Ha elárulom valakinek, hogy a kedvenc írónőm Jane Austen, az illető általában bólogat. Vagy azért, mert ismeri és szereti, vagy azért, mert a barátnője ismeri és szereti. Vagy azért, mert olvasta valamelyik könyvét, vagy azért, mert látta valamelyik filmet, amit a regényei nyomán forgattak. Vagy azért, mert megnézették vele a Jane Austen magénéletét.

És általában tökéletesen biztos benne, hogy én egy nagyon lágy, romantikus nő vagyok - ha egyszer Jane Austent olvasok.

Jane Austen viszont a legkevésbé sem lágy és romantikus. Aprólékos, részletes, realista, félelmetesen éleslátó társadalomábrázoló, akinek a regényei telve vannak kőkemény és nagyon keserű igazságokkal. Ráadásul függetlenül attól, hogy történetei végén nagylelkűen minden hősnőjét révbe juttatja, előtte beláttatja velük sorsuk teljes kiszolgáltatottságát, megmutatja valamennyi rossz tulajdonságukat, elszórakoztat összes hibás döntésükkel, és szelíden hagyja, hogy minden olvasó a könyv egy bizonyos pontján magára ismerjen bennük. Könyveinek olvasása ettől azonban még hihetetlenül szórakoztató dolog, hiszen ha Austen ma élne és médiasztár lenne, képernyőn maradhatna a világ legolcsóbb műsorával: elég volna, ha egy csipkefüggöny előtt üldögélve faarccal megjegyzéseket tenne a világra azon a groteszk-szatirikus-ironikus módon, ahogyan könyveiben csinálja.

Kérdés, hogy mit kezdünk mi Jane Austen örökségével. Tény, hogy személye és művei temérdek kiváló film és tévésorozat, életrajz és életrajzi regény ihletői voltak és vannak; nyilván lesznek is. Mivel azonban rövid élete alatt - nem érte meg 42. születésnapját - összesen csak hat regényt írt, ha az ember már megismerkedett ezekkel, azonnal felmerül benne a csillapíthatatlan vágy, hogy még egy újabb, ismeretlen Jane Austen-regényt vehessen a kezébe. Márpedig - hacsak nem hisz valaki a spiritizmusban - ennek komoly akadályai vannak. Nincs mit tenni, ha Austen halott, ha minden regényét kiadták, minden korai, akár félbemaradt írását megjelentették már, jöhetnek a folytatások. Amerikában és főképp Angliában óriási divatja van a Jane Austen-regények folytatásainak és továbbgondolásainak: több, mint hetven címet lehetne felsorolni példaképpen. Vannak írónők, akik szinte csak erre specializálják magukat. A tét nagy: egyszerre kell kaméleonként felölteni az utánzott-követett mester stílusát, de közben eredeti és érdekes új művel előállni. Csak így lesznek boldogok a lelkes rajongók...

Magyarországon máig 7 Austen-folytatás jelent meg magyarul. Amikor olvastam őket, valamennyinél leginkább a Jane Austen-féle eredeti, elegáns, mégis szókimondó stílust kerestem. A másik izgalmas dolog, ki mit kezdett az eredeti könyvekkel, hol talált az Austen által szépen beszegett terítőn véletlenül elvarratlan szálakat, amiket felhasználhatott saját munkájához. Íme:

