Van néhány olyan detektívregény-szerző, aki valaha hihetetlenül népszerű volt, ma viszont szinte nem is hallani róla. Van néhány detektív-regényhős, aki valaha a legismertebbek közé tartozott, ma viszont szinte ismeretlen. Könnyű azzal magyarázni a jelenséget, hogy az idő nagy kritikus, egy kevéssé jó könyv kiesik az emlékezetből, vagy hogy változnak az idők, új krimiolvasó közönségnek újfajta krimi kell, s a régi bűnügyi regények közül csak azok maradnak meg, amelyeket a nagy mesterek írtak: Christie-től Doyle-ig. Mégis, van egy olyan érzésem, hogy ha igényes fordítóra és kiadóra meg némi reklámra találna, néhány más szerző műve sem tűnne porosnak. Nemcsak a krimitörténet részei ezek a könyvek, de izgalmas, kalandos, jó regények is. E sorozatban időről időre egy-egy ilyen elfelejtett szerző elfelejtett regényét vagy regényeit ajánlanám a fáradhatatlan krimifalók figyelmébe.

Ez alkalommal S. S. Van Dine műveiről és főhőséről, Philo Vance-ról lesz szó.

Nem hajó és nem is holland

S. S. Van Dine neve meglehetősen egzotikusan és idegenül hangzik. Nem csoda, hiszen álnévről van szó: Willard Huntington White amerikai irodalom- és művészetkritikus és író választotta magának ezt az álcát, amikor 1926-ban megjelentette első detektívregényét, a The Benson Murder Case-t (A Benson-gyilkosság esete).

White 1888-ban született Amerikában, a Virginia állambeli Charlottesville-ben. A Harvardra járt, majd Európában, Német- és Franciaországban folytatta tanulmányait. Visszatérve Amerikába, a Los Angeles Timesnak, majd new york-i irodalmi és művészeti lapoknak dolgozott, "rendes" szépirodalmat is művelve: főleg a modern festészetről szóló tanulmányokkal és könyvekkel valamint realista, naturalista elbeszélésekkel jelentkezett. A húszas évekre már igen sikeressé vált, eddigre azonban az elveszett nemzedék tagjaihoz hasonlóan az ő magánélete is romokban hevert: házassága tönkrement, depresszió gyötörte és drogproblémái is voltak.

A kiutat mindebből két év orvosi kezelés és lábadozás után valami gyökeresen új és más, a kifinomult detektívregények írása jelentette. 1926-tól 1939-ben bekövetkezett haláláig Van Dine tizenkét körmönfont krimit írt Philo Vance, a magándetektív főszereplésével. Bűnügyi szerzőként jóval népszerűbbé vált, mint kritikusként és elméleti szakemberként. Tíz regényét még életében megfilmesítette a Warner Brothers, azóta pedig további öt filmet és egy tévésorozatot is forgattak művei alapján. Regényeiből rádiójátékokat készítettek, sőt, a korszak híres és kritikus szellemű költője, Ogden Nash még gúnyverset is írt detektívhőséről, Philo Vance-ról (1). Maga Van Dine a krimiműfaj teoretikusává és törvényalkotójává vált, miután 1928-ban először kiadott egy krimiantológiát, benne a krimi (addigi) történetéről szóló esszéjével, majd pedig megjelentetett egy cikket A Twenty Rules for Writing Detective Stories (Húsz szabály detektívtörténetek írásához) címmel, amely örök időkre illemkódexszé vált a krimiszerzők körében. (2)

Willard Huntington White tehát igen büszke lehetett magára: második karrierje és új neve fényes diadalt hozott neki. A kérdésre azonban, hogy ki is akkor S. S. Van Dine, létezik egy második válasz is. A különös nevű amerikai úriember ugyanis egyben a Philo Vance-detektívregények elbeszélője, dr. Watsonja (Leacock szavaival Bamba Pacákja) is. Vance jóbarátjaként minden idejét a zseniális detektív irodája fenntartásának, iratai rendezésének és kalandjai végigélésének szenteli, ezért hagyta ott apjáról rászállt saját ügyvédi irodáját is. Nemcsak krónikás, megfigyelő és segéderő, de jó barát is. A Van pedig - az egyik keresztneve, legalábbis Vance (akit ő soha nem nevez Philonak) így szólítja őt általában.

