2018. május 1., kedd
Nem csak elolvastam a köteteket, de valamennyiről írtam is a blogon, különféle posztokban. Mindössze három kötetről nem foglaltam még össze a véleményemet, erről szól az alábbi poszt. Elöljáróban azonban itt a tavalyi év tizenkét kötetének listája, ahol a címek linkként működnek és elvezetnek az adott írásomhoz. Bármelyik könyvet csak ajánlani tudom annak, aki szeretne igényeset és jót olvasni a mai kortárs európai irodalom szerzőitől. A sorozat egyébként 2018-ban is töretlenül folytatódni látszik: idén már három regény megjelent (egy litván, egy izlandi és egy cseh), s négy további készül éppen.
Szofija Andruhovics: Felix Austria
Makisz Citasz: Isten a tanúm
Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard II.
Francesco Fioretti: Sötét erdő
Ignaczy Karpowicz: Szálkák
Afonso Cruz: Virágok
Jaroslav Rudiš: Nemzeti sugárút - Magányos bunyósok klubja
Daniela Hodrová: Két szín alatt
Paul McVeigh: A jó fiú
Martin Walser: Kényszervirágzás
Selja Ahava: Az égből leeső dolgok
Łukasz Orbitowski: Egy másik lélek
Mennyit töprengtem, vajon miként is ajánlhatnám másoknak ezt a könyvet! Játékos címlapja ellenére ugyanis titokzatos, kissé misztikus és nagyon-nagyon tragikus történet: s számomra megdöbbentő hatásának éppen az volt az egyik titka, hogy sosem tudtam, éppen mi következik majd, milyen idősíkba ránt át a történet kényelmes, 2017-es, fotelben üldögélő önmagamtól egy-egy mindig, bár másként veszélyes múltbeli eseménysor kellős közepébe.
Egészen különleges könyv, mivel alig kétszáz oldalon, alig hetven apró fejezetben benne él és lélegzik az egész huszadik századi cseh történelem híres és átlagemberekkel, határváltozásokkal és háborúkkal, antiszemitizmussal és katolicizmussal, sörrel és sábeszterítővel. Benne van minden keserűség, fájdalom, kompromisszum és önmegtagadás, amit a múlt század második felében át lehetett élni a tőlünk térben és történelemben sem távoli cseh földön. És mégis: egészen költői, finom és cizellált elbeszélés, amelyben a néha cseh Umberto Econak is nevezett írónő a tökélyre fejleszti az objektív, eltávolított, s épp eme hangsúlyozott póztalanságával megrázó ábrázolásmódot.
Az első szövegben például - amelyet nyugodtan olvashatunk önálló novellaként, de a későbbi szövegekkel összekapcsolódva egy kulcsszórendszerrel és visszatérő szimbólumokkal óvatosan összeöltögetett regényszőttes egyik legfontosabb darabkájává válik majd - Alice Davidovičová kiveti magát az ablakon. Pontosabban kirepül az ablakon: szerelme, Pavel Santner elé, akit már annyira várt, s aki végre megérkezett, hogy megkérje a kezét. Pontosabban: aki soha többé nem jön vissza, hiszen két hete elvitték egy transzporttal. Még pontosabban: Alice akkor repült ki az ablakon, amikor Davidovič nagypapa és Davidovičová nagymama épp róla beszélgettek a cselédszobában. Abban cselédszobában, ahova a nagypapa csak meghalni tért vissza - és meg is halt. Hiszen a házban nem is Davidovičék élnek, hanem Hergesellék: nemrég költöztek be... És éppen most (mikor is?) ott élnek a temető mellett. Egy házban, ahol megszólalnak és emlékeznek a tárgyak. Ahol korok és pillanatok találkoznak újra és újra, a dolgok folyton újra megtörténnek, s az élők között holtak szellemei lebegnek, olykor szemrehányóan, olykor szerényen. Egy világban, amelynek szorongásosságát és abszurditását csak Franz Kafka paraboláihoz lehet hasonlítani, mégis ördögien logikus.
