Hihetetlenül izgalmas könyvvel gazdagodott az egyiptomi gyűjteményem. Címe: Tutanhamon: Valóság és legenda. Szerzői: H. Carter és A. C. Mace.
Legalábbis ez szerepel a borítóján.

Aki valamelyik antikváriusnál kézbe veszi az olcsó kiadású, szörnyű papírra nyomott és igencsak mosott fekete-fehér fényképekkel ellátott nagyalakú kötetet, egészen mást, sokkal jobbat talál, mint amire számított.

Ez a mű ugyanis tényleg Howard Carter műve: azé a bizonyos Howard Carteré, aki 1922-ben felfedezte és tízéves munkával tökéletesen feltárta Tutanhamon, a híres ifjú "aranyfáraó" sírját a Királyok Völgyében. Bár sajnos adós maradt azzal a hatkötetes katalógussal és részletes tárgyelemző forrásművel, amelynek a megírását élete végéig tervezte (hiányolják is az egyiptológusok), munkája közepette megjelentetett egy háromkötetes népszerűsítő könyvet (The Tomb of Tut.Ankh.Amen) az egyes ásatási, feltárási évadokról , amelyekben részletesen elmesélte a felfedezés körülményeit, a kalandokat és a legfontosabb tudományos felfedezéseket.

Az általam megvásárolt magyar kiadás Carter műve első két kötetének (The Discovery of the Tomb of Tut.Ankh.Amen, The Burial Chamber) fordítása jelentéktelenebb kihagyásokkal. Először a Franklin társulat kiadásában jelent meg (a harmincas évek elején, a második kötet két kiadásban is), majd a rendszerváltás után ennek a szövegét szedte újra és a képeit reprintelte az általam megszerzett könyvben a Merényi kiadó (a helyzet egyébként ennél bonyolultabb, lásd 1. jegyzet). Szépnek nem lett szép, de kényelmesen, magyarul olvasható ez a lenyűgözően érdekes könyv!

Nagyon meglepett, hogy Carter milyen logikusan fogalmazó, világos, tiszta stílusú, lebilincselő író. A róla szóló művek kiemelik, hogy hatalmas tudása mellett meglehetősen összeférhetetlen természete volt, élete és régészi működése a hatalmas siker mellett konfrontációk sorozatából állt. Így nem hittem volna, hogy képes ilyen okosan megszólítani az olvasóit, ilyen diplomatikusan megírni a Tutanhamon-sír feltárásának gyakran bosszantó, tragikus részletekkel teli történéseit.

Carter egészen fiatalon, tizenhét évesen került kapcsolatba az egyiptológiával 1891-ben, amikor az Egypt Exploration Fund régészcsapatának tagjaként a közép-egyiptomi, köztük a Beni-Haszan-i sírok dokumentációjához kerestek rajzolót. (Ezek egyikében található az a híres, sokat másolt kép, amin sémi bevándorlók érkeznek Egyiptomba.) Később Hatsepszut fáraónő Deir-el-Bahar-i sziklatemplomának feliratait és képeit másolta, többek közt a királynő punti expedíciójáról. Eredetileg inkább rajzoló és festő volt tehát, nem régész, apja egyébként angliai állatképek rajzolásából élt. Cartert mégis befogadta az egyiptológustársadalom, sőt, 1900-ban felső-egyiptomi, 1904-ben pedig (harmincévesen!) összegyiptomi régészeti felügyelővé nevezték ki. Mindez azonban csak egy évig tartott, mert amikor egy modortalan francia turistacsapat összeszólalkozott a felügyelőség egyiptomi munkásaival és tisztviselőivel, s Carter az egyiptomiaknak adott igazat, lemondásra kényszerítették.

1909-ig, amíg meg nem ismerkedett az egyiptológiai érdeklődésű Lord Carnarvonnal, Carter ismét nem volt senki és semmi (régiségeket becsült fel, bérmunkában vázlatrajzokat készített, szuvenírképeket festett stb.), s 1916-ig, amíg el nem kezdhetett ásatni a Királyok Völgyében, Carnarvonnal való együttműködése sem volt túl gyümölcsöző. Amikor tervezett utolsó idényük során, 1922-ben megtalálta a Tutanhamon-sírt, az első örömmámor után rá kellett jönnie, hogy talán soha még ekkora felelősség nem nyomta ásató vállát: a kincseket és a múmiát nem volt elég megtalálni, a leleteket meg kellett óvni a pusztulástól, gondosan kategorizálni, biztonságban elszállíttatni, egyben megőrizni és kiállítani. Ez a hatalmas munka töltötte ki Carter további éveit egészen 1932-ig. Közben folyamatos vitában állt a francia irányítású egyiptomi régészeti főfelügyelőséggel, az ébredő nacionalizmussal teli egyiptomi vezetéssel és közvéleménnyel, saját megbízóival (Lord Carnarvon halála után özvegye pénzelte az expedíciót, egyre nehezebben) és a szenzációt vadászó, tapintatlan és ostoba sajtóval. A munkálatok befejezése után pedig ismét üressé vált az élete, egyre súlyosbodó betegség kínozta 1939-es haláláig, hírnevét pedig újabb és újabb támadások érték, hisz mégsem rendjén való, hogy a csodás felfedezés dicsősége egy olyan botcsinálta egyiptológusé, aki még a hieroglifákat sem tudja elolvasni, s nem is úriember: a sírban például ingujjban járkál (igaz, csokornyakkendővel), a leletmentés során pedig a bennszülöttekkel együtt emelgeti a tárgyakat...

Összegezve tehát ez egy meglehetősen szomorú életút agglegénységgel, kisebbségi komplexussal, irigységtől övezett magánnyal, kicsinyes vitákkal és tökéletes elfeledettséggel. Egy óriási dolog van benne, ami mindent megváltoztat: a felfedezett sír.

S a könyv épp erről számol be, mégpedig különösebb túlzások nélkül, viszont nyomozásszerű izgalmassággal. Mindkét kötet rövid áttekintést ad Tutanhamon koráról és családjáról (furcsa olvasni, hogy míg az első kötet következtetései szerint Tutanhamon egyszerűen csak Ehnaton veje, a második kötetben már megjelenik a ma leginkább elfogadott apa-fiú azonosítás ötlete). Ezután megismerkedhetünk a Királyok Völgye létrejöttének és feltárásának addigi legizgalmasabb eseményeivel, elolvashatjuk, hogyan rabolták ki a sírokat IX. Ramszesz korában a később letartóztatott sírrablók, hogyan találta meg I. Széthi sírját az erőművész Belzoni, s miképpen ásatott ott Theodore Davis. (De Carter nem írja le kárörvendezve a közismert anekdotát, hogyan jelentette ki Davis a tízes években, hogy "Attól tartok, hogy a Völgy immár kimerült"...) Majd tanúi lehetünk a sír véletlen felfedezésének, annak hogyan reménykedtek Carter és munkatársai abban, hogy a titokzatos lépcső alján legalább egy nemesember sírját megtalálják, végül hogyan nyitották fel a sír ajtaját, s pillantották meg a "csodálatos dolgokat" és aranyat, aranyat, aranyat mindenütt...

Most következik az első kötet legizgalmasabb része, amelyik bepillantást enged a régész munkájába. Carter (és társszerzője az első kötetben, Arthur Mace - bár nem tudni, mennyit írt ő a könyvből) felsorolja az előkamrában talált tárgyak legérdekesebbjeit szekerektől ágyakon és trónusokon át ételekig, szandálokig és ékszerekig, majd beavat a konzerválás és megőrzés nehéz munkájába. Hogyan kell dokumentálni egy leletet? Mit kezdhet az ember egy ládikával, amibe 2300 évvel ezelőtt begyűrtek egy aranylapocskákkal kivarrt inget, amelynek az anyaga elpusztult, az aranyát pedig összeragasztotta egy alatta fekvő, elfolyósodott bőrszandál? Hogyan rekonstruálhatjuk ebben az esetben az ing szabásmintáját? És hogy lehet egyáltalán kiszedni a ládából? Carter elmagyarázza. Látjuk dolgozni a Metropolitan Museumtól "kölcsönadott" szakértőket és Harry Burton fényképészt, tanúi lehetünk, ahogy Carterrel együtt autodidakta módon feltalálják a modern régészetet. Mert igaz, hogy Carter adós maradt a nagy forráskötettel, de többezer cédulája, rajza, az általa elkészíttetett leltárok, fotósorozatok, folyamatábrák stb. úgy dokumentálják egy sír feltárását, ahogy soha előtte senki nem tette.

A kötet végül a lepecsételt sírkamra-ajtó kibontásával zárul: a csoport már tisztában van vele, hogy megtalálta a szentélyfalak és koporsók őrizte múmiát egy egész kincstárral, de a feltárás a következő évekre marad. Ezeknek a történetét mondja el a második kötet: a Carnarvon halála utáni viszontagságoktól Tutanhamon múmiájának boncolásáig. (A kincstár és a mellékkamra kiürítéséről a harmadik kötet szólna.) Akiket a fáraó személyisége érdekel, nagyon fogják élvezni ezt a részt. A sírfestmények, a szentélyfalak képei mind őt ábrázolják; a kő sírláda, a két aranyozott fakoporsó és a legbelső, színarany szarkofág feltárul (Carter ötletes emelő- és csigarendszere segítségével), s végül ott a fáraó kenőcsöktől kissé tönkrement, de sírjában többezer éve háborítatlanul nyugvó múmiája. A könyv nemcsak Carter leírását, de Dr. Douglas Derry jelentését is tartalmazza a kitekercselésről és a boncolásról. Newberry professzor, Carter jó barátja pedig még a múmián talált virágfüzérekről is beszámol.

Sokat szidják Cartert és csapatát, akik "feldarabolták" a múmiát. Való igaz, hogy Tutanhamon ma tizennyolc darabból áll, bizonyos részei pedig elvesztek (ez olyan, mint az Ozirisz-történet:), de összehasonlítva a többi királymúmia halál utáni sorsával, Tutanhamon még mindig egészen jól járt. Carterék megoldhatatlan problémával kerültek szembe, amit a könyvben le is ír: a kenetek és zsíros savak a kötések és a múmia öngyulladását és elszenesedését okozták, a koporsókat egymásba és a múmiát a koporsóba szorosan beleragasztották. Kíváncsi vagyok, hogy az "operáció" mai bírálói az 1925-ös technikai és infrastrukturális feltételek között hogyan végeztek volna jobb munkát? A kenőcsök pusztítása felvet egy érdekes kérdést: vajon a többi királymúmiát másképp kezelték (hisz azok elég szép állapotban megmaradtak azokon a rejtekhelyeken, ahova az Újbirodalom bukása után a papok szállították őket)? Tutanhamon múmiáját tehát "elrontották" a temetésnél? Mindenesetre elgondolkodtató Carter véleménye a sors iróniájáról: "miután ezeket (a többi) királyi múmiákat megfosztották eredeti burkolatuktól és koporsóiktól, rövid időn belül megszabadultak azoktól a romboló anyagoktól, amelyektől Tut-ankh-Amen múmiája annyit szenvedett. (...) A sírrablók, akik fosztogatás céljából tépték ki a fáraók földi maradványait burkolatukból vagy a jámbor papok, akik elrejtették őket, hogy további bántódástól megóvják, legalább megvédték ezeket a királyi maradványokat a szent kenőcsök vegyi hatásától, mielőtt a korrózió ideje elérkezett volna." Akár igaza van, akár nem, kíváncsi vagyok, mit szólna ahhoz az arcrekonstrukcióhoz, ami a múmia utolsó, 2005-ös vizsgálatát követően készült.

A könyvben még egy téma ragadott meg, ez pedig a határozott állásfoglalás a fáraó átkával kapcsolatban. Amióta van Tutanhamon-mánia, van fáraó átka-mítosz is a rettenetes átkokról, amik üldözik a sírokat feltáró régészeket, a temetést végző papok által a sírhoz odarendelt titokzatos elementárok, szellemi lények fenyegetéséről (ezt a krimiszerző Arthur Conan Doyle nyilatkoztatta ki először), burjánzó sírbéli gombákról (ilyen fertőzésről egyszer Zahi Hawass is beszélt, mint ami minden sokáig lezárt helyen előfordulhat, de a sajtó már úgy tálalta, hogy Egyiptom főrégésze is hisz a gombaátokban...), sőt, fertőző ampullákról és mérges nyílvesszőkről (à la Indiana Jones) is.

Az általam olvasott kötet fülszövege is csatlakozik a butaság lelkes terjesztéséhez így írva: "Történelmi tény azonban, hogy 1930-ban a feltárók közül már csak Howard Carter maradt életben." Írtam már, hogy ezt a könyvet nem a "csomagolásáról" kell megítélni! Ha hallgatott volna, bölcs maradt volna a fülszövegszerző, hisz eszerint Carternek színegyedül kellett volna még két éven át dolgoznia a sírban a feltárás 1932-es befejezéséig... Mint ismeretes, 1930-ig Carternek mindössze egy felfedezőtársa halt meg, Arthur Mace 1928-ban, 53 évesen (de ő már a sír megtalálása előtt is súlyos beteg volt). Valójában az átokmesét Lord Carnarvon 1923-ban, 56 évesen bekövetkezett halála indította el. A gyenge egészségű lord (aki Egyiptomba autóbalesetek és két operáció után, éppen gyógyulni utazott először!) egy elfertőződő moszkitócsípésbe és a közben kialakult tüdőgyulladásába halt bele. Tutanhamon sírjának "feltörői" azonban többnyire szép életkort értek meg: Arthur Callender, Carter legjobb barátja 1936-ban, 60 évesen, Harry Burton, a fényképész 1940-ben, 60 évesen, maga Carter 1939-ben, 64 évesen, Alfred Lucas vegyész, aki a legtöbbet dolgozott a tárgyakkal Carter mellett 1945-ben, 78 évesen, Douglas Derry, a Tutanhamont felboncoló professzor pedig 1961-ben, 86 évesen hunyt el! Mint minden egyiptomi, én is 110 évig akarok élni a földön, s nyilván a feltárók is szerettek volna még tovább élni, de nehéz a fenti adatok alapján belátni, hogy mind tragikus hirtelenséggel, életük virágjában távoztak volna az átoknak köszönhetően...

Carter így ír a problémáról a második kötetben: "Különböző oldalról azt hangoztatták, hogy valóságos fizikai veszélyek vannak elrejtve Tut-ankh-Amen sírjában, - titokzatos erők, melyeket gonosz szellemek keltettek életre, hogy bosszút álljanak azon, aki be mer lépni a bejáraton. (...) Megbocsáthatatlan és hazug állításokat közöltek és ismételtek különböző oldalról, gyakran némi gonosz elégtétellel. (...) Ha nem is egészen megbecstelenítő, de mégis ilyenforma s minden józan embernek megvetéssel kell elfordulnia az efféle koholmányoktól. Amennyiben élő emberekről van szó, ilyenféle átkoknak nincs helyük az egyiptomi szertartásban. Sőt ellenkezőleg, ők jámborul azt kérik, hogy jó kívánságainkkal forduljunk a halott felé, s mivel a bölcs kegyeletnek ez a szelleme hiányzik ezekből a rossznyelvű pletykákból, azt a hitet kelti bennünk, hogy a mi erkölcsi haladásunk nem olyan bizonyos, mint az emberek rendesen hiszik." Súlyos szavak, amelyek az óegyiptomiak mély megértéséről és a modern bulvársajtó és a szenzációéhes ostobák mélységes elítélésről tanúskodnak. Valószínűleg ezért a tapintatlan tisztánlátásért találták Cartert olyan kiállhatatlannak kortársai, de ezért tudta Tutanhamon sírját olyan kiválóan feltárni. S ezért okoz élményt könyvének olvasása napjainkban is.

1 A könyv reprint kiadásának érdekes története van, ami szorosan összefügg a rendszerváltás után sorra alapított kis kiadók reprintkönyv-kiadási lázával.
Minden újabb kiadás alapja a Franklin Társulat dr. Balassa József által fordított két kötete, amely a Modern utazók, felfedezők könyvtára sorozatban jelent meg.
Ezeket először egyenként adta ki a Százszorszép kiadó, 1992-ben a Tut-ankh-Amen sírja (az első kötet), 1993-ban a Tut-ankh-Amen koporsója és múmiája (a második kötet) jelent meg újra. Ezek a könyvek megtartották a régi kiadások eredeti címeit.
Majd a Merényi kiadó adta ki a fent említett reprintet (év nélkül), a szöveget újraszedve, a formátumot megváltoztatva, Tutanhamon: Valóság és legenda címmel. Ugyanígy járt el a Könyvmíves kiadó, de az ő egybekötött duplakönyvük címe Tut-ankh-Amen: Misztikum és valóság.
Ez a három (négy) magyar változat tehát ugyanazt a két könyvet jelenti... A bejegyzés képei közt a különböző kiadások címlapjai is szerepelnek. Jól látható, hogy a különböző címek és a fáraó nevének eltérő írásmódja alaposan megnehezíti a bibliográfusok dolgát...
Sajnos pénz soha nem volt a méltó kiadásra. Pedig milyen jó lenne lefordítani végre a harmadik kötetet (The Annexe of Treasury) is, másrészt megjelentetni egy jó minőségű, jegyzetelt, az új kutatási eredményeket lábjegyzetben tartalmazó kiadást, amely lehetne akár olcsó is, fekete-fehér képekkel, hiszen a kincsek, leletek és az ásatás képei kényelmesen hozzáférhetők már gyönyörű magyar nyelvű albumokban. Bárcsak valaki belevágna.

Más egyiptomi tárgyú bejegyzések a blogon:
Egyiptom és a könyvborítók
A fáraók játéka - a szenet