Talán nincs még egy olyan hőse a világ ponyvairodalmának, mint Tarzan, a majomember. Mindenki ismeri vagy legalábbis ismerni véli. Van, akinek nevét hallva egy képregénykocka jelenik meg a szeme előtt, amin Tarzan hatalmas ugrással épp ráveti magát egy pompás és félelmetes oroszlánra. Van, akinek valamelyik film vagy tévéfilm jut eszébe a majdnem kilencvenből, amelyben Tarzan ágról ágra és liánról liánra lendül karjaiban szerelmével, Jane-nel. Van, aki Walt Disney Tarzanjával találkozott először, s talán van is egy McDonald's-féle műanyagfigurája az őserdő hőséről. Van, akinek Tarzan maga a magyar származású, széles mellkasú Johnny Weissmüller, úszóbajnok és sztár, aki megajándékozta a filmtörténetet Tarzan összetéveszthetetlen, jódlizó harci üvöltésével. Végül persze van, aki elutasítja Tarzant és történeteit, mint amelyek iskolapéldái a fehér felsőbbrendűség hirdetésének, széles tárházát nyújtják az Afrikáról szóló teljesen megbízhatatlan információknak vagy egyszerűen csak klisékből építkező ponyvasztorik.

Talán azért nehéz az eredeti Tarzan-regényekről írni, mert még mielőtt kinyitnánk bármelyiket, már elborított a jó és rossz hordalék: ezek a könyvek látszólag már nem önmagukat jelentik, hanem legendát, reklámot, előítéleteket és üzletet. Manapság is számtalan regényt körbevesz és eltakar a reklám és a marketing a Twilighttól és a Harry Pottertől Murakami Hakuri regényeiig.

Tarzant maga a szerző, Edgar Rice Burroughs (1875-1950) indította el ezen az úton. Művei először mindig újságban jelentek meg folytatásokban, az olvasók rajongásától és leveleitől kísérve. Mindig nagy, színes, általa jóváhagyott illusztrációkkal látták el őket. Nagyon hamar képregényeket készíttetett a művei nyomán, lelkesen támogatta az első könyv megjelenése után alig hat évvel az első Tarzan-(néma)film elkészítését, s később a többit is, s nem zavarta, hogy ezek történetének sokszor csak a címszereplő személyében volt köze az ő regényvilágához. Ráadásul egész életében hangsúlyozta, amikor harminchét évesen író lett, azért tette, mert a ponyvamagazinokat olvasva rájött, hogy jó pénzért "ilyen vackokat ő is tud írni". Tehát, maga Burroughs azt sugallja: Tarzan elsősorban üzlet, másodsorban ponyva, a kalandok felcserélhetőek, kicserélhetőek és behelyettesíthetőek, s végeredményben mindegy, hogy a Tarzan a fenevadak élén (1914) című regényt olvasod, a Tarzan és a hableányok (1948) című filmet nézed vagy a Tarzan és a Strucckirály (1952) című miniképregényt lapozgatod, amit ajándékba adtak a cipőboltban, ugyanazt kapod.

Ám ha tényleg így lenne, ma már senki sem olvasná a Tarzan-könyveket. Olyan hőssé vált volna, mint Johnston McCulley Zorrója, aki 1919-ben hasonló körülmények között született, mint Tarzan, de azonnal filmhőssé vált, s bár szerzője jóval később még két regényt szentelt neki, soha nem tudta olyan érdekes kalandokkal megajándékozni, mint a forgatókönyvírók tették. Így lett Zorro kulturális örökséggé és filmszereplővé, de igazi irodalmi hőssé - nem.

Hogy milyen a regények Tarzanja?

A majomember egy angol lord egyetlen fia és örököse. Amikor a gyarmati hivatal felé utazó apját és anyját partra teszi egy hajó fellázadt legénysége, azok Robinson-módra rákényszerülnek az otthonteremésre Afrika egy ember nem látta táján. Itt születik meg az ifjabb John Clayton, s egyéves korában árván marad a dzsungelben. A kis Lord Greystoke-ot különleges emberszabású majmok egy törzse neveli fel, amelynek vezetője, Kercsak egyben Tarzan apjának gyilkosa is. A kis fehér bőrű (ezt jelenti a Tarzan név) intelligenciája révén hamarosan a világ legtökéletesebb majmává válik (vadászik, mászik, kúszik, harcol, szagok alapján tájékozódik, remekül olvas nyomokat, sőt még úszni is megtanul, s beszéli a dzsungelbéli állatok nyelvét), de egyben kiváló ember is: ösztönösen igazságos, erkölcsös, okos, kreatív, filozofikus és bátor.