Julia Barrett: Önteltség és önámítás
(1993, Lazi, Szeged, 2008, 2001)
Pro: Julia Barrett valójában nem személy, hanem fogalom. Ezen az álnéven írt ugyanis két Austen-könyvet és fejezte be Jane Austen utolsó, félbemaradt regényét, a Sanditont (végleges címén Charlotte) két írónő, Julia Braun Kessler és Gabrielle Donnelly. Úgy tűnik, Julia Barrett olyan fiktív személyiség, akit egyetlen dologra találtak ki: hogy felidézze Jane Austen szellemét. Véleményem szerint ez kiválóan sikerült is. Sok folytatásíróval ellentétben Barrett (szeretném a továbbiakban egy személyként emlegetni) már az alapoknál remekül választott: a Büszkeség és balítélet egyetlen olyan alakját tette meg első regényének főhősévé, aki számot tarthat minden olvasó érdeklődésére - Georgiana Darcyt. A hölgy mindenki kedvenc férfiszereplőjének, Darcynak a húga. Az ő sorsát követve figyelemmel kísérhetjük kedvenc hősnőnk, Elizabeth Bennet házasságát. A regényfolytatásoknál sokszor csalódást okoz, hogy a szerzőnek muszáj az eredeti főszereplőket jórészt kihagynia az új eseményekből, hisz általában az ő történetük már lezárult. Itt viszont Eliza és Darcy fontos segítő, cselekvő alakjai a regénynek, mégsem homályosítják el az új főhősöket. A helyszín Pemberley és környéke, illetve London, így végre kilépünk a népes Bennet-família háztartásából: ettől a szín egyszerre válik meghitten ismerőssé és meglepetésekkel telivé. A téma pedig: minden, ami Georgianával kapcsolatos. Egyrészt kiderül, mire gondolhatott Jane Austen, amikor így fogalmazott: "Georgiana rendkívül sokra becsülte Elizát, bár eleinte rémülettel vegyes csodálkozás fogta el, amikor sógornője élénk, játékos modorban beszélt Darcyval." A fiatal lány megtapasztalja, hogy az emberek közti kapcsolatok alapja általában nemcsak a tisztelet és a hűség, hanem sokkal inkább a szeretet és a szerelem. Maga is megpróbálja levetkőzni csalódottságát és óvatosságát, s nemsokára máris két férfi érdeklődését is felkelti: a nagystílű Heywood kapitányét és a rettenetes modorú építészét, James Leigh-Cooperét. Eközben folytatódnak a Bingley-nővérek és Lady Catherine intrikái, a Bennet-családban pedig újabb zavarok támadnak... A könyv cselekményében sok az utalás az eredeti regényre, de önmagában is érdekes. Ami azonban igazán élvezetes olvasmánnyá teszi, az Jane Austen stílusának a megidézése. Íme egy rövid részlet, amely Lady Catherine-t jellemzi, miután fogadja Sir Geoffrey-t, Darcy atyai jóbarátját, s megpróbálja meggyőzni szellemi fensőbbségéről és Darcy házasságának tévességéről:
"- Nem gondolhatja komolyan, hogy másról lehet szó, mint Darcy orcátlan behálózásáról.
- Ön megdöbbent, madam! - kiáltott Sir Geoffrey. - A keresztfiam, ki nemrég házasodott, csak nem keveredett bele valamibe máris? (...)
- Pontosan a házassága az, amiről beszélek.
- Ó, igen - sóhajtotta Sir Geoffrey. - Félreértés ne essék, magam is erre gondoltam. Mindenesetre Fitzwilliam Henry Darcy már évekkel ezelőtt férfivá érett, és feltételezhetően tudja, mit csinál.
- Bolondság! - kiáltotta őladysége. - Miss Elizabeth Bennet nem más, mint egy ravasz ifjú hölgy. A családjában semmiféle nemesi viselkedést nem tanulhatott, és egy ilyen kapcsolat csak nyomorúságot szülhet. Becsületszavamra, ezek ott Longbournban ötkor ebédelnek!
Sir Geoffrey a lady utolsó megjegyzése hallatán szólni sem tudott, Lady Catherine pedig azt gondolván, hogy eredményesen vezette elő érveit, győztesen vonult vissza szobájába."
A leíró részek legalább ilyen jók. Barrett ért ahhoz a finom humorhoz, amelyik késleltetett, de tökéletes katarzist hoz, és arra indítja az olvasót, hogy szellemes mondatokat jegyezzen meg fejből. Az Önteltség és önámítás az, amit méltó Jane Austen-folytatásnak tartok.
Kontra: Nehéz ezek után rosszat mondanom Barrett írásművészetéről. Fejezetvégei talán erőtlenebbek, mint Austenéi, története kissé könnyedebb. De méltánytalan lenne kettejüket valóban összehasonlítani, hiszen a folytatásírás megköti a kezet: ha a szerző nem utánozza megújítva az eredeti stílust, szentségtörést követ el, ha viszont nem teljesen eredeti a stílusa, nem érezzük teljesen eredetinek a művét. Paradoxon. Van, aki természetesen másképp gondolkodik és nagyon nem szereti Barrettet (például amilgade a Könyvek és Én blogban). Kontra érvekért őt kell elolvasni. Én csak dicsérni tudom ezt a regényt.

