A Vörös Pimpernel - modern magyar mítosz
A Vörös Pimpernelről bizonyára sokan hallottak már. Legendás történet egy legendás hősről: még azok is ismerik, akik egyetlen, az alapjául szolgáló könyvet sem olvastak vagy filmet sem láttak. A Vörös Pimpernel egyszerre jelent egy kis, szerény, piros mezei virágot és a valaha élt legnagyobb angol romantikus hősök egyikét. Pedig története nem nyúlik vissza a régmúltba, alig száz éves, s megalkotója sem Sir Walter Scott kortársa, sőt, még csak nem is "igazi" angol. A titokzatos hőst egy magyar származású bárónő, Orczy Emma találta ki.

A magyar

Báró Orczi Orczy Bódog és Szentegyedi és Czegei Wass Emma leánya, teljes nevén Orczy Emma Magdolna Rozália Mária Jozefa Borbála bárónő Magyarországon, Tarnaörsön született 1865-ben ízig-vérig magyar mágnáslánynak. Amikor azonban 1947-ben, szép, hosszú élet után Londonban elhunyt, inkább mint Baroness Emmuska Orczyra, a híres írónőre emlékeztek rá, aki megalkotta a halhatatlan figurát: a Vörös Pimpernelt. A két évszám között eltelt nyolcvankét év rengeteg életfordulatot tartogatott a bárónő számára.

Apja, aki a Nemzeti Színház intendánsaként, Liszt, Wagner, Gounod ismerőseként kortársaiénál szélesebb látókörrel rendelkezett, 1868-ban egy riasztó helyi parasztlázadás hatására elhagyta szűkebb pátriáját. A család Brüsszelbe, majd Párizsba költözött, 1873-ban pedig Orczy Emma megérkezett Angliába, hogy többé el se hagyja. Kiváló művészeti képzést kapott: kezdetben zenét tanult, a festészethez azonban nagyobb tehetsége volt, így tanulmányait a Heatherley School of Arton fejezte be. Pályája elején a Királyi Művészeti Akadémián is kiállították néhány művét, s a festészet ismertette össze későbbi férjével, Montague MacLean Barstow-val, egy fiatal rajzolóval is. A bárónő és a lelkész fia 1894-ben házasodott össze, később egy gyermekük született, John.

Bár 15 éves koráig Orczy Emma állítólag egyáltalán nem tanult meg angolul, a szűkös életkörülmények mégis az írói pályára vették rá: az olvasóközönség későbbi szerencséjére. Először mesekönyvet jelentetett meg Régi magyar tündérmesék (Old Hungarian Fairy Tales) címmel, férje illusztrációival 1895-ben (1), majd megszületett első regénye, a The Emperor's Candlesticks (nálunk jelentősen átdolgozva Ferenc József gyertyatartói címen adták ki, 1899), amely a század elején orosz anarchisták, cárpárti nemesek és hűséges kémnők között játszódó kalandos történelmi regény. Igazi nagy sikerét azonban A Vörös Pimpernellel érte el, amely először a színpadon debütált 1903-ban, ezután lett belőle regény, amely végleges formájában 1905-ben jelent meg. A siker megállíthatatlan volt: nemcsak új és új kiadások, színpadi felújítások következtek, hanem kereken tizenhat folytatáskötet is született. (2)

Az írónőnek élete végéig szinte minden évben megjelent egy-egy regénye vagy elbeszéléskötete (többnyire történelmi, kalandos tárgyúak), így összesen mintegy hatvanegy könyvet írt, melyeket több mint tizenöt nyelvre lefordítottak. A színdarabírással a húszas évekre már felhagyott, műveit azonban mások sorra színpadra, majd később filmre alkalmazták. A Vörös Pimpernelnek külön is rengeteg filmváltozata létezik, a legrégibb egy 1917-es némafilm, a legújabb pedig - jelenleg - a 2010-es japán változat.