Felfedezve szülei egykori kunyhóját, megismerkedik emberi tárgyakkal és fegyverekkel, de megtanul olvasni is az ott talált ábécés könyvekből. A könyvek Tarzanja tehát tartózkodik az "Én Tarzan. Te Jane. Tarzan szereti Jane-t." szerkezetű mondatoktól, ugyanis amikor először találkozik emberekkel, nem tud beszélni, folyékonyan ír viszont angolul nyomtatott betűkkel - szerelmét így egy levélben tudatja... Később kiválóan megtanul angolul és franciául. Itt is megmutatkozik, hogy más a filmek és más a regények Tarzanjáról gondolkodni, s sok dolog, ami a regényekben a helyén van, arányaiban jó vagy látatlanban elfogadható, hollywoodi játékfilmen eljátszva és megmutatva kiáltóan buta, sztereotipikus, primitív vagy hihetetlen.

A felnövekvő Tarzan bosszút áll Kercsakon és nevelőanyja, Kala embergyilkosain is. Míg végül... Igen, most következik a történetben Jane fellépése, de ezt érdemes már inkább elolvasni az első regényben, a Tarzan, a majomemberben.

Általában leírják, hogy mindaz, ami ebben a regényben (és a többiben) szerepel, azt a téves tudatot erősíti az olvasókban, hogy egy alá- és fölérendeltségi hierarchia létezik a természetben és a társadalomban is. A majmok alsóbbrendűek, mint az emberek. Ezért Tarzan irányíthatja vagy becsaphatja őket, illetve felléphet a védelmezőjükként. A fekete bőrűek és az arabok alsóbbrendűek, mint a fehér emberek. Ezért Tarzan irányíthatja vagy becsaphatja őket, illetve felléphet a védelmezőjükként... A lordok felsőbbrendűek, mint az amerikai üzletemberek és a szórakozott tudósok. Ezért Tarzan... Egyáltalán, minden fehér embernél felsőbbrendű Tarzan, a majomember. Meg szokás említeni a könyvek sztereotípiáit is: a négerek sokszor babonásak, gyávák, gyerekesek, az arabok általában megbízhatatlanok, cselszövőek, az előkelő származású angolszászok nemesek és jóságosak...

Lehetne a dolgot azzal mentegetni, hogy az első regény 1912-ben született, amikor még - bármilyen kiborító is ez - egész Európa lelkesen hitt a fehér, gyarmatosító faj felsőbbrendűségében, akinek kötelessége az indiai, afrikai, indián stb. emberek gyámolítása (lásd erről például Kiplinget). Ám a sztereotípiákat leírók sokszor maguk is (ellenkező előjelű) sztereotípiákban gondolkoznak: ugyanis nagyon nehezen tudom a regénybeli kannibál törzs öncélúan kegyetlen emberevő harcosát ugyanolyan embernek tekinteni, mint magamat. A Tarzan-könyvekben az emberek "értékességének" egyébként az erkölcs a fokmérője: vannak bátor arabok és cselszövő, szadista gazemberek, gyáva és primitív feketék és nagylelkű és bölcs főnökök. De itt aztán újabb, pozitív sztereotípiákhoz juthatnánk...

De felesleges. Ugyanis a kulcs abban az állításban rejlik (elhagyva az irritáló felsőbbrendű szót), hogy Tarzan erősebb, okosabb és ügyesebb mindenki másnál. Zavar ez valakit Verne csodálatosan önfeláldozó Grant kapitányánál? Thomas Mayne Reid fehér törzsfőnökénél? Vagy Walter Scott Ivanhoe-jánál?

