Amikor márciusban közzétettem a blogom születésnapját ünneplő bejegyzésem tíz olyan filmszínészről, akik sokat jelentenek nekem, szinte azonnal biztos voltam benne, hogy készíteni fogok egy második hasonló posztot is. Az első négy hely (pontosabban a négy első hely) ugyan soha, egy pillanatig sem volt kérdéses számomra: Errol Flynn, Dana Andrews, Humphrey Bogart és Tyrone Power az a négy művész, akiknek soha sem unom meg újra- és újranézni a filmjeit, s gyakorlatilag bármikor, bármelyik mozijuk lebilincsel. A következő négy helyre azonban már egy tucatnyian pályáztak. Végül az alapján döntöttem ezek között az általam kivétel nélkül nagyon tisztelt és szeretett színészek között, hogy kik voltak azok, akiknek gyakorlatilag a teljes munkásságát láttam már, az utolsó percig, s kik voltak azok, akiknek még maradtak számomra elérhetetlen, megismerhetetlen filmjeik, vagy játszottak olyan moziban is, amit egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Előbbiek - Roger Moore, Louis Hayward, Guy Williams és James Darren - kerültek a márciusi posztba, utóbbiakról pedig ebben a bejegyzésben olvasni: de felsorolásuk egymáshoz képest nem igazi rangsor, hiszen valamennyiüket nagyon-nagyon jó színésznek tartom. Hasonló módon a márciusi bejegyzésben esett szó a kortársak közül Richard Gere-ről és Tom Cruise-ról, most pedig két újabb sztárról írtam.

Dirk Bogarde
(1921-1999)
1948-ban lett a brit filmtársaság, a Rank Organisation matinébálványa, s a hatvanas évekig sztár maradt. Hibátlan, finom férfiszépség volt, mégis akadt az arcában valami manószerű. Filmes egyéniségét is egyszerre alkotta a romantikus, heroikus, tragikus hősszerepek sokasága és a bizonytalan erkölcsiségű, vagy legalábbis sérülékeny és szenvedő-vívódó karakterfigurák sorozata. Csodálatra méltóan tisztességes, nagyvonalú, segítőkész és perfekcionista színész volt: soha nem játszott igénytelenül, még rossz filmben sem. 1961-ben olyat mert, amit nagyon kevesen: elvállalta a Victim főszerepét, a filmét, amelyben először mondták ki a brit mozivásznon a homoszexuális szót. Ez elindította a pályán, amely Fassbinder, Alain Resnais, Frankenheimer vagy Visconti nagy művészi kihívást jelentő klasszikusaihoz vezetett. Én azonban lelkesedem korábbi filmjeiért is, mint a Hunted, a The Spanish Gardener és a Song Without End. Sikerei csúcsán szinte visszavonult, s önéletrajz- és regényíróként is nevet szerzett magának

Randolph Scott
(1898-1987)
Bár ő a húszas lista korelnöke, ez soha, egy pillanatig sem látszott rajta: ugyanolyan kortalan volt, amikor harmincon túl bebocsátást nyert a filmszínészek soraiba, amikor 1932-ben beköltözött barátjával, Cary Granttel közös Agglegény-villájukba Malibun, amikor túl a harmincnyolcon végre ifjú sztárrá vált az 1936-os The Last of the Mohicansszal, vagy amikor negyvenhat évesen belekezdett második házasságába, amely azután negyvenhárom évig tartott. Zane Grey-westernek karakteres hőseként kezdte, s hamar a vadnyugati történetek specialistájává vált, amelyekben rendezte őt John Ford, Fritz Lang és Sam Peckinpah is: s ugyanolyan sokféle és izgalmas volt ezekben hatvanévesen, mint ifjan. Nagy szerepe van abban, hogy megtanultam értékelni a jó amerikai westernt, amióta pedig megismerkedtem a Mohikánnal, kétség nélkül Scott számomra a lehető legtökéletesebb Sólyomszem. Finom, mély hangja, varázslatos mosolya és rendkívül visszafogott, mégis szuggesztív játéka igazi egyéniséggé teszi ma is.

Alan Ladd
(1913-1964)
Szinte hihetetlen, hogy a This Gun for Hire-től, amelyben először felhívta magára a közönség és a kritikusok figyelmét, Ladd fájdalmasan korai haláláig mindössze huszonkét év telt el. Ez idő alatt azonban az alacsony, de magasnak tűnő, aranyszőke, meglepően mély hangú színész több mint félszáz szerepet játszott el a hősöktől és a makacs lázadóktól az önfeláldozó átlagembereken és a sötét múltú antihősökön át a megfáradt tartású, de töretlen lelkű, volt konföderációs tisztek sokaságáig: s producerei legnagyobb bosszúságára mindeközben egyszer sem vált meg a bal kezén viselt jegygyűrűjétől. Egyformán izgalmas volt film noirban és westernben, drámában és háborús filmben, ráadásul abban, ahogyan a néha közhelyesnek tűnő szerepeket alakította, mindig volt valami ellentmondásosság, titkolt feszültség, ami érdekessé tette őket. Legjobban a The Glass Key rejtélyes Ed Beaumontja tükrözi, mennyire sokarcú tudott lenni, s a hollywoodi elvárásoknak is megfelelve miként tudta egyéniségével mégis újra és újra meglepni a nézőket.

