Következik annak a posztsorozatnak a záró darabja, amelyben megpróbálom felidézni, melyek voltak a legfontosabb találkozásaim Gábor Miklóssal, a színésszel, az íróval, a zseniális művésszel. Persze ezek nem személyes összetalálkozások! De nagyon is szubjektív emlékeim filmekről, lemezekről és könyvekről.

4. A Rebecca szinkronja

Ez rádió, nem szinkron: feleségével, a most elhunyt Vass Évával

Gábor Miklós nem tartozott a sokat szinkronizáló magyar színészek közé. Az ISzDb mindössze huszonhat ilyen munkáját tartja számon, s abban, hogy mikor kinek a hangszerepét osztották rá, sem igen található a nézőnek kedves vagy általa elvárt ismétlődés: ugyanúgy adta Fred Astaire vagy Walter Matthau magyar hangját, mint Gary Cooperét. Számos szinkronja feledésbe is merült: ma már nem ő szólal meg sem Cary Grantként a Forgószélben, sem Yves Montand-ként A félelem bérében, sem Bádogemberként az Ózban, pedig e szereplőknek az első magyar bemutatókkor, még az ötvenes-hatvanas években, ő kölcsönözte a hangját. Igaz, négy filmben is szinkronizálta Marcello Mastroiannit, köztük a máig sokat nézett (és mindössze egyetlen szinkronnal rendelkező) 8 és 1/2-ben: ha tehát keletkezett legendás színész-szinkronhang-páros az életművében, akkor ez volt az.

Laurence Olivier A Manderley-ház asszonyában

Annál érdekesebb viszont, hogy Laurence Oliviert, azt a külföldi színészt, akit - talán - a legeslegtöbbre tartott, mint művészt és színházi gondolkodót, mindössze egyetlenegyszer szinkronizál-hatta: A Manderley-ház asszonya című Hitchcock-filmben. (1) A film 1940-ben készült, televíziós szinkronját viszont 1984-ben mutatták be. Ez azt jelenti, hogy míg a film Oliviernek korai filmje (a tizenhetedik), s mindössze harminchárom éves benne, Gábor Miklósnak viszonylag késői szinkronmunkája, amelynek elkészültekor hatvanöt felé járt. Mindebből azonban semmi sem érződik, ha a filmet nézzük: amellett, hogy maga a Hitchcock-mozi is pompás, s a szinkron is minden ízében kiváló (a további magyar hangok között megtalálni pl. Kútvölgyi Erzsébetet, Sütő Irént, Bujtor Istvánt és Egri Istvánt), egy nagy találkozás tanúi lehetünk, amikor Gábor Miklós hangját hallhatjuk Laurence Olivier filmjében. Olyan művész szinkronizálja Oliviert, aki végigkísérte az egész (a filmhez képest egyébként későbbi) pályáján: aki látta élőben Othellót játszani, s nem nézői, hanem színésztársi szemmel csodálta meg a szerepben, s aki már akkor hallgatta Shakespeare-lemezeit és tanulmányozta (film)színészi játékstílusát, amikor még eszébe sem juthatott, hogy valaha szinkronizálja majd. Ha valaki a tökélyig megismerhette Olivier színészi rezdüléseit, hangját, artikulációját, akkor az Gábor Miklós volt: s ezzel a ritka tudással kapta meg a lehetőséget, hogy ebben az egyébként művészi kommersznek tekintett, korai filmjében megpróbálja mindezt magyarul rekonstruálni, vagy inkább megalkotni.

Gábor Miklós (35) és felesége, Ruttkai Éva 1954-ben

A fentiek tökéletesen látszanak, amint Gábor Miklós-Maxim kiejti az első szavakat: a színész hangja fiatal, olykor ijesztően nyugodt, máskor kirobbanóan szenvedélyes - és meglepően mély... Ez a szinkronizálás ugyanis elképesztően átgondolt és minden ízében megtervezett hang-alakítás is, túl azon, hogy - mint minden jó szinkron - a maga eszközeivel igyekszik olyasféle lenni, mint az eredeti. Gábor Miklós ezúttal - néhány rövid részletet kivéve - egyáltalán nem a szokásos hangján szólal meg, hanem általában több regiszterrel mélyebben. Emellett artikulációját is jelentősen elváltoztatja: sokszor rendkívül zártan beszél, máskor csak leheli a sorok végét, megint máskor szinte torokból, fojtottan engedi fel a hangzókat, ugyanakkor nagyon finoman, akkurátusan és kiegyensúlyozottan artikulál, sehol semmi hadarás, torlódó hangzók sora, vagy elharapott szóvég, amely saját szövegmondását olyan energikussá szokta tenni. Megszokott hangját, az elképesztően gyorsan pergő, szinte egymás elé tolakodó szavakkal, s a dacos, szinte fiús szó végi elvékonyodással-felíveléssel néhány jelenet néhány sorára tartogatja, például a halottkémi tárgyalásra. ("Nem bírom tovább. Hát tudja meg mindenki...") Mindezzel a szereplő magyarul is éppoly titokzatossá, enigmatikussá, érthetetlenné és ellentmondásossá válik, mint Olivier hangjával volt, olykori patetikusságát pedig (amikor Olivier az égre tekint vagy a fejéhez kap) tökéletesen kiegyensúlyozza a precízen tagolt, olykor még az eredetinél is akkurátusabban ejtett, intimen csendes beszéd.

Olivier (33) és felesége, Vivien Leigh 1940-ben

Elmondható tehát, hogy - függetlenül attól, hogy nyilván sok múlik Bajor Edit szinkronrendezésén - ez a szinkron önmagában is kivételes Gábor Miklós-alakítás. Nemcsak egy hangszerep professzionális kivitelezése, de egyúttal Olivier megidézése, s álarcos játék is. Gábor Miklós Laurence Oliviert alakítja, olyan igényességgel és komolysággal, mintha nem a Rebeccában, hanem a Hamletben szinkronizálná, Laurence Olivier pedig Maxim de Wintert alakítja, de olyan igényességgel és komolysággal, amely az eredeti hanggal is kis híján szétfeszítette a melodrámai krimi kereteit, mintha már a világirodalom valamely nagy szerepét játszaná, mondjuk a Hamletet.

Ez a különleges élmény mindig elgondolkoztat róla, mi lett volna, ha Gábor Miklós valaha szinkronmunkául kap egy Humphrey Bogart-filmet is. Bogartot először 1966-ban, a Casablancában Kálmán György szinkronizálta, majd a hetvenes években Avar István, Mécs Károly és Lukács Sándor. (2) Számomra azonban megdöbbentő, hogy a befutott Bogart és a hatvanas években filmező Gábor Miklós hangképzése, artikulációja, szövegépítése és feszültségteremtő időzítése, lendülete között milyen sok a hasonlóság. Például az Alba Regia nézése közben (3), ha akarjuk, egy idő után magától bevillanhat pár pillanatra a Casablanca vagy a Hosszú álom Bogartja: aki olykor nagyon nyugodtan, lassan beszél, máskor kissé életuntnak tűnik, s beszéde tele ironikus és csúfondáros hangsúlyokkal, megint máskor viszont elképesztő tempóval és szenvedéllyel hadar, támad, érvel, vall. Pedig azt hiszem, Gábor Miklós ekkor, 1961-ben még nem is találkozott össze (igazán) a filmes Bogart-karakterrel: az majd csak jóval később válik ihletőjévé. Mint Bogart-rajongó, nagyon sajnálom, hogy színész és szinkronszínész eme találkozása sosem valósult meg: nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyennek alkotta volna újra saját hangját Gábor Miklós Bogartként...

Gábor Miklós szinkronizál

A képre kattintva egy rövid ízelítő nyílik meg, amelyen egymás után hallható a Rebecca néhány rövid jelenete angolul és magyarul. Így tanulmányozható néhány foszlány abból, amikor Laurence Olivier Gábor Miklós hangján szólal meg.

5. Egy Elveszett paradicsom, amely sosem létezett

Erre a kiadásra találtam rá

Sokáig töprengtem, megírjam-e ezt az ötödik, egyben utolsó, korai találkozásomat: amely valójában nem történt meg. Végül mégis arra gondoltam, érdekes lehet ennek a sorozatnak a végén (két hanglemez, három film, három könyv és egy filmszinkron után) egy film - amely nem is létezik.

Tizenöt éves voltam, amikor felfedeztem magamnak Sarkadi Imrét. A Körhinta című filmet ekkor már évek óta szerettem, a Soós Imrével való meghatározó, második találkozásom volt (de erről majd máskor írok): mindenesetre ennek hatására felfaltam az 1975-ben megjelent Novellák című kötetet, s annak is különösen a parasztnovellái (mint a Körhintához ötlet- és figuraadóként szolgáló Kútban) kerültek hozzám közel fájdalmas, naturalista, mégis mitikus szépségükkel. Az elbeszélések elolvasását követően aztán továbbhaladtam a könyvtár polcán, így került a kezembe az Elveszett paradicsom (az Oszlopos Simeonnal volt egybekötve, ezért jött a Novellák kötet után...). És egyszerűen revelációként ért, legalább három okból.