Julia Barrett: A harmadik nővér
(1996, Lazi, Szeged, 2008, 2006, 2002)
Pro: Barrett második Austen-könyve az Értelem és érzelem történetét szövi tovább. Jó érzékkel találja meg ismét azt a szereplőt, aki mindenkit érdekel, de akiről mégis mindenki el szokott feledkezni: Margaretet, Elinor és Marianne húgát. Ezúttal kitűnő austeni első mondat is került a harmadik nővér történetének indításához: "A harmadik lány sorsa rendszerint a bánat." S aztán elindul a történet a harmadik testvérről, akit nem "csupán nővérei hanyagoltak el, hanem - minő igazságtalanság - maga a Múzsa is (az irodalom valódi óriása volt ő, és épp akkortájt szabadult rá a világra; ő volt a hölgy, aki mindőjüket megalkotta)..." A történet itt már nagyobb ívet ír le, több az új szereplő és az új helyszín, kedvenceink, Edward Ferrars és felesége és Brandon ezredesék azonban fontos szereplők maradnak. Üdítő látni, hogyan kapnak új dimenziót olyan mellékszereplők, mint például Lady Middleton (és neveletlen gyerekei) vagy éppen Robert Ferrars. Ez a folytatás mégis hagyományosabb elődénél annyiban, hogy sokszor a humor forrása az, hogy egy ismert szereplő az ismert módon viselkedik. Ugyanakkor ez óriási szellemi örömet és nagy elégtételt nyújthat az olvasónak például Lucy Ferrars esetében, aki túl sokáig játszotta a szánandó áldozatot az eredeti regényben ahhoz, hogy legyen idő ironikusan megtépázni kétszínűségét. Most azonban ilyen mondatokat kap: "Abban a pillanatban, amikor Lady Middletonéknél először megláttam Elinort testvére, Marianne társaságában, megdöbbentett tartózkodása, nemkülönben húga felfuvalkodottsága. (...) Közvetlen, barátságos természetemmel fel sem tudtam fogni, hogyan viselkedhetnek így." - mondja Lucy, és Fanny Dashwood buzgón helyesel... Vagy máshol a következő paradoxonra ragadtatja magát: "Most már csak csodálkozni tudok azon, hogy nem láttam korábban is, mennyire nem kívántam ismeretségbe kerülni azokkal a hölgyekkel." Összefoglalva elmondható, hogy a regény nemcsak cselekményvezetésében és részleteiben, de narrációjában, egyáltalán szemléletében is igazán austeni. Mindenképpen érdemes elolvasni!
Kontra: Nem tudok rosszat írni. Mivel Barrettről sok blogban és kritikában az a vélemény jelenik meg, hogy "unalmas, mert lassú", tartok tőle, hogy a többség épp azt rója fel neki, ami igazán austeni: a szöveg- és nem cselekményközpontú, aprólékos ábrázolásmódot, azt az elegáns, ironikus nyelvezetet, amibe csodálatos érzés beletemetkezni (ha a fordítói dagály helyenként el nem takarja...).

