyébként hihetetlen realizmussal ábrázolt állatszereplői is megfelelnek ezeknek az eszményeknek. Kazán, a kutyafarkas történetében például nemcsak azt tudhatjuk meg, hogyan vadászik egy farkascsorda, miként élik át az állatok az erdőtüzet, miért veszélyes farkasnak hiúzzal harcolni vagy hogy hogyan próbálják elkerülni a vadon állatai a prémvadászok csapdáit, de felülhetünk egy olyan érzelmi hullámvasútra is, ami csak a nagy romantikusok, Victor Hugo, Walter Scott, J. F. Cooper vagy Mary Shelley emberhőseiről olvasva szokott elindulni...

Úgy gondolom, hogy James Oliver Curwoodnak, a vadon írójának ott a helye a klasszikus szerzők között az irodalomtörténetben. De bármi legyen is az igazság, biztos vagyok benne, ha kedved támad elolvasni valamelyik művét (én biztosan A kutyafarkassal kezdeném, ha állatbarát, vagy az Emberfarkassal, ha kalandkedvelő vagy), nem fogsz csalódni.

Ui: Curwood magyarul megjelent könyveinek listája elérhető a Raktárban.

(1) Nem tudom, mi lehetett ennek az oka: Curwood életében semmilyen sötét, "gyarmatosító" foltot nem látok, s bár néhány könyvében szerepelnek gonosz eszkimók vagy ádáz kínaiak (mint ahogy jók is), jóval több a förtelmesen gonosz fehér ember szereplője. Vagy történeteinek lebecsült romantikussága szólhatott ellene, vagy az, hogy a háború utáni könyvkiadás Jack Londont szemelte ki Az Észak Írójának.
(2) Időről időre "rájön" a magyar könyvkiadásra a reprintelési láz. Curwood könyvei sajnos ilyen módon láttak napvilágot a legújabb időkben. Egyetlen modern fordítás készült a rendszerváltás óta, Dobi Ildikóé, A Sziklás-hegység királyából. Ezen kívül valamennyi új kiadású könyv a húszas, harmincas évek fordításait veszi át, ami időnként jó döntés (például A kutyafarkas és az Emberfarkas esetében, mindkettő Szinnai Tivadar avatott munkája), legtöbbször azonban avultak, túlzóak vagy zavaróan régiesek ezek a magyarítások. Curwood többet érdemelne.