2010. május 4., kedd
Sokáig gondolkoztam, melyik könyvről írjak először. Olyasmit kerestem, amit nagyon-nagyon szeretek, arra a bizonyos lakatlan szigetre (ahova csak 3 fontos tárgyat vihetsz magaddal) is elcipelném, ha nem is a regényt, de legalább az emlékét... Így esett a választásom John Updike Gertrud és Claudius című regényére.
Updike tavaly halt meg, legnagyobb sajnálatomra anélkül, hogy megkapta volna az irodalmi Nobel-díjat. 2000-ben írta meg a Hamlet prequeljét, azt a különleges parafrázist, amely megpróbálja egyesíteni és összhangba hozni az ős-Hamlet és változatainak illetve Shakespeare drámájának szálait, részleteit és erényeit.
Tökéletes Updike-regény. Az amerikai kisvárosi átlagemberek lelkének, testének, szexuális szokásainak, életformájának, önbecsapásának, magányának és társra találásának tárgyalását (Nyúlcipő, Párok, Falvak) ugyan két ködös, középkori, ráadásul közismerten „irodalmi” alak lelkének, testének, szexuális szokásainak, életformájának, önbecsapásának, magányának és társra találásának krónikája váltja fel, de Gertrud és Claudius a maguk részéről tökéletesen modern embernek, kortársainknak mutatkoznak. Lírai monológjaik, drámai dialógusaik, a cselekedeteiket leíró barokkosan-bőven áradó, helyenként kiáltóan ironikus, máshol lágyan romantikus próza egészen Updike sajátja. Ha archaizál is a szöveg, csak stílusjátékból, az olvasóval való cinikus összekacsintás kedvéért teszi.
Updike-ot könyvbeli vallomása alapján Kenneth Branagh híres Hamlet-filmje inspirálta a könyv megírására, a „minden másképp volt” bebizonyítására. Története ott ér véget, ahol a Hamlet kezdődik, azon az udvari ünnepségen, ahol mindenki az új királyt, Claudiust ünnepli, csak Hamlet áll magányosan és keserűen. Claudiusa utolsó gondolatai trónját elfoglalva ezek: „Megúszta. Most már minden rendben lesz.”
A gyilkos fivért a regény meglehetős rokonszenvvel kezeli. Nagy szenvedélye Gertrud iránt tiszta és érzéki, maga az élet. Féltékenysége bátyja sikereire érthető: Claudius tehetségesebb az idősebb Hamletnél. Gertrud házassága bevallatlanul boldogtalan: Hamlet önző, barbár és hamar kihűlő férfi. A Claudius elkövette gyilkosság becstelen, undorító (egy csatornán keresztül, az árnyékszékbe mászva jut ki a király gyümölcsöskertjéből lélekben és a naturalisztikusan ábrázolt valóságban is bemocskolódva), de Claudius szempontjából szükséges: Hamlet Gertrud megbüntetését tervezve hal meg. A regény hangsúlyozza, hogy Claudius okos, világlátott, a diplomáciában jártas férfi, aki egy beszédével megoldani látszik a Fortinbras-problémát. „Claudius korszaka felvirradt; ragyogni fog az évkönyvekben.”A kérdés persze az, el lehet-e hinni, hogy Claudius valóban „jót akarhat”. Ha igen, Hamlet kívülmaradása a családi körön, elutasító magatartása feltűnő, taszító. Vajon miért gyűlöli ennyire Claudiust? Látnok, érzékeny személyiség, aki érzi a jövőt? Vagy Claudius annyira őszintétlen, hogy mindenkit elvarázsol, de Hamlet éleslátóan sejti, hogy romlott? Vagy Updike sugalmazott rekonstrukciója az „igaz”: Hamlet a duzzogó harmincéves, akinek semmi és senki nem jó, még egy nagy uralkodást ígérő Claudius sem?
Updike „körbemeséli” a történteket: reflektál, interpretál, új kontextusba helyez, modernizál. Így lesz Claudiusa jó ember kis „szépséghibával”, egy szükségszerű gyilkossággal; Hamletje pedig depressziós játékrontó.
De ez a végkövetkeztetés is csalóka: hiszen Updike csupa Hamlet-olvasónak szánja a művét, akik tudják, hogy a király gyilkos, a szereplők színre lépésekor megjósolhatják, azok hogyan, mikor fognak elhalálozni, biztosak benne, hogy Hamletnek igaza van, s ő lesz a hős (ha az lesz). Updike tehát bizonyítja, hogy a történet Shakespeare-változata hamis, féligazság – ugyanakkor mindent Shakespeare-hez viszonyít, az örök, klasszikus, ilyen módon igenis igaz drámához.
Ha regényolvasóként, aki egyébként remekül szórakozik, közelebb kerülünk a darab Claudius alakjához is (aki egyes értelmezők szerint látszatra az egyik legegysíkúbb, leggyávább gonosz Shakespeare-nél), valójában eljutunk egy saját Hamlet-értelmezéshez is. Amelyik nem feltétlenül Updike mosolygós-cinikusan odavetett komor anti-Hamletje lesz, de egészen biztosan rendhagyó, új évezredbeli és a miénk.