Zoltán és Mira

Az első, hogy addig főképpen verses, kötött formájú drámákat olvastam Shakespeare-től Moliére-en át Lope De Vegáig. Ez a mű viszont próza volt, gyönyörű, de teljesen élőbeszédszerű, természetesen mondható, magamnak felolvasható. A második, hogy ha volt is már a kezemben prózában íródott színpadi mű, az mindig külföldi volt (G. B. Shaw, Csehov), s térben-időben távoli, "régi" világban játszódott. Ez a dráma viszont olyan volt, mintha épp itt és most játszódna, így tökéletesen kortársnak éreztem (bár persze nem volt az). E két felfedezés mellett a harmadik okom arra, hogy lenyűgözzön az Elveszett paradicsom, a történet gyakorlatias filozofikussága volt. Ha akartam, olvashattam egyszerű "igaz" fikcióként, de ha akartam, csupa jelkép volt, megfejtendő képletként "feladott" szereplőkkel és etikai dilemmákkal. Elképesztően sokat gondolkodtam ezeken, s az egész cselekményen. Küzdöttem azzal, mennyire rokonszenves számomra Sebők Zoltán, s közben mennyire gyűlölöm, amit tett; azonosultam Mirával, hiszen én is meg akartam menteni az elbukott hőst, s közben éreztem, hogy én biztosan nem tudnám megváltani, sőt, lehet, hogy már megválthatatlan... Egyszóval: nagy olvasmányélmény volt a darab.

A film főcíme

Miután pedig - akkor még nem lévén blogom, csak szűk körben - mindenkinek elregéltem, mit olvastam és mennyire tetszett, valaki megemlítette, hogy ebből a darabból film is készült, mégpedig Gábor Miklóssal és Páger Antallal; a Mirát játszó színésznő neve nem jutott eszébe az illetőnek. Nos, mivel Gábor Miklóst ekkor már nagyon szerettem, és úgy éreztem, egyértelműen ő a tökéletes Sebők Zoltán, Págert pedig - főleg nagyszüleim hatására - szintén nagyra értékeltem, s számos filmben láttam már, újra elolvastam a darabot, s közben kitaláltam a saját filmemet. Elképzeltem, milyen lehet az idősebb és az ifjabb Sebők, hogyan beszélnek egymással, hogyan koccintanak, hogyan veszekszik a fiú az apával, miként simogatja meg fia haját az apa az utolsó jelenetben...

És persze elképzeltem Mirát is: láttam egyszer egy képet az egyik újságban, amelyen Gábor Miklós karcsúsított férfipulóverben (4), amelyből kihajtották széles, romantikus fehér inggallérját, egyszerre álmodozóan és menekülően, csukott szemmel simult hozzá Váradi Hédihez, aki elképesztően fiatal, szinte gyerekes tisztaságú arccal, mégis nőies mosollyal, hátrafésült hajjal, könyökére támaszkodva visszanézett rá. Ő lett az én Mirám.

Apa és fiú a filmben: Pálos György és Páger Antal

Teltek az évek, végre alkalmam nyílt megnézni az 1962-es Elveszett paradicsom című mozit, Makk Károly rendezését: s szinte hideg zuhanyként ért, hogy a film Sebők Zoltánja nem Gábor Miklós, hanem - természetesen - Pálos György volt. Apját valóban Páger játssza (5), Mirát pedig a csodálatos, üde és tündérléptű Törőcsik Mari. Szeretem ezt a filmet, de soha nem tudtam érte annyira rajongani, mint mondjuk a Körhintáért, a Liliomfiért vagy a Szerelemért. S ez, azt hiszem, nem(csak) egykori csalódottságomból ered, hanem számos más dologból: például, hogy nagyon zavar a sok kritikus által oly nagyra tartott, fő cselekményváltoztatás, vagyis hogy az idős Sebők a film felénél váratlanul meghal. (6) Vagy az, hogy a Pálos játszotta Zoltán sokkal puhább, sokkal összetörtebb, szótlanabb, s sokkal profétikusabb, viszont kevésbé cinikus, kevésbé az élet-halál szélén táncoló, életuntan, mégis kihívóan a végzettel kacérkodó ember, mint a darabbeli, holott számomra éppen ez az állandó, önpusztító, ördögien megveszekedett harc önmagával teszi igazán érdekessé a karaktert. (7) Mindettől függetlenül az 1962-es filmet csak ajánlani tudom mindenkinek, még ha Gábor Miklós nem is játszik benne...

Apa és fiú színpadon: Gábor Miklós és Horváth Jenő

Ám itt jutunk vissza az én megálmodott mozimhoz. Mert aki jó ismerője Gábor Miklós pályájának, az nyilván  tudja, hogy annak idején a film ajánlója nem is tévedett olyan nagyot. A színész Makk Károly filmjében ugyan nem játszott, de az 1961-es ősbemutatón, a Madách Színház kamaraszínházában ő volt a legeslegelső színpadi Sebők Zoltán... Az előadásban apját Horváth Jenő (1910-68), a Madách Színház neves tagja alakította, Mirát pedig - bármily hihetetlen - épp Váradi Hédi formálta meg. Mire a darabot bemutatták (1961. május 26-án, Pártos Géza rendezésében), Sarkadi Imre már nem élt. De azt hiszem, ahogyan Gábor Miklós játszhatta Zoltánt, az igen közel áll ahhoz, amilyennek a szöveg és a színpadi utasítások alapján az író megalkotta saját hősét.

Persze az előadást nem láttam, sőt, tudtommal filmfelvétel sem készült róla. Az MTVA Archívumában azonban található néhány pontos, éles fotó, amelyeket a főpróbán fényképeztek. Az egyiken Zoltán a tipikus értelmiségi pózban, elégikus arccal maga elé meredve, bal kezében cigarettát tartva, könyökére támaszkodva ül az asztalnál: jobbja a pohártörés miatt bekötözve. Mögötte ott az apja, aki mintha épp próbálná felfogni, amit hall. Zoltán valószínűleg még a vallomása elején tart: maga elé néz, mintha nem is egy világban lenne az idős Sebőkkel. Egy másik fotón tiszteletlenül és cinikusan tekint Évára (Szemere Vera), miközben megfogja a mellét. A harmadik képen János (Újlaky László) meg nem érdemelt gratulációját fogadja: pompásan néz ki hófehér ingujjban, ám hajlott tartása, a szája mellett elmélyülő keserű ránc, s tágra nyílt, fájdalmas szeme mutatja, alakoskodnia kell, hogy mindezt el tudja viselni. Végül a negyediken patetikus pózban, tehetetlenül széttárt karokkal, az égre tekintve, sírva panaszkodik. Apja nézi a túljátszottságában is őszinte kitörést, kezét óvón fia hátára teszi, de Zoltán épp kilép ebből a támaszból, előre. Egy másik fényképen Mira (Váradi Hédi) mosolyog, egyszerű szoknyában, blúzban, a smink és a műszempillák ellenére gyermeki ártatlansággal az arcán, s olyan erotikát sugározva, amelyről láthatóan nincsen tudomása.

Homályos újságfotó az előadásról

Amikor rájöttem, hogy az én sosem létezett, elképzelt filmem a valóság elemeiből állt össze, nem győztem csodálkozni. Először Páger filmes alakítását vethettem össze saját képzeletem játékával, azután a tényt, hogy a színházban valóban Gábor Miklós és Váradi Hédi játszották a másik két főszerepet. Végül, nem is olyan régen, már láthattam az említett fotókat is az egykori előadásról, amelyek végképpen megdöbbentettek: bár Váradi Hédit a drámát olvasva ma is sötét hajjal látom magam előtt, valójában pedig szőkén szerepelt az 1961-es bemutatón, a néhány képkocka összességében nagyon erősen emlékeztetett arra, amit annak idején magamnak kigondoltam.

Megjegyzendő egyébként, hogy arra csak sokkal-sokkal később jöttem rá, hogy a a kihajtott inggallérban Váradi Hédihez simuló Gábor Miklósról készült fotó, amely annak idején megihletett, a szintén 1961-ben, a Madách Kamaraszínházban, épp az Elveszett paradicsom után bemutatott Libikóka című darab próbáján készült, amelyben a két színész ismét együtt játszott. Egy régi Film-Színház-Muzsikában láthattam: az újságlapot Kocsis Katalin Gábor Miklós-oldalán fedeztem fel újra.

Hát ennyi véletlen kellett ahhoz, hogy elképzeljek egy olyan Gábor Miklós-filmet, amely valójában nem is létezik. Sok-sok a színésszel kapcsolatos emlékemnek, s az Elveszett paradicsom című Sarkadi-darab iránti rajongásomnak köszönhetően azonban ez a film most, húsz év után is itt van velem. Bármikor lejátszhatom magamnak újra, ám én vagyok az egyetlen, aki láttam, és csak addig létezik, amíg élek.

