2015. február 22., vasárnap
A címben szereplő szójátékot egyszer már elsütöttem, amikor még Most olvastam címszó alatt gyűjtögettem az élményeimet. Most azonban megint ideillőnek találtam, hiszen ebben a bejegyzésben is csupa olyan könyvet gyűjtöttem össze, amelyik nemcsak a szépirodalom kategóriába tartozik, de valamiképpen igazán szép olvasmány is. Nemcsak széplelkeknek.
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája
Cartaphilus, 2014
Jane Austent olvastam nyakra-főre. Teljességgel átadtam magam a stílusának: finom, ironikus részletezőképességének, nagyívű leírásainak, amelyek kis horderejű, mindennapi dolgokat elevenítenek meg, s főképpen azon képességének, hogy több száz oldalon keresztül bonyolít úgy egy szerelmi cselekményt, hogy bár biztosra vehető a szerencsés kimenetel, az ember figyelme mégsem lankad a fejezetek során keresztül. S valamiféle béke és üdeség érzése árad közben minden lapról... Persze miután már minden lehetséges olvasnivalóm elfogyott, iszonyú hiányérzetem támadt - s akkor találtam rá véletlenül Helen Simonson regényére, amely (mindmáig) az író első és egyetlen könyve. S megtaláltam benne Jane Austent - meg még sok minden mást.
A történet egyszerű: a vidéki Anglia Edgecombe St. Mary nevű falucskájában járunk, napjainkban. Itt él Pettigrew őrnagy, a múlt anakronisztikus, mégis tiszteletre méltó maradványa: egy hatvannyolc éves szikár, elegáns, művelt, tökéletes modorú, ám még a régi iskolához tartozó férfiú. Egykori tiszt és tanár, mellesleg özvegy és magányos, aki szenved attól, ahogy a falubeli hölgyek "ki akarják házasítani", és elfoglaltságokat akarnak neki keresni. A falu lakója az angol születésű, de pakisztáni származású özvegy boltos, Mrs. Ali is. Egy reggel ő jön az újságpénzért az újságkihordó fiú helyett, s alkalma van teát főzni az őrnagynak, aki épp levelet kapott arról, hogy meghalt az öccse. Ebből az aprósággal nő ki egy furcsa kötelék, amely fokozatosan összekapcsolja az őrnagy és a boltosné sorsát. Egy konzervatív faluban a "tipikus vidéki" Anglia közepén. Különös rokonok, szorító hagyományok, patriarchális pakisztáni és botránkozással telt brit családtagok körében. Ráadásul úgy, hogy komoly örökségről van szó mindkét ember esetében: az őrnagy fia és sógornője mindennél jobban vágyik az őrnagy muzeális értékű puskájára, Mrs. Ali rokonai pedig azt akarják, hogy végre ne nő vezesse a vegyesboltjukat. S akkor még nem volt szó a főszereplők rokonainak zavaros szerelmi életéről, a csaló barátokról, a golfklub tagfelvételéről, s az éves bálról, amelyet az egyházközségi hölgyek terveznek.
A legszebb, hogy sem az őrnagy, sem Mrs. Ali nem akarnak igazából semmit, legkevésbé házasságot. Ők csak élni szeretnének: nem szánalmas öregekként, hanem önálló, épeszű emberekként - olvasni, sétálni a parton, teát venni és eladni, táncolni, létezni... A mindennapi élet azonban sokkal bonyolultabb a romantikus regényeknél. A könyv igazi szépirodalom: ahogy egy Austen-regényben sem csak az érdekel bennünket, mi fog történni, hanem az is, hogyan történik és hogyan írja meg mindezt a szerző, úgy a Pettigrew őrnagy utolsó csatájának is nagyon lehet szeretni már egyes mondatait is. Elképesztően sokszínű kötet: társadalomkritika, fanyar humor, tökéletesen angol, mégis modern hangulat, az angol klasszikus elbeszélésmód legjobb hagyományainak követése, a nemzedéki ellentétek és a finoman jelenlévő rasszizmus témájának megcsillantása mind jellemzi - elképesztően sokat markol, de sikerül is megtartania mindezt a tartalmat. Számomra eddig az év legjobb olvasmánya: de tartok tőle, hogy decemberre is az marad.
Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen...
