Azóta lelkesedem Orczy Emma bárónő Vörös Pimperneléért, amióta réges-régen, egy szegedi pinceantikváriumban a kezembe került a
The Scarlet Pimpernel friss, 1990-es magyar fordítása. 260 Ft-ot fizettem érte 1997 júliusában. Azóta a Rakéta kiadta kötet már megkopott és megviselődött, de még mindig becsben tartott darabja a könyvtáramnak
Orczy Emma hosszú élete során tizenegy regényt írt a hőséről. Emellett kiadott róla két elbeszéléskötetet, írt két könyvet az őséről és egyet a leszármazottjáról. A sorozat tiszteletbeli tagja még egy konzervatív szemléletű esszékötet, a The Scarlet Pimpernel Looks at the World, ez azonban sokkal inkább szól arról, miként látta 1933-ban Orczy Emma a világot, mint Sir Percyről, nem csoda hát, hogy ma legfeljebb az érdekessége jelenti az értékét. Egészen másképp érzek azonban a regényekkel és elbeszélésekkel kapcsolatban: ezeket ma is olvashatónak, sőt, olvasandónak érzem, vagyis - rajongok értük.
Sajnos magyar nyelven mindössze négy Pimpernel-regény látott napvilágot, továbbá a Sir Percy huszadik századi leszármazottját a Trianon utáni Erdélybe utaztató ötödik kötet. Így rajongásomnak sokáig gátat vetett, hogy a teljes Pimpernel-korpuszt csak angolul lehetett megismerni. Ebben a ötrészes posztsorozatban azonban szeretném a Vörös Pimpernel valamennyi kalandját bemutatni, hiszen a magyarra át nem ültetett történetek között is találtam igazi nagy kedvenceket.
Orczy Emma munkássága és a Pimpernel-saga
Orczy Emma 1903-ban teremtette meg hősét egy színdarabban. Ez kezdetben nem aratott átütő sikert, de éveken át műsoron maradt, s mire 1905-ben megtörtént a West End-i bemutatója, már jelentős volt a rajongótábora. Erre alapozva sikerült végre Orczynak megjelentetnie első Pimpernel-regényét, az 1905-ös
The Scarlet Pimpernelt (amely magyarul minden fordításban
A Vörös Pimpernel címen ismert, bár filmváltozatát keresztelték már
A skarlát virágnak is), amelynek megírása megelőzte ugyan a színdarabváltozatot, ám mindeddig nem talált kiadóra. Most viszont azonnal bestsellerré vált.
A hatalmas siker villámgyorsan folytatásokat eredményezett. 1906-ban megszületett az I Will Repay (Megfizetek), 1908-ban a The Elusive Pimpernel (Az okos Pimpernel), s a sor megkoronázásaként 1913-ban az Eldorado. Ezek a regények tökéletesen érthetőek és olvashatóak voltak önállóan is, bármilyen sorrendben, mégis egymásba fűződtek. Szoros összetartozásukat az is mutatta, hogy időrendjük folyamatos volt, s a szereplők néha visszautaltak egy-egy korábbi kötet kalandjaira vagy szereplőire (bár a korábbi regények izgalmas megoldásait nem fecsegték el). 1913-ban azonban Orczy előállt a The Laughing Cavalier-val, amely Sir Percy egy ősének 17. századi kalandjait beszélte el. Kíváncsi vagyok, ekkoriban gondolt-e arra, hogy Diogenesnek, az első Sir Percynek is szentel három-négy egybefűzött regényt. Mindenesetre, ha valamikor be szerette volna fejezni az eredeti Pimpernel-sagát, itt volt rá a lehetősége, hisz az Eldorado bizonyos szempontból alkalmas volt erre.
 |
Fred Terry, az 1903-as Sir Percy
|
Végül mégsem élt vele. Továbbra is érdekelte a hőse, s 1917-ben a
Lord Tony's Wife című regényben először írt meg olyan történetet, amely beilleszthető volt a korábbi időrendbe, jelesül a
The Elusive Pimpernel után, de az
Eldorado elé. A későbbiekben ennek a technikának a segítségével bővíthette tovább kedvére a sorozatát, hiszen mindig nyílt alkalom elmesélni egy-egy közbeeső kalandot. 1919-ben e technikával kapcsolt a kronológiába tizenegy novellát és elbeszélést, amelyek a
The League of the Scarlet Pimpernel című kötetben láttak napvilágot. 1920-ban a
The First Sir Percyvel ismét elkalandozott a 17. századba, folytatva a
The Laughing Cavalier-t. 1922-ben azonban megint visszatért az eredeti és egyetlen Vörös Pimpernelhez: és úgy döntött, lezárja kalandozásait. Ehhez a méltó teret és időpillanatot a forradalmi kormányzat bukása biztosította: a
The Triumph of the Scarlet Pimpernel újabb, ezúttal kronológiailag utolsó diadalt hozott a hősnek.
