Szinte felfoghatatlan számomra, hogy a blogom nemsokára tizenkét éves lesz. Egy tucat év: gyerekben az már kamasz, házasságban nikkellakodalom, érettségi találkozóban pedig a harmadik... Ám legalább ilyen felfoghatatlan az is, hogy a blog már két éve volt tízéves: bár a matematika törvényeiből ez logikusan következik. Nekem mégis olyan, mintha most lett volna 2020 eleje.

Sok blogszerzői kompromisszummal telt az elmúlt két év: volt, amiről lemondtam, volt, amit halasztottam, volt, amit később váltottam valóra és volt, amit még mindig készítek. Ami viszont a legjobban hiányzott, és csak nemrég döbbentem rá, hogy még mindig nem posztoltam: kedvenc filmszínészeim teljes listája. 2020 bizakodó kezdete után betört az életünkbe a járvány. Az efölötti friss megdöbbenés közepette, márciusban véglegesítettem Tíz férfiról című ünnepi bejegyzésem, amelyben tíz kedvenc filmszínészemet soroltam fel. A folytatásra Újabb tíz férfiról címmel októberig kellett várni. Utána azonban szinte egyáltalán nem volt időm blogot írni, így a befejező rész publikálása elmaradt - mostig. Pedig például joggal feltehető lett volna a kérdés: hol vannak a színésznők?

A két előző lista első négy szereplője

Persze azt is tudom, hogy egy ilyen lista annyira szubjektív, hogy amekkora töprengést okoz végiggondolt, aprólékos, mérlegelt összeállítása nekem, olyan pillanatnyi lehet az átfutása a blogomat olvasással megtisztelő érdeklődők részéről. Végül is kit érdekel igazán rajtam kívül, hogy a sok-sok klasszikus, aranykori nagy színész közül épp én épp kiket kedvelek nagyon?

Ám itt egyrészt belép szokásos, ám mindig igaz magyarázatom: blogomat részben (korábbi) magamnak írom, aki erről vagy arról a számára rajongottan fontos dologról nem vagy alig talált valamit magyarul a neten. Másrészt az, hogy tudom, én mennyire élvezem, amikor más kedvenclistáin (pl. itt) ismerősökre találok, reményt ad, hátha más is örül majd ennek a felsorolásnak.

Még öt férfi szerepel alább: azok a nagy színészek, akik esetében remény sincsen arra, hogy valamennyi filmjüket (mint az első lista tíz szereplőjét), vagy a legtöbb filmjüket (mint a második lista tíz színészéét) megismerjem és megszeressem: vagy azért, mert olyan sok, számomra elérhetetlen munkájuk van (pl. némafilmek), hogy a kísérlet reménytelen, vagy, mert bizonyos filmjeiket ismerem, de mégsem tudom szeretni, másokat viszont nagyon kedvelek. Legkedvesebb színészeim harmincas listáján azonban feltétlenül helyük van. Eddig tizenhat aranykori színész szerepelt, s négy kortárs sztár: hozzájuk most még négy (majdnem) klasszikus és egy mai színész csatlakozik. Azután pedig következnek a nők, szintén hasonló rendben, öten.

Gary Cooper
(1901-1961)
Talán a leglenyűgözőbb a filmsztárok közül, akiket valaha is megkedveltem. Kétszeres Oscar-díjas, harminchat éves pályáján több mint száztíz filmmel. Elképesztően vonzó és szexis férfi, aki akkor is jelenség a filmvásznon, ha csak szégyenlősen elmosolyodik: mégis olyan tudatos színész, akit a Sztanyiszlavszkij-módszer tanulmányozóinak ajánlottak mintaképül. 190 centiméternél magasabb, robusztus úriember, aki mégsem félt sebezhető, gyáva, durcás, szórakozott vagy gyerekes alakot formálni egyes szerepeiből, amelyek épp ettől váltak zseniálissá. Gyakran úgy emlegetik, mint aki csak önmagát adta a kamerák előtt. Pedig olyan sokféle volt filmen, s mégis mindig annyira magától értetődő és természetes, hogy ezt csakis a mély és csak részben ösztönös mesterségbeli tudásnak köszönhette. Iszonyú hitelesen játszott, pontosan tudta, mit szeret a kamera, bámulatosan rugalmas arcáról leolvasható volt minden érzelem. Filmen mindig kortalanul fiatal maradt, azt pedig, hogy bátor ember volt, bizonyítja legjobb alakítása története a Délidőben.