Paul Henreid
(1908-1992)
A színész sokkal-sokkal több, mint amennyit a Casablanca nemes szívű és karót nyelt ellenállója, Viktor László mutat belőle, még ha ez is a legismertebb szerepe. Paul Georg Julius Freiherr von Hernried Ritter von Wasel-Waldingau Triesztben született, osztrák(-magyar) állampolgárként, egy nemesi rangra emelt zsidó bankár fiaként. Max Reinhardt keze alatt debütált bécsi színpadokon, s a nácik elől menekült Angliába. Már német nyelvű filmekben is szerepelt, ám igazán az Éjszakai vonat Münchenbe, amelyben nácit játszik, nyitotta meg az utat amerikai karrierjéhez. Következő filmjei aztán, köztük a Joan of Paris, az Összeesküvők, vagy a Deception, megmutatták varázslatos sokarcúságát. Játszott kalózkapitányt, gengsztert, hős ellenállót, kallódó átlagembert, boldogtalan művészt: külön emlékezetes szerepe az Utazás a múltból orvosa, aki cigarettára is úgy gyújt Bette Davisnek, mintha csókolna. Friss, s a szó szoros értelmében nemes férfihangja szintén felejthetetlen.

Donald Woods
(1906-1998)
Ő számomra a nagy rejtély. Valaki, aki átkozottul tehetséges, igen sokoldalú, könnyed és romantikus, fölöttébb jó külsejű, rokonszenvesen önironikus, s egész életében fáradhatatlanul dolgozott: mégis, a nagy, hollywoodi stúdiórendszer akaratából A-kategóriás mozifilmben soha mellékszerepnél nagyobbat nem kapott. Valahogy jó lenne értelmes magyarázatot találni rá, a Warnernél vajon miért nem vette észre senki, hogy van egy olyan pályakezdőjük, aki hitelesebb az Anthony Adverse-ben, mint a főszereplő Fredric March... Woods ehelyett - ahogy maga mondta - "a B-filmek királyá"-vá avanzsált, vagyis a körülbelül hatvan perces, szakmányban gyártott, bár élvezetes, de kis költségvetésű filmek nyugodtan agyonterhelhető nagyágyújának használták évtizedeken keresztül, míg azután a televízióban második karriert befutva bizonyíthatta, milyen jó színész. Csak az a jó, hogy ez az életpálya állítólag őt nem zavarta: mellékállásban sikeresen ingatlanügynökösködött, így megőrizve lelki békéjét.

William Holden
(1918-1981)
Első nagy sikerét a Golden Boy című filmben aratta, ám partnernője és a forgatás alatt őt végig bátorító, pártfogó jó barátja, Barbara Stanwyck nem véletlenül nevezte őt magát Golden Boynak. A magas homlokú, barnásszőke, karcsú fiatalembernek valósággal világított a mosolya, s már pályakezdőként megdöbbentő súlya volt a vásznon. Minél érettebb lett, annál tudatosabban és visszafogottabban játszott, és annál jobb színésszé vált. Háromszor jelölték Oscarra, s A 17-es fogolytábor főszerepéért meg is nyerte a díjat. Leghíresebb filmje azonban mégis az Alkony sugárút. Ám elképzelhetetlen lenne nélküle a Híd a Kwai folyón, A vad banda, a Hálózat vagy a Piszkos osztag is. Nem is beszélve a Sabrináról, amelynek talán a legnagyobb erénye és a legnagyobb hibája is, hogy ő szerepel benne: Audrey Hepburnnel ugyanis olyan tökéletes párost alkotnak, ami teljességgel ellentmond annak, hogy a történetben Sabrinát nem Holden karaktere, hanem a Humphrey Bogart alakította, idősebb Larrabee-fivér nyeri el.