Orczy azonban, bár ismét megtehette volna, ezúttal sem búcsúzott el Sir Percytől. Az 1924-es Pimpernel and Rosemary (Pimpernel Erdélyben, egy 20. századi sztori) után végleg a Nagy Francia Forradalom idején kalandozó hőse felé fordult. 1927-ben kiadta a Sir Percy Hits Back című regényt (Sir Percy visszaüt), amelyet aztán sorra követett az Adventures of the Scarlet Pimpernel című, nyolc történetet tartalmazó elbeszélésgyűjtemény (1929), majd négy újabb regény, az A Child of the Revolution (1932), a The Way of the Scarlet Pimpernel (1933), a Sir Percy Leads the Band (1936) és a Mam'zelle Guillotine (1940). 1924 után tehát nem írt már ősökről, sem utódokról, csak és kizárólag a valódi Pimpernelt ajándékozta meg újabb és újabb lebilincselő kalandokkal, amelyek a korábbi könyvek közé ékelődve, 1792 és 1794 között, változatos időpontokban játszódtak. Orczy negyvenéves volt, amikor könyvben megteremtette hősét, s hetvenöt, amikor utolsó regényét kiadta róla.
 |
Douglas Sills az 1997-es musicalben
|
Természetesen
Orczy Emma számos más művet is írt, rendkívül termékeny szerző volt. Első regénye, a
The Emperor's Candlesticks (
Ferenc József gyertyatartói) harmincnégy éves korában, 1899-ben jelent meg, utolsó kötete, a
The Will-O'-The-Wisp 1947-ben, halála évében. A történelmi és kalandregény műfajában olyan sikerkönyvek kapcsolódtak a nevéhez, mint az
In Mary's Reign (
Összekuszált fonat, 1901), a
Beau Brocade (1907), az
Unto Cæsar (
Adjátok meg... / Isten és a császár, 1914), a
Leatherface (1916), vagy a
The Honourable Jim (
Jim úrfi, 1924). S akkor még nem esett szó detektívtörténeteiről és meséiről. Egyik történelmi kötetében, a
The Uncrowned Kingben (1935) a megszöktetett XVII. Lajos leszármazottjának életét mutatta be, vagyis lazán kapcsolódott az
Eldorado című Pimpernel-regényhez, de Sir Percy vagy bármely utóda már nem tűnt fel a történetben. Több művében foglalkozott a magyar történelemmel, szerepeltetett magyar hősöket. A legfontosabb ilyen (a
Pimpernel and Rosemary mellett) az
A Bride of the Plains (1915), amelyet Kossuth Lajos emlékének ajánlott. E "magyar érzelmű" műveiben azonban sajnos kissé didaktikusan politizál is, amit persze a könyvek keletkezési évét nézve nem is lehet csodálni.
Bár Orczynak számos pompás könyve van, történelmi munkái közül egyértelműen a Pimpernel-saga a legkiemelkedőbb. S nemcsak a legendás, szemléletformáló, sokaknak mintaadó első regény, hanem a jól sikerült folytatások is, amelyek témájuk szempontjából már ismerős világban járva a maguk óvatos-konzervatív módján kísérleteztek is, például újfajta cselekményszövéssel, hőskezeléssel, terjedelmi és szerkesztési megoldásokkal.
The Scarlet Pimpernel (1905)
A sorozat bemutatása után ebben a bejegyzésben az ősműről esik még szó, amellyel minden elkezdődött. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy erről a könyvről egyrészt nem tudok eleget beszélni, másrészt viszont már írtam róla a blogon 2011-ben. Ez utóbbi írás, A Vörös Pimpernel - modern magyar mítosz ma is tükrözi a véleményemet, így az alábbiakban csak néhány utóbb eszembe ötlött, nem igazán összefésült gondolatot szeretnék rögzíteni. Mivel ez a könyv nagyon ismert, a leírás több spoilert tartalmaz.
