Bár sosem gondoltam volna, hogy a Katherine's Bookstore ilyen különös időkben fogja ünnepelni fennállásának tizedik évfordulóját, mégsem adom fel a reményt, hogy egyszer majd örömmel fogom visszaolvasni 2020-as, jubileumi bejegyzéseimet egy békés, nyugodt, egészséges és boldog világban. Ez a harmadik ünnepi poszt tíz olyan filmszínészt ültet egymás mellé, akik sokat jelentenek nekem. Filmjeik és alakításaik részei az életemnek: gyakorlatilag a teljes életművüket megismertem és szeretem, s közülük a nekem legkedvesebb filmeket újra és újra megnézem, elbűvölve a főszereplők tehetségétől és sokarcúságától. A színészek felsorolása nem rangsor, lehetetlen is lenne ennyire különböző és különféleképpen kiváló művészeket összehasonlítani. Mégis, ha már ezekben a bejegyzésekben próbálok összegezni valamit önmagamból is: ők azok, akik megtestesítik azokat az ideálokat, filmes eszményeket, amelyek fontosak számomra.

Errol Flynn
(1909-1959)
Minden valaha élt, legendás filmszínész közül ő volt az első, akiért elkezdtem rajongani. Lelkesedésem iránta mindmáig töretlen, bár immár három évtizedre nyúlik vissza: s természetesen a róla alkotott képem is sokat változott közben, míg a Blood kapitány és Robin Hood legnemesebb tulajdonságaival felruházott Flynn-alaktól eljutottam a valóságos, olykor metszően cinikus és önironikus, botrányhős kalandorig, aki mégis szépírói vénával rendelkezett, szerette a festészetet, határozottan tudatos és tehetséges színész volt, s mély önismerettel azt írta magáról, az élete olyan, mint egy Degas-kép, "örökké táncoló lányokkal, színházzal, burleszkkel és vodkagőzzel…" Számomra Flynn nemcsak szép férfiarc, vagy macskaszerű kaszkadőrügyességgel rendelkező karcsú óriás, hanem olyasvalaki, aki jelenség a vásznon, legjobb filmjeiben sajátos ragyogással tölt be mindent maga körül, emellett vígjátéki tehetség és kiváló karakterábrázoló. Ráadásul halk, finom, modern hanghordozású hangja is összetéveszthetetlen.

Dana Andrews
(1909-1992)
Legtöbbször a film noir legjellegzetesebb arcának szokták nevezni, Dana Andrews azonban a negyvenes és ötvenes években a filmvászon számos különböző alaptípusát egyesítette filmes személyiségében az erős, bátor, higgadt, olykor önmagában mégis bizonytalan vadnyugati hőstől a hidegháború kémjátszmáiba keveredett, felmorzsolódó lelkű átlagemberig. Ha kellett, hiteles és mindenki férjét-fiát megtestesítő katonatiszt volt: az Életünk legszebb éveiben azonban drámai minimalizmussal mutatta be, mi történik a háborús hősökkel, ha hazatérnek. A The Ox-Bow Incidentben mély emberséggel ábrázolt áldozatát játszotta az értelmetlen erőszaknak, a Where the Sidewalk Endsben viszont torokszorítóan mutatta be egy eszméiben igaz ember útját, aki képtelen ellenállni az erőszakra való hajlamának. Sajátos, mély hangja, férfias, mégis meglepően érzékeny arca, szája ma is igazi védjegyei. Rendezői és színésztársai szerint ráadásul az egész filmvilág legjobb természetű kollégája volt, egy igazi úriember.

Humphrey Bogart
(1899-1957)
A színész az érzékeny, töprengő, felelősségteljes értelmiségit testesíti meg számomra, a helyes elvek és nagyszerű eszmék visszafogott és póztalan képviselőjét. Így van ez annak ellenére, hogy Bogart pályája során elképesztően széles skáláját játszotta végig a figyelemre méltó embertípusoknak a gyáva és megalkuvó gazemberektől a kisstílű kallódókon és a becsületes elveszetteken át a szélmalomharcot folytató, vagy saját démonjaikkal, alkohollal, becsvággyal, illúzióvesztéssel küszködő felesleges emberekig. A színész sokarcúsága, tehetsége bármely filmjében lenyűgöz, mégis, titkon mindig arra vágyom, hogy hősként láthassam, még ha olyan a véletlen, vagy a szükség teremtette hős is, mint a Casablancában, Marlowe-ként, Sam Spade-ként vagy a Key Largóban. Magányos tekintete, finom alsó ajka, s pergő-hadaró hangja eltéveszthetetlen. Ráadásul a magánember-Bogart, a valóban elvek szerint élő ember szintén vonz.