Európa, 2014
Az Európának ismét sikerült olyan borítót terveznie, amely egy egész évre elriasztott egy pazarul mulatságos és húsba vágóan igaz könyvtől... A török írónő kisregénye eredetileg 2002-ben jelent meg (nem pedig 2011-ben, ahogy a belső címlap állítja), s - gondolom - azzal összefüggésben került tavaly az Európa programjába, hogy 2014 Könyvfesztiváljának Törökország volt a díszvendége. Már megjelenésekor kiszúrtam, de sztereotípiákkal teli fedele (fez, teve, félhold, kávé, vízipipa, hastáncosnő...) annyira komolytalan volt, hogy csak felbosszantottam magam rajta. Nos, sokadszorra derül ki, hogy rémületesen sznob vagyok: azonnal haza kellett volna vinnem a könyvecskét, mert azóta is szeretettel olvasgatnám újra és újra.
Most ugyanis egycsapásra megkedveltem, beleolvasás címén már a második fejezetig jutottam benne, mire rájöttem, hogy ki is kellene fizetnem. S kaptam benne egy csipetnyi majdnem-kortárs Törökországot, amelynek a borító közhelyeihez az égegyadta világon semmi köze. Egy felvilágosult, európai mintára élő és működő, általában elégedettséggel eltöltő, mégis sok szempontból elmaradott, a hagyományhoz, előítélethez, butasághoz húzó, s időnként nagyon szegény világ ez, ami Allah és a Korán emlegetését kivéve borzasztóan emlékeztet saját Magyarországomra... Miközben ugyanis a kötet egy-hat oldalas, első közelítésben fergetegesen, ironikusan, groteszken vagy épp romantikusan mulattató szösszeneteit olvasgattam, melyekben az elbeszélőnő gondolatjátékban különböző életutakat képzel el magának, attól függően, kihez is ment hozzá - egyre többször és többször ismertem rá a saját életem, a saját jelenem figuráira és fintoraira, előítéleteire és embereire, sőt, néha még magamra is. Mi történne, ha egy költő felesége lennék? És ha egy roma csávóé? Ha asztalosé, nyugdíjasé, börtönőré vagy épp egy sorsüldözött férfié? Hányféle női sors létezik? Hogyan romolhat el minden, ami jó? És hogyan okozhat váratlan meglepetést az, ha a sorsunk mégis jóra fordul?
Gyermektelenség és kéretlen gyermekáldás, béke egy pipogya férj mellett és uralkodás egy pipogya férjen, falusi és városi sorsok, rajongások és remények, katasztrófák és megalkuvások: sok-sok életút forog együtt a könyv kaleidoszkópjában, lehet rajtuk nevetni és sírni, komolyan venni őket és átlapozni felettük... Nekem mindenesetre lett egy új török regénykedvencem.
Sorj Chalandon: Visszatérés Killybagsbe
Göncöl, 2014
Kisebb kihagyás után újabb kötettel gazdagodott a Göncöl Kiadó francia nyelvű világirodalmi sorozata. (A sorozatnak még mindig nincs neve, csak én kereszteltem el...) Ez az újabb, fogásra könnyű, tartalomra nézve súlyos regény magyar nyelven kiadott könyvekben szinte feldolgozatlan témával vet számot: az ír sorssal.
Bővebben: a könyvben az írek 20. századi politikai és fegyveres küzdelmeiről, sokszoros meghasonlásáról és az új évezred elején megkötött törékeny békéjéről kaphatunk átfogó képet. Mindez azonban nem valamiféle lineáris, didaktikus meséből bontakozik ki, hanem egy nagyon is emberi sors, életút mozaikképeiből. A főszereplő, Tyrone Meehan ugyanis egész életében színjátékra kényszerül. Az IRA szimpatizánsa és tagja lesz, mert nem választhat mást. Hőssé válik, mert nem tehet mást. Politikai fogolyként erősebben áll ellen bármely társánál, mert ezt kell tennie. Ezután azonban a britek besúgójává lesz, mert nem tudja elhárítani a zsarolást. Végül, 2006-ban, túl mindenen, egy hosszú életen, sok jó és rossz döntésen, miután hivatalosan már lezárult az ír konfliktus, társai számára világossá válik egykori besúgó volta. Így aztán Tyrone nem tehet mást, elhúzódik a szülőházába, elkezdi papírra vetni az emlékeit, miérteket keresve - miközben várja, hogy megöljék...
