2010. augusztus 27., péntek
Nagyon sze
retem a jó detektívtörténeteket. A kedvenceim közé egyformán tartoznak klasszikus angolszász szerzők, mint Agatha Christie, Sir Arthur Conan Doyle vagy G. K. Chesterton, játékosan logikus rejtélyfejtők, mint S. S. Van Dine, Earl Derr Biggers vagy John Dickson Carr, detektívlegendák kitalálói, mint Georges Simenon, Harry Kemelman vagy Ellery Queen, sokféleképp modern krimiírók, mint P. D. James, Erle Stanley Gardner vagy Ed McBain, nagy klasszikusok, mint Edgar Allen Poe, Émile Gaboriau vagy Gaston Leroux és kalandkrimiszerzők is, mint Edgar Wallace vagy Evelyn Anthony. Néha azonban kifejezetten csak hard boiled detektívregényírókat van kedvem olvasni Raymond Chandlertől Lawrence Blockig, Dashiell Hammett-től James Hadley Chase-ig.
Ennek a műfajnak a mestere Ross Macdonald is. Az író, eredeti nevén Kenneth Milla
r (1915-1983) a michigani egyetemen szerzett doktorátust irodalomból, első műveit második világháborús katonai szolgálata alatt írta meg, s 1944-ben jelent meg az első detektívregénye. Lew Archer, a magányos magánnyomozó figuráját 1946-ben találta ki egy novellához, 1949-ben pedig megjelent az első Archer-regény, a Mozgó cél, s ezt további tizenhét követte. Macdonald nagyon sokat dolgozó, mégis keveset író szerző volt, Archert még kilenc novellában szerepeltette, különböző álneveken és saját neve alatt pedig további hat könyvet adott ki.
Egyértelmű, hogy kedvenc, legtöbbször felléptetett és legtökéletesebben kidolgozott figurája Lew Archer volt. Macdonald utolsónak írt könyve, A kék pöröly egyben az utolsó Archer-regény is. Archer elsőre épp olyan tipikus magányos figura, mint a hard boiled művek főhősei általában.
A kemény krimi magányos nyomozója mindig bátor, okos, intelligens, humorral viszonyul az élethez, megértő másokkal és könyörtelen önmagával szemben. Olyan valaki, aki foglalkozásánál és őszinteségénél fogva látja a körülötte lévő világ minden hibáját, rohadtságát és szennyét, sőt, azt is, hogy nem lehet rajta változtatni, mégis nekiindul, teljes erőből, elszántan és makacsul, hogy életeket tegyen rendbe, igazságokat mondjon ki és piszkos pillanatokat tisztítson meg. Így talán sikerül neki jobbra változtatni a világ egyetlen, látszólag jelentéktelen szeletét. Elég őrjítően tisztán látó ahhoz, hogy állandóan cinikus legyen. Elég romantikus lelkületű mégis, hogy élete árán is megpróbáljon segíteni egy csomó ismeretlen, saját sorsát összegabalyító, önmagát sem ismerő embernek, hogy egy kicsit boldogabbak legyenek, vagy legalább esélyt kapjanak arra, hogy szemb
enézzenek a dolgaikkal. Olyan modern lovag, aki - sokszor az alkoholba kapaszkodva, lenézve, megverten, vagy becsületét megőrizve, mégis megalkuvásra kényszerülve - önzetlenül jó, s akiből mindenfajta büszkeség vagy túlzott önbecsülés hiányzik.
Az ilyen nyomozó első tökéletes prototípusa Hammett Sam Spade-je (pl. A máltai sólyomban), a második pedig Chandler Philip Marlowe-ja (pl. az Örök álomban). Sokan teremtettek és teremtenek ma is hasonló detektívhőst, ám mindannyian e két szerző köpönyegéből bújtak elő. Nem mindegy azonban, milyenné formálták saját szereplőjüket. Lawrence Block Matthew Scuddere például "sötét lovag": alkoholizmusa már betegség, cinizmusa már realitás, magányossága menthetetlen, becsületessége kérdéses (főleg önmaga számá
ra), a világról pedig azt állítja, nem érdekli (pedig mégis)... Ross Macdonald Lew Archere jobban hasonlít a két nagy elődre, de - talán, egy egész kicsit - több okkal reménykedik abban, hogy van értelme annak, amit tesz. Legalább néha, rövid jelenetek erejéig boldogabb a regények hangulata is. Macdonald egy Marlowe-val és Spade-del egyenlő hőst alkotott, nem pedig egy utánzatot. Ugyanígy saját a világ is, amiben sok a napfény a levegőben, de még több az árnyék a sorsokon.