A cselekmény - unásig ismert. 1792 szeptemberében vagyunk. Augusztusban a forradalmi Franciaországban végleg megszűnt a királyság, megtörtént a mérsékelt köztársaságpártiak, a girondiak hatalomátvétele. A francia hadsereg a valmy-i csatában megállította a porosz-osztrák előrenyomulást. Bekövetkezett a szeptemberi vérengzés, megkezdődtek a kivégzések. Egy csapat angol, nemesi származású fiatalember, a Vörös Pimpernel Szövetsége kivégzésre ítélt embereket menekít a forradalmi Párizsból és Franciaországból, át a csatornán, Nagy-Britannia békességébe: férfiakat, nőket, gyerekeket.
A franciák szeretnék megállítani a vakmerő és sikeres mentőakciókat. Megérkezik Londonba Armand Chauvelin, a francia kormány teljhatalmú megbízottja, akinek fő feladata a Vörös Pimpernel személyazonosságának megállapítása, hogy következő franciaországi akciójakor lecsaphassanak rá és kivégezhessék. Chauvelin megzsarolja a társasági élet csillagát, Lady Marguerite Blakeney-t, hogy kémkedjen azok után a fiatal arisztokraták után, akik Chauvelin biztos tudomása szerint tagjai a Szövetségnek. Ha hasznos információt nyújt, azzal megmentheti elfogott bátyja, Armand St. Just életét. Ha ellenáll, azzal guillotine alá küldi a testvérét. Marguerite lomha észjárású és közönyös férjétől, a piperkőc Sir Percy Blakeney-től sem remélhet segítséget, így végül átad Chauvelinnek egy töredékinformációt, s ezzel közvetve hozzásegíti, hogy a Pimpernel nyomába szegődhessen. A Vörös Pimpernel azonban nem más, mint a valójában bátor és okos Sir Percy. Amikor Marguerite rájön, hogy a férjét árulta el Chauvelinnek, barátjuk, Sir Andrew segítségével maga is átkel a csatornán, hogy megmenthesse Percyt.
Tanúja annak, miként menekül meg a férje némi burnót segítségével, amikor Chauvelin először el akarja fogni a fogadóban, majd követi a Pimpernelt üldöző franciákat a tengerpartra, hogy figyelmeztethesse Sir Percyt a rá és a szökevényekre, köztük Armand-ra leső veszedelemre. Elfogják azonban, s nem menekülne meg, ha a másodjára is felsült Chauvelin, aki a szökevényeknek csak hűlt helyét találja, nem hagyná ideiglenesen magára a franciák által bosszúból megvert zsidó szekeres társaságában. Utóbbi volt az, aki korábban a partra vezette a francia katonákat, de a Pimpernelt nem tudta előteremteni nekik. Míg Chauvelin harmadjára is teljesen rossz helyen kutatja a bátor hőst, Marguerite rájön, az események közben érthetetlen módon el nem menekülő, öreg, gyáva és megalázott szekeres valójában Sir Percy egy újabb álruhában, aki azért maradt mindvégig mellette, hogy a szökevények után őt is megmentse. Mindent eltűrt a franciáktól, hogy kiszabadíthassa a feleségét: ám ez azt is jelenti, hogy mindvégig karnyújtásnyira volt Chauvelintől, az mégis elszalasztotta a lehetőséget az elfogására.
Az újra egymásra találó, s minden félreértésüket tisztázó házaspár boldogan hajózik hazafelé Sir Percy hajója, a Day Dream fedélzetén, Chauvelint pedig soha többé nem látja senki Londonban...
- a regény főhőse, akiről még sok szó esik majd, igazi, nagy találmány. Izgalmasan kétarcú szereplő, aki sokat köszönhet annak, hogy félig-meddig színpadra született. Van-e hálásabb szerep egy hősalkatú színésznek, mint ha végletesen, harsányan, szellemesen komédiázhat és nevetségessé teheti önmagát egy langaléta, lassú észjárású piperkőc szerepében, tudva, hogy mindez nem rombolja az imázsát, hiszen a közönség a következő pillanatban férfias, rettenthetetlen, önfeláldozó kalandhősként és romantikus szerelmesként is látni fogja? Ez a kettősség teszi filmen is hálás szereppé Blakeney alakját.
