Halál a Vasfüggöny mögött 1. - Elmélkedés a szocialista krimikről
Ezzel az írással több részes sorozat veszi kezdetét a blogon, amelynek témája a szocialista bűnügyi regény. Nagy krimirajongó révén mindig különösen érdekesnek tartottam, ha hazai krimi került a kezembe. Arra is hamar rájöttem, hogy a huszadik század második felében, de még a közép-kelet-európai rendszerváltások előtt íródott-kiadott detektívregényeknek és krimiknek, a csehszlovák, lengyel, bolgár, román, szovjet és magyar - nevezzük így - szocialista krimiknek megvan a maguk varázsa. Ezért lelkesen olvastam és gyűjtöttem őket. Most szeretném őket bemutatni, szépen sorjában, s megfogalmazni, miért is lehet egy részüket őszintén kedvelni.


Szocialista krimi?

Ha valaki meghallja ezt a jelzős szerkezetet, általában lesajnáló mosollyal és lebiggyesztett szájjal reagál. Szocialista krimi nincs. Pocsék, szégyellnivaló és eleve abszurdum: egyrészt, mert sokak számára az igazi krimi a magánnyomozós detektívtörténet, márpedig magánnyomozni kizárt volt bármely szocialista országban; másrészt, mert aki meg a rendőrkrimit szereti, általában képtelen azonosulni a szocialista rendőrség tagjaival, márpedig egy úgynevezett szocialista krimiben jobb híján ők nyomoznak. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Rákosi-korszakban a bármiféle magyarországi krimikiadás is teljességgel leállt és megtiltatott (így azután magyar szerzők krimiírási kísérleteiről még beszélni sem érdemes majd tíz évig, hisz akkor a népszerű idegen szerzőkről sem eshetett szó), nyilván nem meglepő, hogy a második világháború és a rendszerváltás közötti magyar és szocialista országok szerzőitől származó (és nálunk, a szocialista Magyarországon kiadott) bűnügyi regények listája szánalmasan rövidnek ígérkezik. Logikus, hogy ha se a téma, se a fogadtatás nem kedvez, kevesen mernek majd próbálkozni a műfajjal.

Persze Magyarországon az a lista is rövid, amelyre felkerülhetne az összes bűnügyinek nevezhető (a világ bármely táján írt) regény, amely 1948-89 között újságközlésben vagy könyvformában napvilágot látott. A hatvanas évek végétől stabilan mindössze két sorozat, az Albatrosz és a Fekete Könyvek képviselte a műfajt a magyar könyvkiadásban évi hat-tíz kötettel, valamint kissé később a Rakéta Regényújság. Így a nagy példányszámok ellenére is csak kevés mű jelenhetett meg egyáltalán. Mind az egyik, mind a másik sorozatban alapvetően a nagy kriminemzetek uralták a színteret: az USA, Anglia, Franciaország. Bár több skandináv krimi is megjelent, akkori jelentőségük messze elmaradt attól, amekkorára napjainkban szert tettek. Ugyanakkor szép számmal kerültek kiadásra szocialista országok detektívtörténetei, rendőrregényei és krimijei. Persze a krimigyűjtő jobban várhatta, szerethette a klasszikus külföldi krimiirodalom példányait, mint a szomszéd országok a magyar szerzőkhöz hasonlóan korlátok közé szorított alkotóinak próbálkozásait. Ugyanakkor azt gondolni, hogy a szocialista országok (Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, a Szovjetunió vagy Bulgária) krimiszerzőinek munkáit csak afféle udvariasságként nyomták bele a két sorozatba, s azok csak a "helyet foglalták" egy-egy Agatha Christie, James Hadley Chase vagy Ellery Queen elől, elhamarkodott vélekedés lenne. Ha egy kicsit jobban megnézzük, mennyi és milyen regényt adtak ki a szocialista szerzőktől, s miféle körítéssel, sokakat érhet meglepetés.


Sorozatok a számok tükrében - Albatrosz

A Magvető Kiadó Albatrosz sorozata 1963-ban indult el, s 1990-ig létezett folyamatosan. Minden évben számos kötet jelent meg benne: az első években évente három-hat, a későbbiekben akár tizennégy is. (A kiadó 1997-ben még megpróbálta feltámasztani a rég halott sorozatot három regénnyel, de nem járt sikerrel.) A szerzők között akadt amerikai, angol, ausztrál, francia, orosz, német, svéd, sőt, holland is. Az azonban, hogy - Rejtő Jenő különféle témájú műveinek állandó kiadása mellett - alapvetően bűnügyi történetek, krimik, detektívregények és bűnregények látnak majd napvilágot a széria keretében, csak fokozatosan alakult ki.

A sorozat első darabja, az Ordasok között második világháborús kémkalandregény volt, s az első év hat könyvéből kimondott kriminek mindössze egy volt tekinthető (Judah Waten ausztrál író egyébként nem "jól" végződő, vagyis nem szabályos detektívtörténete, a Bűnrészesség gyilkosságban), a következő két évben pedig kilenc regényből egy sem (hacsak nem tekintjük kifejezetten annak Rejtő Vesztegzár a Grand Hotelbenjét). Raymond Chandler csak 1966-ban került be először a sorozatba (az Asszony a tóbannal), Agatha Christie 1967-ben (Holttest a könyvtárszobában), Georges Simenon pedig 1968-ban (Maigret és a szombati kliens). 1966-ban még mindig jelentettek meg sci-fit (sőt, egy még 1980-ban is odakeveredett a sorozatba...), 1972 pedig kifejezetten kísérleti év volt - ám mint ilyen, az utolsó - hiszen magyar szerző kalandregénye, két légiós Rejtő, Maximilian Jacta két modern pitavalja, Karlheinz Reineck dokumentumregénye valamint a Kloss kapitány sorozat könyvváltozata mellett alig fért be három "valódi" krimi az éves tervbe (melyek közül egy ráadásul magyar volt). Ettől kezdve azonban elmondható, hogy a színes műfajiságú sorozat mégiscsak a másik magyar krimiszériává kezdett válni (a később indult, de egyértelműbben szerkesztett Fekete Könyvek mellett), amelybe könyvet a detektívregényeken és bűntörténeteken kívül legfeljebb a háborús kalandregény műfajából válogattak be, s amely aztán olyan szerzőket ismertetett meg az olvasókkal, mint McBain, Japrisot, Sjöwall és Wahlöö, Boileau és Narcejac vagy épp Frederick Forsyth.


Az első magyar szerzőtől származó, abszolút igazi detektívregényt, Albert Harald Esős októberét 1969-ben illesztették be a sorozatba. Az első két szocialista detektívregény pedig (Dimitrij Taraszenkov: Bokszer tölgyfalevéllel, Eduard Fiker: Éjszaka Arnwaysban) 1971-ben jelent meg az Albatroszok között. Kémregény és háborús történet természetesen jó ideje szerepelt a sárga szériában a szocialista országok szerzőitől (nem is Ian Flemingtől...), a krimiirodalom jege azonban csak ekkor tört meg. A sorozatban fennállása alatt 271 kötet látott napvilágot (beleszámítva az újra-kiadásokat is: remélem, jól számoltam). Ezek közül szocialista detektívregény negyvenegy volt: a különböző szocialista országokból származott tizenkettő, magyar krimi volt huszonkilenc.

Utóbbi adatnak különös jelentőséget ad, hogy a Fekete Könyvek sorozatban nem jelentek meg magyar írók, így csakis az Albatrosz tudott teret adni a hazai krimiirodalom fejlődésének (ha volt ilyen) - egészen a nyolcvanas évtized végéig és a rendszerváltás előtti-utáni kissé zavaros pár évig, amikor hirtelen antológiakötetek, novellaválogatások és önálló könyvek sokasága burjánzott elő a témában, s sok lett a folyóirat-megjelenés is - sajnos nem mindig a minőséget tartva szem előtt. Ami az Albatroszba bekerülteket illeti, tartoztak közéjük olyan nevek, amelyek ma is brandnek számítanak: mint Leslie L. Lawrence (először 1983-ban adott ki krimit), vagy Nemere István (1974-től). Itt bontakozott ki Kristóf Attila (1973, A feledékeny gyilkos) életműve, aki 1991-es elhallgatásáig a (témájában is) magyar krimi egyik legegyénibb hangú, leginkább kísérletező írója volt. Szintén itt kezdett Gyürk Sarolta: ugyan csak egy kötete jött ki Albatroszként (1980, Heten, mint a gonoszok), de azután az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó gondozásában folyamatosan jelentek meg könyvei egészen korai haláláig. A sárga fedél mögött kezdett krimit írni T. O. Teas, vagyis Tótisz András, s itt folytatta, amit a háború előtt már próbált, Révész Gy. István is. Sok olyan kötet is megjelent azonban, amelynek szerzői csak azt az egy-két könyvet hagyták a könyvespolcunkon, mint szocialista krimiket, amelyek az Albatrosz-szériába bekerült kiváltságos regények voltak.


