Következik annak a posztsorozatnak a záró darabja, amelyben megpróbálom felidézni, melyek voltak a legfontosabb találkozásaim Gábor Miklóssal, a színésszel, az íróval, a zseniális művésszel. Persze ezek nem személyes összetalálkozások! De nagyon is szubjektív emlékeim filmekről, lemezekről és könyvekről.

4. A Rebecca szinkronja

Ez rádió, nem szinkron: feleségével, a most elhunyt Vass Évával

Gábor Miklós nem tartozott a sokat szinkronizáló magyar színészek közé. Az ISzDb mindössze huszonhat ilyen munkáját tartja számon, s abban, hogy mikor kinek a hangszerepét osztották rá, sem igen található a nézőnek kedves vagy általa elvárt ismétlődés: ugyanúgy adta Fred Astaire vagy Walter Matthau magyar hangját, mint Gary Cooperét. Számos szinkronja feledésbe is merült: ma már nem ő szólal meg sem Cary Grantként a Forgószélben, sem Yves Montand-ként A félelem bérében, sem Bádogemberként az Ózban, pedig e szereplőknek az első magyar bemutatókkor, még az ötvenes-hatvanas években, ő kölcsönözte a hangját. Igaz, négy filmben is szinkronizálta Marcello Mastroiannit, köztük a máig sokat nézett (és mindössze egyetlen szinkronnal rendelkező) 8 és 1/2-ben: ha tehát keletkezett legendás színész-szinkronhang-páros az életművében, akkor ez volt az.

Laurence Olivier A Manderley-ház asszonyában

Annál érdekesebb viszont, hogy Laurence Oliviert, azt a külföldi színészt, akit - talán - a legeslegtöbbre tartott, mint művészt és színházi gondolkodót, mindössze egyetlenegyszer szinkronizál-hatta: A Manderley-ház asszonya című Hitchcock-filmben. (1) A film 1940-ben készült, televíziós szinkronját viszont 1984-ben mutatták be. Ez azt jelenti, hogy míg a film Oliviernek korai filmje (a tizenhetedik), s mindössze harminchárom éves benne, Gábor Miklósnak viszonylag késői szinkronmunkája, amelynek elkészültekor hatvanöt felé járt. Mindebből azonban semmi sem érződik, ha a filmet nézzük: amellett, hogy maga a Hitchcock-mozi is pompás, s a szinkron is minden ízében kiváló (a további magyar hangok között megtalálni pl. Kútvölgyi Erzsébetet, Sütő Irént, Bujtor Istvánt és Egri Istvánt), egy nagy találkozás tanúi lehetünk, amikor Gábor Miklós hangját hallhatjuk Laurence Olivier filmjében. Olyan művész szinkronizálja Oliviert, aki végigkísérte az egész (a filmhez képest egyébként későbbi) pályáján: aki látta élőben Othellót játszani, s nem nézői, hanem színésztársi szemmel csodálta meg a szerepben, s aki már akkor hallgatta Shakespeare-lemezeit és tanulmányozta (film)színészi játékstílusát, amikor még eszébe sem juthatott, hogy valaha szinkronizálja majd. Ha valaki a tökélyig megismerhette Olivier színészi rezdüléseit, hangját, artikulációját, akkor az Gábor Miklós volt: s ezzel a ritka tudással kapta meg a lehetőséget, hogy ebben az egyébként művészi kommersznek tekintett, korai filmjében megpróbálja mindezt magyarul rekonstruálni, vagy inkább megalkotni.