Emellett azonban még sok különféle lehetőség rejtőzik Sir Percyben. Például többszörös titokzatosságot hordoz magában. Vajon miként hatott rá édesanyja elmebaja, apja boldogtalansága, s az, hogy élete nagy részét külföldön töltötte? Mi mindent tanult utazásain? Miként tett szert arra a képességre, hogy az álcázás mestere legyen? Feszültséggel teli a szerelme rajza is. Önmagában különös és izgalmas, hogy a regénybeli párkapcsolat már rég túl van az udvarláson-ismerkedésen. Vajon hány olyan romantikus történet van, amelynek női és férfi főhősével egy szétesőben lévő házasság romjai között, az elhidegülés mélypontján találkozhatunk először? Egyáltalán: hány romantikus kalandhős él házasságban története kezdetekor?
Percyt sokféle szerepben mutatja be a sorozat első regénye. Pimpernelként például látszik, hogy kiváló szervező, olyan ideális vezér, akire felnéznek a Liga tagjai, akinek kérdés nélkül engedelmeskedik számos más bátor fiatalember, s akit társai nemcsak elfogadnak, de - méltán - idealizálnak is. Percy nagy játékos: nemcsak mint álcázóművész és az üresfejű dandy pimasz alakítója, de mint kockázatot vállaló, tervező, teremtő elme is. Minden szituációra van legalább három mesterterve, ezért a szavára joggal lehet adni. Ugyanakkor minél nagyobb, váratlanabb a veszély, annál nyugodtabban tervezi át a már megtervezettet, s annál nagyobb hidegvérrel vállal újabb kockázatokat. Ifjúkora ellenére azonban meglepően felelősségteljes: a regények Sir Percyje sosem kockáztatja mások életét, csak és kizárólag a sajátját. Sem könnyelműség, sem heves érzelmek, sem lelkes forrófejűség nem jellemzi, mint a barátait: mindig higgadt, és a legrosszabb helyzetben is megőrzi a humorérzékét. Eközben mély és erős érzelmek dúlnak benne, ám Lord Tonyval vagy Sir Andrew-val ellentétben ezeket csak ritkán mutatja ki, idegenek előtt pedig soha.
Vagyis nemcsak két maszkja van (a lusta Sir Percival Blakeney baronet és az épp soros álruhájához tartozó szerep öregasszonytól a gárdatisztig), hanem három: a valódi Sir Percy látszólag olyan erős, nyugodt, hallgatag férfi, amilyenekkel telve vannak a korabeli angol regények, e mögött az álarc mögött viszont Marguerite-hez illően büszke, kalandos és szenvedélyes ember. (Egy későbbi regényben majdnem megfojtja Chauvelint, amikor az arra célozgat, miként bántaná Marguerite-ot: de percekkel később higgadtan elnézést kér, majd a ruhafodrokról kezd csevegésbe - és Chauvelinnek soha többé nem sikerül kihoznia a sodrából...)
- a regény elején bosszantóan érthetetlen, s ezért megfejtésre vár, a regény végén pedig meglepően modern, ideális kapcsolattá válik (s minden későbbi történetben is az marad).
A házasság megkötésekor mindkét fél némiképpen meglepő döntést hoz, s azután egészen mást kap, mint amire számít. Blakeney polgárlányt, színésznőt és külföldit vesz feleségül, s cseppet sem érdekli, mások mit szólnak a döntéséhez. Marguerite-ot a legtöbb film és adaptáció olyasvalakinek ábrázolja, aki mély érzelmekkel viseltetik a férje iránt már megismerkedésükkor. Orczy Emma regénye azonban ellenkezőleg, olyat merészel, ami ritka a románcokban: Marguerite bevallja benne Sir Percynek (igaz, akkor már telve szerelemmel), hogy amikor elfogadta a házassági ajánlatát, még nem volt igazán szerelmes bele. Inkább az foglalkoztatta, hogy egy gazdag, jó külsejű, befolyásos angol arisztokrata figyelme fordult felé, aki egyértelműen halálosan szerette őt. A házasság kezdetekor tehát Percy szerelmes, a felesége azonban valójában nem. Mire azonban megkezdődik a regény, a két fél szinte teljesen eltávolodott egymástól, az érzelmek pedig - látszólag - felcserélődtek: Marguerite eseng a férje szerelméért és imádja őt, Percy azonban udvarias, de hideg, sőt, olykor szinte gyűlölettel teli iránta.
Az előzményeket csak visszatekintésből tudhatjuk meg. A cselekmény információi szerint Sir Percy Blakeney 1792-ben huszonnyolc éves, s már egy éve házas. Feleségét, az 1792-ben huszonöt éves Marguerite St. Justöt három évvel korábban pillantja meg Párizsban, amikor épp keleti útjára van indulóban, de sosem felejti el. Amikor 1790-ben visszatér Európába, őszintén és hevesen udvarolni kezd neki, 1791 őszén pedig feleségül veszi. Egy nappal az esküvőjük után úgy értesül, hogy Marguerite okozta St. Cyr márki és családjának vesztét. Percy megkérdezi a feleségétől, igaz-e a hír: s bár nem kér magyarázatot, de elvárná azt. Marguerite azonban kacéran és büszkén mindössze arra kéri, hogy maradjon hozzá lojális magyarázat nélkül. Amikor Percy erre a becsületét kockáztató, szolgai alárendelődésre nem képes, Marguerite rövid időre sértetten visszaköltözik a bátyjához. Váratlanul rájön azonban, hogy valójában nagyon is szereti a férjét. Mindaddig úgy gondolta, a rang, a vagyon, a szép jövő a legvonzóbb Percy-ben, s a tudat, hogy a férfi emésztően szerelmes belé. Amint azonban elhagyta őt, egyértelművé válik számára, hogy szüksége van rá, hogy már nem csak próbálja szeretni, hanem a legteljesebb mértékig szerelmes belé. Visszatér hát a férje oldalára, ám már nem tudja helyrehozni a bizalom elveszését: s ettől kezdve valójában idegenekként élnek egymás mellett.
A házasság képe pontosan a regény közepén, a 16. fejezetben válik teljessé, amelyben Marguerite a férjéhez fordul, hogy megmenthesse a bátyját. Ekkor jön rá, hogy a férje még mindig szereti őt, Percy pedig ekkor tudja meg azt az igazságot, amit Marguerite egy éve nem mondott el neki. Bár nincsenek tudatában, de igazából ettől az elhallgatásokkal teli, mégis őszinte pillanattól kezdődik a házasságuk megújulása. Percy elindul, hogy megmentse Armand-t, Marguerite pedig, amint rájön, hogy a férje a Pimpernel, elindul, hogy megmentse Percyt. Marguerite eddig is fontos, cselekvő személy volt a könyvben, ellentétben a kalandregény-hagyomány megmentésre várakozó, bajba jutott, passzív hősnőivel. A regény utolsó fejezeteiben azonban kifejezetten bizonyítja, hogy valóban okos, bátor és önfeláldozó ember, vagyis méltó párja és női tükörképe a férjének. A történet végére a két ember között már nincsenek titkok és félreértések, s egy feltűnően modern házasság veszi kezdetét, amelyben a felek egyenrangúak a megértésben, a döntések terén, a vidám cinkosságban, sőt, még a világ előtti színjátékban is. Hiszen Marguerite élvezettel játszik rá a társaság számára érthetetlen helyzetre, vagyis hogy miként képes "Európa legokosabb asszonya" hűségesen ragaszkodni kínosan lomha észjárású, álomszuszék, piperkőc férjéhez. Az, hogy Orczy Emma egyenlő félként ábrázolja könyve szerelmespárjának férfi- és nőtagját, bizonyos szempontból meglepő, hiszen az írónő a viktoriánus kor gyermeke volt, s konzervatív világlátása műveiből is tükröződik. Marguerite és Percy mégis társakként, nem pedig a korban hagyományos, de sajnos a sztereotípiák szintjén még napjainkban is élő alá-fölérendeltségi viszonyban élnek házasságukban. Talán nem nagyon bulváros, ha azt gondolom, Orczy ebben az egy tekintetben korát megelőző szemléletét nagyban formálhatta, hogy ő maga is boldog, erős és kiegyensúlyozott szerelmi házasságban élt művészférjével, akivel többször is együtt dolgoztak.
- nem tökéletesen azonos. Kezdve azzal, hogy bár Albert, a tökéletes inas (Major Tamás) szerint "
báró Orczy Emma regényében, A Vörös Pimpernel
ben van egy vandál jelenet: de nem ismertetem..." (
A tizedes meg a többiek, 1965), a könyvben, bár a Nagy Francia Forradalom idején játszódik, semmiféle tömegjelenet sem található (sem vandál, sem békés). A legtöbb szereplőt Lord Grenville, a külügyminiszter bálján képzelhetjük el, vagy a doveri Halászpihenő (
The Fisherman's Rest) ivójában, de a legtöbb jelenet páros vagy néhányszereplős, s nagyon sok a (nem véletlenül) színpadra termett, elképzelésre érdemes, szellemes párbeszéd. A mű tehát sokkal kevésbé akciódús, mint a sorozat későbbi tagjai.
A regény jóízűen és ráérősen, olykor anekdotikusan mesél a forradalom koráról, s rögtön a dolgok közepébe vág. Az első fejezet azonnal a Vörös Pimpernel egy legendás hőstettét idézi fel, amikor gárdakapitánynak öltözve lovagolt ki szakaszával Párizsból, elvileg a Pimpernel üldözésére, katonái pedig egytől egyig kimenekített francia arisztokraták voltak. Majd azonnal tanúi leszünk egy újabb huszárvágásának, amikor öregasszonynak öltözve csempész ki a kocsiján három francia arisztokratát Párizsból. Sir Percy az álcázás mestere, s ezeket a trükkjeit sok későbbi adaptáció is megidézi. A regénybeli harmadik álruhát, a zsidó szekeresét azonban még soha, semmilyen színházi vagy hangosfilmes feldolgozásban nem mutatták be. (Az első, 1917-es némafilmben még valószínűleg szerepelt, de ez a mű nem maradt fenn.) Az eltérés jó oka lehetett a sztereotípiák elkerülése 1934-ben, amikor Leslie Howarddal elkészült az első filmváltozat, ám ez a remek mozi később olyan nagy hatással volt az újabb adaptációkra (beleértve még az egyébként álruhával operáló musical utolsó jelenetét is), hogy azok inkább átvették az új - a regényhez egyáltalán nem hű, s Percyt az eredetinél ügyetlenebb szerepbe kényszerítő, bár heroikus - befejezést, semhogy megpróbálkozzanak az eredeti utolsó kalanddal, vagy bármi hasonlóval. Azaz egy olyan mentőakcióval, amelynek egyetlen pontján sem tűnik úgy, hogy a Pimpernel - veszített... (Ezzel a kérdéssel még foglalkozom itt, nemsokára.)
Érdekes probléma még, hogy kell-e, lehet-e és szabad-e tudni, amikor a regénybe belekezdünk, hogy Sir Percy maga a Pimpernel. Nos, lehet, hogy nagyot tévedek ebben, de szerintem mindhárom kérdésre igen a válasz. Tehát akik a mai olvasók közül arra panaszkodnak, hogy nem jó a kötet rejtélynek, mert ők már a harmadánál kitalálták, ki a Pimpernel, valószínűleg félreértik a sztori játékát. Véleményem szerint ugyanis a regény akkor mulatságos, hatásos és többértelmű, ha mi, olvasók eleve tudjuk, ki a Pimpernel, már az első perctől. Máskülönben miért érdekelne bennünket Sir Percy különös múltja, ha tényleg olyan szinte gyengeelméjű figura, amilyennek elsőre látszik? Ugyan miért szurkolnánk Marguerite-nak, hogy javuljon meg a házassága, álljon ki mellette a férje, találjon viszonzásra iránta való szerelme, ha Sir Percy csak annyi, amennyinek a 6. fejezetben, színre lépésekor tűnik? Mi lenne humoros Sir Percy rémes bökversén, ha nem az, hogy maga írta - magáról? Miért lenne mulatságos, hogy a Pimpernelt kereső Chauvelin nem talál mást a könyvtárban, csak a hortyogó Sir Percyt, ha még mindig nem értenénk, hogy ő a keresett Pimpernel és épp ott szunnyad a francia ügynöktől pár lépésre? S miért lenne vérbelien romantikus és elbűvölő a 16. fejezet szerelmes vitája, ha az ellentmondásosan, látszólag cinikusan, mégis meglepően szenvedélyesen viselkedő Sir Percy mindössze egy divatfi, egy
exquisite, egy
dandy, egy
fop, egy
nincompoop...?
