Mivel mostanában állandó időzavarban szenvedek a karácsony-közeli - év végi hajtás miatt, úgy gondoltam, épp megérett az idő egy olyan bejegyzésre, amely tartalmaz mindent, amit az időutazásról tudni kell. Természetesen teljesen szubjektív felsorolásról van szó: csak azt gyűjtöttem össze az időutazással kapcsolatos dolgok közül, ami számomra fontos, nem pedig mindazt, ami magyar nyelven elérhető. Kiindulásnak jó lehet.

Először is elméleti alapozásra van szükség.

Erre kiválóan alkalmas Paul Davies angol fizikus, kozmológus és asztrobiológus kecses kis könyve, a Hogyan építsünk időgépet? (Vince, 2002).
Ebben minden kérdésünkre választ kaphatunk. Mi az az idő? Miért nem léphetjük át a fénysebességet, s hogyan utazhatnánk mégis gyorsabban a fénynél? Hogyan használhatjuk a gravitációt az időutazáshoz? Létezik-e abszolút idő? Mi köze a fekete lyukaknak, a féreglyukaknak és a görbült térnek az időutazáshoz?
Könyvében Davies halálosan komolyan és tudományosan tekinti át a problémát, s számos különböző elméletet, elképzelést és megoldási módot ismertet az időutazásra. Megismerhetjük a tudósokat is, akik a témával foglalkoztak Kurt Gödeltől és Kip Thorne-tól Carl Saganon és John Wheeleren át Stephen Hawkingig és Roger Penrose-ig. (Stephen Hawking egyébként saját véleményét Az idő rövid történetének új, kibővített változatában fogalmazta meg "népszerű" stílusban, a Féregjáratok és az időutazás fejezetben (Akkord, 2003).)
Bár az időgép jelenleg még megvalósítatlan, elméletben már készen áll néhány pompás tervezet, ami talán egyszer elkezdhet majd megvalósulni. A könyv utolsó fejezete felteszi a nagy kérdést is: Mi értelme ennek az egésznek?, sőt, meg is válaszolja. Találkozhatunk az egyes időutazási paradoxonokkal, Hawking nevezetes felismerésével, hogy az időgép feltalálása előtti időbe valószínűleg nem fogunk tudni visszamenni, s végül még a kvantumfizika, a húrelmélet és a párhuzamos univerzumok elméletei felé is elkalandozhatunk.
Ahogyan mondani szokták, ideális első bevezetés a témába.

Szintén izgalmas és szigorúan tudományos könyv Michio Kaku A lehetetlen fizikája című műve (Akkord, 2010), amely nem kevesebbre vállalkozik, mint amire a címben utal: majdnem négyszáz oldalon igyekszik áttekinteni, melyek azok a sci-fi olvasók és mások által annyira vágyott, de a gyakorlati életben még megvalósulatlan dolgok, amelyeket a közeli vagy távoli jövő tudományos fejlődése lehetetlenből lehetségessé tehet. A könyv témái között feltűnik a láthatatlanság, a teleportáció, a csillagközi űrhajók építése, az antiuniverzumok és a párhuzamos univerzumok felfedezése... Persze igen nagy optimizmusra vall, amikor olyasmit tervezgetünk, ami csak néhány ezer vagy millió év múlva következhet be... Mégis rokonszenves számomra ez a lelkes és reményekkel teli tudományos hozzáállás, s természetesen legérdekesebb számomra a 12., Időutazás című fejezet.
Kaku részletesen végigveszi a különböző problémákat és paradoxonokat: megváltoztathatjuk-e az időutazással a múltat? És hányszor? Megölhetjük-e a nagymamánkat, mielőtt gyermeke született volna? Közölhetünk-e információt ifjú, múltbeli önmagunkkal, s ha igen, végeredményben honnan származik majd ez az információ? És egyáltalán, mi történik, ha találkozunk önmagunkkal? Nagy élvezettel utal filmekre és könyvekre is, amelyekben feltűnnek az időutazás lehetőségei. S bár kissé lehangoló, hogy az időutazást kettes típusú lehetetlennek mutatja be, amely csak évezredek vagy évmilliók múlva válhat valóra, a dolog már gondolatkísérletként is hihetetlenül izgalmas.
Ugyanez a téma megtalálható Kaku egy másik remek könyvében is. A Párhuzamos világok (Akkord, 2009) alapvetően a párhuzamos univerzumok, a multiverzum és az egyesített fizikai M-elmélet kérdésköreit járja végig alaposan és szórakoztatóan (utóbbi nagyon fontos!). Konkrét témánkkal az 5., Dimenziókapuk és időutazás című fejezet foglalkozik harminc oldalon, rengeteg érdekes ábrával és sok-sok irodalmi és filmes példával. Mindenképpen érdemes elolvasni.

S mivel három az igazság, nem szabad elfeledkezni John D. Barrow angol matematikusról, aki A végtelen könyve című elméleti sétájában (Akkord, 2008), amely a matematikatörténettől a fizikán és a kozmológián át egészen a létfilozófiai kérdésfeltevésekig kalandozik a végtelenben szintén sorra veszi az időutazás legfontosabb kérdéseit. Az örök visszatérés és a Vég nélküli világok fejezetek szintén a multiverzumelmélettel foglalkoznak (ettől az időutazás kérdésköre lassan már elválaszthatatlan lesz), hogy aztán a 11., Örökké élni című fejezetben végiggondolja az örök élet és az időben való oda-visszautazás lehetőségeit és paradoxonjait.
Bemutatja Kurt Gödel 1949-es elméletét, amely a forgó világegyetem ötletére alapozva először felvetetette a tudományos időutazás kérdését. Mulatságos példával szemlélteti a konzisztens történelmek problémáját is. Eszerint az időutazó visszamegy a múltba, mert meg akarja ölni csecsemő önmagát, hogy ellentmondást hozzon létre az idő szövetében. Fegyverével megcélozza anyját gyermek önmagával a karjában, de mivel egy gyerekkori vállsérülés miatt keze megremeg, elhibázza a célt. Az anya csak megijed és leejti csecsemőjét, akinek eltörik a válla... Szó esik még az időturisták kifogyhatatlanul érdekes témájáról, s végül arról is, miért bizonyítja (?) a kamatlábak nulla felettisége, hogy (egyelőre?) nem létezik időutazás.

Ideje azonban áttérni az egyéb olvasnivalókra.

Számomra az első a listán kedvenc sci-fiíróm, az amerikai Isaac Asimov A halhatatlanság halála című regénye. Ezzel indult annak idején a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozata (1969-ben), s bár régi könyv (1955-ben írta Asimov), úgy érzem, semmit sem avult, sőt, ma aktuálisabb, mint azt bárki gondolhatná.
A regény világában nincsen egyetlen világ, vagy egyetlen idő. Számtalan valóság, kultúra és civilizáció létezik, miközben a Halhatatlanok, az időtechnikusok szemében mindezek a valóságok csak olyanok, mint egy torta rétegei vagy egy ház emeletei: utazgatnak közöttük, bábáskodnak felettük, s igyekeznek elvileg jótékony beavatkozásaikkal úgy változtatgatni őket, hogy minden rosszat és problémát eltüntessenek belőlük. Harlannak, a Technikusnak azt kell eldöntenie, vajon valóban be kell-e, be szabad-e avatkozni embermilliárdok életébe. Nézhetők-e más szemszögből a valóságok? Fennállhat-e olyan helyzet, amikor a jónak ítélt beavatkozás hosszú távon mégis károsnak bizonyulhat, s tönkretehet valami nagyon emberit és nagyon esetlegeset? S lehetséges-e, hogy az idő urai, a Halhatatlanok valójában saját fennmaradásukat biztosítják cselekedeteikkel, nem pedig a valóságok és világok megőrzését?
Azt hiszem, ez a legjobb időutazásos regény, amit olvastam: csavaros, logikus, bonyolult, szép és mélységesen morális.

A listámon a második természetesen az angol Herbert George Wells Az időgép című kisregénye. Főképpen azért, mert ez a könyv volt az első, amelyik fantasztikus, de tudományos történetben foglalkozott az időutazással. Másodsorban viszont azért is, mert olyan klasszikus, stílusos, lebilincselő és izgalmas, amilyen jót keveset írtak 1895, megjelenése óta.
Milyen egy időgép? Milyen egy időutazó? Milyenné válik az emberi világ túl nyolcszázadik évén? Megtalálhatjuk-e a boldogságot a jövőben? Vissza lehet-e térni az időutazásból? Borzasztóan jó kérdések.
Nem véletlen, hogy a könyvnek számos folytatása is született, természetesen mindegyik egy-egy pozitív vagy negatív utópia, illetve ironikus vagy groteszk ötlet, amellyel Wells rejtelmesen befejeződő sci-fije folytatható. A legkeserűbb talán Egon Friedell Az időgép visszatér című kisregénye, a leggroteszkebb pedig K. W. Jeter A morlockok éjszakája című anti-wells története.
A világhírnévre szert tett történet filmeken is látható. Családomban mindenki a klasszikus, kultuszfilmmé vált 1960-es változatot szereti, amelyet a magyar származású George Pal rendezett. Én azonban minden merész változtatás és rossz szereplőválasztás ellenére inkább a 2002-es megfilmesítésre szavaznék, amelyet Wells dédunokája, Simon készített.

Semmiképpen sem maradhat ki a bejegyzésből Ray Bradbury egyik legjobb novellája, a Mennydörgő robaj (1953). Miközben a valóságban az űrutazás jelenében és jövőjében egyre inkább megjelenik az esély arra, hogy a magánszektor, magánvállalkozások bonyolítsák az űrbe való utazások egy részét, kiszolgálva ezzel a kalandkeresőket és űrturistákat, Bradbury történetében az időutazások szervezésébe engedték be az Időszafari Rt.-t. Az ő szervezett utazásuk az Időgép segítségével eljuttathatja az időturista Eckelst a dinoszauruszok korába, hogy lelőhessen egy igazi Tyrannosaurust. "Vadászat közben maradjanak az előre elkészített Csapáson!" - szól az utasítás. De vajon mi történik, ha Eckels félelmében begyalogol a dzsungelbe? Csak Bradburynek lehet az az ötlete, hogy a pillangóhatást egy "csillogó zöld-arany-fekete színű, gyönyörű szép" pillangóval szemléltesse...

Az időutazás témája természetesen nemcsak a szép- és a szakirodalomban, de a szórakoztató irodalomban is megjelenhet. Kis pirulással, mégis örömmel illesztem ide a sci-fi nagy írói után egyik kedvenc romantikus-szerelmes könyvemet, az amerikai Susan Sizemore A vihar szárnyai című regényét (1992).
A történet jó része a középkori Angliában játszódik, ahova főszereplőnőnk, Jane véletlenül került vissza. Egyik idegesítő munkatársa a Feynman Intézetből, David egy átmulatott éjszaka után dicsekvésből beülteti időgépébe, hogy elküldje 1168-ba, egy barátságos dél-franciaországi kolostorba, majd vissza is hozza. Ehelyett az 1200-as évek elején, a viharos szigetországban landol, ráadásul esélye sincs arra, hogy visszatérjen. Rákényszerül, hogy elbűvölően praktikus észjárásával egy kicsit a saját képére formálja 13. századi környezetét: miközben kibékül a sorsával, házasságok létrehozásában segít, egész jól boldogul a gyógyítással és a higiénia megőrzésével, s talán az sem meglepetés, hogy távlatosan gondolkodva avatkozik bele a politikába... Végül pedig beleszeret a ragyogó és középkorian brutális Sir Daffydbe. De valami mintha nem stimmelne: lehetséges volna, hogy a lovag és az a nyápic, cinikus, fülbevalós kölyök, aki beültette az időgépbe, azonos?
A könyv erőssége szellemes stílusa és a mulatságos paradoxon: amikor Daffyd és Jane, a lovag és a normann özvegy először találkoznak a múltban, a megemberesedett Daffyd már tizenöt éve keresi a lányt, akit elveszített, míg Jane mindössze néhány hónapot tölt a múltban. Ebből kitűnik, az időutazás még a szerelemben igen zavaró korkülönbséget is képes legyőzni... Lehetséges, hogy segítségével a katasztrofálisnak ígérkező jövő is megváltoztatható?
Szintén humoros és kedves múltba utazós történet Suzanne Elizabeth Akit szeretned kell című, magyar kiadásban borzalmas látványt nyújtó, s meglehetősen kiábrándítóan fordított romantikus regénye (1993), amelyben a talpraesett rendőrnőt, Kristent titokzatos hölgy látogatja meg, s közli vele, hogy végzetes égi tévedésnek köszönhetően lelki társa, akivel egy test és egy lélek kellene, hogy legyen, a 19. századi Vadnyugatra született a huszadik század helyett, ráadásul foglalkozása bankrabló. Kristennek sürgősen oda kell utaznia, hogy megmentse sorsától. Bár a szellemes történetben időgép helyett a Kalauz segítségével lehet utazni, mégis számos sci-fi fordulatot rejt. A legmulatságosabb azonban, hogy Kristennek kezdetben fogalma sincsen arról, hogy három férfi közül ki is az ő állítólagos lelki társa...