Minden Archer-regény tele van tökéletesen átélhető jelenetekkel, elfelejthetetlen szereplőkkel, feldühítő, elringató vagy céltalan párbeszédekkel, buta titkokkal, érthetetlen szomorúságokkal és féktelen örömökkel. Vagyis sok szempontból olyan, mint az élet. Igaz, a könyvek Amerikában játszódnak, mégis találkoztam
már olyan emberrel, akinek az "arca egy középkorú gyerek arca. Jól szabott, drága öltönye alatt könnyen kilyukasztható páncél gyanánt viselte a hájrétegeket." (Fekete pénz) Vagy aki "Az a fajta lány volt, aki suttogva mond igencsak harsány dolgokat." (A Wycherly-család) Jó, egyikőjük sem volt olyan gazdag, mint a regényszereplő. Mégis, ez is mutatja, hogy Macdonald alakjai félelmetesen valóságosak, semmi sem áll tőlük távolabb, mint hogy krimi-papírfigurák legyenek.
Amikor az első Archer-regényeket olvastam, még nagyon zavart, hogy itt mindig gazdagokról van szó. Pénzük, mint a pelyva, ők meg elrontják az életüket és rossz sorsukon nyafognak... Nem kell dolgozniuk, így az idegeikkel foglalják el magukat... Aztán rájöttem, talán ez Macdonald legnagyobb
írói trükkje. Tény, hogy nyomozónk a napos, luxussal teli és látszatra vidám Dél-Kaliforniában él és többnyire itt talál rá ügyfeleire is, akik szinte mind borzasztóan gazdagok. Ám először is sokkal élesebben látszanak a problémák körvonalai, ha a lelki defekteknél nem lehet a nyomorúságos szegénységre hivatkozni. A lélek bonyolult valami: önmagában nem leszel boldogabb sem a pénztől, sem a pénz hiányától. Legalább is mintha ez derülne ki Archer eseteiből.
Másodsorban így könnyű olvasóként először eltávolítani magunktól a könyv szereplőit, hogy aztán, amikor hirtelen magunkra ismerünk bennük, annál jobban belénk vágjon a könyv. Ha odajutok, hogy magamban ítéletet mondok valamelyik szereplőről, Macdonald hirtelen, egy fél mondattal elbizonytalanít, és rögtön l
átszik, semmi sem egyszerű, senkit sem lehet teljesen megismerni, biztosan megítélni. Például dühítően szemérmes és habozó az ügyfél, aki nem és nem hajlandó elmondani a teljes igazságot, a gyanúját, közben mégis azonnali eredményt akar a nyomozásban. S mulatságos Archer reakciója a buta kérdésre. "- Annyira reménytelennek látja? - Végül is annyira nem. Lehet, hogy összefutok valakivel az utcán és mindjárt bevallja." (Fulladásos halál) Csakhogy a következő mondatokból kiderül, hogy Archer bánja a megjegyzést, szereti és sajnálja a nőt. Én meg kinevettem az előbb... Vajon hasonló helyzetben én elmondanék mindent? Ugyanez az eszköz egy későbbi regényben, keserűbben, a gyilkos leleplezésekor: "- Szégyenbe hoz a szomszédok előtt - tiltakozott elkeseredett hangon. Én voltam az egyetlen, aki végignézte, amint a távozó rendőrautó felverte a járda szélére a viz
et." (Veszélyes ellenfél) Csattanós, de annyira elborítva szánalommal, hogy nehéz nevetni.
Ráadásul az sem egészen igaz, hogy a könyvekben csak gazdagok szerepelnének: már a korai regényekben is (pl. A barbár part) megjelennek az amerikai (kis)polgárok, a piti bűnözők és a maffiafőnökök is, erős kontrasztot nyújtva egymásnak, a későbbi regényekben (pl. A dollár túlsó oldalánban vagy az Eltűntnek nyilvánítvában) pedig szerteágazó, problémás nagycsaládok ügyeit teszi rendbe Archer, s gyakorlatilag a társadalom egészével találkozik a nyomozás során. A Búcsúkeringőben például senki sem az, akinek látszik: a tisztes polgárok tisztességtelenek, a fiatalkorú bűnözők ártatlan gyerekek, a tolvajok jótevők, s a nyomozás egyszerre folyik előkelő családi villában és lakókocsitel
epen, huszadosztályú motelekben és egy szigorúan őrzött szanatóriumban. Minden regényben közös, hogy Archernek iszonyú időtávolságokon, húsz, harminc, negyven éveken kell átnyúlnia nyomozás közben, mert a titok mindig a múltban van: mindenkinek van takargatnivalója, s a sok lényeges és lényegtelen eltitkolás végül olyan katasztrófát eredményezhet néhány generációval később, amire a magukat bölcsnek, a titkolózást jótettnek tartók nem is gondoltak. Akkor áll össze a kép, ha elmondhatjuk, hogy kezd "összeérni múlt és jelen". (Fekete pénz) A cél az igazság, de még inkább a bizalomra és nem hamis illúziókra épülő nyugalom.
Kíméletlen társadalomábrázolás és társadalomkritika, bölcsen jellemzett szereplők és megértő, elfogadó szánalom ugyanúgy jellemzi a regények
világképét. Remek aforizmákat lehetne kigyűjteni belőlük, ha valaki elhatározná, hogy ilyen módon tönkreteszi őket. Például: "Nincs olyan fekély Dél-Kaliforniában, amit a vízszintemelkedés meg ne gyógyíthatna. Csak túl sok az Ararát, én meg nem vagyok Noé." (Fulladásos halál) Vagy: "Az amerikaiak nem öregszenek, csak egyszer fogják magukat és meghalnak." (A csontketrec) Vagy: "minden magányosság másféle. (...) Amit magunknak teremtünk, az a legjobb." (Áldozat kerestetik) Ám e mondatok jóval többek bölcs mondásoknál, helyükön, a szövegben mindig legalább kétféleképpen értelmezhetőek, s egyszerre oldják és növelik a cinikus hangulatot.
Minden mondat összetéveszthetetlenül Macdonald-féle. Sokat merít Raymond Chandler regényeinek költőiségéből, abból a technikából, ahogy a Marlowe-tört
énetek jellemeznek és bölcselkednek. De a két szerző összekeverhetetlen. Az Archer-könyvekben sok fejezet kezdődik vagy végződik tájleírással, ami mindig szép, mégis elkeserítő képet ad. Például: "Csillagokat pillantottam meg odafenn, lent pedig az éjszakai város mezejét; mintha fénykerítések osztották volna fel, s közöttük, az ágyásokban még további csillagok sarjadnának." Vagy: "a sötétség egyre lejjebb szállt, és a tenger egyre közelebb emelkedett hozzá". (Csipkerózsika) Ugyanilyen egyediek a jellemzések, a képnél, szónál sokszor fontosabb a hangulat: "Kiszabadította lábát a székből, és keresztültrappolt a szobán, mint egy pattogó kis kék-fehér pacni." (A Wycherly-család )
Mesteriek a fejezetvégek is, sokszor egy csattanóval, néha pedig eg
y erős érzelemmel érnek véget (ezért nagyon nehéz abbahagyni egy Ross Macdonald regényt). Ez például a nálunk legújabban megjelent könyv, A Galton-ügy egyik fejezetzárása a gazdag öreg nőről, aki meg akarja kerestetni rég elveszett fiát. "Félig kihajolt a székéből, hogy elérje az elektromos csengőgombot, a mellette álló asztalon. Rajta tartotta az ujját, míg meg nem érkezett az ebéd. Elég feszült öt perc volt." A vége csattanó. Benne van Archer cinizmusa, ahogyan külső szemlélőként figyel egy idegesítő, zsarnoki vénasszonyt, de a megértése is, hiszen az idős hölgy ugyanilyen makacs kitartással kergeti az álmot is, hogy a fia életben lehet. És Archer az utóbbi makacsságot már tiszteletreméltónak tartja, s épp indul majd nyomozni az ügyben. Másik példám egy érzelmes fejezetvég, egyúttal egy közhely ironikus kifordítása is: "Öklével odavágott az ablaküvegnek, ahol a tükörképe volt, de nem annyira erősen, hogy ki is törje." (A fúriák)
Minden Macdonald-regényre igaz tehát, hogy egyformán tökéletes és különleges benne a szuggesztív hangulat, a szereplők jellemzése, a teljes világábrázolás és a burjánzó, lebilincselő stílus. Ráadásul a történetek hihetetlenül bonyolultak, de nagyon világosan kiderül minden az olvasás folyamán. Szerintem a megoldást lehetetlen kitalálni, legfeljebb részigazságokig és tippekig lehet eljutni, de aki rejtvényfejtő krimiolvasó, az sem csalódhat, mert a mozaikkockák összerakosgatása is agytornát igényel. Aki azonban nem detektívregény-mániákus, csak jó könyvre, irodalomra vágyik, az is kedvét lelheti Ross Macdonald műveiben. Raymond Chandler írta Erle Stanley Gardnernek egyszer: "Ha valamilyen könyv, bármilyen könyv, bizonyos művészi erővel hat, irodalommá válik. Ez az erő sugározhat stílusból, helyzetekből, alakokból, megindító hangból,
gondolatokból vagy egy fél tucat más dologból. Fakadhat abból is, hogy az író tökéletesen ellenőrzi az események gördülését, mint amikor valaki tökéletesen tud bánni a labdával. És ehhez Te értesz mindennél jobban és mindenkinél jobban." Tökéletesen egyetértek Chandlerrel (nagyon szeretem Gardnert). De azt hiszem, írhatta volna ezt Ross Macdonaldnek is.
Ui: A Raktárban megtalálhatod a magyarul is megjelent Archer-regények címeit. A tizennyolc könyvből eddig tizenötöt adtak ki nálunk könyvformában. A záróidézet ebből a cikkből való. A szövegben szereplő idézeteket a következők fordították: Bartos Tibor, Falvay Mihály, Gáspár Andrea, Gy. Horváth László, Hamp Károly, Ross Károly, Tandori Dezső, Veres Júlia, Macdonald-fordító még Takács Ferenc. Azt hiszem, ezek szinte kivétel nélkül fantasztikusan jó fordítások, szerencsénk van, hogy a változó borítók és kiadók ellenére ilyen igényes magyar változatokban olvashatók Ross Macdonald regényei.
Más krimiszerzők a blogon:
Agatha Christie
Georges Simenon
Lawrence Block
Joe Alex és Tom Wittgen
retem a jó detektívtörténeteket. A kedvenceim közé egyformán tartoznak klasszikus angolszász szerzők, mint Agatha Christie, Sir Arthur Conan Doyle vagy G. K. Chesterton, játékosan logikus rejtélyfejtők, mint S. S. Van Dine, Earl Derr Biggers vagy John Dickson Carr, detektívlegendák kitalálói, mint Georges Simenon, Harry Kemelman vagy Ellery Queen, sokféleképp modern krimiírók, mint P. D. James, Erle Stanley Gardner vagy Ed McBain, nagy klasszikusok, mint Edgar Allen Poe, Émile Gaboriau vagy Gaston Leroux és kalandkrimiszerzők is, mint Edgar Wallace vagy Evelyn Anthony. Néha azonban kifejezetten csak hard boiled detektívregényírókat van kedvem olvasni Raymond Chandlertől Lawrence Blockig, Dashiell Hammett-től James Hadley Chase-ig.Ennek a műfajnak a mestere Ross Macdonald is. Az író, eredeti nevén Kenneth Milla
r (1915-1983) a michigani egyetemen szerzett doktorátust irodalomból, első műveit második világháborús katonai szolgálata alatt írta meg, s 1944-ben jelent meg az első detektívregénye. Lew Archer, a magányos magánnyomozó figuráját 1946-ben találta ki egy novellához, 1949-ben pedig megjelent az első Archer-regény, a Mozgó cél, s ezt további tizenhét követte. Macdonald nagyon sokat dolgozó, mégis keveset író szerző volt, Archert még kilenc novellában szerepeltette, különböző álneveken és saját neve alatt pedig további hat könyvet adott ki.Egyértelmű, hogy kedvenc, legtöbbször felléptetett és legtökéletesebben kidolgozott figurája Lew Archer volt. Macdonald utolsónak írt könyve, A kék pöröly egyben az utolsó Archer-regény is. Archer elsőre épp olyan tipikus magányos figura, mint a hard boiled művek főhősei általában.