Sherlock Holmes jenki rokona

Philo Vance - maga a megtestesült tökély. Mindent tud, mindent lát, kitűnően következtet, hihetetlenül művelt, zseniális tehetség.

Talán nincs detektív, aki ennyire hasonlítana Sherlock Holmesra, s mégis ennyire különbözne tőle. Miután Van Dine Amerikában élt, nem volt rászorulva arra, hogy - a Doyle-féle, logikus következtetésekre épülő feladvány-regényírói vonalon haladva - Holmestól mindenben különböző alakot alkosson (mint amilyen R. Austin Freeman hangsúlyozottan természettudományos Dr. Thorndyke-ja, Gilbert Keith Chesterton katolikus pap Brown atyája vagy Orczy Emma bárónő névtelen öregembere lett). Főhőse fiatal (mint Holmes az első kalandokban), okos, valóságos jóstehetség, zseniális, őszinte, tévedhetetlen, merész, nagylelkű. Ugyanakkor néha idegesítően szűkszavú, makacs titkolózó, lenézően rejtélyes, hihetetlenül egocentrikus, s szeret fellengzős előadásokat tartani. Mint Holmes.

Viszont három dolog tökéletesen megkülönbözteti ősképétől. Először is amerikai: amerikai nagyvárosokban, amerikai családok körében nyomoz, kaszinók, egyetemi tanárok és szerencsejátékosok világában, s minden lehetősége, környezete is ehhez idomul. Másrészt a rendőrséget ugyan kissé lenézően kezeli (főleg az állandó szereplő Heath őrmestert, aki feltűnése után öt perccel már tudni véli, ki a tettes, s akkor van elemében, ha épp letartóztatást eszközöl), a csodás nevű John. F. X. Markham kerületi ügyész azonban a barátja, s nemcsak hogy elfogadják egymás ötleteit (bár persze mindig csak Vance-éi bizonyulnak helytállónak) és kölcsönösen udvariasak egymással, de igazi szövetség van közöttük, sőt, egymás életét is van alkalmuk megmenteni.

Harmadszor Vance hangsúlyozott műveltsége, sőt, időnkénti sznobsága is fontos megkülönböztető vonás. Holmes a cigarettahamu és a lábnyomok szakértője, s Watson doktornak kell felvilágosítania a heliocentrikus világképről, Holmesnak ugyanis addig erre a nyomozáshoz merőben szükségtelen információra még nem volt szüksége. Vance ezzel szemben igazi polihisztor, ugyanúgy érdeklődik a matematika vagy a valószínűségszámítás, mint a nyelvek, a festmények, az ősnyomtatványok vagy a régészet iránt. Az ember beleszédül - de közben remekül szórakozik, amikor Vance a sumér cserépedények motívumait osztályozza, Xenophónt fordít, Erasmust olvas, a nyomozás legidegfeszítőbb pillanatában javasolja, hogy csevegjenek vele Gerhart Hauptmann-ról vagy Rahmanyinovról, netán épp előadást tart a kvantummechanikáról meg a világegyetem születéséről (1929-ben!, egész érdekeset, a gyenge magyar fordítás ellenére). Nem is beszélve arról, hogy szakavatott tenyésztőként kutyakiállításra jár, a mérgek szakértője, a lóversenyfogadásokat pedig a matematikai logika segítségével nyeri meg. Az ujjlenyomatok azonban különösebben nem érdeklik (általában megmondja, hol nem lesznek, és tényleg...): mivel intelligens (és már krimiolvasó) bűnözőkkel van dolga. Ehelyett az apró, nem átlagos jeleket fedezi fel esze és műveltsége segítségével.