A lírai, mégis cselekményes és fordulatos regény újra és újra képes meglepni. Miközben az első perctől kezdve tudjuk (látszólag) a történet végét, új és új részletek formálják az elképzeléseinket, új és új fényben láttatva hősiesség és gyávaság, felelősség és árulás, küzdelem és megalkuvás mibenlétét. Megérte a harc? És ha igen, mit ért el? Van-e különbség erőszak és erőszak között? Megszabadulhatunk-e a bűneinktől? Megbízhatunk-e a zsarolóinkban? És a barátainkban? Ebben a történetben semmi sem egyszerű, mindennek két arca van és minden kitalálhatatlan: nincsenek jó döntések, annál több a tévedés. A könyv különlegessége, hogy szerzője nem ír, hanem francia: Chalandon újságíróként éveken át kísérte figyelemmel a polgárháború eseményeit, így aztán mindent tud a történelemről - ám nem ez érdekli. Könyve, melyet azoknak dedikált, "akik egy árulót szerettek", nem véletlenül nyerte el a Francia Akadémia regény nagydíját. Megríkat és elgondolkodtat. Amúgy férfiasan.
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
Könyvmolyképző, 2014
Nagyon nehéz erről a könyvről írni úgy, hogy már tudom a végét. Pontosabban, hogy tudom, nincsen vége. Mivel ez a tény megnehezíti a tisztánlátásom, gyorsan elmondom, aztán, remélem, sikerül írnom arról is, ami jó a regényben.
Tehát, különösebb spoilerek nélkül közölnöm kell minden leendő olvasóval, hogy ez nem egy krimi, hanem legfeljebb egy fél. Elképesztően ostoba üzleti fogásnak tartom egy első kötet ilyetén kiadását, én legalább is hatalmasat csalódtam, amikor a könyv a nyomozás felénél véget ért. (Kérem, senki ne hivatkozzon arra, hogy a kötetbeli eset elkövetői közül több is megbűnhődött ebben a fél-végben, csupa olyanról van szó ugyanis, akikről már a könyv elején lehetett tudni, hogy bűnösek...) Mivel hírek szerint a folytatás (értsd a történet második fele) csak 2015 karácsonyára várható, egyszerűen becsapva érzem magam... Tudom, mindezen érzés semmivé lesz egy év múlva, de ez azt is jelenti, hogy bőven ráértem volna a könyvet elolvasni, egyáltalán foglalkozni vele, még vagy 11 hónapig. Semmi kifogásom az ellen, ha a krimi tisztes befejezése után egy kérdés nyitva marad, s átvezetődik a sorozat következő részére. De a Leányrablás Budapesten úgy viselkedik, mintha a Tíz kicsi néger az ötödik haláleset után véget érne egy Folyt. köv. felirattal. (Amivel persze nem lenne semmi baj, ha egy Tíz kicsi néger I. feliratú könyvet tartanék a kezemben, ahogyan itt is lehetett volna jelezni, hogy ez nem egyszerűen egy sorozat, hanem egy bűntényfejtés első része...) Nos, erről ennyit.
Ha viszont magát a regény(darabo)t nézem, akkor ez egy olvasmányos történelmi krimi nem túlzottan nagy terjedelmű titokkal, ám annál több korjelző mesketével. A főszereplő nyomozó, a különleges nyomorékság és nőgyűlölő modor jellemezte báró igazán sokat ígérő Sherlock Holmes-klón. A könyv szövege kellemes, s szórakoztató a sok "valódi" szereplő és helyszín beépítése a történetbe. Azt azonban muszáj megjegyeznem, hogy időnként éktelenül szóvirágos, sőt, túlmagyarázott a szöveg. Baráth Katalin monarchiás krimijeinek a hatása alól nyilván nehéz szabadulni, de ez még az írónő könyveibe is sok volna. Például: "agyvelejének lusta iszapszörnye feldolgozta a hallottakat", vagy "végre leesett neki a papírkoronás" (ami csinos, ámde értelmetlen mű-idióma, hisz az eredeti, s jóval későbbi tantusszal ellentétben a papírkoronás esni se tud, csak úgy lelibeg, s főképp, kapcsolást sem produkál...). Egyszóval ami tetszett: a történet csavarásai, a két főhős - a báró és Mili -, továbbá az alapötlet. Ami viszont nem tetszett: a nyelv és stílus, s a félbevágás. Ettől függetlenül várom a befejezést.