Van egy olyan érzésem, hogy nálunk ezt a könyvet mintha kissé alulértékelték volna a recenzensek. Mindössze egyetlen olyan kritikát olvastam róla, amelynek minden egyes sorával és szavával egyetértek: talán azért, mert két értelmezési csapdát is elkerül. Az egyik ilyen, hogy A jó fiú alapvetően egy naiv bájjal teli, humoros könyv egy ír kisfiúról, a másik pedig, hogy a regény kulcsfogalma egyszerűen a felnőtté válás. A jó fiú ennél sokkal-sokkal több tud lenni: ha nem sértés ilyet írni, kimondanám, hogy Jelentős Könyvnek tartom, függetlenül attól, hogy ez szerzőjének, az ír Paul McVeigh-nek a debütáló regénye. Valószínűleg a sokféleképpen értelmezhetőség eredményezte, hogy a regény 2015-ös megjelenése után azonnal felkerült a Guardian és az Elle év végi rövid könyvlistájára, tavaszi finalista volt a The People Book Prize-ért, elnyert hét könyves díjat, s lefordították német, francia és orosz nyelvre is. Mi, magyarok Lukács Laura kitűnő fordításában ismerhetjük meg, és szeretném, ha minél többen elhinnék nekem: érdemes.
A regény főszereplője a belfasti Mickey Donnelly, aki éppen a 11+ vizsgáján esett át, vagyis épp iskolaváltoztatásra készül. A jó fiú nyarának három hónapját beszéli el, könnyen lehetne tehát olyan kamaszregénynek olvasni, amely arról szól, miképpen éli meg egy intelligens, gazdag fantáziájú, érzelmekkel teli srác az első szerelmet (okvetlenül szeretne már csókolózni valakivel), vagy az első bánatot (például a szembesülést azzal, hogy szülei szegénysége miatt talán nem járhat majd abba a rangos iskolába, amelyre a tehetsége predesztinálja). Mivel azonban a könyv 1980-ban játszódik, Belfast külvárosi munkáskerületében, a Troubles, vagyis a Zavargások idején, az ír katolikus-protestáns konfliktus kellős közepén, Mickey pedig mindenben a kisebbséghez tartozik, hiszen igazi "jó fiú", aki egy háború közepén szeretne békében és szeretetben élni, családja pedig katolikus és nyomorog - a nyarában összefoglalódik az egész, egyébként évtizedeken keresztül tartó ír polgárháborús időszak minden rettegése, szörnyűsége, paranoiája, reménytelensége és - ha van - hősiessége.
Egy valóban szellemes és szép szöveg, amely egyetlen percre sem lép ki a szuggesztív gyereknézőpontból, bevonja az olvasót egy tőle vélhetőleg időben és térben is távoli világ mindennapjaiba, s felteszi a kérdést, milyen lehetett ebben élni. Egyáltalán, hogyan lehetett élni ebben? Bár konkrét hadi-, vagy terroresemény szinte nincs is a könyvben, hiszen Mickey nyarán - elviekben - béke van, mégis olyan körülmények közt botladozunk együtt a fiúval a kihalt utcákon, amikor rossz taxiba szállva a katolikus negyed helyett a protestánsba hajtatni a halált jelentheti. Aamikor kíváncsi gyerekként besettenkedni egy negyedhatáron álló, lakatlan, bedeszkázott ablakú házba azt a kockázatot hordozza, hogy a fal túloldaláról kilő egy mesterlövész. S amikor minden óvodás gyerek tudja, hogy mindig vigyázni kell a szavainkra... Generációk élik le a fél életüket egy se vége, se hossza állapotban, háború és fegyverszünet, élet és erőszak határán egyensúlyozva. Mickey pedig, aki más, mint a többiek - akit társai melegnek és lányosnak gúnyolnak pusztán azért, mert gondolkozik, kötődik, szeretné magát és a családját máshová álmodni, s nem az őt körülvevő agresszív és kilátástalan férfi szerepmintákat követni -, magára marad ebben a felfordult világban. Elhatározza hát, hogy úgy őrzi meg saját identitását, hogy közben látszatra asszimilálódik: felveszi a harcot, megküzd az ellenségeivel és jut majd valamire. De lehetséges-e félig alkalmazkodni? Lehetséges-e saját útra térni az ellenségképeket ránk erőltető világban?
Ez egy vaskos könyv álomszép borítóval: benne pedig a lehető legsötétebb dolgokról van szó. Főszereplője két fiú: egyikük, Jędrek, aki kamaszként, fiatalemberként végrehajtott egy különös, brutális gyilkosságsorozatot, a másikuk, Krzysiek pedig a gyilkos (volt) barátja. A regény az ő beszélgetésükkel kezdődik, 2013-ban, amikor a történtek óta normális, sőt, a külső szemlélő számára sikeres életutat bejáró Krzysiek meglátogatja a börtönben Jędreket. A találkozás hosszú megszakítás után történik, s ismét szembesíti Krzysieket a hihetetlennel: Jędrek ugyanis még mindig nem érti, vagy nem tudta feldolgozni, mi is azzal a probléma, hogy a kilencvenes években, fiatalon embereket ölt...