Glenn Ford
(1916-2006)
Több mint félévszázados színészi pályáját megkapóan ártatlan tekintetű, finom vonású kölyökarccal kezdte, s összetéveszthetetlen, kissé kemény, kissé cinikus karakterarccal fejezte be. Játszott megingathatatlan erkölcsű ifjú írót és gyenge jellemű, de őszintén szerelmes fiatalembert, megfáradt uniós katonatisztet és férfit, aki elmenekült Alamóból, hidegháborús kémet és fedett kormányügynököt, átkozott gazembert és nemes főhőst. Főszereplésével készült el az eredeti 3:10 to Yuma és a Váltságdíj, s amióta a Ford-változatokat ismerem, töprengek rajta, képesek voltak-e legalább mást mutatni a remake-ek, ha jobbat nem is. Amivel pedig mindenképpen beírta magát a filmtörténetbe, a Blackboard Jungle igazságkereső, hősiesen átlagember tanára, s a Gilda különös főszereplője. Az 1946-os, titokzatos Charles Vidor-film bátor szerelmi háromszögével Ford, Rita Hayworth és George Macready karakterei között olyasmit mutatott, amin ma is van mit gondolkodni. Glenn Ford pedig talán sosem volt olyan magabiztosan tehetséges és izgalmas, mint a Gildában.

John Garfield
(1913-1952)
Filmen volt bokszoló és hegedűművész, elátkozott szabadsághős és cinikus kalandor, megváltásra váró gengszter és tökéletes noir-nyomozó. De leginkább olyan mozikban lehetett találkozni vele, amelyekben egy alantas származású fiatalembert ártatlanul bűnténnyel vádolnak és börtönbe zárják. Alacsony termetével, széles arcával, félszeg mosolyával, már fiatalon barázdált homlokával, a zakóból kilógó csontos csuklóival arra született, hogy olyan karaktereket elevenítsen meg, akiket becsapott a sors, kirekesztett a társadalom, s akik akkor is agresszióval reagálnak, ha szeretet árad feléjük, s akkor is, ha utolsó percükig kihasználják és megalázzák őket. Így tudott az egyetlen igazi Frank Chambers lenni A postás mindig kétszer csengetben, s a Kertész Mihály-féle Tengeri farkas főszereplőjévé válni. Messze sokoldalúbb színész volt azonban: elképzelhetetlen nélküle az Úri becsületszó, s utolsó filmje mutatja, milyen modern művészként emlékezhetnénk ma rá, ha a mccarthyzmus boszorkányüldözése ártatlanul tönkre nem teszi az életét.

Heath Ledger
(1979-2008)
Ő az a színész, akit a legnehezebb volt feltenni bármilyen kedvenc-listámra. Az egyetlen a felsoroltak közül, aki akkor halt meg, amikor már felnőtt ember voltam, mégsem állt mögötte teljes pálya. Az egyetlen, aki alig húsz filmet tudott leforgatni, ezek közül is kettőt már posztumusz mutattak be. Az egyetlen, aki szinte egyidős volt velem: és mégsem él már. A legkésőbb született minden listámon. Az, akit semmilyen akkurátus rangsorban nem tudok elhelyezni, mert az élők között lenne a helye, mégis halott. De nem maradhat ki. Nemcsak a hátborzongató Jokerért elnyert Oscar-díja miatt. Nemcsak azért, mert az ő alakítása nélkül A hazafi, vagy a Szörnyek keringője nem lehetne az a film, ami. Nemcsak azért, mert meg tudta újítani a tini- (10 dolog, amit utálok benned), a kaland- (Lovagregény, A gyávaság tollai) és a köpenyes-kardos filmet (Casanova) is. Hanem a Brokeback Mountainért. Még csak 26 éves volt, amikor ezt a szerepet eljátszotta, igazából pályája elején tartott. Elképzelni sem lehet, mit vitt magával. Vajon emlékszünk rá eléggé?