Marcus Clarke: Életfogytiglan
Európa, 1968
Ehhez a csodálatos romantikus regényhez sosem jutottam volna el, ha nincsenek filmek. A 19. századi ausztrál irodalom klasszikusából ugyanis 1983-ban igazán kiváló minisorozatot forgattak, amely meggyőzött arról, hogy feltétlenül el kell olvasnom a könyvet. Marcus Clarke (1846-1881) könyve olyan jelentős hazája irodalomtörténetében, hogy "az ausztrál Nyomorultaknak" is szokták nevezni. Ahogyan Victor Hugo, úgy az eredetileg újságírással foglalkozó Clarke is generációk szemléletét formálta regényének az emberi jóérzésre és részvétre apelláló tematikájával: s közben ő is mintát teremtett arra, milyen is a(z ausztrál) romantikus nagyregény.
Történetének főhőse, a fiatal angol arisztokrata, Richard Devine, akit igaztalanul gyilkossággal és rablással vádolnak meg. Mivel egy rettenetes családi titok miatt nem fedheti fel sem az alibijét, sem a nevét, Rufus Dawes néven a Van Diemen-földre deportálják. A regény ennek a lélekben mindig sorsa és társai fölé emelkedő, ám a borzalmak összes stációját megjáró embernek a sorsán keresztül mutatja be, milyen célt tévesztett, emberhez méltatlan és szégyenletes korának büntetőgyakorlata, amely a kicsi és a nagy bűnösöket is az ausztráliai brit gyarmatokra küldi, nem egyszer életfogytiglan. (Azért be kell vallani, bár ugyanazt jelenti, a regény eredeti angol címe, a For the Term of His Natural Life, súlyosabban és elegánsabban hangzik.)
Clarke, aki komoly kutatásokat végzett regénye anyagához, nem egyszer el is tér könyve szorosan vett történetétől, hogy szinte publicisztikai stílusban rajzoljon körképet a fegyencek szenvedéséről. Ugyanakkor nagyon erősek a jelenetei: a fejezetek között sokszor hosszú hónapok vagy évek telnek el, a szöveg mégis ráérősen építkezik, sokszor, egy-egy éles vágás után több lapon át is meghagyva az olvasóban a kérdést - vajon mi is történt végül, hogy is zárult az előző epizód. Rufus Dawes mintegy tizenkilenc évi szenvedése más szereplők történetével kapcsolódik össze: az embertelen büntetőtelepet humánosan vezetni kívánó Vickers őrnagy és családja, a megalkuvó Frere kapitány, a bátorságát alkoholizmusa miatt elfecsérlő North tiszteletes vagy épp az őrült fegyenc, Gabbett sorsát is megismerhetjük párhuzamosan, nem is beszélve egy ál-Devine-ról, aki Angliában tűnik fel... A fegyencek szörnyű élete, a kannibalizmus, a gyilkosságok, a brutalitás és a folyamatos szökési kísérletek bemutatása mellett a kor társadalmáról is alapos rajzot kapunk.
Különös módon azonban a regény nem tartalmaz feloldást (legfeljebb transzcendenst, égit), a vége ugyanis tragikus. Ezt a titokleleplezést fontosnak tartom, mivel furamód ahány film, színdarab stb. csak készült a műből, mind boldogan ért véget. Clarke maga is felülbírálta magát: amikor 1870-72 között folyóiratban, 1874-ben pedig könyvformában is megjelent regényét végre Amerikában is kiadták, átírta a zárást, s néhány pozitívabb fejezetet illesztett hozzá az ausztrál aranyláz hátterét felhasználva. Az általam látott 1983-as minisorozat, amely egyébként az utolsó részig elképesztően hű a regényhez, teljes jeleneteket, szövegrészeket pontosan adva vissza az eredeti műből, épp ezt az aranyláz ötletet vitte még tovább, s kerekített végül nemcsak pozitív, de arányos és logikus boldog véget a történetnek. (Ellentétben például az 1927-es, híres némafilm megható, de teljesen logikátlan happy endjével.)
Úgy érzem, filmen a tragikus vég nem működne: még a regényben is felháborítóan aránytalan. ((Jean Valjean lemondása ugyanis legalább az önmarcangolásból táplálkozik (a történet kezdetén valóban kenyeret lopott, még ha ez szörnyűséges és aránytalan büntetést is hozott rá, továbbá hibáztatja magát utolsó "lopásáért", a kis kéményseprőfiú pénzének elvételéért), Rufus Dawes azonban még ehhez mérve is bűntelenebb, teljességgel ártatlan: mégis, míg Valjean legalább a halálos ágyán elégtételt nyer, Dawes csak halála után kaphat feloldozást...)) Persze nyilván azért felháborító a vég, mert épp a felháborítás volt Marcus Clarke célja. De ha már a regény romantikusan pesszimista (a magyar változat és az általam megtalált internetes angol szövegek is az eredeti, tragikus zárású művet tartalmazzák), legalább filmen megérdemel a történet egy romantikusan megbocsátó befejezést.