Sorozatok a számok tükrében - Fekete Könyvek

Az Európa Kiadó Fekete Könyvek sorozata az Albatrosznál kissé később, 1968-ban indult meg, viszont valószínűleg épp ezért tudatosabban sikerült szerkeszteni. Első kötete (a kétrészes) 22 detektívtörténet már azt mutatta, hogy a sorozat efelé a műfaj felé fordul majd elsősorban. Néhány kivételtől eltekintve (Lem sci-fjei, Viktor Fink Idegenlégiója) rövidesen minőségi krimiválogatássá vált, amely már az első évben bemutatta Agatha Christie Tíz kicsi négerét, s (a szintén Európa Kiadó-féle Bagoly Könyvek után) először fordult Erle Stanley Gardner életműve felé (már 1969-ben). Adtak ki Gaboriau-t, Simenont, Waltarit, Hammettet és Ellery Queent, sőt, az ő felfedezésük volt a lengyel Joe Alex (1971) és a német Tom Wittgen (1976) is. (Utóbbinál megjegyzendő, hogy tulajdonképen szocialista szerző, hiszen az NDK-ban publikált. A fenti számításokból azonban a keletnémeteket kihagytam, mivel Wittgenen kívül kevesen voltak, ráadásul többen Németország egyesítése után is folytatták a pályájukat, így nem tudom, hova kellett volna számítanom őket.) Ami a példányszámokat illeti, eleinte évente öt-hat, később akár tizenegy könyv is napvilágot látott a fekete borítóban. Ez a sorozat is véget ért azonban 1990-ben, a rendszerváltással.

A Fekete Könyvek keretében 1968-90 között 155 kötet jelent meg. Magyar szerzők munkáját nem közölték, szocialista krimit azonban adtak ki: harminckettőt. Joe Alexnek majdnem a teljes életművét megjelentették (egy regénye jött ki a Magvetőnél), s számos szerző egy-egy művét illesztették be a sorozatba. A szerkesztő sokra tarthatta a cseheket, akik szocializmus ide vagy oda - a krimikiadásban és krimiírásban is külön utakon jártak már a ötvenes évektől, s igyekeztek újrateremteni valamit a háború előtti mintára. Ők ráadásul maguk nyomták ki regényeik magyar változatát, ez jól látható a csehszlovák-magyar közös kiadású Fekete Könyvek méretét, szedését figyelve.


Tanulságok

Összefoglalva a fentieket, szembetűnő érdekesség, hogy e két minőségi sorozatban viszonylag kevés teret hagytak a szocialista krimiirodalomnak. Az Albatrosz Könyvek krimijeinek 15 %-a született szocialista országban, ám ha a magyar szerzőket nem számoljuk, a külföldi szocialista krimik száma nem éri el az 5 %-ot. A Fekete Könyveknek viszont mintegy 21 %-át adták szocialista bűnügyi regények. Utóbbi számról úgy gondolom, hogy igazán kiegyensúlyozottságot mutat: jó lenne, ha ma is legalább ennyire érdekelne bennünket a minket körülvevő országok irodalma az egyes témákban és zsánerekben. Az első két szám ugyanakkor látszólag megtévesztő: hiszen vasfüggönyön inneni kaland- és kémregény jóval nagyobb arányban jelent meg a sorozatban. Mivel azonban engem kifejezetten a szocialista krimi izgat, csak a ténylegesen bűnügyi, nyomozásos regényeket statisztikáztam: ezekből pedig igenis meglepően kevés van - még a Fekete Könyvekhez mérve is.