Joan Aiken: Visszatérés a mansfieldi kastélyba
(1984, Lazi, Szeged, 2007)
Pro: Joan Aiken angol írónő (1924-2000) első Austen-regénye volt ez a könyv, amely címével is jelzi, A mansfieldi kastély folytatása. Később még egy továbbírást szentelt a műnek, s összesen hat Austen-könyvet írt. Ez a könyv afféle ujjgyakorlatnak tűnhet például a Jane Fairfaxhez képest, mégis megadja azt a kellemes érzést az olvasónak, hogy Jane Austen-könyvet olvas. Főhőse Susan Price, Fannynak, A mansfieldi kastély már révbe ért hősnőjének húga, aki nővéréhez egészen hasonló utat jár be: szegény rokonként kerül a kastélyba, az őt kevéssé megértő, s gazdagabb rokonok közé, de egyéniségével sikerül hatást gyakorolnia mindenkire. A különbség, hogy - ahogy már Austen regényében is kitűnt - míg Fanny minden bajt és gondot beletörődéssel és szelíd türelemmel visel, s így győzi le a megpróbáltatásokat, a gyakorlatiasabban nevelkedett, szókimondó Susan semmilyen helyzetben sem hagyja magát: aktívabb és bátrabb, mint a nővére. Fiatal lányként szerepelt Austennél, most viszont már ifjú hölgy, akinek meg kell akadályoznia a Bertram-család széthullását, miközben szereplők és árnyak kerülnek elő a múltból. Jó kis könyv.
Kontra: Más szempontból letagadhatatlan, hogy a történet A mansfieldi kastély gyorsabb menetű dublettje. (Szókimondóan és spoileresen ír erről Mademoiselle Pickwick.) Ez azonban még nem lenne nagy baj, hiszen az ember szívesen elolvas egy jó történetet akkor is, ha ismeri. Ám ebben a könyvben az eredeti regény három szereplője is olyan gyökeres jellemváltozáson megy keresztül, ami Jane Austen kidolgozott szereplőábrázolásait ismerve teljes lehetetlenség. Egyikőjük eltompult, ostoba és jelentéktelen gazdag úriemberből hirtelen - szinte csak a narrátor kényszerítő ereje miatt - romantikus hősszerelmessé változik. Másikuk intrikus, önző és kacér hárpiából megtérő bűnössé némi tüdőbajjal súlyosbítva. Harmadikuk gonosz farkasból áldozati báránnyá. Ráadásul a szükségtelen szereplők igyekeznek gyorsan meghalni, vagy minél messzebb utazni, nehogy útban legyenek. Nem, azért ez mégsem Jane Austen...

Joan Aiken: Jane Fairfax
(1990, Lazi, Szeged, 2007)
Pro: Aiken igazán eredeti ötlettel nyúlt hozzá Austen talán második legjobb könyvéhez, az Emmához. Ez a regény olyan tökéletes és csinosan felépített, hogy egyszerűen nincs mit folytatni rajta. (Azért mások megtették...) Így Aiken sem folytatást ír, hanem párhuzamos történetet: a könyv főszereplője "Jane Austen Emma című regényének másik hősnője", vagyis a regényben végig titokzatosan viselkedő Miss Fairfax, Frank Churchill szerelmese. A történet pedig ott kezdődik, ahol az Emmáé, sőt, korábban, amikor Emma és Jane még kislányok, s együtt játszanak. Ez az írói módszer talán egy kicsit jobban próbára teszi a lelkes olvasót, mint egy egyszerű továbbírás, hiszen a könyv sok tréfája, utalása és apró történetrészlete csak akkor él, ha emlékszünk az Emma vonatkozó részeire. Ettől függetlenül a továbbgondolás önállóan is megáll, nagyon kellemes olvasmány. Kitűnően idézi meg Jane Austen stílusát, ugyanakkor izgalmas, nagyívű elbeszélés, amely sok meglepetéssel is szolgál.
Kontra: Ám van vele egy igen nagy probléma. Aiken - úgy tűnik - szívből utálja a buta, kiállhatatlan, tapintatlan, önző Emmát. Így könyve egyetlen védőbeszéd arról, mennyivel értékesebb, okosabb, szerényebb, kedvesebb Jane Emmánál, s milyen szívtelen ötlet a sorstól, hogy míg Emmának szinte minden az ölébe pottyant magától, addig Miss Fairfax szinte semmit sem kapott. Márpedig Austen ennél sokkal okosabb és árnyaltabb ábrázolást nyújtott. Nála Emma sokszor valóban bután és kiállhatatlanul viselkedik, tapintatlansága és önzése az égre kiált (például az emlékezetes piknikjelenetben), csakhogy közben azt is látjuk, hogyan küszködik, hogy rájöjjön, mit is akar önmagától és az élettől, hogy rátaláljon önmagában arra, milyen is ez az Emma nevű, készülőfélben lévő nő. Az Emma ugyanis többek közt egy fiatal lány nővé éréséről szól. Bármilyen felnőtt, szigorú szabályok szerint élő úrihölgynek is tűnik a huszonegy éves Emma, valójában egészen mostanáig egy nevelőnő elkényeztetett tanítványaként és Mr. Woodhouse kisbabájaként éldegélt, s épp a könyv cselekménye során nő föl. A sors többször az orrára koppint, majd végül küld neki egy mércét: Mr. Knigthley-t, aki segít abban, hogy Emma okosabb, szerényebb és kedvesebb legyen. Az azonban nem kétséges, hogy Mr. Knightley számára nincs a világon Emmánál értékesebb, különben nem foglalkozna annyit a megjobbításával. Kár, hogy Aiken annyira megszerette Jane-t, hogy meggyűlölte Emmát. Csak ez von le könyve értékéből.

