A Kapjátok el Tüdő Gyuszit! alcíme szerint Verseket tartalmaz felnőttes gyerekeknek és gyerekes felnőtteknek. A gyereksorból többé-kevésbé már kinőttem, s talán gyerekesen sem sokszor viselkedem, azonban ez a kötet mégis nagyon tetszett. Az egy híján ötven svéd típusú gyerekvers(nek tűnő) szöveg igazi irodalmi csemege, bár enni biztosan nem támad kedvünk az olvastán. Azonban egy dologban biztos vagyok: hogy ez a kötet egyáltalán nem gyerekkönyv. Így van ez akkor is, ha színes rajzok díszítik, s ha Lackfi János talán nem értene egyet velem ebben.

A könyv összes verse a világ egy-egy végtelenül sötét, horrorisztikus és elborzasztó szeletének állít ugyanis látszólag angyalian naiv, ám időnként iróniával keveredő emléket. Ilyen például az elásott és megrohadt gyerektetem (Pasik), a megütött iskolatárs orrából folyó vér (Vér), a padra száradt, megkeményedett rágógumi nyálíze (Kövületek), vagy az Orrszőr és a Takonyhegy. Első olvasatra úgy tűnhet, mindez belefér egy érdeklődő, folyton – törvényszerűen – az eredetileg felnőtteknek szánt dolgokra felfigyelő, a világ miértjeiről lelkesen gondolkodó fiú agyába (fiúéba, mert ezek a versek mind fiúversek, ha már be kell őket sorolni). Ahogyan azonban haladunk előre a témák sorrendjében, s olvassuk a családról (Kedves ősök), a világ egyszerű borzalmairól (Kegyetlen) és az érzések zűrzavarairól (Kapjátok el!) szóló triptichon darabjait, az a képzelt-konstruált, versben monologizáló gyerek, akinek meg kellene képződnie olvasó szemünk előtt, egyre inkább a ködbe vész. Helyette megjelenünk mi, felnőttek és a mi hétköznapjaink: telve a brutalitásra, embertelenségre, kegyetlenségre szinte már oda sem figyelő közönnyel. A fagyasztott székletet gyűjtő különc (Amerikában), a hang nélkül lopózó halállal ölő nindzsák (Halk halál), a homokórába rejtett hamvak esete (Hamvak), a karácsonykor halálra égő macska (Mennyből), az öngyilkos öregember fagyasztóban megtalált holtteste (Fagyasztó), a hordóba rejtett hulláról leiszogatott rum (Hullalé), vagy az amerikai tömeggyilkos esete, aki áldozatai testét húspogácsába dolgozta bele (Megint Amerika) a maga totális morbiditásában nem(csak) egy olyan gyerek élménysorát rajzolja meg, aki hol ezt, hol azt hall meg a világ sötét hírei közül, s próbálja őket a maga módján feldolgozni. Ez a borzalomsorozat a kedves kisgyermek álszűrőjén átszűrve, a gyerekmonológ precíz fokozásával és részletezésével kibontva (”Mindenki ott fetrengett / gennyes sebekkel és / szederjes tályogokkal és / véresre nyílt törésekkel és / hólyagos égésnyomokkal és / ápolni kellett őket / végtelen sok gézzel…” Első) inkább saját felnőttvilágunknak tart görbe tükröt.


Ezt a hatást csak erősíti, hogy sok esetben a lezárás sem ad megnyugtató feloldást a verseknek. Az előbb idézett Első például még humorba oltja a rettenetet: ez az egész csak „kötelező / elsősegélynyújtó tanfolyam.” A Leszakadt kéz totális és értelmetlen agresszióról és ugyanilyen totális és értelmetlen félelemről szóló példázatának azonban már csak a szereplők ájulása jut zárásul. A halál és szenilitás szövegei pedig (Szegény hülye mamika, Idősek, Igazság, Megfulladás) nem feldolgozni és megküzdeni segítenek e nagyon nehéz témákkal, inkább a lehető legmélyebbre rántanak a velük kapcsolatos érzelmek mocsarába, aztán pedig otthagynak süllyedni. Mindezt azonban felnőttként végigélni izgalmas, morbid, megdöbbentő. És a maga ellentmondásosságában talán jó is.

Úgy gondolom azonban, hogy ellentétben a Bögre családnak és társainak verseivel, ezek a szövegek igenis korhatárosak. (Ahogy Molnár Jacqueline mélyen szimbolikus és vizuális karnevált rendező, de a kötetet súlyosan megterhelő, s néha a verseknél sokkal egyértelműbben sötét világot megidéző illusztrációi is.) S még az sem biztos, hogy a fülszöveg emlegette kiskamasz zsiványoknak valók lennének. Sokkal inkább nekünk, felnőtteknek: mégpedig nem azért, hogy az irodalom játéka segítségével többet tudjunk meg belőlük a gyerekekről. Sokkal inkább, mert rólunk, gyáva, agresszív, közönyös, nagybajú és szadista álmokat kergető felnőttekről mesélnek. A Kapjátok el Tüdő Gyuszit! lidércálmokkal teli utazás lehet – önmagunkban.

A könyv a Móra kiadónál jelent meg. A kép forrása itt.
A cikk az Ekultúrán: Lackfi János: Kapjátok el Tüdő Gyuszit!
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én