Denzel Washington
(*1954)
Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy Denzel Washington ennyire jó színész. Kétszeres Oscar-díjas, tízszeres Oscar-díj-jelölt. Háromszoros Golden Globe-díjas, tizenegyszeres Golden Globe-jelölt. A tíz fekete Oscar-díjas színész egyike. Egész művészgenerációk mentora és példaképe, rendező, producer és színésztanár, Shakespeare-színész és akciósztár. Hívő keresztény, őszintén jótékonykodó közszereplő, boldog férj, négygyermekes családapa. Nincs olyan filmszerepe Az 54. hadtesttől a Végszükségig, a Kiképzéstől A csontemberig, A mandzsúriai jelölttől a Déjà Vuig, a Macbethtől a Kényszerleszállásig, A védelmezőtől A Pelikán-ügyiratig, Az utolsó esélytől a Philadelphiáig, és még hosszan lehetne sorolni, ami ne lenne inspiráló, lenyűgöző vagy felejthetetlen. Mindemellett mindmáig jóképű, elegáns, stílusos, van humora, s számos színésztárs szerint is igazi barát és jó ember. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer korunk legnagyobb színészei között tartják majd számon: akkor is, amikor már nem lesz szokás külön halmazt nyitni a legfontosabb fekete színészeknek.

Olivia De Havilland
(1916-2020)
Az amerikai mozi koronázatlan királynője, a klasszikus filmes aranykor utolsó élő tanúja, a 104. életévét is megérő Olivia De Havilland egyértelműen és vitathatatlanul a kedvenc filmszínésznőm, immár több mint harminc éve, s valószínűleg az is marad mindörökké. Ő az Elfújta a szél legendás Melanie-ja, az Errol Flynn-kalandfilmek gyönyörű hölgye, Lady Marian, Arabella Bishop és Elizabeth Custer. De ő a Kígyóverem az őrület határáig kergetett főhősnője, Henry James Washington Square-jének Catherine Slopere, a Max Reinhardt rendezte Szentivánéji álom Hermiája, a Libel kételkedő felesége, a The Proud Rebel bátor, kőkemény, mégis csupa szeretet Linnettje, a Nő csapdában és a Hush... Hush, Sweet Charlotte borzongató történeteinek főszereplője. Kétszeres Oscar-díjas, kétszeres Golden Globe-díjas, igazi nagy sztár. Emellett vonzó, bölcs és szerény magánember volt, bátor és szókimondó művész, hűséges barát. Még nőként is vonz finom eleganciája, kecsessége, megdöbbent váratlanul mély, szépen artikulált, híresen összetéveszthetetlen hangja. Számomra ő az ideális filmszínésznő, a tökéletes filmcsilag, Hollywood értékeinek a megtestesítője. Nagyon hiányzik a mai világból.

Marilyn Monroe
(1926-1962)
Sokan gondolják azt, hogy Marilyn Monroe nem volt jó színésznő. Hogy csak férfi-vágyálmok tárgyának, pin-up girlnek,  szexszimbólumnak kellene tartani. Hogy inkább volt különleges hangú énekesnő és született fotómodell, mint tehetséges művész. Én azonban másképp gondolom. Sokáig tartott, míg sikerült elválasztanom a Niagara-maszkot (a mézszőke hajjal, sápadt arccal, vérvörös ajkakkal és az anyajeggyel), vagy a Hogyan fogjunk milliomost? rövidlátó, gyerekesen pötyögő Polájának butaságát, meg a  tudatos és szorgalmas művészt, aki e maszkokat viselte. Keményen dolgoztam rajta, hogy a Hétévi vágyakozás szoknya-lebbentése, a Szeressünk! kebelkelletése, a Kallódó emberek kiszolgáltatottá kövérítő, meggymintás ruhája ne takarják el előlem a talpraesett, önironikus, nagyszájú, bár néha sajnos naivul romantikus és kiszolgáltatott embert, aki Marilyn Monroe, a színésznő lehetett. Ma már tudom úgy nézni a Van, aki forrón szeretit, a Buszmegállót, a River of No Returnt, hogy nem a Marilyn-jelenséget látom, hanem egy remek színész zseniális alakításait. Másnak is sikerülhet.

