Két remek könyvnek szeretném szentelni ezt a bejegyzést. És annak a művészeti korszaknak, amely olyan vitatott, furcsa, idegen, fájdalmas, elkeserítő, netán bosszantó: a Rákosi-kor festészetének.

Egy éve első szerelem volt a Szocreál - Festészet a Rákosi-korban című kiállítási katalógus. Sok ilyen katalógussal ellentétben ez az album úgy is izgalmas volt, hogy a kiállítást nem láttam, sőt, a könyv kinyitásának pillanatáig azt sem tudtam, hogy a debreceni MODEM-ben 2008-ban volt egy remek szocreál kiállítás, amely egyszerre akarta elgondolkodtatni, felidézésre rávenni és állásfoglalásra kényszeríteni a nézőket. Olyan vásznakat, szobrokat és műtöredékeket is kiállítottak, amikről nemcsak elfeledkezett már a nézőközönség és a művészettörténet, de sok darabról azt hitte a közvélemény, hogy megsemmisült, netán eltűnt. A nyolcvanoldalas könyv Rieder Gábor remek elemző tanulmányával kíséri a képanyagot: 60 festmény színes és hét további műalkotás fekete-fehér, kiváló reprodukcióját. Valamennyi klasszikus szerepel benne az 1950-es Füttyös kalauztól Rákosi "lenyűgöző" arcképeiig. Sőt, azt is megtudjuk, miért viselnek a képek olyan őrjítően hosszú címeket: mert volna-e valaki vitatkozni az 1950-es Szabad Művészet megszabta téma- és címötletekkel, amelyek ilyenek voltak pl. Színházi páholyban a munka hősei ülnek, A munkaverseny eredményét jelzik a táblák, Határvadászok idegen ügynököt (disszidáló tőkést) fognak el a határon, Egy honvéd olvas és körülötte katonák állnak. (Csak tudnám, ezek után minek kellett bármit is festeni, elég lett volna keresztbe a vászonra írni e szent szavakat...) Az az oktató szellem, amely leborult a szovjet szocialista-realista festészet előtt, amely magát Sztálin elejtett szavaiból definiálta, a legjobb művészeket kényszerítette iskolás önkritikára, önmegtagadásra. Ráadásul a "szél" folyton változott.

Friss megjelenés és friss szerelem Prakfalvi Endre és Szücs György A szocreál Magyarországon című könyve, amely a Corvina kiadó Stílusok-korszakok monográfiasorozatában jelent meg. Ez már jóval több, mint katalógus, hiszen célja a korszak építészetét, festészetét, szobrászatát felmérni, bemutatni a művészeti élet változásait, szabályozását és korlátait, sőt, egyértelműen definiálni a szocreál fogalmát. Bár ez utóbbi nem egészen sikerül, talán mert lehetetlen is, átfogó és izgalmas - ugyanakkor persze elkeserítő - kép bontakozik ki a könyvből a Rákosi-korszak művészetéről. Érdekes, milyen kettős módon sikerült 1950-re a festőtársadalom nagyjait a szocreál igájába hajtani: részben idealizmus, boldog naivitás és remény, részben pedig számítás, félelem, "sztahanovistáskodás" éri el, hogy a szocreál festészet olyan egyarcú, bátortalan és (ízlés)zavaros lesz. Az építészet már érdekesebb, szabadabb, a szocreál sötétedését, a hatalom beavatkozásait legjobban Sztálinváros különböző években tervezett, megépített házain lehet szemléltetni. Szerencsére mai szemmel hihetetlen (remélem) az az állandó állami beavatkozás, amely nemcsak a művészviselkedés (közösségi munkára való hajlandóság, pártiskola, vagy a Szovjetunióba tett látogatás), hanem még a pontos utasítás-végrehajtás szempontjait is alapul vette a művészek támogatásánál. Az alakuló és folyton átalakuló művészszervezetek többet gyakoroltak önkritikát, a főiskolán többet tanulmányozták Révai miniszter legújabb kultúrgondolatait, mint amennyit festettek... Ha pedig végre vásznat láthattak, egyszerre kellett megfesteniük realistán, mégis pátoszos-hazugan az adott témát... Elgondolkodtató, de remek olvasmány a kötet.