Cornel Wilde
(1912-1989)
A negyvenes-ötvenes évek egyik legizgalmasabb és legférfiasabb amerikai hősszínésze a Monarchia Magyarországán született Weisz Kornél Lajos néven, mielőtt szülei az USA-ba menekültek volna. A feltűnően magas, született nyelvtehetség fiatalember orvosnak tanult, sportolt, s 1936-ban kvalifikálta magát az olimpiai vívócsapatba. Ám végül a színpadot és a filmezést választotta, hogy azután nagyszabású kalandfilmek és történelmi mozik főhősévé váljon. Játszotta Aladdint és Robin Hood fiát, D'Artagnant és D'Artagnan fiát, Sir Lancelotot és Omár Hajjámot, ám egy idő után már nem elégítette ki annyi, hogy minden filmben bemutathatta izmos és arányos felsőtestét és páratlan vívótudományát. 33 évesen Oscar-díjra jelölték az A Song to Remember című film Chopin-szerepéért, az olyan, ma is emlékezetes drámákban pedig, mint a Leave Her to Heaven, s főleg saját rendezéseiben, köztük a bátor és ma is elgondolkodtató The Naked Prey-ben azt is megmutathatta, mennyire sokoldalú, jó színész.

Ramon Novarro
(1899-1968)
Ha a kortársak Valentinót érezték is a némafilmkorszak legnagyobb sztárjának, visszatekintve szinte teljesen bizonyos, hogy az éra legtehetségesebb színésze nem ő volt, hanem a mexikói származású Novarro. Ő is rendelkezett a női rajongók által elvárt gyönyörű arccal, kecses mozgással és szép testtel, játékát azonban sokkal letisztultabb, természetesebb, finomabb eszközök jellemezték, az általa játszott karaktereket pedig sokkal összetettebben és sokértelműbben ábrázolta. A Scaramouche, amely igazi sztárrá tette, s mindenekelőtt az 1925-ös Ben Hur ma is minden elemzésnél ékesszólóbban tanúskodik zsenialitásáról. Ráadásul karrierje a hangosfilm betörésével sem hanyatlott le. Egyrészt kiderült, hogy pompás komikus, másrészt, hogy remekül énekel: az Ének az esőben sztorija így részben az ő történetén alapszik (ha Don Lockwoodnak nem is kellett megküzdenie mexikói akcentusával). Ma a legtöbben mégsem vígjátékaiból vagy zenés filmjeiből ismerik, hanem a Mata Hariból, amelyben Greta Garbo szerelmét, a megvakuló orosz katonatisztet játssza.

Matt Damon
(*1970)
A színész olyan fiatalon kezdte a pályáját, s olyan sokáig volt Hollywood szép mosolyú, tehetséges kisfiúja, hogy sokaknak talán fel sem tűnt, miként érett csodagyerekből nagy művésszé. Eddig összesen ötször jelölték Oscarra, legjobb mellékszereplőként, legjobb főszereplőként, producerként, s forgatókönyvíróként is: ez utóbbi díjat huszonnyolc évesen meg is nyerte barátjával, Ben Affleckkel megosztva a Good Will Huntingért. Afflecknek, méltán, azóta már van egy újabb Oscarja Az Argo-akcióért: így alig várom, hogy Matt Damon is újra részesüljön az elismerésben. Hiszen nemcsak olyan (remek) kasszasikerekben játszik, mint a Bourne-filmek vagy A Nagy Fal, hanem gyakran vállal kockázatot, s megy a saját, művészi feje után, az olyan nagy filmekben is, mint Scorsese A téglája, vagy a Mentőexpedíció, amely látszólag ugyan cselekményes, izgalmas sci-fi, ám egyúttal Damon tehetségéhez illő, lenyűgöző one-man-show, rengeteg szöveggel és egyetlen színésszel a vásznon az idő nagy részében.

Pierce Brosnan
(*1953)
Így van ez: míg az előző listámon szerepelt Roger Moore, akinek a nevéről mindenkinek elsőként James Bond jut eszébe, ez a felsorolás Pierce Brosnannel záródik, akiről ugyanezt lehet elmondani. Vele újult meg tökéletesen a sorozat a rövid huszadik század legvégén, s ő játszotta a 007-es ügynököt a jubileumi, huszadik filmben, a Halj meg máskorban is. A magánemberként is lenyűgözően szimpatikus, mindig jó modorú, családszerető, tehetséges amatőr festő Brosnan azonban jóval több, mint Bond: s Bondként is azért tudott karakteres és egyéni lenne (és páratlanul elegáns), mert nagyon jó színész. Sajnos ezt a tudását a Bond-filmek előtt jószerével csak a televízióban kamatoztatta, későbbi filmjei közül viszont kifejezetten szeretem A Thomas Crown-ügyet, a Robinson Crusoe-t, a Dante poklát, a Mamma miát, sőt, még a Kiút nélkült is. Ha pedig csak egyetlen filmet lehetne megnézni, ami tanúskodik a tehetségéről, akkor biztosan a Seraphim Falls lenne az, ez a különleges, átokverte példázat az erőszakról, amelyben Brosnan iszonyúan nagyot játszik.

Korábbi ünnepi posztok:
10 éves a blog!
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"
Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 4. - Utazás egy könyv körül három óra alatt
A 70 költő 70 verse linkgyűjteményről
70 költő 70 verse