Gábor Miklós (35) és felesége, Ruttkai Éva 1954-ben

A fentiek tökéletesen látszanak, amint Gábor Miklós-Maxim kiejti az első szavakat: a színész hangja fiatal, olykor ijesztően nyugodt, máskor kirobbanóan szenvedélyes - és meglepően mély... Ez a szinkronizálás ugyanis elképesztően átgondolt és minden ízében megtervezett hang-alakítás is, túl azon, hogy - mint minden jó szinkron - a maga eszközeivel igyekszik olyasféle lenni, mint az eredeti. Gábor Miklós ezúttal - néhány rövid részletet kivéve - egyáltalán nem a szokásos hangján szólal meg, hanem általában több regiszterrel mélyebben. Emellett artikulációját is jelentősen elváltoztatja: sokszor rendkívül zártan beszél, máskor csak leheli a sorok végét, megint máskor szinte torokból, fojtottan engedi fel a hangzókat, ugyanakkor nagyon finoman, akkurátusan és kiegyensúlyozottan artikulál, sehol semmi hadarás, torlódó hangzók sora, vagy elharapott szóvég, amely saját szövegmondását olyan energikussá szokta tenni. Megszokott hangját, az elképesztően gyorsan pergő, szinte egymás elé tolakodó szavakkal, s a dacos, szinte fiús szó végi elvékonyodással-felíveléssel néhány jelenet néhány sorára tartogatja, például a halottkémi tárgyalásra. ("Nem bírom tovább. Hát tudja meg mindenki...") Mindezzel a szereplő magyarul is éppoly titokzatossá, enigmatikussá, érthetetlenné és ellentmondásossá válik, mint Olivier hangjával volt, olykori patetikusságát pedig (amikor Olivier az égre tekint vagy a fejéhez kap) tökéletesen kiegyensúlyozza a precízen tagolt, olykor még az eredetinél is akkurátusabban ejtett, intimen csendes beszéd.

Olivier (33) és felesége, Vivien Leigh 1940-ben

Elmondható tehát, hogy - függetlenül attól, hogy nyilván sok múlik Bajor Edit szinkronrendezésén - ez a szinkron önmagában is kivételes Gábor Miklós-alakítás. Nemcsak egy hangszerep professzionális kivitelezése, de egyúttal Olivier megidézése, s álarcos játék is. Gábor Miklós Laurence Oliviert alakítja, olyan igényességgel és komolysággal, mintha nem a Rebeccában, hanem a Hamletben szinkronizálná, Laurence Olivier pedig Maxim de Wintert alakítja, de olyan igényességgel és komolysággal, amely az eredeti hanggal is kis híján szétfeszítette a melodrámai krimi kereteit, mintha már a világirodalom valamely nagy szerepét játszaná, mondjuk a Hamletet.

Ez a különleges élmény mindig elgondolkoztat róla, mi lett volna, ha Gábor Miklós valaha szinkronmunkául kap egy Humphrey Bogart-filmet is. Bogartot először 1966-ban, a Casablancában Kálmán György szinkronizálta, majd a hetvenes években Avar István, Mécs Károly és Lukács Sándor. (2) Számomra azonban megdöbbentő, hogy a befutott Bogart és a hatvanas években filmező Gábor Miklós hangképzése, artikulációja, szövegépítése és feszültségteremtő időzítése, lendülete között milyen sok a hasonlóság. Például az Alba Regia nézése közben (3), ha akarjuk, egy idő után magától bevillanhat pár pillanatra a Casablanca vagy a Hosszú álom Bogartja: aki olykor nagyon nyugodtan, lassan beszél, máskor kissé életuntnak tűnik, s beszéde tele ironikus és csúfondáros hangsúlyokkal, megint máskor viszont elképesztő tempóval és szenvedéllyel hadar, támad, érvel, vall. Pedig azt hiszem, Gábor Miklós ekkor, 1961-ben még nem is találkozott össze (igazán) a filmes Bogart-karakterrel: az majd csak jóval később válik ihletőjévé. Mint Bogart-rajongó, nagyon sajnálom, hogy színész és szinkronszínész eme találkozása sosem valósult meg: nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyennek alkotta volna újra saját hangját Gábor Miklós Bogartként...

Gábor Miklós szinkronizál

A képre kattintva egy rövid ízelítő nyílik meg, amelyen egymás után hallható a Rebecca néhány rövid jelenete angolul és magyarul. Így tanulmányozható néhány foszlány abból, amikor Laurence Olivier Gábor Miklós hangján szólal meg.

5. Egy Elveszett paradicsom, amely sosem létezett

Erre a kiadásra találtam rá

Sokáig töprengtem, megírjam-e ezt az ötödik, egyben utolsó, korai találkozásomat: amely valójában nem történt meg. Végül mégis arra gondoltam, érdekes lehet ennek a sorozatnak a végén (két hanglemez, három film, három könyv és egy filmszinkron után) egy film - amely nem is létezik.