Ennek örömére idegyűjtöttem néhányat kedvenc szocreál alkotásaim közül, hogy aki a könyvekkel még nem találkozott, az is kedvet kapjon a kor tanulmányozásához. Az még eldöntetlen, iróniával és kordokumentumként, vagy elemezve és művészetként kell e képekre nézni (én az utóbbi mellett lennék), de ismerni kell őket.

Kezdődjön a sor rögtön spontán életképekkel, azok közül is a leghíresebbel. Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz villamossági sztahanovistája című, 1950-es képe mintául szolgált minden későbbi szocreál festményhez. A bölcs élmunkás, aki bibliai pátriárkaként (habár ősz szakáll nélkül) magyarázza lelkes hallgatóinak az Igét a Szabad Népből, miközben az ablakon a nap süt be, a falról pedig a nagy Sztálin mosolyog - tökéletes minta volt; épp ilyen képeket képzeltek el az ítészek az az évi Első Magyar Képzőművészeti Kiállításra. Hogy a hármas csoportokba rendezett, megtermett alakok, a nő, a gyermek, a szaktárs, a barát és a tanulékony ifjú, akik mind lelkesen szimbolizálnak valamit, s az aprólékosan megfestett környezet a hímzett középterítővel, a mosolygó virágcsokorral a népi kancsóban és a modern szőnyeggel giccs-e vagy művészet, nem tudom, korrajznak mindenesetre kitűnő.


Azért elgondolkodtató, hogyan jutott Bán Béla eddig a képig. Tehetsége illusztrációjaként álljon itt egy 1948-as képe, a Táncosnő. Amikor azonban bezárultak a falak, maradtak a jól szabott férfiak és nők, s a képek, amelyeken még a munkás lecsúszott zoknija is olyan, mintha a valóságot látnánk, sőt fényképeznénk, színesben... Bán nevéhez fűződik az egyik legismertebb szocreál kép is, a Rákosi elvtárs Sztálinvárosban 1953-ból. Látható a kínlódás: a tájfestészet keresztezése az "épül az ország" kötelező témájával, a valódi emberábrázolás úgy, hogy közben a gnómtermetű Rákosi kiemelkedjen a tömegből (kopasz fejét munkássapka védi a csillogástól), s a szimbolikus és képünkbe tolt kézfogás mögött legalább egy kis hely maradjon a kíváncsiság, pletyka, emberi érdeklődés megfestésére. Ám így is bírálatok érték a képet: kiállítást néző munkásaink szerint Rákosi elvtárs nem is ott találkozott velük... - így a Szabad Művészet.


Azt hogy Bán mégis szabadon birkózott meg a nehéz feladattal, mutatja, hogy míg az ő propagandaképe legalább hangulatos, kellemes, s zsánerkép-elemeket is tartalmaz, Legéndi József Ott épül Sztálinváros! című munkája szintén 1953-ból csak a feladat abszolválására képes: a kötelező alakok (katona, munkás, munkásnő, gyermek, kiránduló dolgozó, új, olcsó szépirodalmi mű a tömegeknek, mégpedig kemény táblás!) úgy kitöltik a teret, hogy már Sztálinváros is alig fér a vászonra - szinte nem is érezni, hogy egy hajón vagyunk.


Folytatva a magánéleti témák szemlézését, valahogy folyton a közélethez jutunk. Az új világ új emberének ugyanis (és nemcsak a képeken) nincs magánélete. A barátságos és mosolygó család nem a vasárnapi terített asztal mellett gyűlik össze, hanem békekölcsönt jegyez Czene Béla Hazánk javára, a magunk hasznára. Békekölcsön-jegyzés című, 1951-es képén.


Kiss Ernő parasztlányai nem rendes munkájuk végzése miatt gyűlnek össze egy kis szobában, Sztálin-kép alatt, hanem hogy tagokat toborozzanak közülük a rendőrségbe, legalább is ezt mutatja be Kiss Ernő Rendőr leszek, az új nemzedék című, 1953-as műve.


Csabai Kálmán idilli Szakrajzóráján 1953-ból természetesen gyönyörű és felhőtlenül boldog lányok ülnek elöl, míg a fiúk hátra száműzettek, ám a mester persze férfi. A mérnök végzettségű festő arra is ügyelt - így a korabeli kritikák -, hogy a rajztáblán látható műszaki rajz pontos legyen...


Domanovszky Endre Dolgozók festőiskolája című képe és Kokas Ignác Asztalosa jól szemlélteti az ötvenes évek "szocreálosodását": míg az 1950-es képen "mindenféle maszatok" és fények vonják el a figyelmet a valóságról, az 1951-es portré az arc szép egyénítését kivéve szinte egy fénykép élességével és érdektelenségével hat nézőjére.

















Nem maradhatnak ki az életképek sorából a gyermekeket ábrázolók sem. A Rákosi elvtárs gyerekek / úttörők / kispajtások stb. helyett egyik kedvencem következik, Glatz Oszkár Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt című műve 1952-ben készült. A koreai háborúra és a szocialista békeharcra való direkt utalás direktebb már nem is lehetne, a kislányok kétségbeesetten állnak modellt, a kisfiú azonban igazán bájos, elmélyült: valahol a Chardin-féle zsánerképek fiai kísértenek alakjában. (Persze, hol volt az már?)


Hogy az előbbi kép bájos volt, azt Rozs János 1950-es Úttörőkje bizonyítja, amelyen minden rajta van a zászlók és táblák jól olvasható, nagy betűkkel eszkábált szlogenjeiig (szerintem ilyen primitív feliratoknak nem lenne helye egy festményen), csak épp az úttörők elszánt, sárga, egy maszk szájnyílásává tágult szájú, vadul éneklő arca válik riasztó torzképpé - bár attól tartok, nem szándékosan...


S íme a magánélet igazi, szocialista-realista bemutatása: Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című 1950-es képe olyan mértékben másolja szovjet előképeit, ami már kínos. Egyetlen magyar alak sincs rajta: s itt nem a búsuló juhászt vagy más efféle anakronizmust hiányolom. De a bal oldal sárga blúzos, kontyos, széles arcú parasztlányától a zubbonykát hordó, szőke, masnis kislányon át a kedves arcú katonafiúig mind a szovjet szocreál képekről vándoroltak át erre a vászonra. Azt is nehéz eldönteni, hogy a szovjet népművészet tömegtermékeivel és a megfelelő szakirodalommal hazatért fiú hol lakik. A szoba se nem munkás, se nem paraszt, se nem értelmiségi lakása, csak úgy, lakás. Mintha a bútorok csak azért kerültek bele, hogy az egyenként aggályosan eltervezett figurák leülhessenek a kisszékre, ágyra, szőnyegre, az asztalhoz, vagy a támlásszék támlája mögé. Ami pedig az arányokat és a perspektívát illeti, ez nem egy torzított repró: a szekrény, az ágy és a szőnyeg valóban másfelé tart, utazó barátunk pedig tényleg nem nehézkedik rá a földre...


Jobb is témát váltani, hiszen a korszak másik nagy tematikus egysége a történelem új szemléletű feldolgozása. Ebben nagy helyet kell kapnia Rákosi elvtársnak. Ék Sándor vállalkozik rá, hogy megfesti a múltat: a Rákosi elvtárs 1919-ben a salgótarjáni fronton tüzetes kutatás után készül el 1951-ben. A festő filmszalagok hosszú métereit nézi végig, míg rátalál egyetlen képkockára, amely a fiatal Rákosit ábrázolja, s így realista mintául szolgálhat a képhez. Amikor azonban elkészül a vázlat, azonnal bírálat éri: bár Ék az eredetinél jóval több, rendezett sorban vonuló katonát festett az út szélére, s Rákosit állította a középpontba, a kritikusok elképzelhetetlennek tartják, hogy egy szakaszban, melyet Rákosi vezet, csak ennyien legyenek. Bár alapkövetelmény a realizmus és a valóság megfestése, úgy tűnik a szocreál lényege, hogy a festő kiszámítsa, a hatalom mennyi realizmust és mennyi politikai költészetet akar, s pont a megfelelő koktélt fesse a vászonra. A vizes út tócsái mindenesetre nagyon tetszenek.