Joan Aiken: Lady Catherine nyakéke
(2000, Lazi, Szeged, 2008)
Pro: Aiken utolsó Austen-könyve a Büszkeség és balítélet folytatása. Szinte mindenki ezt a könyvet szereti a legjobban, úgyhogy ezt folytatni talán a legnagyobb kihívás. Aiken azonban eddigre talán már egy kicsit magáénak érezte előde könyveit. Ez a folytatás ugyanis olyan szabadon bánik a nyelvvel, stílussal és hangulattal, hogy nehéz róla pozitívumot írni. Mintha csak attól lenne Austen-könyv, hogy Lady Catherine de Bourgh és néhány rettenetesen periférikus eredeti mellékszereplő is feltűnik benne.
Kontra: Ebben a könyvben a Ladyt elrabolják, de csak azért, hogy nyugodtan átkutathassák a padlását, ahol egy félbolond rokona egykor elrejtette saját ifjúkori írásait. Miss Anne-ről kiderül, nem is olyan ostoba és merev, mint amilyennek az anyja nevelte, mégsem megy férjhez. Walesbe költözik törvénytelen lánytestvérével, akit csak nemrég talált meg, mivel a kislányt dajkája fiúként nevelte fel, és eddig a De Bourgh-kastély kertészeként és lovászaként szolgált. Ezenkívül máglyahalált hal egy festő, árvíz önt el mindent, az intrikus Delaval-testvérek átrendezik a kastélyparkot és rengeteg levél utazik fel és le az országban, teljesen feleslegesen... Ezt a könyvet meg kell gyilkolni a spoilerekkel! Persze lehet, hogy Catherine Morland nagyon élvezte volna tizenöt éves korában. De félek, hogy a sok közönséges esemény miatt az anyukája eltiltotta volna a könyv elolvasásától. Csak kitartóan kíváncsi rajongóknak!

Jane Gillespie: Hívatlan vendégek
(1994, Palatinus, Bp., 2005)
Pro: Jane Gillespie a nyolcvanas évek elején csatlakozott az Austen-továbbírók köréhez. Hat regényében mind a hat eredeti Austen-könyvet folytatta. E művében A klastrom titkát, Austen ritkábban olvasott, de borzasztóan humoros és végletekig szatirikus művét szőtte tovább. Nehéz dolga volt tehát, ami a stílust illeti, története pedig szinte egy csepp sem maradt. Így a könyv merész húzással mintegy húsz évvel az eredeti események után játszódik. Elsőre csak a ház a közös főszereplő mindkét műben, ahol annak idején Catherine Morland képzelte gótikus regényhősnőnek magát: az eredeti regénynek címet adó Northanger Abbey vagyis a Klastrom. Catherine-ről - most már Mrs. Henry Tilneyről - épp csak hallunk a könyvben, helyette a cselekmény elindítója a (még mindig) könnyelmű és ostoba Frederick Tilney, aki látatlanban megbíz egy bizonyos John Thorpe urat a megörökölt Klastrom rendbehozatalával. Az úriember pedig kénytelen magával vinni arrogáns, ostoba, kacér és csúnya özvegy nővérét, Mrs. Firth-t is (akinek a lánykori neve - mint bizonyára nem lepi meg a rajongókat - Isabella Thorpe). Megjelenik még a színen Frederick ifjú, talpraesett lánya, Paulina és Mrs. Firth okos fia, Roland, valamint Charles, a beteges fiúcska, akinek Roland a nevelője. Ők biztosítják a kalandokat, bonyodalmakat, a humoros csevegést és persze a szerelmet. Ügyes és kedves könyv, Austent azonban inkább csak stílusában, nyelvében tudja megidézni, szemléletében nem.
Kontra: Lehet, hogy lehetetlen feladat jó folytatást írni A klastrom titkához? Austen legkorábbi fennmaradt regénye ez, bár csak 15 évvel megírása után adták ki. Eltérően más könyveitől, ebben szinte alig van cselekmény: egy kis szerelem, egy kis intrika, más semmi, mivel az ifjú írónő minden energiáját a gótikus (horror)regény és a társadalmi regény parodizálásra, a leánynevelés és a társasági érintkezés szatirikus kritikájára és az ostobaság ábrázolására fordítja. Ezt a hangulatot megismételni nem lehet, s talán nem is kell, hiszen Austen is elfordult tőle a többdimenziós, aprólékosan realista ábrázolás felé. A klastrom titka sokkal jobban hasonlít kislánykori groteszk zsengéihez, mint öt nagy regényéhez. Ha már mindenképpen folytatni kell, talán ez a módja, de attól, hogy a Hívatlan vendégek ifjú szereplői romantikus és nem szatirikus módon ábrázoltatnak, s hogy egy valóságos középkori klastromrom után indítanak botcsinálta régészeti ásatást (vesd össze ezt azzal, hogy az eredeti regényben még az ódon, megsárgult papiros is tegnapi mosásjegyzéknek bizonyul...), valami elvész. Talán az, ami leginkább austeni volt az eredeti könyvben. S ezen még a kiáltóan érzéketlen objektivitással megrajzolt karikatúrafigurák sem segíthetnek.