Tizenöt éves voltam, amikor felfedeztem magamnak Sarkadi Imrét. A Körhinta című filmet ekkor már évek óta szerettem, a Soós Imrével való meghatározó, második találkozásom volt (de erről majd máskor írok): mindenesetre ennek hatására felfaltam az 1975-ben megjelent Novellák című kötetet, s annak is különösen a parasztnovellái (mint a Körhintához ötlet- és figuraadóként szolgáló Kútban) kerültek hozzám közel fájdalmas, naturalista, mégis mitikus szépségükkel. Az elbeszélések elolvasását követően aztán továbbhaladtam a könyvtár polcán, így került a kezembe az Elveszett paradicsom (az Oszlopos Simeonnal volt egybekötve, ezért jött a Novellák kötet után...). És egyszerűen revelációként ért, legalább három okból.

Zoltán és Mira

Az első, hogy addig főképpen verses, kötött formájú drámákat olvastam Shakespeare-től Moliére-en át Lope De Vegáig. Ez a mű viszont próza volt, gyönyörű, de teljesen élőbeszédszerű, természetesen mondható, magamnak felolvasható. A második, hogy ha volt is már a kezemben prózában íródott színpadi mű, az mindig külföldi volt (G. B. Shaw, Csehov), s térben-időben távoli, "régi" világban játszódott. Ez a dráma viszont olyan volt, mintha épp itt és most játszódna, így tökéletesen kortársnak éreztem (bár persze nem volt az). E két felfedezés mellett a harmadik okom arra, hogy lenyűgözzön az Elveszett paradicsom, a történet gyakorlatias filozofikussága volt. Ha akartam, olvashattam egyszerű "igaz" fikcióként, de ha akartam, csupa jelkép volt, megfejtendő képletként "feladott" szereplőkkel és etikai dilemmákkal. Elképesztően sokat gondolkodtam ezeken, s az egész cselekményen. Küzdöttem azzal, mennyire rokonszenves számomra Sebők Zoltán, s közben mennyire gyűlölöm, amit tett; azonosultam Mirával, hiszen én is meg akartam menteni az elbukott hőst, s közben éreztem, hogy én biztosan nem tudnám megváltani, sőt, lehet, hogy már megválthatatlan... Egyszóval: nagy olvasmányélmény volt a darab.

A film főcíme

Miután pedig - akkor még nem lévén blogom, csak szűk körben - mindenkinek elregéltem, mit olvastam és mennyire tetszett, valaki megemlítette, hogy ebből a darabból film is készült, mégpedig Gábor Miklóssal és Páger Antallal; a Mirát játszó színésznő neve nem jutott eszébe az illetőnek. Nos, mivel Gábor Miklóst ekkor már nagyon szerettem, és úgy éreztem, egyértelműen ő a tökéletes Sebők Zoltán, Págert pedig - főleg nagyszüleim hatására - szintén nagyra értékeltem, s számos filmben láttam már, újra elolvastam a darabot, s közben kitaláltam a saját filmemet. Elképzeltem, milyen lehet az idősebb és az ifjabb Sebők, hogyan beszélnek egymással, hogyan koccintanak, hogyan veszekszik a fiú az apával, miként simogatja meg fia haját az apa az utolsó jelenetben...

És persze elképzeltem Mirát is: láttam egyszer egy képet az egyik újságban, amelyen Gábor Miklós karcsúsított férfipulóverben (4), amelyből kihajtották széles, romantikus fehér inggallérját, egyszerre álmodozóan és menekülően, csukott szemmel simult hozzá Váradi Hédihez, aki elképesztően fiatal, szinte gyerekes tisztaságú arccal, mégis nőies mosollyal, hátrafésült hajjal, könyökére támaszkodva visszanézett rá. Ő lett az én Mirám.

Apa és fiú a filmben: Pálos György és Páger Antal

Teltek az évek, végre alkalmam nyílt megnézni az 1962-es Elveszett paradicsom című mozit, Makk Károly rendezését: s szinte hideg zuhanyként ért, hogy a film Sebők Zoltánja nem Gábor Miklós, hanem - természetesen - Pálos György volt. Apját valóban Páger játssza (5), Mirát pedig a csodálatos, üde és tündérléptű Törőcsik Mari. Szeretem ezt a filmet, de soha nem tudtam érte annyira rajongani, mint mondjuk a Körhintáért, a Liliomfiért vagy a Szerelemért. S ez, azt hiszem, nem(csak) egykori csalódottságomból ered, hanem számos más dologból: például, hogy nagyon zavar a sok kritikus által oly nagyra tartott, fő cselekményváltoztatás, vagyis hogy az idős Sebők a film felénél váratlanul meghal. (6) Vagy az, hogy a Pálos játszotta Zoltán sokkal puhább, sokkal összetörtebb, szótlanabb, s sokkal profétikusabb, viszont kevésbé cinikus, kevésbé az élet-halál szélén táncoló, életuntan, mégis kihívóan a végzettel kacérkodó ember, mint a darabbeli, holott számomra éppen ez az állandó, önpusztító, ördögien megveszekedett harc önmagával teszi igazán érdekessé a karaktert. (7) Mindettől függetlenül az 1962-es filmet csak ajánlani tudom mindenkinek, még ha Gábor Miklós nem is játszik benne...