Jean Peters
(1926-2000)
Ugyanabban az évben született, mint Marilyn Monroe, de ő két nap híján hetvennégy évet élt. Ugyanaz a Howard Hughes udvarolt neki, mint Gene Tierney-nek, de ő hozzá is ment, és feladta a pályáját ezért a házasságért. Ugyanúgy angoltanárnak készült, mint Olivia De Havilland, de a hollywoodi aranykor egyik legizgalmasabb sztárja lett belőle. Karrierje kilenc évig sem tartott, leforgatott filmjeinek száma a húszat sem éri el, mégis beírta a nevét a filmtörténelembe. Tyrone Power nagyszerű filmjében, a Captain from Castile-ben debütált, második mozijában, a Deep Watersben pedig Dana Andrews volt a partnere. A Niagarában Marilyn Monroe ragadozó, szőke szexszimbólum-karakterének visszafogott, barna, átlagnős ellentétét játszotta, a Vickiben vagy a Pickup on South Streetben azonban ő volt a végzet asszonya. Filmen mindig más volt: fekete, vörös, szőke, barna, csendes, vad, ártatlan, kallódó, szegény és luxusnő, veszélyes és megváltó. A magánéletben hihetetlenül póztalan ember volt, megbízható, igaz barát, önfeláldozó partner, intelligens nő pengeéles elmével és nagy szívvel.

Gene Tierney
(1920-1991)
Ő az elátkozott királykisasszony, akit senki sem mentett meg. A negyvenes-ötvenes évek egyik legkülönlegesebb színésznője volt, törékeny jelenség, tehetséges művész és Oscar-jelölt. Brooklyni születése ellenére büszke déli szépségként debütált a mozivásznon, de később játszott végzet asszonyát, bájos bennszülött lányt, menekülő orosz balerinát, missziós ápolónőt, pszichopata feleséget. Tökéletesen filmre illő párt alkotott Dana Andrewszal (ötször), Tyrone Powerrel (háromszor), Humphrey Bogarttal, Randolph Scott-tal, Glenn Forddal, Cornel Wilde-dal. Rendezte őt John Ford, Fritz Lang, Otto Preminger és Kertész Mihály. 1943-ban azonban süket, vak, értelmi fogyatékos lánya született, mivel a terhesség időszaka alatt egy felelőtlen rajongójától elkapta a rubeolát. Ez az élmény tönkretette az életét, a lelki egészségét és a karrierjét. (Tragédiája tükröződik Agatha Christie A kristálytükör meghasadt című regényében.) Ám az is maradandó, amit mindennek ellenére létrehozott, szája szélén finom, keserű ráncokkal.

Sandra Bullock
(*1964)
Azt hiszem, az Aludj csak, én álmodommal és A hálózat csapdájábannal kezdődött. Egyszer csak elkezdtem rajongani Sandra Bullockért, és bár klasszikusfilm-mániákus akkori önmagamnak nem is tudtam megmagyarázni, mi is tetszik nekem egy ennyire ízig-vérig modern színésznőn, lassanként már nem volt olyan filmje, amit ne láttam volna. A fiatalságomhoz hozzátartozik Lenina Huxley, amint Jólét!-et kíván, Annie, amint vadul vezet, Gracie Hart, amint éppen itt suhan, Lucy Kelson a vadmacskaszerű perec-projekttel és Sarah, amint úgy vetkőzteti le egy kocsmaasztalon Ben/Ben Afflecket, hogy megváltoztatja az életét. S akárhányszor megnézném a Női szerveket, a Nász-ajánlatot, vagy a Ház a tónált, mert számomra a szerelmes filmek és a romantikus komédiák egyet jelentenek a színésznővel. Van azonban egy másik Sandra Bullock is: a Ha ölni kell-ből, a Kísérleti gyilkosságból, a Gravitációból ismerős, akivel el lehet jutni A szív bajnokaihoz és a Megbocsáthatatlanhoz. Okos, kemény, céltudatos művész, filmes, producer: mondanivalóval és nagy adag tehetséggel. A kedvencem.

Linkek
Kedvenceim képtára
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról