2017. október 24., kedd
Mostanában valahogyan ismét rám talált a reneszánsz. S ezúttal nem Botticelli karcsú, izmos szőke istennői vagy Leonardo titokzatos mosolyú, androgün alakjai képében - hanem szóban, szövegben, irodalomban. A következő hetekben rövid könyvajánló sorozat lesz majd olvasható itt a blogon kedvenc reneszánsz remekíróimról, akik magukat nem szépírónak, hanem elméletadónak, esszéistának, filozófusnak tartották.
A sorozat első része három híres-neves utópiát gyűjt össze.
Morus Tamás: Utópia
Szent István Társulat, 2002
Fordította: Kardos Tibor
Thomas More (1478-1535) VIII. Henrik Angliájának egyik legizgalmasabb alakja volt: humanista jogász, ügyvéd, politikus, diplomata, s végül hat éven át a király lordkancellárja. Jó barátság fűzte Erasmushoz és más reneszánsz gondolkodókhoz, angol és latin nyelveken is írt költeményeket, s sokat foglalkozott a nők képzésének gondolatával, tekintve, hogy neki magának négy gyermeke közül három is leány volt, továbbá otthonában nevelt még három rokon hölgyet. Ők latin és görög nyelvet, természettudományt és csillagászatot is tanulhattak, s így a korban egyedülálló módon arra készítették fel őket, hogy méltó szellemi partnereivé válhassanak a művelt férfiaknak. Morus a lordkancellárságban is egyedülálló volt: személyében először került a tisztségbe nem nemesi származású és nem egyházi személy.
Mindig is érdekelte a teológia, sosem lépett azonban papi pályára - viszont jó katolikus maradt haláláig. Épp ezért izgalmas, hogy végül a római katolikus egyház is és az anglikán is szentté avatta. Miután ugyanis Henrik király elvált első, katolikus feleségétől, Aragóniai Katalintól, s hogy mindezt megtehesse, "kitalálta" az anglikán államegyházat, amelynek világi fejévé lett, addig őt mindenben támogató lordkancellárja szembefordult vele. Az új feleség, Boleyn Anna koronázásán már meg sem jelent, ám ekkor még csak Henrik haragját vonta a fejére. Amikor azonban megtagadta az eskü letételét a törvényre, amely meghatározta a trón új, protestáns öröklési rendjét, Morust börtönbe vetették, majd gyors per után felségsértésért halálra ítélték, s 1535. július 6-án lefejezték.
Szellemi munkássága és mártírhoz illő bátorságának híre azonban messze túlélte őt: ráadásul leghíresebb művének címével egy egész műfaj névadójává vált. A latin nyelven megírt Utópiát (teljes címén: A legtökéletesebb államformáról és az újonnan felfedezett Utópia szigetéről) 1516-ban jelentette meg latin nyelven (angolul csak halála után, 1551-ben adták ki először). A csevegő formában megírt könyvecske egy minden részletre kiterjedő utazói élménybeszámoló, pontosabban egy hivatalos jelentés formáját ölti magára, amelyben a Csupatűz Rafaelnek keresztelt főszereplő, állítása szerint Amerigo Vespucci útitársa, elbeszéli annak a csodás földnek a jellemzőit, amelyet nemrég meglátogatott. Seholországban minden remekül működik, s minden másképpen van, mint Angliában. A legjobb államban az igazság, a rend és a béke uralkodik, s miközben mi, olvasók mindent megtudhatunk a családól, jogról, munkáról, kereskedelemről, életmódról és utazásról, remélhetőleg elgondolkozunk azon, miért nem így működnek a mi országunkban a dolgok. Morus a műben még tisztelettel emlegeti Anglia győzhetetlen királyát, mégis, uralkodásának kritikáját nyújtja. Az Utópia azonban máig érvényes mondanivalóval bír, s ráadásul igazán élvezetes olvasmány.
A mű magyar fordításban először 1910-ben látott napvilágot Kelen Ferenc fordításában. Geréb László 1941-ben fordította le újra, munkája 1942-ben második kiadásban is megjelent. Klasszikus magyar szövegnek azonban Kardos Tiborét nevezném, amely 1943-ban született meg, s azóta számos, szövegében átdolgozott, modern kiadásban is megjelent (1949, 1963, 1974, 1989, 2002, 2011). Az én kedvencem a 2002-es kiadás.
Francis Bacon: Új Atlantisz - Novum Organum
Lazi, 2001
Fordította: Sarkady János, Csatlós János
Sir Francis Bacon (1561-1626) meghatározó politikusa volt a Tudor-kor második felének, I. Erzsébet angol királynő uralkodásának és a Jakab-kornak. A Cambridge-ben iskolázott nemesi származású fiatalember egész családja az udvarban szolgált: nagyapja VI. Edward király nevelője, apja Erzsébet főpecsétőre volt, maga Francis Bacon pedig először a királynő udvarában töltött be bírói tisztséget, majd I. Jakab lovaggá ütötte, s kinevezte főügyésznek. Később főpecsétőr, majd lordkancellár lett belőle: végül, nyolc évvel halála előtt grófi címet nyert, s Verulami Bacon lett belőle.
Függetlenül azonban fényes pályájától, nem volt kellemes ember: a szegény jogász udvari karrierje például akkor indult el igazán, amikor bátor és hazafiasnak feltüntetett pálfordulással Essex gróf, a királynő volt kegyence bizalmas támogatójából a forrófejű lord fővádlójává lépett elő, s teljes buzgalommal vett részt perében és elítéltetésében. Különös volt a házassága is: csak 45 éves korában vett el egy nála jóval fiatalabb, vagyonos hölgyet, s a kapcsolat igen hamar megromlott, főképpen a Bacon-ház óriási adósságai miatt. Bacon később elfordult a feleségétől, mivel az megcsalta őt - ugyanakkor egyes történészek szerint ő maga sem volt ideális férj, mivel talán inkább a saját neméhez vonzódott. Miután gróf lett, lassanként visszavonult az udvartól. Állítólag már csak tudományos kísérletei foglalkoztatták: egy emlékirat szerint úgy szerezte halálos tüdőgyulladását, hogy a mélyhűtéssel kísérletezett, vagyis azzal, valóban tovább eláll-e egy levágott tyúk, ha belülről jeges hóval tömik meg.
Bacon talán leghíresebb műve Új Atlantisz című utópiája, amellyel nemcsak lordkancellárként, de íróként is Morus Tamás nyomába lépett. A könyvecske útleírás formáját ölti magára: elbeszélője Peruból Kína és Japán felé hajózva rettenetes viharba kerül, amely ismeretlen, képzelt tájakra sodorja, egy különleges szigetre, amelyen egy - Bacon szerint ideális - ismeretlen ország létezik. Bacon már angol nyelven írta meg a The New Atlantist, s egyes kritikusai szerint egy új kontinens, Ausztrália létezését sejtette meg benne. Ám ha ez nincs is így feltétlenül, egy kalandosan izgalmas könyvet alkotott, amely útleírásként és regényként is igazán izgalmas olvasmány. Csak sajnos igen rövid: Baconnek ugyanis már nem volt ideje befejezni fantáziajátékát, ebben megakadályozta a halála. A mű 1627, első megjelenése óta mégis rendkívül népszerűvé vált, hiszen egyszerre szórakoztató fikció és okos filozófiai traktátus. Magyarul a Novum Organummal szokás egybekötni, Bacon 1620-ban kiadott, eredetileg latinul írt, nagy bölcseleti munkájával (pontosabban annak első részével), amelyben a gondolkodás új módszerét igyekszik bemutatni rövid gondolatok formájában. Ezért is kapta a mű az Aforizmák a természet magyarázatáról és az ember uralmáról címet.
A Novum Organum még nem teljes magyar fordításban először 1885-ben látott napvilágot Balogh Ármin fordításában. Az Új Atlantiszt 1976-ban Bodor András fordította le. A két mű klasszikus magyar szövegének azonban az először 1954-ben, másodjára 1995-ben, végül 2001-ben, közös kötetben megjelenteket nevezném: így az Új Atlantiszt Sarkady János, a Novum Organumot pedig Csatlós János magyar változatában ajánlanám. Az én kedvencem a 2001-es kiadás.
Tommaso Campanella: A Napváros - Vitás kérdések a legjobb köztársaságról
Lazi, 2002
Fordította: Sallay Géza
Két angol filozófus és utópiaszerző után következik egy olasz: Bacon kortársa, Tommaso Campanella (1568-1639) ugyanis Calabriában született. Az eredetileg Giovanni Domenico névre keresztelt fiatalember igazi csodagyerek volt: bár írástudatlan parasztszülőktől származott, már fiatalon felfigyeltek rá. 14 évesen belépett a domonkos rendbe, s felvette a Tommaso nevet akkori mintaképe, Aquinói Szent Tamás után. Teológiát és filozófiát tanult, többek közt Nápolyban, s huszonévesen írta első, nagy sikerű teológiai munkáit. Ám a korban eretneknek tartott tanok, többek közt az asztrológia tanulmányozása már ekkor is nagyon érdekelte, majd Cosenzában, az ottani egyetemen Bernardino Telesio tanítványául szegődött, aki elfordult az arisztotelészi alapokon megalkotott skolasztikától és az empirizmus elsődlegességét hirdette.
Ekkor kezdődött Campanella vesszőfutása, amelynek eredményeképpen élete nagy részét különböző börtönökben töltötte. 1594-ben Padovában ugyanis letartóztatta az inkvizíció: a római Szent Hivatal elé idézték, vizsgálták, kikérdezték, s 1597-ig egy kolostorba zárták. Amikor végül kiszabadult, s újra taníthatott és dolgozhatott volna, 1599-ben Nápolyban ismét letartóztatták: ezúttal a spanyol király vádolta felségsértéssel, s azzal hogy összeesküvést szőtt az uralkodó meggyilkolására. Campanellát huszonhét évig tartották börtönben, nyolc alkalommal is rettenetesen megkínozták, s egy alkalommal csak úgy menekült meg az azonnali kivégzéstől, hogy őrültnek tettette magát, s ennek bizonyítására magára gyújtotta a celláját. Megnyomorodott és számos betegséget szerzett a különféle börtönerődökben: ettől függetlenül amikor csak engedték neki, dolgozott. Valamennyi jelentős filozófiai művét bebörtönzése alatt írta, így A Napváros című utópiáját is, olaszul 1602-ben, latinul 1613-14-ben. Még arra is jutott ideje, hogy egy 1616-os írásában védelmébe vegye Galileo Galileit. Végül 1626-ban VIII. Orbán pápa jóvoltából végre átkerülhetett a római inkvizíció kényelmesebb, formális börtönébe, ahonnan 1629-ben évjáradékkal szabadult, s azonnal a pápa udvartartásának tagja lett. Spanyol ellenfelei azonban nem adták fel, így végül 1634-ben Párizsba kellett menekülnie, ahol végre már tisztelettől övezve élte le további öt életévét.
A Napvárosban, amely 1623-ban, Frankfurtban jelent meg végül, Capanella egy ma már sok szempontból elfogadhatatlan, ám mégis meggyőzően egyéni és szuggesztív, ideális államot rajzol meg, amelyről egy ispotályos lovag és egy utazó genovai beszélgetéséből tudhatunk meg részleteket. A tökéletes egyenlőségre alapozott világban, ahol nincsen magántulajdon, a tudósok az irányítók, s a javakat a szükségletek szerint osztják el, esélye sincsen kivirulni olyan teljhatalmú, elnyomó abszolutizmusnak, amelynek maga Campanella egész életében ártatlan rabja volt.
A műnek összesen két fordítása létezik. Az első, úttörő magyar változatot Lányi Margit készítette Napállam címen 1942-ben. Klasszikusnak azonban Sallay Géza változatát nevezném, amely 1959-ben, 1970-ben, 1996-ban és 2002-ben jelent meg A Napváros címen, minden alkalommal egybekötve a Vitás kérdések a legjobb köztársaságról című munkával. Az én kedvencem a 2002-es kiadás.
Linkek
Reneszánsz remekírók 2. - Rotterdami Erasmus, a rettenthetetlen
Reneszánsz remekírók 3. - Illedelmes csevegések
Reneszánsz remekírók 4. - Humanista olvasmányok
A sorozat első része három híres-neves utópiát gyűjt össze.
Szent István Társulat, 2002
Fordította: Kardos Tibor
Thomas More (1478-1535) VIII. Henrik Angliájának egyik legizgalmasabb alakja volt: humanista jogász, ügyvéd, politikus, diplomata, s végül hat éven át a király lordkancellárja. Jó barátság fűzte Erasmushoz és más reneszánsz gondolkodókhoz, angol és latin nyelveken is írt költeményeket, s sokat foglalkozott a nők képzésének gondolatával, tekintve, hogy neki magának négy gyermeke közül három is leány volt, továbbá otthonában nevelt még három rokon hölgyet. Ők latin és görög nyelvet, természettudományt és csillagászatot is tanulhattak, s így a korban egyedülálló módon arra készítették fel őket, hogy méltó szellemi partnereivé válhassanak a művelt férfiaknak. Morus a lordkancellárságban is egyedülálló volt: személyében először került a tisztségbe nem nemesi származású és nem egyházi személy.
Mindig is érdekelte a teológia, sosem lépett azonban papi pályára - viszont jó katolikus maradt haláláig. Épp ezért izgalmas, hogy végül a római katolikus egyház is és az anglikán is szentté avatta. Miután ugyanis Henrik király elvált első, katolikus feleségétől, Aragóniai Katalintól, s hogy mindezt megtehesse, "kitalálta" az anglikán államegyházat, amelynek világi fejévé lett, addig őt mindenben támogató lordkancellárja szembefordult vele. Az új feleség, Boleyn Anna koronázásán már meg sem jelent, ám ekkor még csak Henrik haragját vonta a fejére. Amikor azonban megtagadta az eskü letételét a törvényre, amely meghatározta a trón új, protestáns öröklési rendjét, Morust börtönbe vetették, majd gyors per után felségsértésért halálra ítélték, s 1535. július 6-án lefejezték.
Szellemi munkássága és mártírhoz illő bátorságának híre azonban messze túlélte őt: ráadásul leghíresebb művének címével egy egész műfaj névadójává vált. A latin nyelven megírt Utópiát (teljes címén: A legtökéletesebb államformáról és az újonnan felfedezett Utópia szigetéről) 1516-ban jelentette meg latin nyelven (angolul csak halála után, 1551-ben adták ki először). A csevegő formában megírt könyvecske egy minden részletre kiterjedő utazói élménybeszámoló, pontosabban egy hivatalos jelentés formáját ölti magára, amelyben a Csupatűz Rafaelnek keresztelt főszereplő, állítása szerint Amerigo Vespucci útitársa, elbeszéli annak a csodás földnek a jellemzőit, amelyet nemrég meglátogatott. Seholországban minden remekül működik, s minden másképpen van, mint Angliában. A legjobb államban az igazság, a rend és a béke uralkodik, s miközben mi, olvasók mindent megtudhatunk a családól, jogról, munkáról, kereskedelemről, életmódról és utazásról, remélhetőleg elgondolkozunk azon, miért nem így működnek a mi országunkban a dolgok. Morus a műben még tisztelettel emlegeti Anglia győzhetetlen királyát, mégis, uralkodásának kritikáját nyújtja. Az Utópia azonban máig érvényes mondanivalóval bír, s ráadásul igazán élvezetes olvasmány.
A mű magyar fordításban először 1910-ben látott napvilágot Kelen Ferenc fordításában. Geréb László 1941-ben fordította le újra, munkája 1942-ben második kiadásban is megjelent. Klasszikus magyar szövegnek azonban Kardos Tiborét nevezném, amely 1943-ban született meg, s azóta számos, szövegében átdolgozott, modern kiadásban is megjelent (1949, 1963, 1974, 1989, 2002, 2011). Az én kedvencem a 2002-es kiadás.
Lazi, 2001
Fordította: Sarkady János, Csatlós János
Sir Francis Bacon (1561-1626) meghatározó politikusa volt a Tudor-kor második felének, I. Erzsébet angol királynő uralkodásának és a Jakab-kornak. A Cambridge-ben iskolázott nemesi származású fiatalember egész családja az udvarban szolgált: nagyapja VI. Edward király nevelője, apja Erzsébet főpecsétőre volt, maga Francis Bacon pedig először a királynő udvarában töltött be bírói tisztséget, majd I. Jakab lovaggá ütötte, s kinevezte főügyésznek. Később főpecsétőr, majd lordkancellár lett belőle: végül, nyolc évvel halála előtt grófi címet nyert, s Verulami Bacon lett belőle.
Függetlenül azonban fényes pályájától, nem volt kellemes ember: a szegény jogász udvari karrierje például akkor indult el igazán, amikor bátor és hazafiasnak feltüntetett pálfordulással Essex gróf, a királynő volt kegyence bizalmas támogatójából a forrófejű lord fővádlójává lépett elő, s teljes buzgalommal vett részt perében és elítéltetésében. Különös volt a házassága is: csak 45 éves korában vett el egy nála jóval fiatalabb, vagyonos hölgyet, s a kapcsolat igen hamar megromlott, főképpen a Bacon-ház óriási adósságai miatt. Bacon később elfordult a feleségétől, mivel az megcsalta őt - ugyanakkor egyes történészek szerint ő maga sem volt ideális férj, mivel talán inkább a saját neméhez vonzódott. Miután gróf lett, lassanként visszavonult az udvartól. Állítólag már csak tudományos kísérletei foglalkoztatták: egy emlékirat szerint úgy szerezte halálos tüdőgyulladását, hogy a mélyhűtéssel kísérletezett, vagyis azzal, valóban tovább eláll-e egy levágott tyúk, ha belülről jeges hóval tömik meg.
Bacon talán leghíresebb műve Új Atlantisz című utópiája, amellyel nemcsak lordkancellárként, de íróként is Morus Tamás nyomába lépett. A könyvecske útleírás formáját ölti magára: elbeszélője Peruból Kína és Japán felé hajózva rettenetes viharba kerül, amely ismeretlen, képzelt tájakra sodorja, egy különleges szigetre, amelyen egy - Bacon szerint ideális - ismeretlen ország létezik. Bacon már angol nyelven írta meg a The New Atlantist, s egyes kritikusai szerint egy új kontinens, Ausztrália létezését sejtette meg benne. Ám ha ez nincs is így feltétlenül, egy kalandosan izgalmas könyvet alkotott, amely útleírásként és regényként is igazán izgalmas olvasmány. Csak sajnos igen rövid: Baconnek ugyanis már nem volt ideje befejezni fantáziajátékát, ebben megakadályozta a halála. A mű 1627, első megjelenése óta mégis rendkívül népszerűvé vált, hiszen egyszerre szórakoztató fikció és okos filozófiai traktátus. Magyarul a Novum Organummal szokás egybekötni, Bacon 1620-ban kiadott, eredetileg latinul írt, nagy bölcseleti munkájával (pontosabban annak első részével), amelyben a gondolkodás új módszerét igyekszik bemutatni rövid gondolatok formájában. Ezért is kapta a mű az Aforizmák a természet magyarázatáról és az ember uralmáról címet.
A Novum Organum még nem teljes magyar fordításban először 1885-ben látott napvilágot Balogh Ármin fordításában. Az Új Atlantiszt 1976-ban Bodor András fordította le. A két mű klasszikus magyar szövegének azonban az először 1954-ben, másodjára 1995-ben, végül 2001-ben, közös kötetben megjelenteket nevezném: így az Új Atlantiszt Sarkady János, a Novum Organumot pedig Csatlós János magyar változatában ajánlanám. Az én kedvencem a 2001-es kiadás.
Lazi, 2002
Fordította: Sallay Géza
Két angol filozófus és utópiaszerző után következik egy olasz: Bacon kortársa, Tommaso Campanella (1568-1639) ugyanis Calabriában született. Az eredetileg Giovanni Domenico névre keresztelt fiatalember igazi csodagyerek volt: bár írástudatlan parasztszülőktől származott, már fiatalon felfigyeltek rá. 14 évesen belépett a domonkos rendbe, s felvette a Tommaso nevet akkori mintaképe, Aquinói Szent Tamás után. Teológiát és filozófiát tanult, többek közt Nápolyban, s huszonévesen írta első, nagy sikerű teológiai munkáit. Ám a korban eretneknek tartott tanok, többek közt az asztrológia tanulmányozása már ekkor is nagyon érdekelte, majd Cosenzában, az ottani egyetemen Bernardino Telesio tanítványául szegődött, aki elfordult az arisztotelészi alapokon megalkotott skolasztikától és az empirizmus elsődlegességét hirdette.
Ekkor kezdődött Campanella vesszőfutása, amelynek eredményeképpen élete nagy részét különböző börtönökben töltötte. 1594-ben Padovában ugyanis letartóztatta az inkvizíció: a római Szent Hivatal elé idézték, vizsgálták, kikérdezték, s 1597-ig egy kolostorba zárták. Amikor végül kiszabadult, s újra taníthatott és dolgozhatott volna, 1599-ben Nápolyban ismét letartóztatták: ezúttal a spanyol király vádolta felségsértéssel, s azzal hogy összeesküvést szőtt az uralkodó meggyilkolására. Campanellát huszonhét évig tartották börtönben, nyolc alkalommal is rettenetesen megkínozták, s egy alkalommal csak úgy menekült meg az azonnali kivégzéstől, hogy őrültnek tettette magát, s ennek bizonyítására magára gyújtotta a celláját. Megnyomorodott és számos betegséget szerzett a különféle börtönerődökben: ettől függetlenül amikor csak engedték neki, dolgozott. Valamennyi jelentős filozófiai művét bebörtönzése alatt írta, így A Napváros című utópiáját is, olaszul 1602-ben, latinul 1613-14-ben. Még arra is jutott ideje, hogy egy 1616-os írásában védelmébe vegye Galileo Galileit. Végül 1626-ban VIII. Orbán pápa jóvoltából végre átkerülhetett a római inkvizíció kényelmesebb, formális börtönébe, ahonnan 1629-ben évjáradékkal szabadult, s azonnal a pápa udvartartásának tagja lett. Spanyol ellenfelei azonban nem adták fel, így végül 1634-ben Párizsba kellett menekülnie, ahol végre már tisztelettől övezve élte le további öt életévét.
A Napvárosban, amely 1623-ban, Frankfurtban jelent meg végül, Capanella egy ma már sok szempontból elfogadhatatlan, ám mégis meggyőzően egyéni és szuggesztív, ideális államot rajzol meg, amelyről egy ispotályos lovag és egy utazó genovai beszélgetéséből tudhatunk meg részleteket. A tökéletes egyenlőségre alapozott világban, ahol nincsen magántulajdon, a tudósok az irányítók, s a javakat a szükségletek szerint osztják el, esélye sincsen kivirulni olyan teljhatalmú, elnyomó abszolutizmusnak, amelynek maga Campanella egész életében ártatlan rabja volt.
A műnek összesen két fordítása létezik. Az első, úttörő magyar változatot Lányi Margit készítette Napállam címen 1942-ben. Klasszikusnak azonban Sallay Géza változatát nevezném, amely 1959-ben, 1970-ben, 1996-ban és 2002-ben jelent meg A Napváros címen, minden alkalommal egybekötve a Vitás kérdések a legjobb köztársaságról című munkával. Az én kedvencem a 2002-es kiadás.
Linkek
Reneszánsz remekírók 2. - Rotterdami Erasmus, a rettenthetetlen
Reneszánsz remekírók 3. - Illedelmes csevegések
Reneszánsz remekírók 4. - Humanista olvasmányok
