H. G. Wellsről
Furcsa ember lehetett. Nagyon mélyről jött, kereskedőinasként kezdte, de a huszadik század egyik legnagyobb angol írójaként és gondolkodójaként végezte. Nyolcvan évet élt épp századközéptől századközépig (1866-1946), így egyszerre lehetett ízig-vérig huszadik századi és tizenkilencedik századi ember. Volt tanár, tüdőbajos, politikus, világtörténet-író, fábiánus szocialista és főképpen sci-fiszerző. Az utóbbi besorolással viszont sosem értett volna egyet: amit írt, nem szórakoztató irodalomnak szánta, hanem gyakorlatban hasznavehető életfilozófiának. Minden tudományos kalandot és fantasztikus ötletet kitalált és történetté gyúrt, amiről csak sci-fiíró vagy hollywoodi filmrendező álmodni mer, közben mégis mindig valami racionális, ám elsöprő szenvedély hajtotta előre. A hit abban, hogy amit ír, üzen, az vitára sarkallja, dühre ingerli, egyetértésre, rajongásra, vagy töprengésre készteti az olvasóját, így a mű nem pusztába kiáltott szó lesz, hanem józan és termékeny gondolatot szül. Valószínűleg azért olyan letehetetlenek, lendületesek és lebilincselőek a könyvei második és harmadik olvasásra is, mert ott van bennük ez a kihívás az olvasó számára - a gondolkodásra.

Egy percig sem szeretném azonban azt a látszatot kelteni, mintha Wells valamiféle didaktikus szerző volna, aki a művei mondanivalójával üzenget. Ellenkezőleg, az angolszász irodalom egyik legérdekesebb írója, aki a pattogó, gyors léptékű történetmondástól a lírai, prófétikus leírásokon keresztül az iróniával teli, szárazul és keserűen humoros nagyprózáig mindenféle szövegnek mestere volt. A láthatatlan emberben (alcíme Groteszk románc..., The Invisible Man, 1897) például mindezt megtalálni: az elmaradott angol falu és a beképzelt, embertelen nagyváros karikatúráját, anekdotikus, szórakoztató, nevetséges alakok jellemrajzának sorát, groteszk, irreális helyzetben egy valóságos identitásvesztés történetét, s még némi romantikus borzongatást is. Más könyveiben olyan témákat írt meg maximális hihetőséggel és félelmetesen precíz technikai pontossággal, mint az időutazás (Az időgép, The Time Machine, 1895), a holdutazás (Emberek a Holdban, The First Men in the Moon, 1901), a földönkívüli értelmes lények és az ember találkozása (Világok harca, The War of the Worlds, 1898), vagy a génmanipulált állatok és emberek (Az istenek eledele, The Food of the Gods and How It Came to Earth, 1904). Utóbbi könyv egyébként olyan békés swifti fantáziatörténetnek (ha van ilyen), társadalmi utópiának tűnt, amíg el nem kezdtünk klónozni és génmanipulált növényeket termeszteni nyílt kísérleti parcellákon... Ahogyan Wells írta: "a Nyílt Összeesküvő (vagyis a modern gondolkodó...) következetesen, ízig-vérig aktuális marad." Ha misztikus parabolát írt - mint amilyen A vakok országa (The Country of the Blind, 1904) című elbeszélés, melyben egy hétköznapi ember téved a címben szereplő birodalomba, s lassan kételkedni kezd abban, hogy a látás hozzátartozik az élethez -, akkor is a reális világ közönye, ostobasága és értelmetlensége vágja mellbe az olvasót a mű végén.

Talán legkedvesebb regényem Wellstől a Szörnyetegek szigetén címen kiadott, de a Dr. Moreau szigete (The Island of Dr. Moreau, 1896) néven jobban ismert rövid könyve. (Óvatos spoilerek jönnek.) A főhős, Edward Prendick hajótörést szenved és egy különös szigetre kerül az őt pártfogásába vevő tudós, Montgomery segítségével. A szigeten, Dr. Moreau birodalmában azonban különös kísérletek folynak: emberállatok és állatemberek kerülnek ki a boncteremből. Lehetséges-e ily módon embert teremteni? Mitől állat az állat és ember az ember? Hol a határ állat és ember között? Prendick képzelt naplója ezekre a kérdésekre is megkeresi a választ, miközben a cselekmény filmszerűen és horrorisztikusan pereg előre. A legmegdöbbentőbb azonban a könyv utolsó része, egy érzés kibontakozása, amit így próbál meg leírni a narrátor: "... figyelni kezdem magam körül az embereket, és rám tör a rettegés. Az arcokból mohóságot és izgalmat, unalmat és veszélyt, megbízhatatlanságot és kétszínűséget olvasok ki: egyikükről sem sugárzik az értelem felsőbbrendű nyugalma. Mintha belülről az állat feszítené őket..." Nem árulom el a regény végét, csak annyit: megdöbbentő ilyet olvasni 1896-ból úgy, hogy már mögöttünk a huszadik század, amelyik megtanított kételkedni az emberiség civilizáltságában, jóságában, értelmi felsőbbrendűségében, és megmutatta, hogy mi történik, ha az állat felszínre bukkan...

Wells hosszú élete során rengeteg művet írt, csak regényt több mint ötvenet. Az előbb emlegetetteket ráadásul mind abban a rövid időszakban, amikor elindult a pályája, 1895 és 1905 között. Ha csak ennyit olvashatnánk tőle, már a korszak legnagyobbjai közé került volna. Kár, hogy nálunk mostanában nem divat kiadni: a Világok harcát kivéve (amely a Tom Cruise-filmmel egy időben, s vélhetőleg kizárólag emiatt látott újra napvilágot), a kilencvenes évek óta nem jelent meg fantasztikus Wells-könyv magyarul. Pedig jó őt olvasni, talán azért, mert tudta azt, amit Karinthy Frigyes így írt le: "nem fölösleges fényűzés a gondolattal való játék."
6 Responses
  1. Ildy Says:

    Eh, de jó poszt!


  2. Köszönöm az olvasást! Látogass ide máskor is!


  3. Izolda Says:

    Olvastam eredetiben a Time Machine-t és magyarul a Világok harcát. Előbbi rettenetesen vontatottnak tűnt, utóbbin főleg nevettem. (Az Orson Welles féle rádiójáték miatt olvastam el csak.) Nem lett kedvem mást is elolvasni tőle...
    Lehet, hogy azért a Moreau-nak adok még esélyt.


  4. Szurokolok, hogy a Szörnyetegek szigetén jobb legyen...
    Bár nem szeretheti mindeki Wellst:), s realista pontosságával lehet, hogy néhol vontatott.
    Viszont nekem nagyon tetszik a Világok harca, leginkább azért, mivel furcsa dolog egy sci-fi katasztrófatörténetet (amilyen filmen például Függetlenség Napja, mondjuk) olvasni a 19. századból. Számomra ez nagyon izgalmas volt, mint egy időutazás, egy ős-katasztrófasztori. Itt is ugyanúgy megvan a félelem, az emberi butaság, a különböző reakciók, a sajtó, média, a politikusok és a katonaság szerepének ábrázolása, a tömegkatasztrófa-jelenetek, csak éppen itt nem kommandósokat vetnek be, hanem a tüzérséget, nem az atombombát, csak egy bombát, nem autók repülnek levegőbe a robbanásoktól, hanem szekerek, nem a villamos gázolja el a kétségbeesett menekülőt, hanem a félelemtől halálra rémült bérkocsis, és nem a kóborló ölebek mutatják egy város végét, hanem a döglött lovak... Valahogy az az érdekes, hogy Wells olvasóinak - és nekem, amíg ma, egy modernebb világban olvasom a könyvet, talán - ezek a dolgok, a szekér, a ló, a tüzérség pont olyan modernek és maiak voltak, mint a mai történetek kliséi. Igazából azt hiszem, csakis ez tetszik a könyvben.


  5. Chelloveck Says:

    Imádom Wellst, de nem is ezért kommentelek, hanem hogy apám, ez de faszajó blog!


  6. Köszönöm az olvasást!
    Gyere máskor is!