Mind a könyvet, mind az ausztrál (magyar szinkronnal rendelkező, kiváló szereplőgárdájú) minisorozatot bátran ajánlom mindenkinek. Abból, hogy az ötből ez a leghosszabb vélemény mára, talán látszik, mennyire felkavaróan szépnek találtam a művet.
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Cartaphilus, 2014
Jane Austent olvastam nyakra-főre. Teljességgel átadtam magam a stílusának: finom, ironikus részletezőképességének, nagyívű leírásainak, amelyek kis horderejű, mindennapi dolgokat elevenítenek meg, s főképpen azon képességének, hogy több száz oldalon keresztül bonyolít úgy egy szerelmi cselekményt, hogy bár biztosra vehető a szerencsés kimenetel, az ember figyelme mégsem lankad a fejezetek során keresztül. S valamiféle béke és üdeség érzése árad közben minden lapról... Persze miután már minden lehetséges olvasnivalóm elfogyott, iszonyú hiányérzetem támadt - s akkor találtam rá véletlenül Helen Simonson regényére, amely (mindmáig) az író első és egyetlen könyve. S megtaláltam benne Jane Austent - meg még sok minden mást.
A történet egyszerű: a vidéki Anglia Edgecombe St. Mary nevű falucskájában járunk, napjainkban. Itt él Pettigrew őrnagy, a múlt anakronisztikus, mégis tiszteletre méltó maradványa: egy hatvannyolc éves szikár, elegáns, művelt, tökéletes modorú, ám még a régi iskolához tartozó férfiú. Egykori tiszt és tanár, mellesleg özvegy és magányos, aki szenved attól, ahogy a falubeli hölgyek "ki akarják házasítani", és elfoglaltságokat akarnak neki keresni. A falu lakója az angol születésű, de pakisztáni származású özvegy boltos, Mrs. Ali is. Egy reggel ő jön az újságpénzért az újságkihordó fiú helyett, s alkalma van teát főzni az őrnagynak, aki épp levelet kapott arról, hogy meghalt az öccse. Ebből az aprósággal nő ki egy furcsa kötelék, amely fokozatosan összekapcsolja az őrnagy és a boltosné sorsát. Egy konzervatív faluban a "tipikus vidéki" Anglia közepén. Különös rokonok, szorító hagyományok, patriarchális pakisztáni és botránkozással telt brit családtagok körében. Ráadásul úgy, hogy komoly örökségről van szó mindkét ember esetében: az őrnagy fia és sógornője mindennél jobban vágyik az őrnagy muzeális értékű puskájára, Mrs. Ali rokonai pedig azt akarják, hogy végre ne nő vezesse a vegyesboltjukat. S akkor még nem volt szó a főszereplők rokonainak zavaros szerelmi életéről, a csaló barátokról, a golfklub tagfelvételéről, s az éves bálról, amelyet az egyházközségi hölgyek terveznek.
A legszebb, hogy sem az őrnagy, sem Mrs. Ali nem akarnak igazából semmit, legkevésbé házasságot. Ők csak élni szeretnének: nem szánalmas öregekként, hanem önálló, épeszű emberekként - olvasni, sétálni a parton, teát venni és eladni, táncolni, létezni... A mindennapi élet azonban sokkal bonyolultabb a romantikus regényeknél. A könyv igazi szépirodalom: ahogy egy Austen-regényben sem csak az érdekel bennünket, mi fog történni, hanem az is, hogyan történik és hogyan írja meg mindezt a szerző, úgy a Pettigrew őrnagy utolsó csatájának is nagyon lehet szeretni már egyes mondatait is. Elképesztően sokszínű kötet: társadalomkritika, fanyar humor, tökéletesen angol, mégis modern hangulat, az angol klasszikus elbeszélésmód legjobb hagyományainak követése, a nemzedéki ellentétek és a finoman jelenlévő rasszizmus témájának megcsillantása mind jellemzi - elképesztően sokat markol, de sikerül is megtartania mindezt a tartalmat. Számomra eddig az év legjobb olvasmánya: de tartok tőle, hogy decemberre is az marad.