Vance gyilkossági esetei

Nemcsak Vance egyénisége, a nyomozásai is lebilincselőek. Hűen Van Dine húszparancsolatához, az olvasó is együtt nyomozhat a detektívvel. (Ahogyan írta: "minden áruló jelet világosan és pontosan kell közölni" - s ez meg is történik.) Vance időnként Markham és Van Dine kedvéért összefoglalja a fontos tényeket, így vele lehet haladni: A Greene-gyilkosságban például 97 fontos dolgot sorol fel a négy bűnténnyel kapcsolatban, A titokzatos futóban több időrendi táblázat és két rajz segíti a töprengőket. Az időnek is mindig fontos szerepe van: a fejezetek a történés pontos idejének megjelölésével kezdődnek, így az is kiderül, van olyan eset, amely mindössze két napot vesz igénybe (A szkarabeusz-bűnügy). Sok a rejtély és a gyilkosság: A kínai négyszögben két emberrablás, két gyilkosság, egy gyilkossági kísérlet, és némi zsarolás szerepel a palettán, miközben Vance leginkább az után nyomoz, hová lett az egyik áldozat pizsamája; A titokzatos futóban egy elsőre értelmetlen, lassanként mindenkit elpusztító gyilkosságsorozattal van dolga. Mindennek jelentősége lehet: egy hieroglifákkal írott szerelmeslevélnek (A szkarabeusz-bűnügy), a nehéz víz emlegetésének (Minden pohár gyanús!), egy elektromos csengő szétkapcsolt érintkezőjének (A végzetes tét).

Valamennyi bűneset gyilkosság. A regények angol címei mind így is hangzanak: A XX gyilkosság esete (The XX Murder Case, 3). Bár Van Dine szívesen helyez el (nem poéngyilkos!) utalásokat a könyvekben az előző regényre, mindegyik történet önálló, önmagában is szórakoztató. Mindegyik rejtvény egyszerre pszichológiai (ahogy azt Agatha Christie-nél vagy Georges Simenonnál megszokhattuk) és logikai. Minden könyvben afféle családi bűntényről van szó: a gyilkosság vagy egy családi házban történik (A Greene-gyilkosság, Minden pohár gyanús!, A kínai négyszög), vagy egy zárt közösségben (egy lakónegyed A titokzatos futóban, egy lóversenyező társaság A végzetes tétben, egy múzeumi régészközösség A szkarabeusz-bűnügyben). Van köztük majdnem John Dickson Carréra hasonlító bezárt-szoba-rejtély is. A megoldás mindig meglepő, s - sok krimimegoldást ismerve, úgy gondolom - abszolút eredeti. A legművészibb és leghihetetlenebb megoldása talán A Greene-gyilkosságnak van, mégis teljesen tisztességes. A gyilkos ugyanis titokban öt kriminológiai kézikönyv közölt eseteit másolgatja le, így gabalyítva össze a szálakat. (4)

A titokzatos futó pedig kifejezetten Agatha Christie-s bravúr is ráadásul. A gyilkos ugyanis sorra öldösi áldozatait, s mindegyik bűnténnyel kapcsolatban hátrahagy egyet Lúdanyó (a régi magyar fordításban Liba Anyó) versikéi közül. Ezzel az 1929-es történettel Van Dine bizonyára példát adott a krimikirálynőnek, aki az 1939-es Tíz kicsi négerrel kezdett bele abba a sorozatba, amely gyilkosságokká formálta a viktoriánus angol gyerekszobák mondókakincsét.

Nagyon-nagyon jók tehát ezek a krimik!

Van Dine olvasásával csak egyetlen nagy probléma van: a tizenkettőből ugyan nyolc regényét kiadták magyarul, de valamennyit 1945 előtt. (A Raktárban megtalálod a pontos felsorolást róluk.) A rendszerváltáskor két könyv megjelent új kiadásban (szerencsére az egyik A titokzatos futó), ám kevéssé bizalomgerjesztő külsővel, s sajnos a háború előtti fordítást szedték újra (vagyis kissé hiányosan, s helyenként helyesírási hibákkal kerülhet a kezedbe a regény, 5). Előny viszont, hogy ezek a kiadások elérhetők szinte minden antikváriumban, igen olcsón: érdemes megismerkedni az egyikkel! Ám sajnos további olvasáshoz figyelni kell a régi könyvek kínálatát itt és ott. S. S. Van Dine megérdemelné, hogy újra kiadják...

Az én kedvencem A Greene-gyilkosság és A titokzatos futó, de valamennyi könyvet szeretem újraolvasni. Bár a rejtély megoldása már nem lep meg, Van Dine finom humora, kellemes stílusa, Philo Vance figurája mindig újra lenyűgöz. Neked is szeretettel ajánlom ezt a méltatlanul elfelejtett krimiszerzőt!

Linkek:
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart  
Elfelejtett detektívregények 3. - Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. - Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv

(1) Vance ezt maga is megemlíti egyik kalandjában igen csúfondárosan!
(2) Magyarul is olvasható Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című könyvében, Magvető, 1979, 62-63.
(3) Muszáj kitérőt tennem: nem hiszem, hogy a fordítónak mindig szó szerint kell lefordítani a krimi/regény címét, hiszen mindenki utálná Shakesperae A windsori víg feleségekjet vagy A harag szőlőjét Steinbecktől... Mégis fura, hogy amikor a klasszikus krimiírók azzal szórakoznak, hogy minden könyvük címe valamilyen szabálynak engedelmeskedik, a magyar fordítók (gyakran a háború utániak is) fittyet hánynak erre a játékra. Ellery Queen a harmincas években A valamilyen nemzetiségű valami rejtélye címszerkezetet követi, ám nálunk a The Chinese Orange Mystery A mandarin-bűnüggyé változik. Erle Stanley Gardner nemcsak A valamilyen valami esete címszerkezetet követi, de időnként lelkesen alliterál is. Nálunk a The Case of the Caretaker's Cat mégis A házmester macskájának esete lesz, a The Case of the Lucky Legs pedig A szerencsés lányok esete. S mivel az Új Ember kiadó gyönyörű Chesterton-sorozata egyelőre tétovázik a folytatással, a szerzőjéhez illően filozofikus Brown atya elvont fogalomja címszerkezet hol Páter Brownról szól, hol meg A jámbor Brown atyáról. De a csúcs Arthur Conan Doyle The Sign of Four című Holmes-regényének régi (utoljára 1990-ben kiadott) magyar címe, A dilettáns detektív. Ez az a három szó, amelyet bármely Holmes-műre rá lehetne írni (talán magyarosabban: A tanácsadó detektív), csak épp minek, ha nem jelent semmit...
(4) Csak krimitörténeti jelentősége van az egyiknek: emlegetik "a világ leghíresebb kriminológusa, a bécsi Hans Gross doktor" könyvét, amely A vizsgálóbírók kézikönyve címre hallgat. Hans Gross, Freud kortársa 1893-ban jelentette meg ezt a könyvét, németül (fordításban Handbook for Coroners), "a világ minden bűnözésének csodálatos kis lexikonát", amiből Vance magyarázatához hosszú passzusokat idéz, nagyon izgalmasan. Itt szerepel ez a példa is egy jómódú gabonakereskedő haláláról, akinek holttestét egy híd közepén találták meg, golyó ütötte sebbel a füle mellett. Fegyver - sehol. "Ép, amikor a vizsgálatot befejezték (...), az egyik rendőrtiszt véletlenül észrevette, hogy a híd rothadt karfáján, szemben azzal a hellyel, ahol a holttest feküdt, friss ütődés nyoma látszik (...), elhatározta, hogy megvizsgálja a folyó medrét a híd alatt. (... A)zonnal egy vastag, 20 méter hosszú kötelet talált. Egyik végére egy nagy kő, a másikra az elhasznált pisztoly volt kötve. (...) Ily módon kiderült, hogy öngyilkosságról van szó." (Kisléghy Kálmán fordítása) Eszébe jutott már valakinek egy Sherlock Holmes-novella?! 1922-ben jelent meg először: úgy tűnik, Doyle is nagyra becsülte Gross professzor esetgyűjteményét... Ez az eset egyébként a Vance-regényből nem lőtt le poént. Ha a Holmes-novella címére vagy kíváncsi, emeld ki itt: A Thor-híd rejtélye
(5) Van ám előnye a háború előtti fordításoknak is: romantikus kézbe venni egy nyolcvan éves könyvet, gyönyörű a filmképes borító, s hol máshol olvashatnál ilyen mondatokat: "A lány művészileg hímzett japán pijamában a shaise-longue-on hevert." Egyébként pedig nagyon jók ezek a fordítások.