Apa és fiú színpadon: Gábor Miklós és Horváth Jenő

Ám itt jutunk vissza az én megálmodott mozimhoz. Mert aki jó ismerője Gábor Miklós pályájának, az nyilván  tudja, hogy annak idején a film ajánlója nem is tévedett olyan nagyot. A színész Makk Károly filmjében ugyan nem játszott, de az 1961-es ősbemutatón, a Madách Színház kamaraszínházában ő volt a legeslegelső színpadi Sebők Zoltán... Az előadásban apját Horváth Jenő (1910-68), a Madách Színház neves tagja alakította, Mirát pedig - bármily hihetetlen - épp Váradi Hédi formálta meg. Mire a darabot bemutatták (1961. május 26-án, Pártos Géza rendezésében), Sarkadi Imre már nem élt. De azt hiszem, ahogyan Gábor Miklós játszhatta Zoltánt, az igen közel áll ahhoz, amilyennek a szöveg és a színpadi utasítások alapján az író megalkotta saját hősét.

Persze az előadást nem láttam, sőt, tudtommal filmfelvétel sem készült róla. Az MTVA Archívumában azonban található néhány pontos, éles fotó, amelyeket a főpróbán fényképeztek. Az egyiken Zoltán a tipikus értelmiségi pózban, elégikus arccal maga elé meredve, bal kezében cigarettát tartva, könyökére támaszkodva ül az asztalnál: jobbja a pohártörés miatt bekötözve. Mögötte ott az apja, aki mintha épp próbálná felfogni, amit hall. Zoltán valószínűleg még a vallomása elején tart: maga elé néz, mintha nem is egy világban lenne az idős Sebőkkel. Egy másik fotón tiszteletlenül és cinikusan tekint Évára (Szemere Vera), miközben megfogja a mellét. A harmadik képen János (Újlaky László) meg nem érdemelt gratulációját fogadja: pompásan néz ki hófehér ingujjban, ám hajlott tartása, a szája mellett elmélyülő keserű ránc, s tágra nyílt, fájdalmas szeme mutatja, alakoskodnia kell, hogy mindezt el tudja viselni. Végül a negyediken patetikus pózban, tehetetlenül széttárt karokkal, az égre tekintve, sírva panaszkodik. Apja nézi a túljátszottságában is őszinte kitörést, kezét óvón fia hátára teszi, de Zoltán épp kilép ebből a támaszból, előre. Egy másik fényképen Mira (Váradi Hédi) mosolyog, egyszerű szoknyában, blúzban, a smink és a műszempillák ellenére gyermeki ártatlansággal az arcán, s olyan erotikát sugározva, amelyről láthatóan nincsen tudomása.

Homályos újságfotó az előadásról

Amikor rájöttem, hogy az én sosem létezett, elképzelt filmem a valóság elemeiből állt össze, nem győztem csodálkozni. Először Páger filmes alakítását vethettem össze saját képzeletem játékával, azután a tényt, hogy a színházban valóban Gábor Miklós és Váradi Hédi játszották a másik két főszerepet. Végül, nem is olyan régen, már láthattam az említett fotókat is az egykori előadásról, amelyek végképpen megdöbbentettek: bár Váradi Hédit a drámát olvasva ma is sötét hajjal látom magam előtt, valójában pedig szőkén szerepelt az 1961-es bemutatón, a néhány képkocka összességében nagyon erősen emlékeztetett arra, amit annak idején magamnak kigondoltam.