Linkek
Találkozásaim Gábor Miklóssal 1.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 2.
100 éve született Gábor Miklós
Gábor Miklós könyvei

(1) Csak tényleg zárójelben: fogalmam sincs róla, miért terjedt el, hogy ennek a filmnek a címe A Manderley-ház asszonya magyarul. Az elején ugyanis egyértelműen azt mondják be: "bemutatjuk Daphne Du Maurier A Manderley-ház asszonya című regényéből készült Rebecca című filmet". Szóval valójában az eredeti regény címe is Rebecca, a film eredeti címe is Rebecca, sőt, a magyar szinkron címe is Rebecca, ahogy a nálunk is bemutatott musical címe is Rebecca: csak a könyv fordítását hívják A Manderley-ház asszonyának. De persze mindez lényegtelen...
(2) Amellett, hogy nagyon szeretem a Casablanca halhatatlan szinkronját, az én magyar Bogartom Mécs Károly.
(3) Ebben az 1961-es filmben Gábor Miklós (Hajnal doktor szerepében) ráadásul az idő jó részében felhajtott gallérú, gyűrött ballonkabátban járkál, olykor megfáradt vagy cinikus, míg máskor elkötelezett, s néha még szerelemről is beszél.
(4) Pulóverre emlékeztem, de ma már tudom, hogy bő, sötét zakóban van.
(5) Ahogyan majd a jelképes erejű, mivel Páger halála miatt töredékben maradt 1987-es változatban is, amelyben Cserhalmi Györggyel és Hegyi Barbarával szerepel együtt. Az 1962-es cselekményváltoztatás, s Páger 1986-ban bekövetkezett halála egyben azt is jelenti, hogy ő, a - véleményem szerint - tökéletes idősebb Sebők, akinek valóban el lehetne hinni, hogy létezhet a fia számára újrakezdés, soha olyan feldolgozásban nem játszott, amelyben a Sarkadi által megírt, közös, nagy zárójelenetet megcsinálhatta volna...
(6) Efelett nem tudok napirendre térni. Őszintén szólva - bár a halottmosdatás jelenete megrendítő és gyönyörű - minden újranézésnél azt érzem, hogy ezért a változtatásért kár volt. Egyrészt teljesen indokolatlan, hogy az apa miért épp akkor hal meg, amikor. Ha idős is, s rossz is az egészségi állapota, a legkínosabb művi véletlen, hogy hallva fia tettéről még higgadt, nyugodt, erős, semmi baja, majd egy napra rá váratlanul összeesik és meghal. Másrészt tökéletesen hihetetlen - még ha Zoltán orvos is -, hogy a váratlan halál esetén nincs semmilyen vizsgálat, nem jön ki egy halottkém, orvos vagy legalább halottszállító, semmilyen papírmunkát sem kell intézni, mégis, másnap már az idős Sebők sírja mellett áll a fia és Mira. Az, hogy a film eltünteti a darabban még megjelenő, "felesleges" szereplőket (Mira apját, a rokonságot), sokáig remekül erősíti az időtlen-időbe-vetettség érzését, de itt, amikor már azt kellene elhinni, hogy egy vasutas kivételével a falu is kihalt, a cselekmény átlépi a maga fiktív valóságában még hihető határokat, és teljesen mitikussá-szimbolikussá válik, amiért talán kár, hiszen így egy egy jelentésréteggel szegényebb lesz.
(7) Ez nem Pálos György zseniális játékának, csak a karakter filmbeli értelmezésének a bírálata részemről.

Folytatom a posztsorozatot, amelyben megpróbálom felidézni, melyek voltak a legkorábbi találkozásaim Gábor Miklóssal, a színésszel, az íróval, a zseniális művésszel. Persze ezek nem személyes találkozások! De nagyon is szubjektív emlékeim filmekről, lemezekről és könyvekről.

2. A helység kalapácsa, a Mágnás Miska és a Valahol Európában

Ha először Gábor Miklós hangjával ismerkedtem is meg, nem sokkal később már filmekben is láttam őt: ahogyan mozog, beszél, énekel, táncol - játszik. Tény, hogy amit igazán fiatalon megszeretünk, sokkal inkább megmarad nekünk, mint bármi későbbi élmény: ha azokat a filmeket nézem újra, amelyekkel még kisiskolás koromban találkoztam először, minden rezdülés, hangsúly, játék azonnal újra eszembe ötlik, még mielőtt a képernyőn megtörténne. Így van ez Zsurzs Éva fekete-fehér tévéfilmjével, A helység kalapácsával is, amelyet először 1965. március 13-án sugárzott a Magyar Televízió. (1) Ez az adaptáció - véleményem szerint - igazán zseniális, s kora (és fekete-fehérsége) ellenére mára is bárki számára élvezetes és érthető maradt. Bár én mintegy negyed évszázaddal az elkészítése után láttam először, azonnal megkedveltem, s lelkesen kezdtem tanulgatni a nagy neveket, amelyek benne szerepelnek: a sok-sok hősszerep után a komikus eposz még komikusabb hősét, Fejenagyot játszó Bessenyei Ferencét, a nagyon is csinos, a kántorral viszont igazán gonosz Erzsókot alakító Mészáros Ágiét, a macskabajuszt és emeletes süveget viselő Major Tamásét, meg Garas Dezsőét, Gobbi Hildáét, Agárdi Gáborét... És Zsurzs Éváét, akinek másodikként jegyeztem meg a nevét a filmrendezők közül Várkonyi Zoltáné után. (2)

Gábor Miklós iránti rajongásom azonban ennél is nagyobb volt: kicsit bele kellett szeretnem, amikor megjelent a filmen. Hiszen világéletemben éppen ilyennek képzeltem el Petőfi Sándort, akinek a verseit (többek közt a Füstbement tervet, az Arany Lacinakot, A tintásüveget és A négyökrös szekért) folyton olvastuk az Anyám tyúkja című, számomra meghatározó verseskönyvből. (3) A filmkészítéskor merész ötlet lehetett, hogy a kihagyhatatlan, de kiíráshoz, háttérfelolvasáshoz végtelenül hosszú narrátorszöveget szereplővé változtatták: de ma is tökéletesen működik. Az, ahogyan a vándor énekmondóval állíttatják vásári színpadra az egész játékot, s ez a Lantos - az eredeti elbeszélő hanghoz hasonlóan - minden történésbe beleszól, belekotyog, beleavatkozik vagy belerendez, egyszerre játszva Petőfit és Petőfi komikus paródiáját - különleges lehetőséget biztosít a filmben Gábor Miklósnak. Az egyetlen olyan főszerepet, amely egyszerre két (fiktív) világban létezik, így ellentétben a többiekkel, olykor önmagára is reflektálhat. Nagyon is rafinált, duplafedeles szerepformálást igényel tehát, továbbá komédiás kedvet és jellegzetes, pompás szövegmondást - vagyis mindazt, amiben Gábor Miklós, úgy gondolom, zseniális volt.

Ami pedig csak még különlegesebbé tette számomra A helység kalapácsát, hogy nem sokkal később megismertem a Mágnás Miskát, az 1949-es mozifilmet, amelyben Gábor Miklós és az ezúttal nemcsak csinos, de egyenesen gyönyörű Mészáros Ági komédiáznak együtt, mint Miska és Marcsa, avagy gróf Eleméry Tasziló kegyelmes úr és a sértődős Anasztázia grófnő. A pompás mozit (amely minden idők legnézettebb magyar filmje) bizonyára mindenki ismeri: igazi legenda (nemsokára én is írok majd róla). Így persze egyszer s mindenkorra megjegyeztette velem, ki az a Gábor Miklós, aki elképesztő energiával és tökéletesen precíz időzítéssel játszik benne - látszólag teljes féktelenséggel.

Érdekes, hogy a Mágnás Miska kifejezetten Gábor Miklós-film, annak ellenére, hogy az eredeti darabnak nem (feltétlenül) Miska a főhőse. Bár az egész szereplőgárda pompás, élen a két Latabárral, akik valósággal sziporkáznak, s a mellékszerepeket is olyan csodálatos színészek játsszák, mint Sulyok Mária, Gobbi Hilda vagy Pécsi Sándor, szembetűnő, hogy ennek a Mágnás Miskának máshová kerültek a hangsúlyai: így a mű történetében talán először címszereplője az egyetlen valódi főszereplő is egyben. (4) Ebben a történetben Miskát legfeljebb mások tartják "kicsit ütődött"-nek, de a legkevésbé sem az, Marcsával való enyelgéseinek népszínműves-kínos részletei többségében kimaradnak, eredetileg alaptalan és mulatságos féltékenykedése pedig valóságos harccá válik, amelyet a Marcsát csábítgató két gróf ellen vív. Így lesz a tőle telhetően szerepet játszó, bumfordi, de furfangos lovászfiúból a Gábor Miklós-változatban mesterien szálakat bonyolító, a falunak jót hozó, a grófokat kifigurázó és egymással büntető, sőt, még a bátortalan szerelmeseket is összekommendáló, mindenki sorsát eligazító hős, aki ráadásul önfeláldozó: a pompás tréfa végeredményeként ugyanis a film végén egyedül neki kell elhagynia a a falut, igaz, a hozzá most már tényleg hű Marcsával az oldalán, s afféle garabonciásként, aki elmegy más faluba, "hátha ott is akad valami elintéznivaló".