Fontos azonban körülírni, mi alapján jöttek ki a fenti számok, s mi alapján készültek el a sorozat következő részeiben olvasható könyvajánlók. Nos, Kondor Vilmos, napjaink magyar krimiírója egyszer úgy nyilatkozott, hogy "a szocialista krimi a kortárs magyar krimi műfajának Csernobilja volt". S azonnal meg is nevezte azokat a hatalmas példányszámban eladott szerzőket, akiket egyébként újságcikkek, magazinműsorok áttekintései és könyvtárostanulmányok is a magyar "szocialista krimi" képviselőinek tartanak: Mág Bertalant, Berkesi Andrást és Mattyasovszky Jenőt... Nem vitatva állítását, azért jelezném, hogy véleményem szerint ezek a szerzők nem is krimit írtak.


Igaz, manapság keveredik a szóhasználatban, mi is a krimi, a thriller, a detektívregény, a nyomozós történet, a rendőrsztori és a bűnregény. Én azt gondolom, a bűnügyi regény fogalmában mindez benne van, kriminek azonban magyarul inkább a rendőrös és magánnyomozós detektívregényt szokás nevezni. Természetesen hívhatjuk kriminek a bűnregényt (van egy banda és egy főnök, s ötletesen kirabolják az áruházat / van egy kallódó fiatal, véletlenül öl, majd menekül), a kémregényt (kémek és ellenkémek játszmája, ellopott, eltitkolt találmányok, netán mindennek a háborús változata), vagy a valóban rémületre építő thrillert (katasztrófaregények, túszdrámák, a horror felé csúszó rémítő regények). Akkor arra a műfajra, amit én kriminek nevezek, egy másik szót kell alkalmaznunk és kész. Mindez azonban nem változtat azon, hogy egy Agatha Christie regényhez semmiképpen sem Berkesi András műveit kell hasonlítani. Ha csak Berkesit tartjuk "magyar krimiszerző"-nek, azzal azt állítjuk, hogy a magyar krimi csak és kizárólag a kémregénnyel jelentett egyet. Ezzel pedig teljesen elsikkad az, hogy igenis léteztek olyan magyar krimiszerzők is, akik a (mondjuk) Christie-féle krimimintát igyekezték átplántálni szocialista környezetbe!!! (Értem ezen a stílust, a zsánert, nem pedig az epigonságot.)

Számomra a krimi szó az utóbbi receptet követő regényeket jelenti. Szemléltethető ez úgy is, ha épp Kondor Vilmos első regényéből, a magyar történelmi krimi megteremtőjéből, az oly sokat dicsért Budapest Noirból indulunk ki, vagyis krimiként (és innentől csak ezt nevezem annak) olyan történeteket keresünk, amelyekben megölnek valakit, mire valaki vagy valakik elkezdik kinyomozni, ki és miért lehetett tettes, esetleg közben újabb bűncselekmények történnek, vagy a nyomozó korábbi, másik bűncselekmény(ek) nyomára jut, majd végül megszületik a megoldás, s megtudjuk, ki volt a tettes, s miért ölt. A tett indítéka persze lehet politikai vagy magánéleti, a tettesből lehet egy vagy több, s az előadásmód is lehet kedélyes, anekdotikus, nagyon realista, klasszikusan angolszász vagy noirosan borús, netán erőszakosan amerikai mintájú. Az azonban, hogy van egy ügynökünk, aki kémkedik valakik után, akik esetleg szintén kémkednek valami után, majd kölcsönösen leleplezgetik egymást - számomra nem krimi, hanem kém- illetve esetleg kalandregény. A fent említett szerzőhármas pedig csakis ilyet írt, krimit - soha (de erről majd a sorozat második részében)!


Filmes kitérő

A gyilkos... (Vass Éva, Mikulski, Márkus, Garas)
Úgy is végiggondolható, mit is értek én szocialista krimin, ha a Kádár-korszak híresebb bűnügyi filmjeire gondolunk. Ott van például örök kedvencem, a Fotó Háber: amelyik nyilván a bűnnel foglalkozik, de a fenti értelemben nem krimi. Még csak nem is a reális magyar környezetet mutatja be: miközben követjük kettős ügynökünket (Latinovits Zoltán), vele együtt épülhetünk be egy Magyarországon tevékenykedő külföldi kémbandába, ahol senki sem az, aminek látszik, még a legköznapibban anekdotikus alaknak tűnő trafikosnő sem. Függetlenül attól, hogy a film remek, ma is nézhető, s tele van káprázatosan önironikus, mégis komolyan vett színészi alakításokkal (kedvenc pillanatom, amikor a Csákányi László játszotta kém a hírhedt betörés közben el akar emelni egy példány Rozsdatemetőt is, hiszen már mindenütt kifogyott...): a történet egyszerű kémsztori és nem más. Ugyanez igaz a jóval gyengébb (hisz eleve gyenge alapból íródott) Fény a redőny mögöttre, vagy a nyolcvanas évek kémfilmjére, a könyvalakban is megjelent A néma dossziéra is. S akkor még nem esett szó a kétrészes, izgalmas Sellő a pecsétgyűrűnről, amely épp Berkesi András talán leghíresebb könyvéből készült, a főszerepben szintén Latinovits Zoltánnal, s amelynek a második, jelenben játszódó fele egy bujkáló náci háborús bűnös kereséséről szól.

Kártyavár (Kálmán György, Törőcsik Mari)
Ezzel szemben egyértelműen krimi például A gyilkos a házban van (1971, Bán Róbert), amelynek főszerepét a Kloss kapitánnyal népszerűvé vált lengyel színész, Stanislaw Mikulski játszotta. Ahogy a címből is kiderül, a liftben talált halott lány gyilkosát a pesti ház lakói között kell keresni. A szocialista rendőrség nyomoz, persze: de tulajdonképpen magánnyomozós mintára. Tímár százados (Bitskey Tibor hangjával) és Gál főhadnagy (Garas Dezső) igazi, középpontba helyezett detektívszereplők, akik szorgosan kutatnak, érdeklődnek, beszélgetnek és kihallgatnak, s el sem hagyják a házat, míg meg nem találják a tettest. Szintén teljességgel szabályos klasszikus krimi a Kártyavár (1968, Hintsch György), amely kifejezetten bezárt szoba helyzetet teremtve egy hajón zárja össze a magánéleti indokkal (az egy éve elhunyt halott sírkőavatására) összegyűlt gyanúsítottak tömegét, s Barta nyomozót (Kálmán György). Hogy ma nem különösebben kedvelt, ismert film, arról talán modernistán hallgathatatlan zenéje tehet, amely egy percre sem némul el, a legszuggesztívebb képek, vallomások alatt sem. Mindenesetre ebben a történetben még annak sincs jelentősége, hogy a nyomozó a magyar állam megbízásából érkezik, hiszen a hajón mindvégig egyedül van, s mindenben egymagának kell döntenie.

A hamis Izabella (Kovács Kati, Ruttkai Éva)
De érdemes megemlíteni A hamis Izabellát (1968, Bácskai Lauró István) és Az alvilág professzorát (1969, Szemes Mihály) is. Az előbbi egy bélyeglopással kapcsolatos gyilkosság krónikája, főszerepben egy jó szándékú, mégis minden lében kanál amatőr, vagyis magánnyomozóval, a Ruttkai Éva játszotta tanárnővel. A cselekmény legkevésbé fontos része, hogy az értékes szerzeményt egy külföldi venné át: a történet igazi, pszichológiailag is érdekes magánnyomozás, abszolút hazai alakokkal és környezetben. A második film szépsége, hogy bevallja, még mindig van magyar alvilág, s bár az alapötlet a börtönből szabadult és priuszos bűnözők zsarolójáról és szervezőjéről, a titokzatos professzorról, nem túl eredeti, s néhány verekedésjelent a rejtői börleszk felé hajolva hitelteleníti a sztorit, összességében izgalmas, klasszikusan nyomozós történetet kapunk, egyébként megint Latinovitscsal a főszerepben (és elborzasztó zenével, amely vélhetőleg a komolyan vett történetet szeretné idézőjelbe tenni).

Az alvilág professzora (Domján Edit, Latinovits)
Ez a hatvanas évek végi-hetvenes évek eleji krimiív később megtört, a magyar mozi inkább a bűnfilmek (lásd bűnregény, példának pedig jó lehet a Dögkeselyű (1982, András Ferenc)) felé kezdett hajlani, a krimiszerűségre viszont lecsapott a televízió és igen különös hangvételű folytatásosokat szült belőle (a Lindától a Kántorig). Be kell azonban vallani, hogy Bujtor István Ötvös Csöpi filmjei közül az első (A pogány madonna, 1980, Mészáros Gyula) még szintén teljesen szabályos, nyomozós krimi, pár fura verekedéssel - ami azonban a folytatásokra már nem igaz (ez egyébként Bud Spencer mintául szolgáló legelső Piedonéjára és a folytatásokra is ráillik).