A kemény krimi magányos nyomozója mindig bátor, okos, intelligens, humorral viszonyul az élethez, megértő másokkal és könyörtelen önmagával szemben. Olyan valaki, aki foglalkozásánál és őszinteségénél fogva látja a körülötte lévő világ minden hibáját, rohadtságát és szennyét, sőt, azt is, hogy nem lehet rajta változtatni, mégis nekiindul, teljes erőből, elszántan és makacsul, hogy életeket tegyen rendbe, igazságokat mondjon ki és piszkos pillanatokat tisztítson meg. Így talán sikerül neki jobbra változtatni a világ egyetlen, látszólag jelentéktelen szeletét. Elég őrjítően tisztán látó ahhoz, hogy állandóan cinikus legyen. Elég romantikus lelkületű mégis, hogy élete árán is megpróbáljon segíteni egy csomó ismeretlen, saját sorsát összegabalyító, önmagát sem ismerő embernek, hogy egy kicsit boldogabbak legyenek, vagy legalább esélyt kapjanak arra, hogy szemb
enézzenek a dolgaikkal. Olyan modern lovag, aki - sokszor az alkoholba kapaszkodva, lenézve, megverten, vagy becsületét megőrizve, mégis megalkuvásra kényszerülve - önzetlenül jó, s akiből mindenfajta büszkeség vagy túlzott önbecsülés hiányzik.Az ilyen nyomozó első tökéletes prototípusa Hammett Sam Spade-je (pl. A máltai sólyomban), a második pedig Chandler Philip Marlowe-ja (pl. az Örök álomban). Sokan teremtettek és teremtenek ma is hasonló detektívhőst, ám mindannyian e két szerző köpönyegéből bújtak elő. Nem mindegy azonban, milyenné formálták saját szereplőjüket. Lawrence Block Matthew Scuddere például "sötét lovag": alkoholizmusa már betegség, cinizmusa már realitás, magányossága menthetetlen, becsületessége kérdéses (főleg önmaga számá
ra), a világról pedig azt állítja, nem érdekli (pedig mégis)... Ross Macdonald Lew Archere jobban hasonlít a két nagy elődre, de - talán, egy egész kicsit - több okkal reménykedik abban, hogy van értelme annak, amit tesz. Legalább néha, rövid jelenetek erejéig boldogabb a regények hangulata is. Macdonald egy Marlowe-val és Spade-del egyenlő hőst alkotott, nem pedig egy utánzatot. Ugyanígy saját a világ is, amiben sok a napfény a levegőben, de még több az árnyék a sorsokon.Minden Archer-regény tele van tökéletesen átélhető jelenetekkel, elfelejthetetlen szereplőkkel, feldühítő, elringató vagy céltalan párbeszédekkel, buta titkokkal, érthetetlen szomorúságokkal és féktelen örömökkel. Vagyis sok szempontból olyan, mint az élet. Igaz, a könyvek Amerikában játszódnak, mégis találkoztam
már olyan emberrel, akinek az "arca egy középkorú gyerek arca. Jól szabott, drága öltönye alatt könnyen kilyukasztható páncél gyanánt viselte a hájrétegeket." (Fekete pénz) Vagy aki "Az a fajta lány volt, aki suttogva mond igencsak harsány dolgokat." (A Wycherly-család) Jó, egyikőjük sem volt olyan gazdag, mint a regényszereplő. Mégis, ez is mutatja, hogy Macdonald alakjai félelmetesen valóságosak, semmi sem áll tőlük távolabb, mint hogy krimi-papírfigurák legyenek.Amikor az első Archer-regényeket olvastam, még nagyon zavart, hogy itt mindig gazdagokról van szó. Pénzük, mint a pelyva, ők meg elrontják az életüket és rossz sorsukon nyafognak... Nem kell dolgozniuk, így az idegeikkel foglalják el magukat... Aztán rájöttem, talán ez Macdonald legnagyobb
írói trükkje. Tény, hogy nyomozónk a napos, luxussal teli és látszatra vidám Dél-Kaliforniában él és többnyire itt talál rá ügyfeleire is, akik szinte mind borzasztóan gazdagok. Ám először is sokkal élesebben látszanak a problémák körvonalai, ha a lelki defekteknél nem lehet a nyomorúságos szegénységre hivatkozni. A lélek bonyolult valami: önmagában nem leszel boldogabb sem a pénztől, sem a pénz hiányától. Legalább is mintha ez derülne ki Archer eseteiből.Másodsorban így könnyű olvasóként először eltávolítani magunktól a könyv szereplőit, hogy aztán, amikor hirtelen magunkra ismerünk bennük, annál jobban belénk vágjon a könyv. Ha odajutok, hogy magamban ítéletet mondok valamelyik szereplőről, Macdonald hirtelen, egy fél mondattal elbizonytalanít, és rögtön l