Egyébként úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy - későn születettként - találomra találkoztam Gábor Miklós filmjeivel. Épp ezért életemben először nem fáradt vagy agilis, jobbító szándékú vagy elveit feladó értelmiségiként ismerhettem meg (pedig filmjei legtöbbjében ilyesféle szerepeket játszott): hanem egyszerűen végtelenül sokoldalú színészként. Romantikusan vonzó, ámde kissé hencegő, mesebeli Petőfiként, s csárdásozó, éneklő, táncoló, gavallérkodó és gúnyolódó Miskaként. Pedig ha valaki megnézi a filmográfiáját, a fenti két alkalmat leszámítva filmen tulajdonképpen soha nem játszott semmi hasonlót: még a besorolásuk szerint vígjátéknak minősített alkotásokban is inkább komoly, töprengő, felelős karakterek jutottak neki. (5)

Hasonló módon, bár a legkevésbé sem vidám szerep, de egész pályáján egyedülálló volt a Valahol Európában Hosszúja is: nekem pedig ez volt a harmadik film, amelyben láttam őt játszani. Hosszú nagyon furcsa alak: egy fiú, aki más fiúk vezetőjévé válik, senki, akiből végül hős lesz, vagy legalábbis felelős felnőtt, s olyasvalaki, akit nagyon nehéz megismerni, mivel alig beszél, semmit sem árul el magáról, a múltja is teljesen ismeretlen, így szinte csak a tetteiből lehet rájönni, milyen ember. Elképesztően nehéz szerep, több okból is. Egyrészt a két fiatal főszereplő, Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa, csupa amatőr, részben önmagát adó gyerekszereplő között játszik, alakításuknak mégis összhangban kell lennie az övékkel. (6) Másrészt Hosszú legfeljebb húszéves, hiszen a javítóintézetből szökött meg, míg az őt játszó Gábor Miklós huszonnyolc, s külsejét tekintve sem a fiús színésztípusba tartozik: másképp kell tehát hiteles, bizalmatlan, félelemmel, agresszióval és reménnyel teli kamasszá válnia. Harmadrészt míg a film három főalakja közül Somlay Artúr szerepe tökéletesen zárt, logikus és minden ízében kidolgozott, hiszen az ő eszmeisége azonos a film eszmeiségével, s Éva karaktere is minden részletében érthetővé válik, amikor megismerjük a múltját, Hosszút, akinek pedig a legtovább kell eljutnia a történet során a jellemfejlődésben, a film megfejtendő enigmaként állítja a néző elé, közvetlenül alig közölve róla valamit. Különleges szerep: itt lehet csak igazán játszani... Radványi Géza nemcsak az egész filmmel, de önmagában ezzel a filmalakkal is valami olyasmit teremtett, ami a maga nemében tökéletes.

Már csak azért is, mert én ezt a filmet tényleg gyerekként láttam legelőször: Kuksi és a többi gyerek (beleértve ebbe az akkor általam nagyobb fiúnak tekintett Hosszút és Ficsúrt is, 7) képzeletemben a kortársam volt. Épp ezért is gondolom, hogy a filmet nem lehet túlértékelni: hiszen számomra kezdettől fogva működött, s nem volt benne hamis, vagy, ahogy néhanapján írták, szentimentális hang. Gyerekként pontosan megéreztem volna, ha valamelyik gyerekekről szóló részlet hiteltelen. Természetesen elszomorított, hogy ilyen volt a háború és ilyen szörnyűségre kényszerítette a gyerekeket és a felnőtteket is, és igen, sírtam a tragédián: de megértettem a film reménykedését és bizakodását is. Egyszer erről a filmről is írok a blogon részletesen: a bizakodásról most csak annyit, hogy nekem is volt szalmakalapom, ahogyan Hosszúnak a film utolsó jelenetében (ő nyilván Simon Pétertől kapta, s mindez egyúttal azt is mutatta, hogy most már otthon lehet valahol): nos, számtalan alkalommal játszottam el, ahogyan integetek a kalapommal, és közben nagyon, nagyon reménykedő vagyok... (8) Így vált az életem részévé ez a filmes Gábor Miklós alakítás is: immár a harmadik.

3. Az Egy csinos zseni és a Sánta szabadság

Nagyszüleim sok színész iránt érdeklődtek, lelkesen nézték a színházi közvetítéseket a televízióban, s különösen nagymamám rajongott a színészéletrajzokért. Így azután könyvtárukban szép számmal akadtak ilyenek. Mindig is szívesen olvastam őket, ám idővel rá kellett jönnöm, bármennyire is érdekelnek a színházi történetek és anekdoták, mindig egy kicsit mást és többet keresek a könyvben, ha annak a szerzője maga a színész. Így lett kedvencem Gobbi Hilda Közben című kötete, amelyet ma is nagyra becsülök, s figyelemreméltó műnek tartok.

Gábor Miklóssal, az íróval azonban érdekes módon nem ekkor találkoztam, pedig nagyapám megvette a Tollalt, sőt, megszokott módján ceruzás olvasói széljegyzetekkel is ellátta. (Ami talán - mivel saját bevallása szerint ő is így olvasott - a szerzőnek is tetszett volna.) Amikor azonban meglátta nálam a könyvet (nagyapám, nem a szerző), kedvesen figyelmeztetett, hogy ehhez még kicsi vagyok. Mivel ekkor még csak a Jago című fejezet első néhány oldalán voltam túl, s rögtön engedelmesen letettem a kötetet (nagyapám okos ember volt és általában érdemes volt rá hallgatni), végül nemcsak ez az olvasói találkozás maradt el. Sajnos már azt sem fogom megtudni, miért gondolta nagyapám, hogy kicsi vagyok Gábor Miklós szövegeihez (9). És elmulasztottam azt is, hogy rájöjjek, neki mi tetszett a kötetben: mire ugyanis felnőttem, ez a példány furcsa módon eltűnt a könyvtárból - talán nagymamám ajándékozta oda valakinek. Így már sosem fogom elolvasni a benne szereplő olvasói széljegyzeteket.

Gábor Miklósra pedig még várnom kellett négy évet: ekkor bukkantam nagybátyám könyvei között az Egy csinos zsenire, azzal az elképesztően csábító és mégis ellentmondásos, vaníliasárga borítóval. Mivel vendégségben voltunk, nyár volt, meleg, mindenki ki-be járkált a szobák és a terasz között, nyilvánvalóan a legnagyobb tapintatlanság és ostobaság volt azonnal lekuporodni a polc előtt a földre, elfeledkezni mindenről és mindenkiről, és belemerülni a könyvbe. Mégis megtörtént, s körülbelül egy óra múltáig, amikor elkezdtek keresni, egyszerűen képtelen voltam elszakadni Jagótól, 1954-től, attól a hangulattól, amiben egy ország és egy főhős épp számot vet a múlttal és a bűneivel. Akartam ezt a szöveget, olvasni és újraolvasni,  megérteni, élvezni: pedig már közelgett a távozás ideje. (10) Nagybátyám talált rám, s miután csodálkozva konstatálta, mire bukkantam, nagyvonalúan felajánlotta, hogy vigyem haza magammal a könyvet. "De mikor fogom tudni visszaadni?" - kérdeztem. "Nem fontos, nem tetszett annyira, mint akartam, úgyhogy tartsd meg nyugodtan, ha kell" - mondta ő. És némi töprengés után a kezemben tartott sárga kötetre rátette a kéket is, amit addig észre sem vettem: egyúttal nekem ajándékozta a frissen megjelent Sánta szabadságot is.

Azt sem fogom már megtudni, ő mit várt az Egy csinos zsenitől és miért érezte azt, hogy kevesebbet kapott. Arról sem kérdezhetem meg, mit jelentett az a pillanatnyi töprengés a Sánta szabadság felett: talán az jobban tetszett neki, s épp a nagylelkűsége küzdött az érdeklődésével? Tény viszont, hogy nagyvonalúsága miatt mindörökre birtokolja a címet: Aki Megismertetett Engem Az Író Gábor Miklóssal. A két kötet azonnal kedvenc könyvemmé vált, a lehető legjobbkor talált meg, s azóta is minden újraolvasáskor lelek bennük valami addig még felfedezetlent. És persze minden alkalommal, amikor kézbe veszem őket, a nagybátyám is eszembe jut.

Linkek
Találkozásaim Gábor Miklóssal 1.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 3.