Európa, 2014
Az Európának ismét sikerült olyan borítót terveznie, amely egy egész évre elriasztott egy pazarul mulatságos és húsba vágóan igaz könyvtől... A török írónő kisregénye eredetileg 2002-ben jelent meg (nem pedig 2011-ben, ahogy a belső címlap állítja), s - gondolom - azzal összefüggésben került tavaly az Európa programjába, hogy 2014 Könyvfesztiváljának Törökország volt a díszvendége. Már megjelenésekor kiszúrtam, de sztereotípiákkal teli fedele (fez, teve, félhold, kávé, vízipipa, hastáncosnő...) annyira komolytalan volt, hogy csak felbosszantottam magam rajta. Nos, sokadszorra derül ki, hogy rémületesen sznob vagyok: azonnal haza kellett volna vinnem a könyvecskét, mert azóta is szeretettel olvasgatnám újra és újra.
Most ugyanis egycsapásra megkedveltem, beleolvasás címén már a második fejezetig jutottam benne, mire rájöttem, hogy ki is kellene fizetnem. S kaptam benne egy csipetnyi majdnem-kortárs Törökországot, amelynek a borító közhelyeihez az égegyadta világon semmi köze. Egy felvilágosult, európai mintára élő és működő, általában elégedettséggel eltöltő, mégis sok szempontból elmaradott, a hagyományhoz, előítélethez, butasághoz húzó, s időnként nagyon szegény világ ez, ami Allah és a Korán emlegetését kivéve borzasztóan emlékeztet saját Magyarországomra... Miközben ugyanis a kötet egy-hat oldalas, első közelítésben fergetegesen, ironikusan, groteszken vagy épp romantikusan mulattató szösszeneteit olvasgattam, melyekben az elbeszélőnő gondolatjátékban különböző életutakat képzel el magának, attól függően, kihez is ment hozzá - egyre többször és többször ismertem rá a saját életem, a saját jelenem figuráira és fintoraira, előítéleteire és embereire, sőt, néha még magamra is. Mi történne, ha egy költő felesége lennék? És ha egy roma csávóé? Ha asztalosé, nyugdíjasé, börtönőré vagy épp egy sorsüldözött férfié? Hányféle női sors létezik? Hogyan romolhat el minden, ami jó? És hogyan okozhat váratlan meglepetést az, ha a sorsunk mégis jóra fordul?
Gyermektelenség és kéretlen gyermekáldás, béke egy pipogya férj mellett és uralkodás egy pipogya férjen, falusi és városi sorsok, rajongások és remények, katasztrófák és megalkuvások: sok-sok életút forog együtt a könyv kaleidoszkópjában, lehet rajtuk nevetni és sírni, komolyan venni őket és átlapozni felettük... Nekem mindenesetre lett egy új török regénykedvencem.
Göncöl, 2014
Kisebb kihagyás után újabb kötettel gazdagodott a Göncöl Kiadó francia nyelvű világirodalmi sorozata. (A sorozatnak még mindig nincs neve, csak én kereszteltem el...) Ez az újabb, fogásra könnyű, tartalomra nézve súlyos regény magyar nyelven kiadott könyvekben szinte feldolgozatlan témával vet számot: az ír sorssal.
Bővebben: a könyvben az írek 20. századi politikai és fegyveres küzdelmeiről, sokszoros meghasonlásáról és az új évezred elején megkötött törékeny békéjéről kaphatunk átfogó képet. Mindez azonban nem valamiféle lineáris, didaktikus meséből bontakozik ki, hanem egy nagyon is emberi sors, életút mozaikképeiből. A főszereplő, Tyrone Meehan ugyanis egész életében színjátékra kényszerül. Az IRA szimpatizánsa és tagja lesz, mert nem választhat mást. Hőssé válik, mert nem tehet mást. Politikai fogolyként erősebben áll ellen bármely társánál, mert ezt kell tennie. Ezután azonban a britek besúgójává lesz, mert nem tudja elhárítani a zsarolást. Végül, 2006-ban, túl mindenen, egy hosszú életen, sok jó és rossz döntésen, miután hivatalosan már lezárult az ír konfliktus, társai számára világossá válik egykori besúgó volta. Így aztán Tyrone nem tehet mást, elhúzódik a szülőházába, elkezdi papírra vetni az emlékeit, miérteket keresve - miközben várja, hogy megöljék...