Persze még rengeteg könyvet lehetne felsorolni... Ha szereted, bizonyára hiányoltad a fenti listából a kedvenceim közül Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában című ős-időutazó regényét vagy a vadonatfriss, népszerű és filmen is nagy karriert befutott Az időutazó feleségét Audrey Niffeneggertől. (Erről sokat-sokat írtak, egy nagyon szép ismertetést találsz itt.) Szerepelhetne Pierre Boulle A majmok bolygója című regénye (vagy a belőle készült filmváltozatok), ebben azonban az időben való előreutazásnál sokkal izgalmasabb kérdéssé válik az evolúció előrehaladásának, az emberfaj elcsökevényesedésének utópisztikusan körvonalazott problémája.

Ideje azonban áttérni a filmekre.

Felsorolhatatlanul sok történet jutott eszembe, de ezek közül is kiemelkedik Robert Zemeckis Vissza a jövőbe trilógiája. Marty McFlyról (Michael J. Fox) mindenki hallott. Három történetének részletei kimerítik az időutazás szinte minden problémáját.
Az első filmben (1985) Marty a szórakozott Doki (Christopher Lloyd) segítségével és a csodálatos DeLoreannel véletlenül visszatér a múltba, hogy rendbe hozza szülei házasságát, biztosítsa saját megszületését és megmentse a haláltól szeretett (és megölt) professzorát. Felmerül a nagymama-paradoxon kérdése: itt nem is kell senkit meggyilkolni az időutazónak, hogy létezése veszélybe kerüljön: elég, hogy Marty feltűnésével anyukája leendő apja, George helyett inkább őbelé lesz szerelmes. Marty a múltbeli Dokival is találkozik, ezzel valóra válik az információparadoxon is: a Doki elindul tudományos karrierje felé azoknak a hatásoknak köszönhetően, melyeket az a Marty gyakorolt rá, aki az ő találmányának hírét hozta el a jövőből. Az ismétlődő szereplőknek, a jövőbeli jelent megváltoztató, jelenné lett múltnak és a sok humornak köszönhetően ez az időutazós film számomra.
A második rész tovább boncolgatja a párhuzamos jelenek-jövők és univerzumok kérdését. Ezúttal minden rosszra fordul: megjelenik a (mesterséges) pillangó-effektus és a jövő befolyásolásának kérdése (itt nem a pénzpiac ügyeibe, hanem a szerencsejátékok fogadásaiba való beavatkozás szándéka ront el mindent és hoz létre paradoxont). A harmadik film pedig megbirkózik a származás paradoxonával: lehetséges, hogy a Doki, aki visszakerül a Vadnyugatra és ott családot alapít, saját ősapja is lesz? Vagy megszűnik létezni a jelenben, ha egyszer elment a múltba? Na és mi van Martyval, aki az ölében tarthatja saját csecsemő dédapját?
Zseniális filmek, klasszikus darabok.

Rendhagyóbb és érzelmesebb történet a Ház a tónál, Alejandro Agresti filmje. Egy dél-koreai, költői film amerikai remake-jéről van szó, de számos kritikával ellentétben én tökéletesen meg voltam vele elégedve. A történet szép, romantikus és időutazás szempontjából bonyolultan és csavarosan logikus. Dr. Kate Foster (Sandra Bullock) kiköltözik a csodálatos és különös tóparti házból, és levelet hagy a következő lakónak a postaládában. 2006-ot írunk. Alex Wyler (Keanu Reeves) beköltözik a házba, majd örömmel olvassa a levelet. Csak egy baj van: ő 2004-ben él... Bár a történetben azt, hogy hogyan vált időkapuvá a postaláda, sosem magyarázzák meg (teremtés a semmiből-paradoxon: abból, hogy neve van, lehet látni, hogy nem szentségtörés, hanem sci-fi hagyomány), a sztori logikusan, mégis meglepően halad előre. Hogyan kapcsolódhatna össze Alex és Kate sorsa, ha a 2004-es lány nem is ismeri (fel) Alexet? Lehetséges-e két évre előre megbeszélni egy randevút? Hogyan sétáljunk együtt a városban két év eltéréssel? S végül: lehetséges-e, hogy a két időben párhuzamos, mégis elágazó sors összefusson? S jót vagy rosszat hozhat a találkozás?

S ha már a romantikus történeteknél tartok, nem hiányozhat a felsorolásból a Kate & Leopold sem. James Mangold 2001-es filmje alapvetően a cserfes-kedves-bájos és megunhatatlan Meg Ryanre (Kate) alapozott, ehelyett vagy emellett azonban felfedezte a romantikus Hugh Jackmant (Leopold), akit a világ addig inkább csak Farkasként ismert. A film története klasszikus, az időutazás benne azonban nem.
Az uralkodócsaládból származó Leopold Alexis Elijah Walker Gareth Thomas Mountbatten, Albany hercege irritálóan arrogáns, szemtelenül jóképű és felháborítóan közömbös a nőkkel szemben. Kényszerűségből és megélhetési okokból éppen nősülni készül, amikor az ünnepi bálon felfigyel egy különös alakra. A zseniális Stuart a jövőből érkezett: felfedezése azonban, hogy a megfelelő időpontban le kell ugrani a Brooklyn-hídról, hogy oda vagy vissza utazhassunk az időben, bajba keveri. Leopold ugyanis követi a hídig és megpróbálja megmenteni az ugrástól, így aztán 1867-ből vele együtt visszakerül 2001-be. A rámenős, sikeres, mégis bizonytalan reklámmenedzser, Kate, Stuart volt barátnője nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy Leopold időutazó. Ennek ellenére beleszeret a férfiba. Egy csodás hét után Leopold visszatér a saját korába. Kate viszont rájön, hogy neki is sürgősen vissza kell jutnia a múltba: ő lenne ugyanis Leopold jegyese...
A legjobb időparadoxonos jelenetek azok, amikor Leopold visszatérése után "újrajátssza" azokat a pillanatokat, amik egyszer már lezajlottak. Vajon elképzelhető-e, hogy most minden másképp történik?

Amilyen szép és szórakoztató a Kate és Leopold, olyan sötét és kiábrándító Terry Gilliam 12 majomja (1995). Ebben a borzasztó negatív utópiában 1996-ban egy rettenetes vírusfertőzés beszennyezte a Földet és kiirtotta az emberiség 99 százalékát. A megmaradtak a föld alá költöztek. A jövő tudósai a fegyencek közül kiválasztott "önkénteseket" használják fel arra, hogy mintákat gyűjtsenek a felszínről, illetve a múltba visszaküldve az embereket, megpróbálják megszerezni a vírus mutáció nélküli, így az antiszérum kidolgozásához szükséges formáját.
James Cole (Bruce Willis) is egy az elítéltek közül (bár sosem derül ki, mit is kellett elkövetnie, hogy "önkéntessé" váljon), akit a teljességgel megbízhatatlan időgéppel visszarepítenek a múltba. Bár először 1990-ben landol és egy elmegyógyintézetbe kerül, később pedig az első világháború lövészárkait is megjárja, végül mégis sikerül eljutnia 1996-ba, a vírus megjelenésének előestéjén. Közben megismerkedik a kétkedő, de empatikus pszichiáternővel, Kathryn Raillyvel (Madeleine Stowe), s alkalma van végiggondolni azt is, mit szeretne. Talán megakadályozható a katasztrófa bekövetkezte és megváltoztatható a jövő? Vagy talán Cole csak egy elmebeteg, aki a kitalált jövőről fantáziál? Tényleg a titokzatos 12 majom hadserege áll a vírus kitörése mögött? Megváltoztatható az idő kiábrándító linearitása?
A szürreális történet ijesztő választ kínál fel a kérdésekre. Még a film zárása is többféleképpen értelmezhető: vajon sikerült annyit változtatni a változtathatatlanon, hogy Cole küldetése elérje célját, vagy a világ továbbhalad a következetes katasztrófa útján?
A film egyszerre beszél a tudomány felelősségéről és a véletlen és a káosz abszolút kiszámíthatatlanságáról. Abszurd és kijózanító időutazás.

Sok filmről lehetne még írni. Semmiképp sem maradhat ki például kedvenc sci-fi sorozatom, a Csillagkapu. Az 1969-ben (2. évad, 21. epizód) a CSK-1 visszakerül a hatvanas évekbe, ahol értetlenség, félelem és reménytelenség fogadja őket. Egészen addig, míg nem találkoznak egy értelmes, fiatal katonával, Hammond hadnaggyal... A történet lényege a tökéletes információs paradoxon: Hammond tábornok egy levelet küld a CSK-1-gyel az utazásra, amelyet azután átadhatnak az ifjú Hammondnak, aki ezért tudni fogja, hogy harminc év múlva meg kell írnia egy levelet, amit elküld a CSK-1-gyel...
A 2010-ben (4. évad, 16. epizód) a jövő megváltoztathatóságának kérdése merül fel ismét: ha egyszer egy titokzatos nép megmentette a Földet, hogy aztán tönkretegye, elkerülhetjük-e a velük való találkozást legalább egy másik, párhuzamos történelemben? (A párhuzamos valóságok kérdése egyébként számtalan Csillagkapu-epizódban előjön, legnagyobb örömömre! Ez ugyanis szó szerint végtelen lehetőségeket rejt egy jó sztorira: megtöbbszöröződő szereplőket, virtuális valóságokat, párhuzamosan futó, mégis eltérő sorsok bemutatását...)
A Moebiusban (8. évad, 19. és 20. epizód) már nemcsak a jövő, hanem a múlt megváltoztathatóságának kérdése is megjelenik. Végül: kedvencem a nem szabályos időutazós Egy apró lehetőség (4. évad, 6. epizód), amelyben egy elbaltázott idegen időgépnek köszönhetően Jack és Teal'c időhurokba kerül és számtalanszor végigéli ugyanazt a néhány órát és eseményt. Az egyik legmulatságosabb és legtudományosabb epizód...

De ugyanígy lehetne beszélni a rejtélyes A forrásról is (2002). Darren Aronofsky filmjében Hugh Jackman és Rachel Weisz három különböző idősíkban léteznek: a jelenben, ahol a férfi orvos és az agydaganat gyógyítása érdekében kísérletezik, a nő pedig halálos beteg; a múltban, ahol a férfi misztikus-barbár konkvisztádor, a nő pedig királynő, kora és az inkvizíció rabja; végül a kozmikus jövőben, ahol a férfi az űr és az univerzum meghódítójából a nirvánába eljutott, jelképes figurává válik. Persze lehet, hogy mindez csak az álom, a gyász és a kétségbeesés bemutatása képekben és hangulatokban, de mindenképpen költői és zseniális.
Végül magyarokként különösen büszkék lehetünk a világhíres időutazásos (és szívszorító) Az idő uraira, amely 1982-ben teljes egészében a Pannónia Filmstúdióban változott át színes rajzfilmmé a francia Stefan Wul regényéből. Ez már hagyományos science-fiction történet, kedvesen bumfordi és képregényesen vonzó figuráinak ellentéte azonban eredetivé teszi a költői látomást.

Eddig tartott ma a kalandozás az időutazás rejtelmeiben.
Bízom benne, hogy találtál a felsorolásban ismerősöket és olyasmit is, ami esetleg felkeltette az érdeklődésedet.

Azt hiszem, illő Albert Einstein gondolatával zárnom a töprengést: "Akik hisznek a fizikában, tudják, hogy a múlt, a jelen és a jövő közötti különbségtétel csupán egy makacsul ismétlődő illúzió."

Ez is tudományos:
Segítség, természettudomány!