(1) Két nappal március 15-e előtt, amelyet azonban a ma megszokott módon akkor éppen nem ünnepeltek...
(2) Tízévesen mindenkinek azt mondtam, ők az én két kedvenc rendezőm. Hiszen Várkonyitól imádtam A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt, Zsurzs Évától pedig A koppányi aga testamentumát, A helység kalapácsát és az Abigélt.
(3) Biztosan más is emlékszik rá: 1982-ben jelent meg Kass János rajzaival, címlapján egy narancsszín tollazatú, kerekded tyúkkal, többé-kevésbé négyzetes alakú volt, hatvan oldal, s minden oldalán színes foltok-képek-alakok.
(4) Az eredeti színdarab főszereplője némiképp rejtetten, némiképp nyilvánvalóan Marcsa volt, aki ugyan fellép egy ponton, mint álruhás arisztokrata, de a magát a frakkjában felejtő Miskával ellentétben egy percre sem feledkezik el arról, ki ő, honnan jött, s kit szeret igazán. Ezt a szerepet Fedák Sárinak írták a szerzők (lásd: Hoppsza, Sári...), mellette Rátkai Márton alakította Miskát, komikus partnerként, de nem főhősként. A később készülő némafilmben is - amely sajnos nem maradt fenn - Marcsa alakja volt a leghangsúlyosabb, akit a némafilmsztár Berky Lili játszott. A szubrett-bonviván (Rolla-Baracs) párosa mindig háttérbe szorult. Az 1942-es Pista tekintetes úr felismerhetetlenségig átírt forgatókönyvében viszont épp ők léptek elő főszereplőnek (a romantikus és a komikus jelenetek főszerepét is maguk eljátszva): Tolnay Klári és Jávor Pál alakításában, akik mellett Turay Ida Marcsája bájos színfolt maradt, Miska pedig puszta mellékszereplőként, a sztori ürügyeként ténfergett (és Halmay Tibor karakterszínész formálta meg). Ezzel szemben az 1949-es változat grófkisasszony-mérnök szerelmespárja, Németh Marika és Sárdy János csak az éneklés terén tekinthetők főszereplőknek, egyébként másodhegedűsök Mészáros Ági és Gábor Miklós mellett: de Marcsa is háttérbe szorul Miska mögött.
(5) Például: mit csinál Ruttkai Éva az 1970-es Csak egy telefonban? Énekel, táncol, nevet, hazudik, majdnem elájul, padlót súrol, busz után szaladgál, egyszóval: lenyűgözően komédiázik. És mit csinál Gábor Miklós? Autót vezet és aggódik Ruttkai Éváért... Még a fergeteges humorú, épp ezért sematizmusa ellenére mindenki által ma is szeretett Állami áruházban is ő az egyetlen főszereplő, akinek nincs egy árva poénja sem...
(6) Hasonló a helyzet a Ficsúrt játszó Rónai Andrással is, aki ugyan mindössze tizenöt éves volt a forgatás idején, de tízéves kora óta hivatásos színésze Lakner Artúr gyermekszínházának. Az ő neve nem szerepel a film lakonikus-szimbolikus stáblistáján, besorolódik a négy főszereplő mellett megemlített "25 gyerek" közé, mégsem tekinthető amatőr gyerekszínésznek: s méltó, kiváló társa Gábor Miklósnak számos jelenetben.
(7) Be kell valljam, amikor először megnéztem a filmet, úgy gondoltam, hogy Hosszú tizenhét éves: mivel ez volt a legmagasabb fiúéletkor, amit akkor el tudtam képzelni...
(8) Pontosan ezért gondolom, hogy ez a mozi nem propagandisztikus film, mint ahogyan még ma is írják néhol. És nemcsak azért, mert a bemutatásakor éppen azt kritizálták, hogy nem esett szó benne szovjetekről, kommunizmusról és a jövő eszmeiségéről. A filmből magából sem derül ki, kik az új emberek, akik a városban új törvényt írnak: még ha a valós történelemhez ragaszkodunk is, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy azok ott éppen a kommunisták - de a film annyira jelképes, hogy eleve kissé időn és téren kívül is játszódik. Ugyanígy: az, hogy az emlegetett kalapos jelenetben egy pillanatra felrebben egy később közismertté vált dallam (a Drága föld), amely átvált a Marseillaise-be, átmegy a Rákóczi-indulóba, s végül visszaolvad a főtémába: az valószínűleg beszél mindarról a várakozásról, sokféleségről és reményről, ami 1947-ben, a film forgatása idején jellemezte Magyarországot, de hogy nem dicsőíti a kommunista pártot (amely egyébként csak gyártatni kezdte a filmet, de végül teljesen át kellett engedje azt Radványi Gézának, a rendezőnek) - az is biztos.
(9) Túl Gobbi Hilda önéletrajzán vajon mitől féltett: a gondolatok súlyától? vagy az unalomtól?
(10) Persze hogy miért nem jutott eszembe, hogy akár meg is vehetném a könyvet: ezt megint csak a korom és a még jószerével az internet előtti világ magyarázhatja, amelyben ha lemaradtál vagy nem tudtál egy könyvről, akkor - lemaradtál és nem tudtál.

Színpad: Tanner John házassága

Mivel egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne a fenti címet adjam a posztomnak, már a bevezetőjében becsületesen le kell szögeznem, hogy soha életemben nem álltam szemtől szembe Gábor Miklóssal, egyik kedvenc magyar színészemmel. Valódi találkozásokról tehát nem tudok beszámolni: abból azt hiszem, az igazán elhivatott, kutató rajongóknak is csak kevés adatott meg. S sajnos színpadon sem láttam őt, amit már könnyebb megmagyarázni: ennek leginkább az életkorom az oka.

Ezek után feltehető a kérdés: hogyan lehet csodálni és tisztelni egy olyan művészi munkásságot, amit nem is ismerhetek igazán. Valóban, a színpadi művészet mind közül a legmulandóbb: még egy ideiglenesen felépített diadalkaput vagy egy különleges ételkölteményt is le lehet úgy fényképezni vagy rajzolni, hogy a késő utókor legalább megérthesse, mitől volt zseniális teljesítmény. Ezzel szemben a színészt hiába filmezik, rajzolják, fotózzák, hisz mindig változékony: ő maga a műalkotás. Még egy felvett előadás is csak töredékét adja vissza a nagy egésznek, ami az adott szerep megformálása volt. Nem is beszélve a bírálatokról, amelyek ugyan egyedüli szavakba foglalásai nagyságnak és tehetségnek, de nincs olyan megörökítés, ami ennél nagyobb forráskritikával volna kezelendő - persze, ha egyáltalán születnek leírások egy adott alakításról.

Film: Keserű igazság

Mégis, úgy gondolom, hogy Gábor Miklós és kortársai ebből a szempontból számos elődüknél szerencsésebb korszakban éltek. Egyrészt már megmaradhatott valami színészi lényükből és személyiségükből a hangosfilmek tekercsein. Gábor Miklós már 1941-ben, 21-22 évesen szerepelt filmen, s az ötvenes-hatvanas években az egyik legnépszerűbb magyar filmszínész volt. Másrészt ő és kortársai már megérhették a televízió térhódítását, ami - ellentétben napjaink tévés gyakorlatával, akkor még - számos fontos és kevésbé fontos tévéjáték és tévéfilm elkészülését eredményezte. Gábor Miklós a hetvenes évek derekától már alig vállalt filmszerepet, a tévé viszont végigkísérte életét, legyen szó színházi előadás átültetéséről a képernyőre, önálló tévéfilmről vagy épp televíziós rendezésről, amelyben szintén kipróbálta magát. A televíziónak volt köszönhető a hatvanas évek nagy színpadi sikereinek (esetében például a Hamletnek vagy a Koldusoperának) a megörökítése is. Végül ezek az évek még a rádiónak (és a lemezkiadásnak) is nagy korszakai voltak. Gábor Miklós hangját is elképesztően sok felvétel őrzi, klasszikusok és modern művek, nem is beszélve a hangzó versantológiákról. Mindezekből pedig mégiscsak összeáll egy kép: ha töredékes is, mégis, szinte felfoghatatlanul gazdag.

Az utolsó könyv

Ráadásul Gábor Miklós igazi polihisztor volt, hiszen nemcsak értette a képzőművészetet, de maga is nagyon tehetségesen rajzolt, nemcsak játszott a színházban, de írásaiban folyamatosan kereste a művészet értelmének, az igazi színjátszásnak a mibenlétét, elemezte szerepeit és azokat a műveket, amelyekkel kapcsolatba került, s kommentálta önmagát és a világot, amiben élt. Mindezek felett pedig író is volt, akinek legalább egy regényével mindenképpen helye van a huszadik századi magyar próza történetében.

Mindebből már talán meg lehet ismerni Gábor Miklósból, az emberből, a művészből is - valamit. Éppen ezért a vele ilyen módon történt találkozásaimból gyűjtöttem össze ötöt. Tisztában vagyok vele, hogy ezek a találkozások ostobán esetlegesek és személyesek, mégis úgy döntöttem, hogy megírom őket. Az öt találkozás három egymást követő posztban válik olvashatóvá.

1. A Micimackó és a Koldusopera hanglemez

Az első találkozás

Amikor azon töprengtem, mi volt az első élményem Gábor Miklóssal kapcsolatban, csodálkozva jöttem rá, hogy nem az arca vagy a mozgása, hanem - a hangja. Minden olyan film megnézését, amelyben szerepelt, megelőzte az életemben két hanglemez állandó hallgatása, amelyen beszélt és énekelt: ez pedig a Micimackó és a Koldusopera volt.

Természetesen először a Micimackóval ismerkedtem meg, pontosabban a Lemezzel, amelyben bemutatnak bennünket Micimackónak, mellékesen meg is szólal. Ez az igényes vállalkozás csodálatosan elevenített meg részleteket Milne regényéből, ráadásul alakjainak nagyon jót tett, hogy a Disney Micimackó filmjét csak öt év múlva mutatták be nálunk, vagyis még semmiféle hatást nem gyakorolhatott a lemez készítőinek, vagy reménybeli hallgatóinak fantáziájára. Számomra csodálatos élmény volt odahúzni a nagyfotelt a lemezjátszós szekrény közvetlen közelébe és elkezdeni hallgatni a lemezt, amely egészen varázslatosan recsegett, pompásan mesélt (Mensáros László, Domján Edit, Békés Itala és Margittay Ági hangján), s gyönyörű zenei részleteket tartalmazott többek közt Saint-Saëns Az állatok farsangja című művéből. (1)

Írott betűk

Gábor Miklós a Mesélő szerepét kapta, s ezzel egyfajta apává vált számomra a lemez meghallgatásának idejére: tudniillik élőben mindig apu olvasta fel nekem a Micimackót. Míg a könyv szövegének egésze ma is az ő hangján szól bennem, azok a részletek, amelyek a lemezen is szerepeltek, állandó villózásban idéződnek fel: s van néhány (de csak néhány) mondat, amely - kizárólag Gábor Miklósé. Mint például: "Micimackó egy erdőben élt, saját kunyhójában." Vagy: "Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás." És: "De Füles már nem hallotta őket. Kivette meg betette a rongyot a csuporba: és ragyogott a boldogságtól."  Viszont: függetlenül attól, mennyit hallgattam ezt a lemezt, csak nagyon sokára jöttem rá, hogy kik a lemezen játszó színészek: vagyis hogy a meglepően fiatal és finom hang, amely mesél, Gábor Miklósé. (2)

Ugyanebben a sorozatban: Hamlet...

Ezzel szemben a Koldusoperáról mindig is tudtam, hogy szerepel benne amárkuslászló, apsotairén, apécsisándor és persze agábormiklós. (3) Ez a Vastaps sorozatban megjelent kislemez nagyon régi volt, sokkal öregebb nálam (1966-os), s csak 17 percnyi anyagot tartalmazott, mégis rengetegszer hallgattuk: elsősorban is a Kalózok szeretőjét, a Dal az emberi célok elérhetetlenségérőlt, a Ti, jó urakat - és az Ágyúdalt, amelyet agábormiklós és amárkuslászló énekelnek. Bár abban, hogy elképzeljem, miről is szólhat a darab, keveset segített, hogy volt egy másik lemezünk, amelyen Márkus László adta elő a Cápadalt, visszagondolva is nyugodtan állíthatom, hogy a lényeg tökéletesen átjött például az Ágyúnótából (4), annak ellenére, hogy a gyerekek nem szokták érteni, ami groteszk vagy elidegenített. Az egyértelmű volt, hogy ez valami nagyon férfias, nagyon hősies, nagyon nosztalgikus, egyben nagyon hazug, szomorú és szemét dologról szól: hiszen világos volt, hogy a barna bennszülöttekkel valami nem stimmel (ilyet igazi hősök nem mondanak más emberekről, és nem is tesznek más emberekkel, nem igaz?).

A nevezetes borítókép

Ami pedig visszagondolva meghatározó, az Bicska Maxi maszkja, illetve a fotó a lemez szakadozott papírborítóján. Gábor Miklós több helyen leírta, hogy a bajuszos amorózókülsőt Clark Gable nyomán találta ki magának. Az amerikai színész volt számára ifjúkorában, amikor garmadával nézte a filmeket apja mozijában, a tökéletes ideál: a férfi, akivé felnőve emberként és színészként válni akart. Érett művészként, érezve az erős, szép és hősies férfi filmmítoszának hazugságát, természetesen elvesztette ezt az ideált, nagyon alkalmasnak találta azonban Bicska Maxi megalkotásához, aki maga is a mítoszából él, s összes feleségei, zsebmetszői és ellenségei előtt az erős, szép és hősies főhős szerepét alakítja. Így lett Maxi magas (mert Gábor Miklós egyebekben nem az), jóképű, elegáns, fölényesen okos, ellentmondást nem tűrően kemény - látszólag: hogy aztán ez az egész nevetségesen széthulljon, s ne nem maradjon más belőle, mint egy kínosan piperkőc hajigazítás az akasztófa alatt (és persze egy forradás a nyakon) - meg a tökéletesen meg nem érdemelt királynői kegyelem. Nos, mindezt olyan tökéletesen sikerült lefényképezni (illetve eljátszani a fényképezőgép objektívje számára), hogy amikor a lemez hallgatása közben  a kezemben tartottam a gyűrött borítót és próbáltam elképzelni, hogy mi is történhetett Maxival, nem is tévedtem olyan nagyot. Később aztán végigülhettem a Koldusoperát egy remekül érthető előadásban, ami kiegészítette a korai képet. Mégis, ahányszor újra látom a borítófotót, s rajta jobbra a boldog párt, a bóbitájával alázatosan, de sokat sejtető mosollyal a férje mellé-alá simuló Pollyt, és a magabiztos és arrogáns, veszélyesen (vagy kiábrándultan) somolygó Bicska Maxit, aki fehér kesztyűs kezét (persze, "Maxi kesztyüben jár") ernyedt és nyárspolgári lenézéssel a Pollyéba fonja: mindig eszembe jut mindaz, amit én képzeltem el annak idején. A kép alapján - és Gábor Miklós hangja alapján.

Nemsokára újabb találkozások
Találkozásaim Gábor Miklóssal 2. 
Találkozásaim Gábor Miklóssal 3.
Linkek
100 éve született Gábor Miklós
Gábor Miklós könyvei

(1) Erről a zenéről ma sem az jut eszembe, aminek az énekkönyvi elemzések szerint kellene, hanem a saját történetemlékeim a Micimackóról... De alighanem annak is a lemez az okozója, hogy annyira rajongok Farkas Ferenc muzsikájáért, legyen szó filmzenéről vagy másról: hiszen a B oldalon szerepel egy rövid részlet az ő Piccola musica di concertója Allegro tételéből - és milyen jó...
(2) Sajnos a hangulatos borítón írott betűkkel szerepeltek a nevek: én pedig ezeket a nyomtatottakkal ellentétben csak később tanultam meg kiolvasni.
(3) No meg Kiss Manyi, de őt eleinte még nem jegyeztem meg efféle fogalomként.
(4) Tényleg, vajon melyik az igazi címe? Amit a darabban mondanak, vagy amit a lemezre írtak?

Két éve egészen véletlenül keltette fel a figyelmemet egy pompás borítót kapott, bájosan kinéző könyvecske, amelyet a Lettero Kiadó jelentetett meg. A kézbe illő kemény kötés címlapján szellősen kék ég háttere előtt egy hamisítatlan skót várkastélyt, a kép jobb oldalán pedig egy vintage stílusban megrajzolt, elegáns szőke hölgy profilképét lehetett látni. A láthatóan előkelő kisasszony a harmincas évek legeleje luxusdivatjának megfelelő, finoman csillogó, bíborlila estélyi ruhát viselt, többszörös, hosszú igazgyöngysorral a nyakában, gyöngyökkel a karján, halványlila estélyi kesztyűvel; fürtös hajába pedig tollat tűzött báli díszként. Már ez a kép is olyan vonzó volt, hogy muszáj volt belelapoznom a regénybe. Ráadásul a címlapra ráírtak egy ajánló mondatot: „Mintha Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt.”

Több sem kellett, hogy elolvassam Rhys Bowen könyvét, amely fergetegesen humoros és bájosan intelligens történetnek bizonyult. Kiderült, nem véletlenül viseli magyarul a találó Holttest a fürdőkádban címet. Életvidám főszereplőnője, a vagyontalan arisztokrata Georgie ugyanis valóban lezárt városi palotájuk fürdőkádjában akad rá egy férfi hullájára, s ha nem akarja, hogy bátyját, Glen Garry és Rannoch kétballábas hercegét tartóztassák le mint gyilkost, magának kell kinyomoznia, hogyan került a kádba családjuk megzsarolója élettelen állapotban…

Persze az is tény, hogy a vidám történet sokkal inkább szól az önironikus, ám időnként arisztokratikusan nehézkes fiatal leányzó, teljes nevén Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie csetlés-botlásáról a nagyvilágban, mint valamiféle korrekt és logikájával tökéletesen kielégítő nyomozásról. Épp ezért azonban kiváló történelmi detektívregény, amely 1932-ben, hangulatilag és dátumilag a bolondos húszas évek és a gazdasági válság megnyomorította harmincas évek választóvonalán játszódik. Így pontos, mulatságos és ironikus kép nyerhető belőle az angol elit életének egy kis szeletéről. Olvasása közben bárki betekinthet a korszak kőgazdag, illetve titokban elszegényedett, de a mundér becsületét és a látszatot ügyesen fenntartó elitjének mindennapi teázásaiba, bálozásaiba és utazgatásaiba, megtanulhatja, miként kell begyújtani a kandallóba, s miként tukmálhatjuk rá vagyonos barátnőinkre az általunk tervezett, de elszabott haute couture-ruhákat. A kellemesen fordított könyv még az uralkodócsalád mindennapjaiba is bepillantást enged, Georgie ugyanis a királyi család tagja (még ha a család legkülső, legkevésbé fontos köréhez tartozik is, távol a tróntól). Így aztán V. György és Mária királyné udvarába is ellátogathat az, aki elolvassa a Holttest a fürdőkádbant.

Vagy: az alig néhány hónapja megjelent második kötetet, amely a hangzatos Holttest a könyvesboltban címet kapta, s véleményem szerint még izgalmasabb, mint az előde volt. Ebben ugyanis Georgie váratlan kihívással szembesül. Már egészen elsajátította azt a független, s nem egészen helyeselhető életmódot, amelyet gondosan titkol kicsinyes és zsugori bátyja elől: inkognitóban, személyzet nélkül él elméletileg lezárt városi palotájukban, s álnéven speciális házvezetőnői ügynökséget működtet, amelynek ő maga az egyetlen alkalmazottja. Kifejezetten olyan megbízásokat szerez, amikor durvább munkák helyett inkább rendet kell rakni, ki kell szellőztetni egy-egy hasonlóképpen lezárt városi palotában, amíg annak gazdái vissza nem költöznek vidéki birtokukról ismét Londonba. Az így szerzett pénzből pedig szerényen fenn tudja tartani magát, s részesülhet London olyan varázslataiban, mint a tömegközlekedés, a cukrászdák, egy-két kisebb estély vagy a találkozás jó barátnőjével, a mindig flörtre kész Belindával.

Mária királyné ötlete azonban úgy érkezik, mint derült égből a villámcsapás: arra kéri Georgie-t, fogadja a bajor hercegkisasszonyt, aki rövid ideig palotai programokon is vendégeskedik majd, mivel kiváló feleségjelöltnek ígérkezik David herceg, vagyis a leendő VIII. Edward számára. Georgie-nak sürgősen rá kell jönnie, hogyan fogja a nemeshölgy és kísérete előtt azt a látszatot kelteni, hogy pénzügyi helyzete makulátlan, palotája rangjához illő, (egyelőre még nem is létező) cselédsége pedig mindenben a helyzet magaslatán áll... És ekkor még távolról sem tartunk ott, amikor Hanniról kiderül, hogy amerikai gengszterfilmekből tanult angolul, némiképpen bolti tolvaj – és holttestet talál egy kis, külvárosi könyvesboltban, ahova be se kellett volna mennie!

Lady Georgiana megalkotója, Rhys Bowen (valódi nevén Janet Quin-Harkin), az 1941-ben született, örökifjú írónő már 13 könyvet szentelt hősnőjének az elmúlt években. Ha valamennyi ilyen szellemes, akkor csak bízni tudok benne, hogy mi, magyar olvasók kapunk még Georgie-krimiket a jövőben. S persze abban is, hogy a következők is ilyen szépek lesznek. Hiszen a Holttest a könyvesboltban alkonyi Londont ábrázoló borítóján ismét a szőke hölgy látható profilból, ám ezúttal valami olyasmit visel fehér zsorzsettből, amit a korabeli divatlapok valószínűleg „disztingvált, úriasan finom, nobilis toalett”-nek neveznének. Aki szereti a humort, a történelmet, a nyomozást (és nő), biztosan élvezni fogja Georgie újabb tündéri kalandját is.

A cikk az Ekultura.hu-n: Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban / Holttest a könyvesboltban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Őszintén szólva néha már megcsömörlök tőle, hogy manapság mindenki, legyen bár író vagy kiadó, csakis sorozatokban gondolkodik. Ha megjelenik egy új könyv, a legtöbb esetben feltétlenül kiderül róla, hogy az iksz saga ipszilonodik kötete vagy a kú széria zéedik darabja, hogy van előzménykötete és testvérsorozata, netán egy már létező regény másik oldala, továbbírása vagy folytatása. Vajon miért kapaszkodunk ennyire abba, ami már létezik? És miért igénylik a vásárlók, hogy vaskos téglákat cipelhessenek haza büszke öntudattal, mert ez egy duo-, tri-, tetra- vagy pentalógia?

Mindez egyrészt nehezíti az olvasást, mert ha nem vagyunk szerencsések és a kiadó nem az elején kezdte a sorozatot, vagy nekünk nem került a kezünkbe az első regény, egy egyszerű történelmi romantikusban is belefuthatunk akár öt-hat olyan szereplőbe is, akit ismernünk kellene a korábbi történetből, különben még az sem érthető, egyáltalán mit keres a sztoriban! Másrészt akár bevallja ezt magának író-kiadó-olvasó, akár nem, mindezek miatt rengeteg túlírt kötet kering a piacon és sütkérezik az olvasók szeretetében. De vajon fogunk-e rájuk emlékezni harminc év múlva?

Agatha Christie a Nyílt kártyákkal című regényében fest mulatságos képet a terjedelmi kényszerről, amikor Mrs. Olivert, a krimiszerzőt így panaszkodtatja: "Amikor azt hiszem, hogy végre kész vagyok, akkor kiderül, hogy csak harmincezer szót írtam, holott a következő folytatáshoz hatvanezer kell, és akkor megint ki kell ötlenem egy gyilkosságot, vagy még egyszer el kell raboltatnom a hősnőt. Tulajdonképpen rém unalmas." (László Zsófia fordítása, Európa, 2012, 161.) Hát, ellentétben Chistie könyveivel, azt hiszem, tudok néhányat, aminél pontosan meg tudom mondani, hol volt az a pont, ahol a szerző hasonló módon éppen elkezdte a túlgubancosítást és szövegszaporítást...

És mégis: mindezen gondolatokat legalább részben máris cáfolja, hogy rengeteg sorozatba tartozó könyvet olvasok és szeretek. S ha néha úgy is érzem, hogy akadtak nem túl szerencsés kötetek, mindig remélem, a következő jó lesz. Akkor is, ha olyan, ezerszer újraírt figuráról van szó, mint Sherlock Holmes.

James Lovegrove: A háború istenei
Szukits, 2018
Az idén kilencven éve alapított Szukits immár az ötödik olyan Sherlock Holmes-regényt adja ki, amely a Titan Books sorozatának darabjait átvéve, egy alternatív, enyhén steampunk, viktoriánus világba vezet el. Az első kötetet, James Lovegrove Lidércnyomását (amely bizony nem különösebben tetszett nekem), Guy Adams Isten lehelete című könyve, George Mann Lélekdoboza és Guy Adams Dr. Moreau serege című regénye követte. A tavalyi év végén pedig újabb Lovegrove-könyv került a boltokba, A háború istenei.
Van egy olyan érzésem, hogy ez a sorozat nem egészen az lett, amivé az eredeti kiadó ígérte formálni: a steampunk és alternatívvalóság-máz ugyanis úgy hullik le róla minden esetben, mint rossz krémes aljáról a réteslap. Eddig igazából egyetlen regénynél sem értettem, hogy miért függetlenítette magát a valódi történelemtől, amikor ebből csak annyi látszik, hogy pl. a Lélekdobozban német zeppelinek bombázzák Londont. Ahhoz, hogy egyes természetfeletti eseményeket (különös légörvény az Isten leheletében, bűnöző különös páncélzatban a Lidércnyomásban) össze lehessen hangolni a (könyves) valósággal, igazából elég lett volna annyi, hogy abban írják meg. Hiszen amikor maga Doyle írt sci-fi beütésű történeteket, pontosan ezt tette: Challenger professzor például a Doyle-kori, valóságos Londonban veszített el egy ősállatot stb. A háború istenei pedig (amely 1913-ban játszódik), pontosan arra példa, hogy tökéletesen lehet erőlködés nélküli, érdekes krimicselekményt írni úgy is, hogy nem gyömöszölünk bele mindenféle zsánerkeverést imitáló, felesleges apróságot: ebben a könyvben a gőzpunkot egy különleges repülőgép képviseli - de mirt ne lehetne egy megszállott feltalálónak különleges repülőgépe a valóságban is?
Pontosan ezért ez a Lovegrove-regény nagyon tetszett nekem: ellentétben a szerző előző, a sorozatban kiadott regényével, Holmes ebben hús-vér, élő ember és izgalmas, olykor szánalomra-, máskor csodálatraméltó személyiség volt, nem egy bábfigura. Továbbá volt a regényben még nyomozás, üldözés, kaland, barátság és izgalom. Így mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet. 

Irene Adler: A nagy végjáték
Manó Könyvek, 2019
A Sherlock, Lupin és Én sorozat eme tizenharmadik darabja egyben a zárókötete lett. Nem véletlenül kapta A nagy végjáték címet, s éppen a bűvös tizenhármas sorszámot. Irene Adler nem mesél többet fiatal lány korában megesett nyomozásairól: ez a végső emlékezés.
Annyira hozzám nőttek már ezek a figurák, hogy szinte hiányozni fognak. Pedig a történet tényleg véget ért: ha nagyon őszinte vagyok magamhoz, akkor be kell valljam, hogy már a 12. kötetben, amikor Irene származásának utolsó titkára is fény derült, s az utolsó bonyodalmat is sikerült elhárítani a feje fölül. Ennek ellenére a jelen regény, amelyben Irene visszaemlékszik még egy londoni nyomozásukra, kifejezetten üdítő és érdekes volt: talán mert a szerzőkön már nem ült a "ki-kell-bonyolítani-a-nagy-titkot" kényszere. A rejtély egyik kedvencemmé vált a sorozatból, s méltó befejezés volt a hosszú szériához. Annak is nagyon örültem, hogy a szerzők végül nem döntöttek a "Lupin vagy Sherlock lesz Irene első szerelme" kérdésben, hiszen az eredeti történetekből mindig is tudható volt, hogy a válasz: igazából egyik sem... De jó volt eljátszani a gondolattal. S egyáltalán, véleményem szerint Alessandro Gatti és Pierdomenico Baccalario mindent, de mindent kihozott a figurákból és a körülöttük létező világból, mégpedig úgy, hogy hű maradt Doyle szelleméhez és ahhoz a célkitűzéshez is, hogy ezeket a könyveket már tízévesek is elolvashatják. (Meg én is.)
Ami a folytatást illeti: legnagyobb örömömre a Manó Könyvek az utolsó lapokon beharangozta, hogy folytatja a sorozatot. Olasz nyelven már 7+2 nyomozása létezik Irene M. Adlernek - vagyis Irene Adler lányának. A lehető legnagyobb izgalommal várom, hogyan fogja összehozni az író a már felnőtt Sherlockkal és Lupinnel az Anasztázia nyomában című regényben... Szóval: menthetetlen sorozatolvasó vagyok...
Egyébként itt írtam a sorozat korábbi köteteiről:
1. A fekete dáma 2. Utolsó felvonás az Operában 3. A skarlátvörös rózsa rejtélye 4. A katedrális árnyéka 5. A fehér kastély 6. A Szajna árnyéka 7. A Kobra bosszúja 8. Szfinx a Hyde Parkban 9. Rókavadászat gyilkossággal 10. A bűn fejedelme 11. Az ármány kikötője 12. A búcsú hajója

Linkek
Könyvtestvérek 1. - Fantasztikus klasszikusok 
Könyvtestvérek 2. - Történelem először
Könyvtestvérek 3. - Klasszikus krimik  
Könyvtestvérek 4. - Történelem másodszor 
Könyvtestvérek 5. - Holmes kétszer
Könyvtestvérek 6. - Könnyű olvasmányok

Régi nagy kedvenceim a Helikon Zsebkönyvek. A 2015-ben indult sorozat divatba hozta a zsebkötet-olvasást, s olvasandóvá és érdekessé varázsolta az elfelejtettnek hitt klasszikusokat. Például szolgált arra, hogyan lehet olcsón is szép és igényes könyvet készíteni, hogy kanonizált értéket is lehet és érdemes innovatívan csomagolni - s hogy mennyire képes átváltoztatni az irodalomban az unalmasan megszokottat egy-egy új vagy megújított fordítás, kiadás. Ez a raktárbejegyzés a kötetszámozás alapján sorolja fel a zsebkönyveket, mivel azok első megjelenésük óta - szerencsére - újra és újra megjelennek utánnyomásokban. A címek mellett feltüntettem a fordítók nevét, tájékoztatásul pedig írtam egy műfaji besorolást, bár ezek széles értelemben veendőek. Az eredetileg 999 Ft-os sorozat kötetei még mindig elképesztően olcsóak (1499 Ft-ba kerülnek teljes áron), az egész sorozat hihetetlenül izgalmas és változatos, az új és új címek pedig - egyszerűen kiválóak!