Tyrone Power 
(1914-1958)
A mozivászon összes nagy hollywoodi ikonja közül az egyik legkülönösebb: a gyönyörű hangú, angyalarcú, figyelemre méltó szemöldökű, hosszú szempillájú, káprázatosan elegáns színész filmjei többségében a freskóról lelépő, szálegyenes tartású történelmi hőst, a lovagot, a katonatisztet, az úriembert, a megmentőt, a hódítót alakította, ám valamennyit olyan sodró energiával, drámai mélységekkel és komoly szenvedéllyel, hogy a legközhelyesebb szerepben is beég az ember emlékezetébe. Néhány valóban nagy színészi kihívást jelentő filmjében pedig mindazt tudatosan önmaga ellen használta, ami miatt sztárrá vált, jóképűségtől a sajátosan ironikus, száraz hanghordozásig. Tragikusan korai halála előtt készített utolsó filmje, A vád tanúja, amelyet ráadásul még kellemes kaland is megnézni, mindennek fényes bizonyítéka: benne Powerrel, egy igazi, szeretni való, koldusszegény fiatalemberrel, aki már nem is olyan fiatal, viszont egyetlen kincse az arcán ülő, naiv, egyértelmű ártatlansága...

Louis Hayward
(1909-1985)
Talán nem is létezett másik ennyire sokarcú férfisztárja a korszaknak, mint ő. A dél-afrikai születésű színész, aki - igaz, olykor hosszú, hullámos fürtű parókában, hetyke bajusszal - olyan regényes szerepek sokaságát játszotta el, mint Edmond Dantes, a Vasálarcos, D'Artagnan, a Szent és Blood kapitány, más filmjeiben közben a tökéletes átlagpolgárt alakította, a fiatalembert a szomszédból, vagy a szívós nyomozót, akinek nem tudnánk felidézni az arcát, miután elment. Egyszerre volt mindennapi és lenyűgöző, reális és romantikus. Ráadásul Bogarthoz hasonlóan karrierje viszonylag későn indult be, így rendkívül hosszú ideig volt meghatározó férfi főhőse a mozivilágnak: a harmincastól egészen az ötvenes évekig. Szuggesztív tekintete, bársonyos, meleg, mély hangja, finom eleganciája minden egyes filmes megjelenésekor lenyűgöz: ám egyik legizgalmasabb alakítását talán a René Clair rendezte Tíz kicsi négerben nyújtja, bizonyítva, hogy Philip Lombard karaktere akkor is érdekes, ha hű marad Christie elképzeléséhez.

Roger Moore
(1927-2017)
A színész esetében a kellemes, rajongóbarát és szeretetre méltó magánember-személyiség találkozik számtalan legendás szerep megformálásával az Angyaltól James Bondig és Sherlock Holmestól Lord Sinclairig. A végtelen elegancia, magától értetődő előkelőség és vonzó, könnyed finomság, amely Moore-t minden szerepében jellemzi, olyan tökéletes, hogy szinte már nem is lehetne igaz. Másik titka meglepően mély, kemény és férfias hangja, amely különös paradoxonként évtizedekig ellentétben állt eleinte egészen kölykös, s később is örökifjú arcával. A harmadik dolog, ami Moore elkötelezett rajongójává változtathat bárkit, az önirónia, amely minden alakítására jellemző. Dacára Errol Flynn számos kalandfilmjének vagy Tyrone Power sok-sok történelmi mozijának, a felsorolásban szereplő férfiszínészek közül mégis talán Moore-nak volt a legkevesebb lehetősége különféle szerepekben megmutatnia a tehetségét. Számomra azonban így csak még lenyűgözőbb, hogyan játszott mégis mást látszólag hasonló szerepek esetében.