A lírai, mégis cselekményes és fordulatos regény újra és újra képes meglepni. Miközben az első perctől kezdve tudjuk (látszólag) a történet végét, új és új részletek formálják az elképzeléseinket, új és új fényben láttatva hősiesség és gyávaság, felelősség és árulás, küzdelem és megalkuvás mibenlétét. Megérte a harc? És ha igen, mit ért el? Van-e különbség erőszak és erőszak között? Megszabadulhatunk-e a bűneinktől? Megbízhatunk-e a zsarolóinkban? És a barátainkban? Ebben a történetben semmi sem egyszerű, mindennek két arca van és minden kitalálhatatlan: nincsenek jó döntések, annál több a tévedés. A könyv különlegessége, hogy szerzője nem ír, hanem francia: Chalandon újságíróként éveken át kísérte figyelemmel a polgárháború eseményeit, így aztán mindent tud a történelemről - ám nem ez érdekli. Könyve, melyet azoknak dedikált, "akik egy árulót szerettek", nem véletlenül nyerte el a Francia Akadémia regény nagydíját. Megríkat és elgondolkodtat. Amúgy férfiasan.
Könyvmolyképző, 2014
Nagyon nehéz erről a könyvről írni úgy, hogy már tudom a végét. Pontosabban, hogy tudom, nincsen vége. Mivel ez a tény megnehezíti a tisztánlátásom, gyorsan elmondom, aztán, remélem, sikerül írnom arról is, ami jó a regényben.
Tehát, különösebb spoilerek nélkül közölnöm kell minden leendő olvasóval, hogy ez nem egy krimi, hanem legfeljebb egy fél. Elképesztően ostoba üzleti fogásnak tartom egy első kötet ilyetén kiadását, én legalább is hatalmasat csalódtam, amikor a könyv a nyomozás felénél véget ért. (Kérem, senki ne hivatkozzon arra, hogy a kötetbeli eset elkövetői közül több is megbűnhődött ebben a fél-végben, csupa olyanról van szó ugyanis, akikről már a könyv elején lehetett tudni, hogy bűnösek...) Mivel hírek szerint a folytatás (értsd a történet második fele) csak 2015 karácsonyára várható, egyszerűen becsapva érzem magam... Tudom, mindezen érzés semmivé lesz egy év múlva, de ez azt is jelenti, hogy bőven ráértem volna a könyvet elolvasni, egyáltalán foglalkozni vele, még vagy 11 hónapig. Semmi kifogásom az ellen, ha a krimi tisztes befejezése után egy kérdés nyitva marad, s átvezetődik a sorozat következő részére. De a Leányrablás Budapesten úgy viselkedik, mintha a Tíz kicsi néger az ötödik haláleset után véget érne egy Folyt. köv. felirattal. (Amivel persze nem lenne semmi baj, ha egy Tíz kicsi néger I. feliratú könyvet tartanék a kezemben, ahogyan itt is lehetett volna jelezni, hogy ez nem egyszerűen egy sorozat, hanem egy bűntényfejtés első része...) Nos, erről ennyit.
Ha viszont magát a regény(darabo)t nézem, akkor ez egy olvasmányos történelmi krimi nem túlzottan nagy terjedelmű titokkal, ám annál több korjelző mesketével. A főszereplő nyomozó, a különleges nyomorékság és nőgyűlölő modor jellemezte báró igazán sokat ígérő Sherlock Holmes-klón. A könyv szövege kellemes, s szórakoztató a sok "valódi" szereplő és helyszín beépítése a történetbe. Azt azonban muszáj megjegyeznem, hogy időnként éktelenül szóvirágos, sőt, túlmagyarázott a szöveg. Baráth Katalin monarchiás krimijeinek a hatása alól nyilván nehéz szabadulni, de ez még az írónő könyveibe is sok volna. Például: "agyvelejének lusta iszapszörnye feldolgozta a hallottakat", vagy "végre leesett neki a papírkoronás" (ami csinos, ámde értelmetlen mű-idióma, hisz az eredeti, s jóval későbbi tantusszal ellentétben a papírkoronás esni se tud, csak úgy lelibeg, s főképp, kapcsolást sem produkál...). Egyszóval ami tetszett: a történet csavarásai, a két főhős - a báró és Mili -, továbbá az alapötlet. Ami viszont nem tetszett: a nyelv és stílus, s a félbevágás. Ettől függetlenül várom a befejezést.