Petőfi sem menekülhet a szocreál elől. Bár a mai művészettörténészek Csernus Tibort kiemelik kortársai közül, s e képét is színvonalasnak tartják, számomra érthetetlen, miért lenne jobb Orlai Petrich Soma festi Petőfit című 1950-es képe az eddig bemutatott művek többségénél. Bár a festő hátábrázolása, a megfeszített munka rajza érdekes, Petőfivel már anatómiai gondok is akadnak, a szoba szándékosan népivé lecsupaszított berendezése, Petőfi propagandalakká való átfestése (pipa és könyv) kínos és didaktikus, nem is beszélve a kép két feléről: míg a jobb sarok hagyományos, addig a bal rész perspektívája zavaros, mintha a festőt elhúzná a realitástól valami, s az eredmény egy összeegyeztetetlen kompozíció lenne. Az már csak hab a tortán, hogy unokatestvére nem is festi a költőt: még hozzá sem kezdett a munkához, vagy - a maszatokból ítélve - egyelőre egy képzelt tájat fest a háta mögé.


Mivel a korszak történelmi képei Dózsáról, Esze Tamás és Rákóczi találkozásáról, Bemről és Petőfiről leginkább a magyar historizmus másodtehetségeinek silány utánzatai, inkább még két korjellemző történelmi képet illesztenék ide. Az egyik Szentgyörgyi Kornél Harc a monitorokkal című 1951-es híres képe, amely a Tanácsköztársaság időszakát idézi fel olyan hatásosan, hogy a szovjet Auróra-mítoszhoz hasonlóan ez a kép is sokkal több emberre hatott, mint ahányan valaha is tudták, miképpen történt ez az esemény.


A másik, Sarkantyú Simon A szekszárdi direktórium tagjainak kivégzése (1952) undorító eseményt mutat be: Szekszárd (a vörösterror áldozatai mellett) ma is gyászolja a kivégzett direktóriumtagokat is, emléküket modern szobor őrzi. A kivégzők nemcsak arra kényszerítették szerencsétlen áldozataikat, hogy "tablót" üljenek percekkel a kivégzésük előtt, de a gyilkosságokat is lefotózták. Itt láthatod a festmény mellett azt a képet, amelyen már csak az utolsónak kivégzett áldozat, az egyetlen nő (!), Bertók Róbertné él, még egyetlen pillanatig. Függetlenül azonban a megörökítésre méltó eseménytől Sarkantyú festményén mégis inkább Goya hatása és a poroszos katonatiszt karikatúrája érvényesül, mint a háttérbe állított, túlheroizált mártírok személyiségének ereje. Érdekes megfigyelni, hogy a tömeg fényképről került a festményre, a háttér viszont nem. Ismét ugyanaz figyelhető meg, mint Rákosi salgótarjáni jelenléte esetében: a hősies és szörnyű valóság helyébe demagógia és plakátfestészet lép.


Zárásképpen szép kép: Bernáth Aurél 1952-ben ki tudott fogni az őt bírálókon, amikor megfestette a Sztálinvárosi kikötőt, amely címe nélkül egyszerűen egy tájkép. Ritkaság a kor kiállításain!


Ez pedig Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauza, amit szocreálsága ellenére nehéz nem szeretni. A festményt már 1955-ben "lapos érzelgősséggel" vádolták, s gyakorlatilag szemétbe került: pontosabban a kilencvenes években egy vidámparki dodzsemjavító-műhelyből került elő... Ha a Rákosi-korszak valóban olyan optimista, békés, mosolygós és emancipált lett volna, mint ez a kép - ennek a bejegyzésnek nem kellett volna megszületnie.


Megjegyzés: a képek közül sajnos egy sincs tulajdonomban... Remélem, érdekesnek találtad a történelmi utazást.