Tarzan ugyanis regényhős. A róla szóló könyvek kitűnően teremtik meg a látszatot, hogy valóságos történetről van szó - nem véletlen tehát, hogy lelkes irodalomtörténészek és természettudósok bizonygatják, hogy Tarzan olvasástanulása épp olyan lehetetlen, mint speciális oroszlánszelídítő módszere, hogy az, ahogyan az állatok nyelvén beszél és ért, ugyanolyan elképzelhetetlen, mint azoknak a furcsa ember- és majomtörzseknek a léte, akiket Burroughs elhelyez Afrika térképén. Csakhogy aki a Tarzanokból szeretne Afrikáról tanulni, netán etológiai vagy etnográfiai bevezető kurzust tartani, máris eltévedt. Maga Burroughs sosem járt Afrikában, barátai vadásztörténetei adták az ötletet könyveihez. A többi már - fantázia és képzelet. Aki pedig izgalmakra vágyik, fordulatokra, amelyek során győz a jó, de a gonoszok sokszor majdnem diadalmaskodnak, az nem fogja unni a sokadik oroszlánölést, fortélyos szöktetést vagy az újabb nőrablást.

A Tarzan-könyvek a fantázia fantasztikus mutatványai. Mindegyik egy-egy olyan kaland, amiben mindenki szívesen részt venne - a karosszékből. Tarzanban és barátaiban ott vannak mindazok az erények, amikkel szeretnénk rendelkezni. Tarzan önfeláldozó, segítőkész, bátor, tiszta szívű, ötletes, gyengéd a nőkkel, kérlelhetetlen az ellenfelekkel, de tud könyörületes és megbocsátó is lenni. A második kötettől kezdve még művelt is, s alkalma van összehasonlítani a vadon és a civilizáció világát, majd hamar kérdések merülnek fel benne. Például, hogy miért ölnek a civilizált emberek akkor is, ha épp nem éhesek és veszély sem fenyegeti az életüket... Tényleg, jó kérdés.

Ráadásul miután Burroughs már minden félig-meddig reális dzsungelkalandot végigjáratott Tarzannal (az első három könyv mind önmagában is érthető, de együtt egy laza trilógiát alkot, a negyedik pedig Tarzan fiáról szól), szabadon engedte a fantáziáját, s elkezdte benépesíteni a sötét és titokzatos sosemvolt-Afrikát különös népekkel. Opar napimádóival, akik nem érzékelik aranyuk értékét és embereket áldoznak... A hangyaméretű emberekkel, akik icipicik, de városi civilizációban élnek, fejlett a tudományuk és háborúznak... Különleges félig ember, félig majom teremtményekkel, akik farkuk kivételével majdnem olyanok, mint az emberek, s saját nyelvük van (amit egy szószedetből meg is tanulgathatunk)... Afrikába sodródott egykori keresztes lovagok utódaival, akik ma is lovagi tornákat rendeznek és a szaracénok támadásától rettegve élnek elzárkózva a dzsungel közepén... Oroszlánimádókkal, kannibálokkal, Szent Pál őrült tanítványaival, rómaiak leszármazottaival... A Tarzan a föld mélyén című kötetben pedig hőseink eljutnak Burroughs másik univerzumába, Pellucidarba, a föld alatti világba, ahol dinoszauruszok, kardfogú tigrisek és kalózok egyformán Tarzan útjába akadnak. (Ezt a regényt így a magyarul kiadatlan Pellucidar-sorozat negyedik kötetének is tartják, de teljesen önálló, kerek, lezárt egység.) Minden kötet egy-egy új világ megteremtése: törvényekkel, szokásokkal, uralmi formákkal, vallással - mint a fantasy-regényekben. Miközben mindig vannak valós szereplőink - német katonák a világháborúban, arab elefántcsont- és rabszolgakereskedők, orosz kémek, amerikai gengszter, sőt egy szélhámos ál-Tarzan is -, s Tarzan révbe jutása után rokonszenves új szerelmeseink is, akiknek a sorsát a majomember egyengeti, valójában új és új fantáziavilágokat ismerhetünk meg, amikből végül aztán jó visszatérni a látszólagos valóságba.

A fantázia a kulcsszava Burroughs minden könyvének. A magyar nyelven szintén olvasható Barsoom- vagyis Mars-regények Ray Bradbury kedvenc gyerekkori olvasmányai voltak. Ezekben Burroughs John Cartert, déli katonatisztek harcias és tiszteletreméltó sarját repíti el a Mars bolygóra, hogy ott halott, haldokló és létezésük csúcsán járó civilizációkat ismerjen meg, babonákat irtson, politikai szövetségeket hozzon össze, háborúkat nyerjen meg és barátokat szerezzen. Ha a Marsbeli krónikák, s Bradbury egész világa más is, mint Burroughsé, a Mars elpusztult egykori civilizációiról olvasva mindkettejüknél ugyanaz az érzés szorítja össze a torkunkat. Hogy aztán a jövőkép bizakodó vagy lemondó-e, az már egy másik kérdés.