Megjegyzendő egyébként, hogy arra csak sokkal-sokkal később jöttem rá, hogy a a kihajtott inggallérban Váradi Hédihez simuló Gábor Miklósról készült fotó, amely annak idején megihletett, a szintén 1961-ben, a Madách Kamaraszínházban, épp az Elveszett paradicsom után bemutatott Libikóka című darab próbáján készült, amelyben a két színész ismét együtt játszott. Egy régi Film-Színház-Muzsikában láthattam: az újságlapot Kocsis Katalin Gábor Miklós-oldalán fedeztem fel újra.

Hát ennyi véletlen kellett ahhoz, hogy elképzeljek egy olyan Gábor Miklós-filmet, amely valójában nem is létezik. Sok-sok a színésszel kapcsolatos emlékemnek, s az Elveszett paradicsom című Sarkadi-darab iránti rajongásomnak köszönhetően azonban ez a film most, húsz év után is itt van velem. Bármikor lejátszhatom magamnak újra, ám én vagyok az egyetlen, aki láttam, és csak addig létezik, amíg élek.

Linkek
Találkozásaim Gábor Miklóssal 1.
Találkozásaim Gábor Miklóssal 2.
100 éve született Gábor Miklós
Gábor Miklós könyvei

(1) Csak tényleg zárójelben: fogalmam sincs róla, miért terjedt el, hogy ennek a filmnek a címe A Manderley-ház asszonya magyarul. Az elején ugyanis egyértelműen azt mondják be: "bemutatjuk Daphne Du Maurier A Manderley-ház asszonya című regényéből készült Rebecca című filmet". Szóval valójában az eredeti regény címe is Rebecca, a film eredeti címe is Rebecca, sőt, a magyar szinkron címe is Rebecca, ahogy a nálunk is bemutatott musical címe is Rebecca: csak a könyv fordítását hívják A Manderley-ház asszonyának. De persze mindez lényegtelen...
(2) Amellett, hogy nagyon szeretem a Casablanca halhatatlan szinkronját, az én magyar Bogartom Mécs Károly.
(3) Ebben az 1961-es filmben Gábor Miklós (Hajnal doktor szerepében) ráadásul az idő jó részében felhajtott gallérú, gyűrött ballonkabátban járkál, olykor megfáradt vagy cinikus, míg máskor elkötelezett, s néha még szerelemről is beszél.
(4) Pulóverre emlékeztem, de ma már tudom, hogy bő, sötét zakóban van.
(5) Ahogyan majd a jelképes erejű, mivel Páger halála miatt töredékben maradt 1987-es változatban is, amelyben Cserhalmi Györggyel és Hegyi Barbarával szerepel együtt. Az 1962-es cselekményváltoztatás, s Páger 1986-ban bekövetkezett halála egyben azt is jelenti, hogy ő, a - véleményem szerint - tökéletes idősebb Sebők, akinek valóban el lehetne hinni, hogy létezhet a fia számára újrakezdés, soha olyan feldolgozásban nem játszott, amelyben a Sarkadi által megírt, közös, nagy zárójelenetet megcsinálhatta volna...
(6) Efelett nem tudok napirendre térni. Őszintén szólva - bár a halottmosdatás jelenete megrendítő és gyönyörű - minden újranézésnél azt érzem, hogy ezért a változtatásért kár volt. Egyrészt teljesen indokolatlan, hogy az apa miért épp akkor hal meg, amikor. Ha idős is, s rossz is az egészségi állapota, a legkínosabb művi véletlen, hogy hallva fia tettéről még higgadt, nyugodt, erős, semmi baja, majd egy napra rá váratlanul összeesik és meghal. Másrészt tökéletesen hihetetlen - még ha Zoltán orvos is -, hogy a váratlan halál esetén nincs semmilyen vizsgálat, nem jön ki egy halottkém, orvos vagy legalább halottszállító, semmilyen papírmunkát sem kell intézni, mégis, másnap már az idős Sebők sírja mellett áll a fia és Mira. Az, hogy a film eltünteti a darabban még megjelenő, "felesleges" szereplőket (Mira apját, a rokonságot), sokáig remekül erősíti az időtlen-időbe-vetettség érzését, de itt, amikor már azt kellene elhinni, hogy egy vasutas kivételével a falu is kihalt, a cselekmény átlépi a maga fiktív valóságában még hihető határokat, és teljesen mitikussá-szimbolikussá válik, amiért talán kár, hiszen így egy egy jelentésréteggel szegényebb lesz.
(7) Ez nem Pálos György zseniális játékának, csak a karakter filmbeli értelmezésének a bírálata részemről.