Emma Tennant: Elinor és Marianne
(1996, Palatinus, Bp., 2005)
Pro: Emma Tennant brit írónő (1935-) a kakukkfióka a lelkes folytatáskörmölők fészkében. A közismerten lázadó, feminista és posztmodern írónő akkor is hangsúlyozza különállását, ha az Üvöltő szeleket, a Jane Eyre-t vagy épp bármelyik Austen-művet írja tovább. Aki az ő folytatásaival ül le a karosszékbe, nagyon mást kell, hogy várjon, mint az eddigi írónőknél. Az Értelem és érzelem folytatásának azt a címet adta - igen merészen -, amit még Jane Austen választott az eredeti könyvnek. Ez volt az első regénye, amit tizenkilenc évesen fejezett be, s levélformában tartalmazta a két nővér történetét. Később, amikor teljesen átírta és átdolgozta a művet ma ismert formájába, a levélregényből hagyományos elbeszélés lett, a cím is megváltozott, az írónő pedig megsemmisítette az eredeti kéziratot. Tennant az egykori Elinor és Marianne-kötet előtti tisztelgésből az Értelem és érzelem befejeződése utáni eseményeket e címen és levélregény-formában tárja az olvasó elé. Vajon tényleg boldog-e Marianne? Vajon megbocsátott-e már Mrs. Ferrars Edwardnak? Vajon mi történt Willoughbyval? Hát a többiekkel: a pletykás Mrs. Jenningsszel és örökké terhes lányával, az intrikus Lucyval és megkaparintott férjével, s végül a harmadik lánnyal, Margarettel?
Kontra: Jó kérdések, nem? Csak egy gond van velük: mindegyikre ott a válasz az Értelem és érzelem utolsó két oldalán... Így aztán Emma Tennant elengedi a gyeplőt, a lovak pedig rohanni kezdenek. Senki sem boldog, mindenki ostoba. Willoughby ismét csábít, Edward ismét habozik, Marianne ismét hisztérikus, Elinor ismét közvetíteni próbál, az pedig, hogy Brandon ezredes időnként meleg alsóneműt visel, ismét a rovására íratik... Az egész csak játék és őrület (Mrs. Ferrars például tényleg meg is őrül): amiben senki sem önmaga, hanem csak torz tükörképe Austen alakjainak. Tennant szatírája mélyen megveti az austeni világot: a férjhez menetellel boldoggá váló hölgyeket, a romantikus, de csaló férfiak bűnhődését és a jóravaló, de éltesebb urak boldogságát. Ő nem tudja megbocsátani Edwardnak, hogy gyenge volt, Elinornak, hogy minden felelősséget magára akart vállalni, Mariannénak, hogy önzőn kereste a boldogságot, Brandon ezredesnek pedig, hogy önfeláldozó volt. Így most e tulajdonságok mind felnagyítódnak és nevetségessé válnak. Mondhatnánk, hogy Tennant valami óriási dolgot művel: mrozeki abszurdot formál az austeni rendből, őrült 20. századot az emelkedett és logikus 18.-ból. Csakhogy nem látom az alternatívát: az Értelem és érzelem világa szétesett, de nem állt új formában össze és különösebben mulatságos sem lett. A könyv posztmodern, de ostoba. Nem lep meg.

