Nagy gyerekkori élményem volt annak idején a Szofi és a HABÓ: egy olyan gyerekkönyv, amiben egyszerre szerepeltek meghatóan izgalmas, költőien szomorkás, mesésen kalandos és polgárpukkasztóan, egymásnak-súgnivalóan gyomorforgató részletek. Bár a Milliárdos fiút felnőtt fejjel olvastam el, biztos vagyok benne, ha közben újra nyolcéves lehettem volna, pontosan az az érzés kerített volna hatalmába lapról lapra előrehaladva, amit a Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás kalandjait olvasva éreztem. Mivel a HABÓ-t éppen Roald Dahl írta, úgy érzem, cseppet sem reklámfogás, amit a Milliárdos fiú címlapja állít: lehet, hogy tényleg David Walliams „A 21. század Roald Dahlja”.

A regény sztorija látszólag egyszerű: adott egy átlagos, kissé túlsúlyos kisfiú, Köptzös Jocó, akit hihetetlen szerencse ér. Nyolcéves, amikor apukája, Köptzös úr feltalálja az Üdepopót, a fantasztikus új innovációt, melynek lényege az egyszerre nedves és száraz vécépapír. Jocóból milliárdos lesz, akinek már a heti zsebpénze is százezer fontra rúg, a szülinapjára meg egyenesen milliókat kap, s van 3D IMAX mozija az alagsorban, egy „KÖPTZÖS 2” rendszámú golfautója, 500 pár Nike tornacipője, személyi masszőrje és két krokodilja… Csak éppen barátja nincsen. A könyv azt meséli el, hogyan igyekszik Jocó boldogulni a világban, hogyan sikerül barátra, sőt egy első szerelemre is szert tennie, mi azonban az ára mindennek. Akad benne minden, amivel egy valódi nyolc-tízéves szembesül: zaklató, gonosz iskolatársak, pletykás konyhás néni, vérfagyasztóan szigorú történelemtanár, kilihegtető futásfelmérés és apa-fiú nézeteltérés. A történet csavaros cselekménye és néhol egészen abszurd humora azonban görbe tükröt tart a közhelyek elé és egy olyan regényvilág elemeivé teszi őket, amelyekben megérhetővé, meghatóvá és elképesztően mókássá válnak.

Mit tehetünk, ha elvált apánk egy olyan nővel állít haza, aki narancsvörös a szoláriumtól és sminkelésből van érettségije? Megállítható-e az iskola két rémének garázdálkodása pénzzel? Miért teszi lehetetlenné az igaz szerelmet a zacskós levespor? Mit kezdjünk a konyhás nénivel, aki a legkedvesebb teremtés a világon, viszont specialitása a mókusmousse, a mirelit kartonpapír és a hajkorparizottó, s mindegyikből mosolyok közepette kell enni, hogy meg ne bántsuk Tréfli nénit? Miközben ilyen és hasonló kérdésekre pereg a válasz a szemünk előtt, egyúttal persze az is kiderül, mi az igaz barátság, hogyan reagálj, ha zaklat egy nagyobb, s milyen az, amikor egy szülő mindenáron jót akar a gyerekének, csak épp nem tudja, mi volna az a jó. Ám – remélhetőleg – mindez a sorok között marad, ehelyett felnőtt- és gyerekolvasó is halálra nevetheti magát a fergeteges fordulatokon, a szóvicceken és nyelvi sziporkákon, a három oldalnyi csúnya szón, amelynek a szerző szerint semmi helye egy könyvben (pl. marharépa, pájhacni, lószösz, slutyok), a pénzhajhászó Zafír szülinapi kívánságlistáján (pl. egy vödör gyémánt, egy doboz zsírszegény tejcsi, Belgium), a fenéklilasági grafikonon vagy épp a lehetetlen nevek listáján. A vidám rajzok pedig még furábbá és kifacsartabbá formálják Jocó világát. Így végül, amikor kiszórakoztuk magunkat, s minden jó, ha itt a vége, és ha tényleg jó – talán megtanulunk valamit magunkról, vagy arról, milyen gyereknek lenni.

Környezetemben a szerző előző magyar nyelven megjelent regénye, a Gengszter nagyi már osztatlan sikert aratott. Remélem, a Milliárdos fiút is hasonlóképpen megkedveli majd gyerek és felnőtt. Én hangosan nevettem végig: és mindenkinek bátran ajánlom, olvassa el.

A cikk az Ekultúrán: David Walliams: Milliárdos fiú
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A képeken régi és új fontok.