Guy Williams
(1924-1989)
A színészt nagyon nehéz elválasztani leghíresebb szerepétől, Don Diego de la Vegától, vagyis Zorrótól a Walt Disney-cég nagy sikerű, rövid életű tévésorozatából. Mégis: Guy Williams sosem lett volna olyan kiváló és emlékezetes Zorro, ha nem sokkal több, mint kalandhős. Az a néhány szerep, amelyet még rövid karrierje alatt eljátszott Miles Hendontól Damónig, Szindbádtól Robinson professzorig, de különösen a Bonanza sorozat kallódó, de végül a becsületet választó Will Cartwrightja, egyértelműen arról árulkodik, hogy figyelemreméltó színészegyéniség volt, jó adag tehetséggel, akinek egy másik évtizedben talán a mozivásznon is sikerült volna kibontakoznia. Ám ennek hiányában is neki köszönhető, hogy olyan tartást, személyiséget, igazi emberi arcot adott Zorrónak - nem függetlenül a rendezőktől, forgatókönyvíróktól, színésztársaktól, mégis alapvetően önmagából, saját felfogásából építkezve -, amely máig velünk van, s alapjaiban határozza meg képünket a hősről.

James Darren
(*1936)
A színész különleges képlet: alapvetően az Időalagút televíziós sorozatot megismerve vált kedvencemmé, az iránta való rajongás azonban elvezetett számos remek mozifilmhez, amely az ötvenes-hatvanas évek fordulóján készült, s amelyben a fiatal Darren jó néhány izgalmas szerepet formált meg A pisztoly igazsága című western fiatalemberétől a Let No Man Write My Epitaph fiúalakjáig. Bár a felsorolásban szereplő művészeknek érdekes hobbijaik voltak - Flynn, Andrews és Bogart professzionálisan vitorlázott, Power repült, Guy Williams imádta a lovakat és már azelőtt vívott, hogy Zorro szerepe szóba került, Roger Moore ifjan animátorként és filmvágóként dolgozott, Louis Hayward pedig a II. világháború alatt harctéri filmesként -, kedvenc színészeim közül valószínűleg James Darren az, akiről leginkább elmondható, hogy a filmezés mellett van-volt egy teljes másik élete is: az énekesé. A Goodbye Cruel World, az All, a Because They're Young pedig legalább olyan jó énekesnek mutatja őt, mint amilyen jó színész.

Richard Gere
(*1949)
Ő a nagy rejtély: a színész, aki a kilencvenes és kétezres években sok millió nő hollywoodi álomlovagját testesítette meg filmjeiben a Micsoda nőtől a Hölgyválaszig, miközben egész idő alatt kívülálló maradt az álomgyárban őszinte és nagyon tisztességes művészi választásaival, s makacs és következetesen képviselt, Tibet-barát buddhizmusával. Olyasvalaki, akinek pályája kezdetétől határozott véleménye van a világról, mégis megható módon keresnie kellett a szavakat élete egyetlen igazi, megnyert díjának, a Golden Globe-nak az átvételekor. Olyan színész, aki minden alakításáért ugyanolyan professzionálisan megdolgozik, s aki sosem fél járatlan utakon végigmenni, legyen szó az illúzióűző Amerikai dzsigolóról, az amerikai módra költői Vörös sarokról, vagy a keserű humorú Rókavadászatról. Nagyon korán elkötelezett hívévé tett Az első lovag, sokak számára pedig ő a modern férfi megtestesítője: mgéis úgy gondolom, ha nem a legjobb filmje, de mindenképpen a legjobb alakítása a Sommersby történelmi címszerepe, a gyenge és gyáva ember - aki erőssé és hőssé válik.

Tom Cruise
(*1962)
Ő a legfiatalabb, s tulajdonképpen az egyetlen mindmáig aktív színész ebben a felsorolásban. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer majd az egyik igazi, utolsó hollywoodi csillagként fogják emlegetni, aki nem egyszerűen sztár volt, de elképesztő munkabírásával, eltökélt és tudatos művészi munkájával és sajátos karizmájával egy csak a régi nagyokhoz hasonlítható filmes ikonként marad meg mindenki emlékezetében. Mélységesen tisztelem mint színészt, vitathatatlanul tehetségesnek tartom, s gyakorlatilag minden szerepválasztásával, minden újabb alakításával lenyűgöz az Esőembertől a Feledésen és a Valkűrön át a Barry Sealig. Mindaz előtt viszont, amit a szcientiológiával való kapcsolatáról tudni lehet, értetlenül állok. Ezen a listán akadnak alkoholisták, nőfalók, házasságban, szerelemben vagy karrierépítésben sikertelen emberek, de az, hogy Cruise csak ennek az egyháznak a tagjává válva tudta elérni belső békéjét, szomorú, mert érinti tehetségének megítélését is.

Linkek
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"
Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó