Vannak olyan témák, amelyekről rossz olvasni, vagy nehéz, mégis megtesszük. Valami időről időre arra indít bennünket, hogy néha – legalább olvasóként – szembenézzünk az élet sötét és fájdalmas oldalával, a súlyos és elkerülhetetlen érzésekkel. Kevés olyan könyv várja azonban magyar olvasóját, amelyben a gyász és az összetartozás témája olyan hitelesen és bölcsen, mégis költőien és álomszerűen jelenik meg, mint Victoria Schwab regényében, Az Archívumban.

Az Archívum egy különös raktár. Ha a halottakat úgy képzeljük el, mint könyveket a könyvespolcon, akkor az Archívum a holtak könyvraktára. Ha pedig egy-egy titoknak, egy-egy különleges és egyedi történet hordozójának látjuk őket, máris megvan az egyes elképzelt könyvek tartalma. Mackenzie Bishop, a történet főszereplője és narrátora ezeket a Történeteket gondozza és védi. Ha valamelyik öntudatra és önállóságra ébred és ki akar szökni az Archívumból (a Sikátorba), az Őrzők feladata, hogy ezt megakadályozzák: munkájuk sikerén élők és holtak viszonya, egész világunk nyugalma múlhat. Mac ilyen Őrző, óriási felelősséggel a vállán – ám egyúttal kamaszlány is, problémás családdal, bonyolult érzelmekkel és különleges sorssal. Egyszerre kiválasztott és átlagember, ráadásul fiatalon meghalt öccsét gyászolja.

A történet sok szállal dolgozik, és rengeteg kérdést felvet: egyszerre krimi, lélektani történet és családtörténet. Macnek kamaszként meg kell küzdenie saját bizonytalanságával, a nagyon finoman ábrázolt első szerelemmel, az öccse és nagyapja elvesztése miatt érzett gyásszal. Őrzőként azonban teszi a dolgát, tökéletesen és megbízhatóan, épp úgy, ahogy a Papi, a nagyapja is tette (akitől a feladatot örökölte Mac). Tudja, hogy a halál gondolatát el kell fogadnia: kiválasztottként azonosulhat és ismerkedhet nagyapja és öccse emlékeivel, nyomozhat öccse halála után, de egy ponton meg kell állnia, tiszteletben kell tartania az élőket és holtakat elválasztó határt. Mac a könyvben végig az érzelmek labirintusában vándorol, Őrzőként az Archívum termeiben lépked, s még lakóhelye, a házzá alakított szálloda is titkos útvesztőként működik: ebből a kiúttalannak tűnő, mégis rendezett káoszból viszont csak a történet vége mutat kivezető utat.

A könyv attól jó, hogy miközben egy teljes, titokzatos, kissé misztikus saját világot mutat be, az mégis számos ponton érintkezik a miénkkel. Nem kell Őrzőnek lennünk ahhoz, hogy emlékeket akarjunk megőrizni és megismerni, vagy, hogy megtudva valamit valakiről, aki már meghalt, azt kívánjuk, bár sose hullott volna le a lepel erről a történetdarabkáról. Nem kell betartanunk a holtak könyvtárának szabályait ahhoz, hogy szembesüljünk az igazsággal: a halál elkerülhetetlen. Nem kell Macnek lennünk, hogy döntésekre kényszerüljünk…


A könyv különösen hatott rám: minden jel arra mutat ugyanis, hogy ez egy ifjúsági regény (a kiadó ajánlása szerint 13 éven felülieknek). Azonban amint belekezdtem, máris teljességgel berántott a saját, szuggesztív világába és többet nem engedett el onnan. Nem úgy hatott rám, mint amikor kamaszkönyvet veszünk kézbe, élvezzük, de végig tudjuk, hogy nem mi vagyunk a célközönség, hanem pontosan úgy, mint egy rendes, felnőtt regény… Igaz, néhol egyes történetszálak túl könnyen kibomlottak. De véleményem szerint ezt a könyvet nem is (csak) a cselekményéért érdemes elolvasni, hanem a szövegéért és a hangulatáért. A sokféle narráció, az emlékek, felidézések, néha szárazon humoros narrátorszövegek és elhallgatásokkal teli párbeszédek váltakozása egy percre sem enged elkalandozni. A költői részletek, a sok-sok, lassan kibomló titok pedig nagyon erős hangulattal ajándékozza meg az olvasót.

Az Archívum emlékezetes könyv emlékekről és feledésről, halálról és a felnőtt élet kezdetéről: érdemes megismerni!

A cikk az Ekultúrán: Victoria Schwab: Az Archívum
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én