Hogy mi a végkövetkeztetés?

Nem, nem az, hogy nem érdemes folytatásokat olvasni. A fentieket mind érdemes (talán a Lady Catherine nyakékéhez és az Elinor és Mariannéhoz kell egy-egy mély levegővétel). Egyértelműen Julia Barrett a legkiválóbb Austen-folytató a magyarra fordított szerzők közül közül, s bár vannak, akik unalmasnak tartják, én megunhatatlannak.

Az is egyértelmű, hogy folytatásíráskor érdemes a Julia Barrett által megtalált utat követni. 1. Olyan mellékszereplőt kell választani, aki elég közel áll az olvasó szívéhez és nem csak lábjegyzetben szerepelt az eredeti könyvben. (Nemcsak a két Barrett-regény, de Aiken két jobb könyve is ezt a receptet alkalmazza sikerrel.) 2. Ezt a mellékszereplőt meg kell ajándékozni egy saját történettel: az ő meséje nem merülhet ki annyiban, hogy (az olvasóval együtt) sorra találkozik a már ismerős szereplőkkel. (Ez az összefogott saját történet hiányzik erősen a Hívatlan vendégekből, hiszen az új szereplők papírfigurák a régiekhez képest.) 3. Nem tisztességes az eredeti regény eseményeit újrajátszatni. (A Visszatérés a mainsfieldi kastélyba és az Elinor és Marianne is jó példa rá, hogy ha mindenki ugyanazt csinálja, mint az "előző részben", az kiszámítható és rövid távon talán elégedettséggel tölt el, ám hosszútávon unalmas. Aiken viszont a Jane Fairfaxben nagyon jól oldja meg ezt a problémát a párhuzamos cselekményvonallal.) 4. Végül nem árt szeretni a könyvet, aminek folytatást írunk. (Az olvasó által szeretett szereplők ügyetlen újrateremtése, vagy az előzmények szükségtelen leegyszerűsítése kiábrándítóbb tud lenni, mint az apró tárgyi tévedések, amikre egyébként minden rajongó szívesen vadászik.)

Hogy e folytatások közül melyik az, amelyik hosszabb időt is megél? Azt még nem tudni. A rendszerváltás után nem volt nálunk jobban várt sikerkönyv, mint az Elfújta a szél folytatása, Alexandra Ripley Scarlett-je. Ma mindenki Donald McCaig Rhett Butlerét olvassa. És vajon holnap? Ritka az olyan bravúr, ahogyan Jean Rhys "folytatta" a Jane Eyre-t a Széles Sargasso-tenger párhuzamos történetével: ő saját tehetségével és teljesítményével érdemelte ki az elismerést és az olvasók tiszteletét. Talán egyszer újra megtörténik, ki tudja?

Ui: Érdemes elgyönyörködni a borítókban! A Lazi kiadó igényes világirodalmi sorozatának borítóin legtöbbször francia, angol vagy amerikai tizenkilencedik századi festők nőalakjai tűnnek fel ízlésesen és a regényhez köthetően. Csodaszépek! A többi kép Jane Austent ábrázolja, de az utolsót kivéve egyik sem hiteles, sajnos.
Ui2: Azóta újabb Austen-folytatások jelentek meg. Erről is itt.
Ez pedig a Jane Austen bibliográfiám a Raktárban.
Az Austen-regényekről itt írtam:
Tetszetős és illedelmes - Jane Austen a könyvespolcon
Teljesen új stílusú történetek - Korai Jane Austen-művek
A nagyregényekről - márciusban
Az Austen-életrajzokról pedig itt:
Érzelem és értelem - Könyvek Jane Austen életéről