Európa, 1968
Ehhez a csodálatos romantikus regényhez sosem jutottam volna el, ha nincsenek filmek. A 19. századi ausztrál irodalom klasszikusából ugyanis 1983-ban igazán kiváló minisorozatot forgattak, amely meggyőzött arról, hogy feltétlenül el kell olvasnom a könyvet. Marcus Clarke (1846-1881) könyve olyan jelentős hazája irodalomtörténetében, hogy "az ausztrál Nyomorultaknak" is szokták nevezni. Ahogyan Victor Hugo, úgy az eredetileg újságírással foglalkozó Clarke is generációk szemléletét formálta regényének az emberi jóérzésre és részvétre apelláló tematikájával: s közben ő is mintát teremtett arra, milyen is a(z ausztrál) romantikus nagyregény.
Történetének főhőse, a fiatal angol arisztokrata, Richard Devine, akit igaztalanul gyilkossággal és rablással vádolnak meg. Mivel egy rettenetes családi titok miatt nem fedheti fel sem az alibijét, sem a nevét, Rufus Dawes néven a Van Diemen-földre deportálják. A regény ennek a lélekben mindig sorsa és társai fölé emelkedő, ám a borzalmak összes stációját megjáró embernek a sorsán keresztül mutatja be, milyen célt tévesztett, emberhez méltatlan és szégyenletes korának büntetőgyakorlata, amely a kicsi és a nagy bűnösöket is az ausztráliai brit gyarmatokra küldi, nem egyszer életfogytiglan. (Azért be kell vallani, bár ugyanazt jelenti, a regény eredeti angol címe, a For the Term of His Natural Life, súlyosabban és elegánsabban hangzik.)
Clarke, aki komoly kutatásokat végzett regénye anyagához, nem egyszer el is tér könyve szorosan vett történetétől, hogy szinte publicisztikai stílusban rajzoljon körképet a fegyencek szenvedéséről. Ugyanakkor nagyon erősek a jelenetei: a fejezetek között sokszor hosszú hónapok vagy évek telnek el, a szöveg mégis ráérősen építkezik, sokszor, egy-egy éles vágás után több lapon át is meghagyva az olvasóban a kérdést - vajon mi is történt végül, hogy is zárult az előző epizód. Rufus Dawes mintegy tizenkilenc évi szenvedése más szereplők történetével kapcsolódik össze: az embertelen büntetőtelepet humánosan vezetni kívánó Vickers őrnagy és családja, a megalkuvó Frere kapitány, a bátorságát alkoholizmusa miatt elfecsérlő North tiszteletes vagy épp az őrült fegyenc, Gabbett sorsát is megismerhetjük párhuzamosan, nem is beszélve egy ál-Devine-ról, aki Angliában tűnik fel... A fegyencek szörnyű élete, a kannibalizmus, a gyilkosságok, a brutalitás és a folyamatos szökési kísérletek bemutatása mellett a kor társadalmáról is alapos rajzot kapunk.
Különös módon azonban a regény nem tartalmaz feloldást (legfeljebb transzcendenst, égit), a vége ugyanis tragikus. Ezt a titokleleplezést fontosnak tartom, mivel furamód ahány film, színdarab stb. csak készült a műből, mind boldogan ért véget. Clarke maga is felülbírálta magát: amikor 1870-72 között folyóiratban, 1874-ben pedig könyvformában is megjelent regényét végre Amerikában is kiadták, átírta a zárást, s néhány pozitívabb fejezetet illesztett hozzá az ausztrál aranyláz hátterét felhasználva. Az általam látott 1983-as minisorozat, amely egyébként az utolsó részig elképesztően hű a regényhez, teljes jeleneteket, szövegrészeket pontosan adva vissza az eredeti műből, épp ezt az aranyláz ötletet vitte még tovább, s kerekített végül nemcsak pozitív, de arányos és logikus boldog véget a történetnek. (Ellentétben például az 1927-es, híres némafilm megható, de teljesen logikátlan happy endjével.)
 |
| DVD-n a sorozat: de eBook App is készült belőle |
Mind a könyvet, mind az ausztrál (magyar szinkronnal rendelkező, kiváló szereplőgárdájú) minisorozatot bátran ajánlom mindenkinek. Abból, hogy az ötből ez a leghosszabb vélemény mára, talán látszik, mennyire felkavaróan szépnek találtam a művet.
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