A feldolgozás és a megértés folyamatával helyette a regény foglalkozik: 1995 és 1999 között játszódó fejezetei megismertetnek azzal a korral, környezettel, amelyben a fiúból gyilkos lett. A csendes megfigyelő, a Jędrekkel körülbelül egykorú Krzysiek nézőpontja pedig az olvasó elé tárja a folyamatot, ahogyan testet ölt valakiben egy másik lélek - a gyilkosé. A történet a valóságon alapul, azonban nem dokumentumregény: a korábban már horror- és fantasyregényekkel nevet szerzett lengyel író, Łukasz Orbitowski (*1977) egy valóban létező fiatal gyilkos bűnügyét helyezte fikciós keretbe, ragaszkodva a történések valóságához (amilyen az események időkerete, az áldozatok kora, neme, sorrendje), ám szimbolikus és fiktív elemekkel bővítette a történetet (megalkotva így a gyilkos családját, Krzysiek karakterét, az ő családját stb.). Az eredmény egyszerre naturalista regény és szimbolikus példázat - emellett pedig egy rendkívül olvasmányos könyv.
A két fiú sorsa egymásét tükrözi: párhuzamos, s szinte paradoxonosan ellentétes. Együtt nőnek fel a kilencvenes évek második felének közép-kelet-európai valóságában, hasonló a családi környezetük, azonos a tér, a történelmi és korosztályos időpillanat, ahol találkozunk velük. Mindketten szembefordulnak az apjukkal, mindkettejük jövője meglehetősen kilátástalan. A két fiú sajátos módon kallódik, éli annak a furcsa nemzedéknek az életét, amelyik előtt elvileg már ott a szabadság; a kábeltévé, a videójátékok, számos kulturális referencia köti össze őket a nagyvilággal; ugyanakkor a szegény panelgeneráció tagjaiként nem sokat várhatnak a felnőtt életüktől, s a külváros neveli őket. Elsőre úgy tűnhet, szinte a véletlen dönti el, a két fiú közül melyik marad jó ember, s melyikből lesz gyilkos. Mégis, a könyv különös szerkezetének hála, Jędrekről az első oldaltól kezdve tudjuk, ő öl majd. Így amikor fiatalabb alakjában találkozunk vele, mindvégig ebben a tudatban olvasunk róla: várjuk, hogyan, mitől lesz gyilkossá, kit fog megölni. Rácsodálkozhatunk totális érzelemmentességére, amelyek egyfajta önkereséssé teszik a gyilkosságait: azt akarja, hogy érezzen valamit. Látjuk hihetetlen precizitását és ügyességét, amellyel eltünteti a nyomait (ez védi meg oly sokáig a lelepleződéstől): ám az is kiderül, ez furcsa egyéniségéből, nem pedig eszes előrelátásból, gondos tervezésből adódik. Közben szembesülhetünk Krzysiek választásaival, aki kezdetben csak kíváncsi, okos megfigyelője az eseményeknek. Amikor rájön, a barátja ölt, a rettegés keveredik benne a szolidaritással: először nem akarja feladni Jędreket. Később majdnem áldozattá válik, ám rövidesen maga javasolja Jędreknek, válassza következő célpontjául az ő alkoholista, tolvaj apját... (Ez felveti a kérdést, valóban bárkiben feléledhet-e az a gyűlöletre alapozó másik lélek?) Végül azonban Krzysiek jól dönt: legyőzi félelmét és gyűlöletét, sorsa elválik gyilkos barátjáétól, s még apjával is sikerül kibékülnie, hisz az iránta érzett kényszerű szeretetéből és dühös gyűlöletéből gondoskodó, felnőtt magatartás válik. Így bízhatunk abban, hogy mindig van választás, történhet az emberrel olyasmi, ami másfelé irányítja a sorsát: hiszen az életben rosszul induló, sok kínnal megterhelt Krzysiek nemcsak nem válik bűnözővé, de végül megtalálja helyét az életben.
Linkek
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
Hármaskönyv 6. - Jane Austen árnyékában