Úgy gondolom, hogy a regényben nem azt kell olvasóként felfedeznünk, ki a Pimpernel: erre a kérdésre Marguerite keres választ, no meg Chauvelin, s az utóbbi a kutatás közben megszégyenül és pórul jár, előbbi viszont megtalálja a boldogságot. A mindentudó olvasóra töprengés helyett annak az élvezete vár, hogy végigszemlélje Sir Percy összes álarcait és színjátékait: igaz, ha végül, a zsidó álruhájával esetleg sikerül becsapni őt ideig-óráig (Orczy Emma nem véletlenül léptet fel itt két zsidó szekeres szereplőt, hogy egy kicsit elbizonytalanítson), annál jobb. A könyv első olvasói is nagy valószínűséggel eleve tudták a nagy rejtély megoldását, hiszen a színházi előadás híre, amelynek plakátjai és fotói semmilyen titkot nem csináltak a Pimpernel-Percy azonosságból, elérhetők voltak a sajtóban, s szerepeltek a könyv bevezető kampányában is. Az első papírfedeles kiadáson pedig már Sir Percy volt a borítóképen: nyilván nem azért, mert ő a legunalmasabb magas baronet Angliában. Ráadásul Sir Percyn kívül egyetlen olyan férfiszereplője sincsen a kötetnek, aki a Pimpernel lehetne: a Szövetség tagjairól (Andrew, Tony) azonnal kiderül, hogy ők csak tagok, Chauvelin nyilván nem önmagát üldözi, több férfi pedig nincs is a történetben... Tehát
A Vörös Pimpernelt olvasva nem a Pimpernel személyazonossága az, ami izgalmas és kérdéses, hanem a terve: az, hogy vajon hogyan akarja megmenekíteni Armand-t, mit tesz, amikor tervét elárulják, miként kovácsol újabbat, s végül hogyan menti meg a feleségét. Mert hogy végül sikerrel jár, az nem is kétséges. Különben nem ő volna a Vörös Pimpernel!
E posztsorozat következő részében a Pimpernel-sorozat következő öt regényéről lesz szó, köztük az Eldoradoról.
Linkek
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 2.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 3.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 4.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 5.
A Vörös Pimpernel és a költészet - Linkgyűjteménnyel
Megjegyzés: Az időrenddel kapcsolatos adatok a következő helyeken találhatók. A
6. fejezet szerint: Sir Percy a történetben 1-2 évvel innen van a harmincon, vagyis 28-29 éves. Nekem a 28 a rokonszenvesebb, mivel így utolsó történetében, 1794-ben lesz 30 esztendős. Kevés híján egy éve vette feleségül Marguerite-ot. A regény 1792 szeptemberében kezdődik, tehát ez a "kevés híján" 1791 őszét (októbert, novembert) sejteti a házasságkötés időpontjának. Házassága megkötésekor Marguerite 24 éves volt. Ez azt jelenti, hogy a cselekmény kezdetekor 25 éves. Ez az információ az
5. és
7. fejezetben szerepel. A
16. fejezet beszélgetéséből nagyon sok dolog kiderül: Percy és szerelme három vagy négy évvel a cselekmény kezdete előtt látták először egymást, egyetlen órára, Párizsban. Percy keleti útra indult, Marguerite már ekkor színészkedett, hiszen 18 éves kora óta szalonja volt Párizsban (lásd
7. fejezet). A dátumok alapján Percy 24-26, Marguerite 21-22 éves volt első találkozásukkor: Percy esetében már "szavaztam" a 25-re, Marguerite-nél pedig a 22-t választanám, vagyis, hogy a 3-4 éve történt első találkozás legyen három éve, mert így épp 1789-ben történik, de még a forradalom előtt. Amikor a cselekmény kezdete előtt két évvel, vagyis 1790-ben Percy visszatért Párizsba, udvarolni kezdett Marguerite-nak (későbbi, cinikus értékelése szerint "hónapokig a játékszere volt", vagyis az udvarlás hónapokig tartott), s végül 1791 őszén elvette. Ám már egy nappal az esküvő után megtudta, hogy felesége felel St. Cyr márki és családja vesztéért. A főszövegben leírt további családi információk is mind ebből a fejezetből ismerhetők meg. Megjegyzendő, hogy Orczy Emma fiának John Blakeney (!) írói néven megírt fiktív életrajzában, a
The Life and Exploits of the Scarlet Pimpernelben, amely 1938-ban jelent meg, Sir Percy születését 1760-ra tette. Ez azonban ellentétes a fenti, regénybeli információkkal. A saját posztjaimban ennek a könyvnek az adatait nem veszem figyelembe, de külön írni fogok róla, mert nagyon érdekes.