A pogány madonna (Bujtor István, Kern András)
Tehát ha csak filmet nézünk, s nem is olvasunk semmit, akkor is szembetűnő, hogy a szocialista kriminek volt egy valóban krimiként értelmezhető vonulata a kémtörténetek és a kalandos regények/filmek mellett. S ha e krimikben fel is tűnt külföldi, nyugati szereplő, nem okozott nagyobb gondot, mint a Gyilkosság az Orient-expresszen sok nációja. Nem igaz a vélekedés, hogy az ilyen karakter mindig irányítja a cselekményt, vagy az körülötte forog, sőt, még csak nem is mindig ő a bűnös, sőt, többször válik áldozattá vagy ábrázolják megértően.

Végül

Lezárva e töprengést, elindulnék egy körutazásra a magyar nyelven, kötetben kiadott szocialista krimiszerzők művei segítségével. Mivel úgy gondolom, sok ezek közül ma is élvezetes olvasmány, szeretném, ha túl az előítéleteken és a gyakran ismételt vélekedéseken, kibontakozna egy körkép a magyarul olvasható szocialista krimikről.

A képekről: amikor képeket kerestem a magyar szocialista rendőrség működéséről, nem valami sokat találtam. Ezért a bejegyzésben (a filmképeket kivéve) két 1963-as diafilm kockái láthatók: az első öt a rendőrség, az utolsó kettő pedig a határőrség munkáját mutatja be. A haza szolgálatában 1. itt, A haza szolgálatában 2. pedig itt látható, ebben a remek blogban: Ritkán látható történelem. Mindenkinek ajánlom - fantasztikus dolgok vannak benne: remek cikkek, ritka képek.

Linkek
Halál a Vasfüggöny mögött 2. - A magyar szocialista krimi tündöklése
Halál a Vasfüggöny mögött 3. - Csehszlovákia - ahol jó krimi terem
Halál a Vasfüggöny mögött 4. - Románok, bolgárok, lengyelek
Halál a Vasfüggöny mögött 5. - Szovjet, szocialista és krimi?
Kristóf Attila Dér Ádám-krimijei
Gyürk Sarolta krimijei
Filamér - A múlt legendás magánnyomozója  
Két kicsi krimiíró - kincsek a kacatok közül (Joe Alex és Tom Wittgen)
A Magvető kiadó Albatrosz krimisorozatának kötetei
Az Európa kiadó Fekete Könyvek krimisorozatának kötetei
2 Responses
  1. Azazel Says:

    Nagyon rossz véleményem van a szocialista korszak magyar krimijeiről és krimiszerzőiről, alig van pár említhető szerző vagy regény (de maga a detektívregény sem olyan "őshonos" magyar műfaj, mint mondjuk a "betyárregény"). Hozzáteszem, ezek nem is detektívregények, hanem rendszerint kémregények vagy rendőrregények voltak. Ez utóbbiakat még mondhatnánk Ed McBain magyar párjainak, de annyira silányak voltak, hogy az elképesztő (jellemzően nem is írók vetemedtek ezek írására, hanem volt ávós rendőrnyomozók, belügyesek). Bár, élni kellett az akkori körülmények közt, hogy valaki megértse ezt. Hisz jópárat én is olvastam ezekből, s volt ami tetszett is. A Határőr kiskönyvtár sorozatban (mert szolgálatban ezeket olvashattuk) pld. a Kitty szalon tetszett vagy Szabó Miklóstól A 117-es ügynök is (de itt meg az imperialista kémnek drukkoltam). Berkesi vagy Rejtő számomra olvashatatlan, jellemzően ez utóbbit preferálták csak nyakra főre a háború előtti ponyvaszerzőkből (fogalmam sincs miért, de mindkét szerző karaktere is ellenszenves). Az oktatófilmből való képek szerintem nem ide valók, mindazonáltal a téma hosszabb kifejtése valóban jó ötlet!


  2. Kedves Azazel!
    Körülbelül mindent elmondtál, amit cáfolni próbálok itt és a következő részben...
    De ez nem baj, mert a fő, hogy a téma egyformán érdekel bennünket...