Ám nemcsak a kalandirodalom érdekelte, detektívtörténeteket is írt. A Lady Molly-sztorik magyarul is megjelentek a század elején, amiről azonban ma is híres lehet, az az Öregember a sarokban figurája, akit Agatha Christie is megidéz a magyarul is olvasható Nr. 16 (Partners in Crime) című elbeszéléskötetében...

Orczy Emma gazdagon és boldogan, szép kort megérve hunyt el. Írói pályáját (és a Pimpernel sorozatot) fia folytatta John Blakeney (!) álnéven, történetei pedig ma is népszerűek, s új karriert futnak be a televízióban.

Vigyázat! Az alábbi és a következő részben spoilerek vannak!

A mítosz

Ami a mítoszt illeti, az páratlanul jól sikerült. A művelt, modern, gyarmatosító, beavatkozó birodalmi Anglia, amely olyan büszke volt históriájára, különállására, humánus történelemformálására, 1903-ban természetesen azonnal lelkesedni kezdett a Vörös Pimpernel sokértelmű alakjáért. Sir Percy Blakeney két méter magas, széles vállú, egyenes tartású, karcsú, táncos lábú, hihetetlenül gazdag, elegáns és világlátott angol arisztokrata, a régensherceg, a leendő IV. György kebelbarátja, a szalonok szellemdús központja, és az incroyable-divat (cél: a hihetetlen) szélsőséges megoldásainak kifinomult követője. Így maga a megtestesült tökély, a régensség korának férfiideálja. Helyesbítek: ő az angol férfiideál a huszadik század elején is, a divatfi, a gentleman, aki kis módosításokkal megállná a helyét Orczy Emma századában is.

Pontosabban - így lenne, ha nem jellemezné eközben Sir Percyt a szellemi restség, a lelki tunyaság. Ha nem lenne a tartása bágyadt, a hangja lassú és vontatott, az élcei könnyedek és üresek, s az egész férfi nem viselkedne úgy, mint egy precízen kitömött beszélő szalmabáb. Az üresfejű arisztokraták természetesen rajonganak érte, és minden alkalommal elszavaltatják vele halhatatlan versét is, mely Sir Percy költészetének csúcsait jelenti: "Keresik arra, keresik erre! / Hiába minden, nincsen semerre. / Tán a föld nyílt meg, hogy őt elnyelje - / Átkozott Vörös Pimpernelje". (3) Ami természetesen végtelenül mókás, tekintve, hogy Percy a Vörös Pimpernel.

A külföldről hazatért különc arisztokrata vagyonát, tehetségét és bátorságát a világ legtiszteletreméltóbb céljára használja fel: halálos veszélybe került franciákat menekít ki a forradalmi Franciaországból. 1792. augusztus 2-án (vagyis előrelátóan már nyolc nappal XVI. Lajos és a királyság csúfos bukása előtt...) kilenc merész angol főrendi ifjúval megalapítja baráti szövetségét, a Vörös Pimpernel Ligáját, s ettől kezdve heti-havi rendszerességgel szöktet át a Csatornán üldözött franciákat, mindig ötletesen, álruhásan, merészen és meglepően, s mindig sikeresen. A Liga később tizenkilenc főre bővül, ahol egy parancsol (tervez, kockáztat és utasít), a titokzatos Vörös Pimpernel, a tizenkilenc pedig hűen engedelmeskedik.

Az igazi angol hős cseppet sem gyáva vagy megalkuvó, épp ellenkezőleg. Ugyanakkor elítéli a felesleges vérengzést, a politikai játszmákat, a köztársaságot játszó demagógokat, vagyis mindazt, amiben Anglia és Franciaország eltért a 18. században: Sir Percy a békés angol gyep, a krikett és a tenisz, az állandóságot sugárzó lelkes királyhűség (egy olyan korban, amikor a király beteg és beszámíthatatlan!) világába szökteti át a francia arisztokratákat, akik közül persze nem egy hálátlanul fintorog majd az angol közvetlenségen, az angol ételeken vagy akár Sir Percy társaságbeli népszerűségén, ám pusztán ezért még nem fenyegeti a lenyakazás, megalázás veszélye. És olvasás közben úgy tűnik, mindez így van rendjén. Percy bátorsága csak még nagyobb, hogy időnként méltatlanokért, vagy legalább is ostobákért kockáztat, hiszen számára minden áldozat megmentése ugyanolyan fontos. A köztársaság hatalomvágyó percemberkéinek piszkos játszmái, s a terror pedig (főleg az 1793-94-es, vagyis a jakobinus időkben játszódó történetekben) egyértelműen elítélendő dolgok.

Más oldalról közelítve azonban természetesen lehetetlen fel nem ismerni azt a huszadik századi kényelmes, konzervatív brit szemléletet, amely szembeállítja egymással a köztársaságot és a királyságot, a "zavaros" demokratizmust és a hierarchikus társadalmi rendet, a Rosszat és az Ideálist. Ami persze a történelmi kép mesés, eszmei meghamisítása (a terror valóban borzasztó volt, de a jakobinus idők áldozatainak több mint nyolcvan százaléka a harmadik rend tagjai közül került ki, polgár, paraszt, értelmiségi volt, a teljes francia arisztokráciának pedig a forradalom legfeljebb két százalékát vonszolta guillotine alá hat év alatt!). De mégis mit kellene várni Orczy Emmától, a magyar bárónőtől, aki Nagy-Britanniában találta meg az ideális, konzervatív államot?

Szerencsére azonban ez A Vörös Pimpernelnek csak egyetlen vetülete, amiért szegény könyvet nem is adták ki nálunk újra 1945 és 1990 között, nem utolsósorban azért, mert a jellegzetes brit történelemszemlélet jellemezte (a brit történészek többsége ma is szinte csak a negatívumokat emeli ki a francia forradalom hatásai közül, igaz, a franciák is jóval visszafogottabbak már az értelmezésben, mint akár harminc éve).

Mitől modern?

Vigyázat! Ebben a részben spoilerek vannak!
E hosszadalmas bejegyzés címében a magyar mítosz mellett a modern jelző szerepelt. A fentebb írtak után talán meglepő, hogy véleményem szerint a Pimpernel-sorozat titka, hogy megelőzte a korát. A Vörös Pimpernel ugyan jóval lassabb tempójú, mint egy mai kalandregény (nem is csoda, lassan 110 évvel a hátán), mégis valamennyi olyan klisét tartalmazza, amiért az ember ma is szívesen olvas történelmi kalandsztorit: álruha, szökés, szerelem, kockázat, tévedés, kémkedés, gonosz terveiről monologizáló gonosz, sok irónia, sok humor és kellemesen ódon, hívogató angol levegő jellemzi. Ugyanakkor mégis eredeti, különleges a története a kétarcú főszereplővel, aki egyszerre a magát szórakozott ostobának tettető, vészhelyzetben látszólag unatkozó és ásítozó piperkőc Sir Percy és az álruhás, vakmerő, fortélyos Vörös Pimpernel (fontos, hogy Zorro ekkor még nem létezik, majd csak 1919-ben ír róla Johnston McCulley, vagyis eme kétarcúság Orczy Emma találmánya).

Nem rossz Marguerite, Európa legokosabb (és legszebb) asszonyának alakja sem, bár a "nő bajba keveri magát, de a férfi megmenti"-séma ismétlődése miatt Margot okosságát talán nem sikerül eléggé ábrázolni, inkább csak szellemes sziporkái vannak. Ami azonban - furcsa mód - igen jól működik, az a végletekig melodramatikus szerelmi viszony megörökítése az első, majd a kiegyensúlyozott bajtársi kapcsolaté a további könyvekben: Percy és Marguerite a tökéletes házaspár. Lehet, hogy ma már nem szokás olyasmit leírni egy szerelmes regényben sem, hogy a vágyakozó, de egymáshoz utat nem találó szerelmesek egymás kéznyomát csókolják meg a korláton, de ebben a végtelenül vadromantikus (másod-harmadromantikus írói) világban még ez is működik, ráadásul a regény ebben is más, mint a többi.

Hogy a történet mekkora találmány, arról, azt hiszem elegendő mértékben árulkodik a győri színház műsorán is nagy sikert elért musical, a számtalan filmfeldolgozás, közte a nálunk is sokak kedvencévé vált, Anthony Andrews, Jane Seymour, Ian McKellen főszereplésével készült 1982-es tévéfilm, vagy a nemrég DVD-n kiadott 1999-es BBC-minisorozat Richard E Grant főszereplésével. Leslie Howard (egy tökéletes Pimpernel, főképp, ami a modort illeti) 1934-ben játszotta el az angol hőst, majd 1941-ben, két évvel tragikus halála előtt a történet modernizált változatának Pimpernel Smith professzoraként mentett tudósokat, művészeket az Európa lerohanására készülő náci Németországból a Modern Pimpernel című filmben.

És valahol itt A Vörös Pimpernel történetének legmodernebb vetülete. A Pimpernel számára minden emberi élet értékes. Nincsenek szempontok egy ember megítélésében: ő mindenkit megment, akit csak tud, mindenkiért az életét adná. S ez jóval több, mint angol sport, játék a veszéllyel: ez már - könnyed, romantikus, de - életfilozófia. Nem csoda, hogy Blakeneynek el kell hidegülnie a feleségétől, amikor még úgy tudja, emberek halálért felelős. Nem csoda, hogy amikor Marguerite háromszor is elbukik ugyanazon a próbán - bátyjáért aggódva más, idegen embereket szolgáltat ki az ármánykodó Chauvelinnek, majd férjéért aggódva ismét másokat sodor veszélybe, köztük önmagát -, mindig ugyanabban hibázik: különbséget tesz emberek fontossága között.

A Pimpernel nem ilyen. Sokféleképpen lehet értelmezni az első regényben használt utolsó álruháját, de mégis érdekes, hogy Chauvelint és francia üldözőit nem hatalom- és becsvágyuknál fogva győzi le (ahogyan a filmváltozatokban szokta), hanem egyszerűen úgy, hogy zsidó szekeresnek öltözik. A francia katonák és hivatalnokok zsidóutálata, tudatos brutalitása mindennél inkább leleplezi, mekkora a különbség közöttük, a különbségtevők, és Sir Percy, az emberséges hős között, akinek a valódi zsidó szekeres is, akitől álruháját kapta, a szövetségese. S mivel a mese igazságos, a franciák természetesen elbuknak azért, amilyenek, s a Pimpernel ismét nyer.

Ami egyébként ezt a kis virágot illeti, módfelett nehezen illik a fent leírt pátoszos és jelentőségteljes dolgokhoz. Magyarul ugyanis a kiábrándító mezei tikszem névre hallgat.
Vagy - csak őt is félreismerjük, mint Sir Percyt.

(1) Kitérő a mesékről azoknak, akiket érdekel.
Érdekes, hogy az írónő - bár valójában csak hároméves koráig élt Magyarországon, így magyar tündérmeséken nyilván csak az általa ismert történeteket érthette -, hazája, az egzotikus, távoli, mégis szép Magyarország mesekincsének bemutatását tekintette első feladatának. Előszavában
Lúdanyó meséit és a Hófehérkét említette meg, mint saját élményeit, három mesét pedig (a Nefelejtset, A Rét törpéket és A bűvös macskát) legkorábbi emlékeinek nevezte. A könyv a mesék címét többnyire magyarul is tartalmazta.
Az
Uletka a kilencz törptéknél (!) egyszerre mutathatja Grimm, Bechstein meséi és az Ezeregyéjszaka hatását. A The Suitor of Prince Fire-fly egy szentjánosbogár-herceg kicsit kínai mesés, tündér-bogárvilágos története. E két mese később külön képeskönyvben is megjelent. A Rét törpe (lehet, hogy inkább két törpe, mivel a réten élnek, de ikrek...) rövid és furamód nagyon angolos tündérmese. A Tengeralatti szerelem vidám meserománc, sok-sok tengeri lénnyel, köztük Mr. (később Sir) Tintahallal. A Nefelejts bájos történet és igazi, szabályos mese, amely azzal kezdődik, hogy az aranyhalas csodató már nem Narcissa tündérlánynak énekli, hogy ő a legszebb a világon, hanem a húgocskájának, Nefelejcsnek... (Muszáj idéznem a verseket, mert olyan ismerősen zenélnek, szerintem mindenkinek, akihez beszélt már a gonosz mostoha tükre. "Goldfish, goldfish, tell me, where / Is the fairest of the fair?" És a válasz: "Of beauteous fairies 'neath the skies, / Princess Narcissa takes the prize." Végül ez lesz a vers a későbbiekben: "Although Narcissa very beauteous be, / Forget-me-not is fairer far than she." A bűvös macska ezeregyéjszakás mese, legalább is hangulata, témája alapján. A varázs bőr egy csodatévő nyúl és a bánatos favágó szép története. Az igazi meglepetés pedig a kötet utolsó meséje. Az Az már nem igaz! tényleg originál magyar népmese, alig különbözik az Illyés Gyula vagy Benedek Elek-begyűjtötte meseváltozatoktól, melyekben az okos fiúnak addig kell hazudoznia a király előtt, míg az fel nem kiált: hazudsz! ("Yes, your Majesty, that is why my father has just engaged your father to look after this pig!" - szól a fiú utolsó hazugsága angolul.)
Óriási élmény felfedezni ezeket a meséket, ha az ember egy picit is tud angolul, főleg, hogy az írónő férjének gyönyörű rajzai kísérik. Ritkaság kézbe venni az Athenaeum kiadásában az 1898-as magyar változatot Régi tündérmesék, újra elmondja báró Orczy Emma címmel. De még jobb tudni, hogy az érdekes történetek megírásán túl legalább egy igazi magyar mesét Orczy Emma ismertetett meg az angolokkal.
(2) A folytatásokról lásd a bibliográfiát.
Nálunk mindössze négy kötet jelent meg, a
Megfizetek (I Will Repay, 1906, az első folytatás), Az okos Pimpernel (The Elusive Pimpernel, 1908, a második folytatás), a Sir Percy visszaüt (Sir Percy Hits Back, 1927, a tizedik folytatás) és a Pimpernel Erdélyben (Pimpernel and Rosemary, 1924, a kilencedik folytatás, amely a Vörös Pimpernel egy leszármazottjáról szóló, modern, magyar-erdélyi vonatkozású történet).
(3) Megszállottak ebben a kitérőben eldönthetik, nekik melyik fordítás tetszik.
Ez Gineverné Győry Ilonáé
:
Keresik arra, keresik erre!
Hiába minden, nincsen semerre.
Tán a föld nyílt meg, hogy őt elnyelje -
Átkozott Vörös Pimpernelje!
Ez Borbély Sándoré:
Keresik arra, keresik erre!
Hiába minden. Nincsen semerre.
Tán bizony a föld nyelte el?
Ármányos Vörös Pimpernel!
Ez pedig N. Kiss Zsuzsáé:
Bottal üthetjük a nyomát;
Hajkurásszák a franciák:
Pokolra szállt? vagy mennybe fel?
Fránya, illanó Pimpernel.
És ez az eredeti:
They seek him here, they seek him there,
those Frenchies seek him everywhere.
Is he in Heaven? Is he in Hell?
That dammed elusive Pimpernel!
4 Responses
  1. Olyan aranyos írás, kedvem lenne mégis megszeretni a könyvet :) de nagyon idegesített, az asszony okosságát talán valóban nem sikerült ábrázolni, a könyv meg szinte róla szólt inkább.


  2. Örülök, hogy tetszett.
    A Pimpernelhez hangulat kell: én sokkal jobban szeretem, amióta sikerült a régi fordításban hozzájutni, amely kissé gördülékenyebb. (Nem tudom például, hogy Borbás Mária új változatában miért lett Percy férfias, ugyanakkor elegáns káromkodásgyűjteményéből gyakorlatilag minden helyen annyi, hogy A patvarba! stb.) De valószínűleg ez csak sznobéria részemről: hiszen nekem már az új fordításban is kedves könyvemmé vált a regény.:)
    Köszönöm az olvasást!


  3. Csak bele kell néznem a régi fordításba akkor, nagyon érdekel az a káromkodásgyűjtemény.=) Valahogy nem lettem Borbás Mária rajongója egyébként, pedig mindenki azt mondta, Jane Austent csakis tőle, de a poros nyomába nem ért szerintem Szenczinek, és hát lehet, hogy ez rám nézve vérciki, de az egyik mondata nekem olyan zavaros volt, hogy kikerestem a neten az angol szövegből, a többit meg már olvastam, akitől épp bent volt a könyvtárban.


  4. Borbás Máriát nem csodálom kritikátlanul (lásd fenn), de az Austenről mondottakkal most részben egyet értek.
    Persze nem kell elfogadnod...

    Borbás Máriától csak A klastrom titka és az Értelem és érzelem olvasható magyarul, mivel más Austent nem fordított. Ezeket szerintem elég nehéz összevetni Szenczi Miklós Büszkeség és balítélet fordításával, mert az eredeti könyvek szövege is sokkal körmönfontabb, bonyolultabb szerintem, különösen a kibeszélős-ironikus Klastromé, mint amilyen az egyszerűen anekdotikus Büszkeség.
    Könnyű viszont összevetni a véleményem szerint olvashatatlan, teljesen történetközpontú Ulpiusos fordításokkal (az Értelem Sillár Emőke, a Klastrom Latorre Ágnes munkája, csak ennél a kiadónál jelentek meg), amelyek képtelenek visszaadni bármit is Austenből, a regényszövegek jellegzetes, sokat utánzott stílusából. Azt hiszem, ennek oka nem a fordítók kisebb tehetsége, hanem az a rettenetes sietség, amivel ezek a fordítások készülhettek.
    Ugyanígy nem cserélném le A mansfieldi kastély Réz Ádám-féle fordítását az Ulpiusos Simonyi Ágnesére, sem a Csanak Dóra-féle Emmát és a Róna Ilona-féle Meggyőző érveket (ugyanez a fordítás futott a Tartózkodó érzelem címen is) Tomori Gábor két Ulpiusos kísérletére.
    Becsületszóra nem Ulpius-utálatból, hanem mert nem jók: nem véletlen, hogy ezeket a regényeket a jó fordításban 5-10 kiadásban lehet kapni különböző kiadóknál az Európa régi kiadásaitól a Palatinuson át a Laziig, míg az új, elsietett magyarítások csak az Ulpiusnál vannak (úgy gondolom, egyszerűen a jogdíj miatt születtek ezek az új változatok, hogy az Ulpius életműkiadása tejes legyen, az újrafordítóknak sem lehetett ez túl inspiráló, tették a dolgukat, ezt szerintem a Loósz Vera-féle Büszkeségbe belelapozva te is lemérheted...).

    A Lazi két könyv újrafordítására kényszerült rá, pont a két Borbás-félére. A Klastromot Barcza Gerda, az Értelemet Béresi Csilla magyarította újra (tavaly és tavalyelőtt jelentek meg): ezek jobbak az Ulpiusosoknál, előnyük, hogy mindkét fordítónő számos korabeli, korban közeli mű magyar változatát készítette már (Barcza Gerda pl. Henry Jamest, bár ezt sokan kritizálták, Austen-rövideket, Charlotte Brontet, Béresi Csilla igen sokoldalú és kicsit nehezen szabadult a Klastromnál Borbás Máriától, de neki is vannak klasszikus fordításai korábbról). Nem vagyok sznob: ha valaki ezeket olvassa először, lehet, hogy jobban megszereti, mint a Borbás-félét, mert ez az első élménye. Ezek is igen jók szerintem, csak valahogy olyan feleslegesek: tele a bolt a Borbás Mária-félével, s nem érzek nagy "minőségi" különbséget.

    Szóval én Jane Austent csakis Borbás Máriától, Réz Ádámtól, Róna Ilonától, Csanak Dórától és természetesen Szenczi Miklóstól olvasnék - azt hiszem, így mondanám.:)