01. Napóleon: Az uralkodás művészete (filozófia, Takács M. József)
02. Oscar Wilde: A boldog herceg (elbeszélések, Lengyel Balázs)
03. Edgar Allan Poe: A fekete macska (elbeszélések, Babits Mihály, Pásztor Árpád)
04. Niccolò Machiavelli: A fejedelem (filozófia, Lutter Éva)
05. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (regény, Takács M. József)
06. Kahlil Gibran: A próféta (regény, Révbíró Tamás)
07. Szun-ce: A háború művészete (filozófia, Tokaji Zsolt)
08. Buddha beszédei (filozófia, Vekerdi József)
09. Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya (filozófia, Horváth Géza)
10. Edgar Allan Poe: Az aranybogár (elbeszélések, Babits Mihály, Pásztor Árpád)
11. Jane Austen: Szerelem és barátság (elbeszélések, Kada Júlia, Dunajcsik Mátyás)
12. Lewis Carroll: Alice Csodaországban (regény, Kosztolányi Dezső, Szobotka Tibor)
13. J. D. Salinger: Három korai történet (elbeszélések, Bart István)
14. Jane Austen: Catharine és más korai művek (elbeszélések, Kada Júlia)
15. Tamási Áron: Ábel a rengetegben (regény)
16. Plutarkhosz: Nagy Sándor és Julius Caesar - Párhuzamos életrajzok I. (életrajz, Máthé Elek)
17. Franz Kafka: A per (regény, Györffy Miklós)
18. Lewis Carroll: Alice Tükörországban (regény, Révbíró Tamás)
19. Stefan Zweig: Sakknovella (regény, Fónagy Iván)
20. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (regény)
21. Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja (regény, Csillay Kálmán)
22. Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója (regény)
23. Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes – Tanulmány vérvörösben (regény, Greskovits Endre)
24. Franz Kafka: Az átváltozás – A fűtő (elbeszélések, Györffy Miklós)
25. Charles Dickens: Karácsonyi ének (regény, Illés Róbert)
26. Alessandro Baricco: Selyem (regény, Székely Éva)
27. Lao-ce: Tao-te-king (filozófia, Weöres Sándor)
28. Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes – A négyek jele (regény, Mikes Lajos)
29. Sigmund Freud: Három értekezés a szexualitásról (filozófia, Ferenczi Sándor)
30. Hermann Hesse: A pusztai farkas (regény, Horváth Géza)
31. Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű (regény, Feldmár Terézia)
32. Szerb Antal: Utas és holdvilág (regény)
33. Jamamoto Cunetomo: Hagakure – A szamurájok kódexe (filozófia, Kárpáti Gábor Csaba)
34. Szerb Antal: A Pendragon-legenda (regény)
35. Mark Twain: Ádám és Éva naplója (regény, Greskovits Endre)
36. Lucius Annaeus Seneca: A gondviselésről és más írások (filozófia, Bollók Endre, Takács László)
37. Marcus Aurelius: Elmélkedések (filozófia, Huszti József)
38. Nádas Péter: A Biblia (regény)
39. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból (regény, Makai Imre)
40. E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép (regény, Horváth Géza)
41. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig (regény)
42. Friedrich Nietzsche: Antikrisztus (filozófia, Csejtei Dezső)
43. Rotterdami Erasmus: A balgaság dicsérete (filozófia, Kardos Tibor)
44. Lázár Ervin: A bolond kútásó – Válogatott novellák (elbeszélések)
45. Sigmund Freud: Pszichoanalízis (filozófia, Ferenczi Sándor)
46. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (elbeszélések)
47. Jaroslav Hašek: A Balaton partján és más írások (elbeszélések, Kiss Szemán Róbert, Kiss Szemán Katalin, Zádor Margit, Zádor András, Tóth Tibor)
48. Boris Vian: Tajtékos napok (regény, Bajomi Lázár Endre)
49. Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd (regény, Szántó György Tibor)
50. Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló (regény)
52. Konfuciusz: Beszélgetések és mondások (filozófia, Tokaji Zsolt)
51. Salman Rushdie: Kelet, Nyugat (regény, Falvay Mihály, Greskovits Endre)
53. Konrad Lorenz: Ember és kutya (elbeszélések, Sárközy Elga)
54. Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem (elbeszélések)
55. Arany János: Toldi (elbeszélő költemény)
56. William Shakespeare: Szentivánéji álom – Romeo és Júlia (drámák, Arany János, Kosztolányi Dezső)
57. Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde (regény, Illés Róbert)
58. Arthur Schopenhauer: A szerelem metafizikája (filozófia, Mikes Lajos)
59. Márai Sándor: Eszter hagyatéka (regény)
60. Martin Luther: Asztali beszélgetések (filozófia, Márton László)
61. Mijamoto Muszasi: Az öt elem könyve (filozófia, Abe Tetsushi, Varga Orsolya)
62. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja (regény, Wessely László)
63. Madách Imre: Az ember tragédiája (dráma)
64. Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak – A jó palócok (elbeszélések)
65. Johann Wolfgang von Goethe: Az ifjú Werther szenvedései (regény, Bor Ambrus)
66. Hermann Hesse: Sziddhártha (regény, Horváth Géza)
67. Virginia Woolf: Mrs. Dalloway (regény, Tandori Dezső)
58. Babits Mihály: A gólyakalifa (regény)
69. Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre (regény, Bratka László)
70. F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby (regény, Bart István)
71. Immanuel Kant: Az örök béke (filozófia, Babits Mihály)
72. Edgar Allan Poe: A kút és az inga (elbeszélések, Babits Mihály, Pásztor Árpád)
73. Mircea Eliade: A szent és a profán (filozófia, Berényi Gábor)
74. Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne (filozófia, Gellért Katalin)
75. H. P. Lovecraft: Onnan túlról (elbeszélések, Galamb Zoltán, Kornya Zsolt, Sóvágó Katalin)
76. Csáth Géza: Ópium (elbeszélések)
77. Anthony Burgess: Gépnarancs (regény, Gy. Horváth László)
78. Lucius Annaeus Seneca: Erkölcsi levelek (filozófia, Kurcz Ágnes, Sárosi Gyula)
79. José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (filozófia, Scholz László)
80. Örkény István: Válogatott egypercesek (elbeszélések)
81. John Stuart Mill: A szabadságról (filozófia, Pap Mária)
82. Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai (regény, Koroknay István)
83. Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl (elbeszélések, Herczeg Ferenc)
84. George Orwell: 1984 (regény, Szíjgyártó László)
85. Csáth Géza: A vörös Eszti (novellák)
86. Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök - Egy illúzió jövője (filozófia, Kovács Vilma, Schönberger Székács István)
87. H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött (elbeszélések, Kornya Zsolt)
88. Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam (regény, Varga György)
89. Örkény István: Tóték (regény)
90. E. M. Cioran: A bomlás kézikönyve (filozófia, Réz Pál)
91. Sylvia Plath: Az üvegbúra (regény, Tandori Dezső)
92. Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe (regény, Kosztolányi Dezső)
93. Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban (regény, Pritz Péter)
94. Chuck Palahniuk: Harcosok klubja (regény, Varró Attila)
95. José Saramago: Káin (regény, Pál Ferenc)
96. Jack Kerouac: Úton (regény, M. Nagy Miklós)
97. Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője (regény)
98. George Orwell: Állatfarm (regény, M. Nagy Miklós, Elekes Dóra)
99. 99 magyar vers - Simon Márton válogatásában (vers)
100. Weöres Sándor: Füves könyv (vers, filozófia)
101. Rudyard Kipling: A dzsungel első könyve (regény, Greskovits Endre, Horváth Viktor)
102. Rudyard Kipling: A dzsungel második könyve (regény, Greskovits Endre, Horváth Viktor)
103. Kurt Vonnegut: Éj anyánk (regény, Békés András)
104. József Jolán: A város peremén (regény)
105. Mario Vargas Llosa: Szeretem a mostohámat (regény, Csuday Csaba)
106. Henri Bergson: A nevetés (filozófia, Szávai Nándor)
107. Jerome David Salinger: Zabhegyező (regény, Gyepes Judit)
108. Kazuo Ishiguro: Napok romjai (regény, Kada Júlia)
109. Albert Camus: Sziszüphosz mítosza (regény, Vargyas Zoltán)
110. Platón: A lakoma. Szókratész védőbeszéde (filozófia, Telegdi Zsigmond, Devecseri Gábor)
111. Faludy György: François Villon balladái (versek, Faludy György)
112. Daniel Defoe: Robinson Crusoe (regény, M. Nagy Miklós)
113. F. M. Dosztojevszkij: A játékos (regény, Devecseriné Guthi Erzsébet)
114. Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio (regény, Efraim Israel (Hap Béla))
115. Márai Sándor: Füves könyv (filozófia)
116. Upanisadok I. - Brihadáranjaka-upanisad (filozófia, Fórizs László)
117. Upanisadok II. - Cshándógja-upanisad (filozófia, Fórizs László)
118. Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok (regény, Zádor András)