Burroughs ugyanúgy teremt világokat és mesél el fantasztikus kalandokat a Marsról (meg a Vénuszról vagy Pellucidarról szóló) sorozataiban, mint a Tarzan-könyvekben. Ám míg a az előbbiek jól megtalálták a helyüket az irodalmi kánonban, mint ős-sci-fik, Jules Verne és H. G. Wells könyveinek társai (utánérzései), de egyben a harmincas évek nagy sci-fi korszakának előfutárai is, Tarzan még keresi a helyét. Odakerülhetne persze a századfordulós kalandregényírók, például James Oliver Curwood művei mellé, aki kezdetben alig többet tartózkodott a kanadai vadonban, mint Burroughs Afrikában, mégis épp olyan lebilincselő regényeket írt kanadai lovasrendőrök és a vadon embereinek és állatainak találkozásáról, mint Burroughs a dzsungelről. (Kedvencem tőle az Emberfarkas.) Megemlíthető a Tarzan-regények elődjeként Daniel Defoe Singleton (Bob) kapitány, Jules Verne Város a levegőben vagy Rudyard Kipling A dzsungel könyve című regénye is; talán nem véletlen, hogy nálunk egy ideig a fenti szerzőkkel együtt Burroughs is gyerekkönyvírónak volt elkönyvelve. (Ami azért érdekes, mert - bár szexualitásról nyíltan sosincs szó bennük - a regények nem könnyített olvasmányok, telve vannak háborúval, halállal, nőrablással és erőszakos, gonosz, bár sikerrel soha nem járó férfiakkal.) Érdekes kortársai Edgar Wallace Afrika regényei Sandersről, a gyarmati felügyelőről, ám míg Wallace anekdotikus és ironikus, Burroughs inkább kalandos és heroikus. De addig is, amíg az ítészek elvitatkoznak Burroughs és a Tarzan-regények irodalmi helyén, érdemes beleolvasni valamelyik könyvbe.

A szerző mindig hangsúlyozza, Tarzan győzelmeinek titka, hogy a majmokkal ellentétben rá jellemzőek az erkölcsi eszmék, az érzelmek, s legfőképpen a fantázia. Ettől, vagyis a képzelőerőtől lesz Tarzan igazán ember. S ez az egyetlen dolog, ami szükséges ahhoz, hogy élvezzük kalandjainak történetét, a megunhatatlan Tarzan-történeteket.

Ui: Burroughs 24 Tarzan-könyvet írt, mindegyik olvasható magyarul. A Tarzan-regények és a Mars-sorozat bibliográfiája megtalálható a Könyvesház Raktárában.
A bejegyzést Fazekas Attila Tarzan-illusztrációi kísérik. Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó általam összegyűjtött sorozatában az első tizenegy Tarzan-könyvet ő látta el képekkel és színes borítórajzzal. A szerző Magyarország - véleményem szerint - legjobb képregényrajzolója, aki olyan művek alkotója, mint a (külföldön is híres) Csillagok háborúja és A birodalom visszavág, vagy a Blood kapitány viszontagságai, a Robin Hood, a 80 nap alatt a Föld körül. Ő készítette el Csernai Zoltán regényének, Az özönvíz balladájának képregényváltozatát és gyerekkorom kedvenc könyvének, a Fekete Szépségnek a rajzait is. A Tarzan-sorozat legnagyobb vesztesége, hogy a hátralévő tizenhárom kötet képeit már három másik rajzoló jegyzi. Fazekas Attila akciódús képei ugyan szép nőket, félelmetes vadállatokat és egy intelligens, de izmos Tarzant ábrázolnak, mégsem ponyva-, hanem könyvillusztrációk. (Egyébként fekete-fehérben még szebbek.) Méltók az eredeti regényekhez, sőt, azt hiszem, segítenek megszeretni őket.

Egy másik vitatott könyvsorozatról:
Csodálkozom - hosszú és szubjektív bejegyzés James Bondról