átszik, semmi sem egyszerű, senkit sem lehet teljesen megismerni, biztosan megítélni. Például dühítően szemérmes és habozó az ügyfél, aki nem és nem hajlandó elmondani a teljes igazságot, a gyanúját, közben mégis azonnali eredményt akar a nyomozásban. S mulatságos Archer reakciója a buta kérdésre. "- Annyira reménytelennek látja? - Végül is annyira nem. Lehet, hogy összefutok valakivel az utcán és mindjárt bevallja." (Fulladásos halál) Csakhogy a következő mondatokból kiderül, hogy Archer bánja a megjegyzést, szereti és sajnálja a nőt. Én meg kinevettem az előbb... Vajon hasonló helyzetben én elmondanék mindent? Ugyanez az eszköz egy későbbi regényben, keserűbben, a gyilkos leleplezésekor: "- Szégyenbe hoz a szomszédok előtt - tiltakozott elkeseredett hangon. Én voltam az egyetlen, aki végignézte, amint a távozó rendőrautó felverte a járda szélére a viz
et." (Veszélyes ellenfél) Csattanós, de annyira elborítva szánalommal, hogy nehéz nevetni.Ráadásul az sem egészen igaz, hogy a könyvekben csak gazdagok szerepelnének: már a korai regényekben is (pl. A barbár part) megjelennek az amerikai (kis)polgárok, a piti bűnözők és a maffiafőnökök is, erős kontrasztot nyújtva egymásnak, a későbbi regényekben (pl. A dollár túlsó oldalánban vagy az Eltűntnek nyilvánítvában) pedig szerteágazó, problémás nagycsaládok ügyeit teszi rendbe Archer, s gyakorlatilag a társadalom egészével találkozik a nyomozás során. A Búcsúkeringőben például senki sem az, akinek látszik: a tisztes polgárok tisztességtelenek, a fiatalkorú bűnözők ártatlan gyerekek, a tolvajok jótevők, s a nyomozás egyszerre folyik előkelő családi villában és lakókocsitel
epen, huszadosztályú motelekben és egy szigorúan őrzött szanatóriumban. Minden regényben közös, hogy Archernek iszonyú időtávolságokon, húsz, harminc, negyven éveken kell átnyúlnia nyomozás közben, mert a titok mindig a múltban van: mindenkinek van takargatnivalója, s a sok lényeges és lényegtelen eltitkolás végül olyan katasztrófát eredményezhet néhány generációval később, amire a magukat bölcsnek, a titkolózást jótettnek tartók nem is gondoltak. Akkor áll össze a kép, ha elmondhatjuk, hogy kezd "összeérni múlt és jelen". (Fekete pénz) A cél az igazság, de még inkább a bizalomra és nem hamis illúziókra épülő nyugalom.Kíméletlen társadalomábrázolás és társadalomkritika, bölcsen jellemzett szereplők és megértő, elfogadó szánalom ugyanúgy jellemzi a regények
világképét. Remek aforizmákat lehetne kigyűjteni belőlük, ha valaki elhatározná, hogy ilyen módon tönkreteszi őket. Például: "Nincs olyan fekély Dél-Kaliforniában, amit a vízszintemelkedés meg ne gyógyíthatna. Csak túl sok az Ararát, én meg nem vagyok Noé." (Fulladásos halál) Vagy: "Az amerikaiak nem öregszenek, csak egyszer fogják magukat és meghalnak." (A csontketrec) Vagy: "minden magányosság másféle. (...) Amit magunknak teremtünk, az a legjobb." (Áldozat kerestetik) Ám e mondatok jóval többek bölcs mondásoknál, helyükön, a szövegben mindig legalább kétféleképpen értelmezhetőek, s egyszerre oldják és növelik a cinikus hangulatot.Minden mondat összetéveszthetetlenül Macdonald-féle. Sokat merít Raymond Chandler regényeinek költőiségéből, abból a technikából, ahogy a Marlowe-tört
énetek jellemeznek és bölcselkednek. De a két szerző összekeverhetetlen. Az Archer-könyvekben sok fejezet kezdődik vagy végződik tájleírással, ami mindig szép, mégis elkeserítő képet ad. Például: "Csillagokat pillantottam meg odafenn, lent pedig az éjszakai város mezejét; mintha fénykerítések osztották volna fel, s közöttük, az ágyásokban még további csillagok sarjadnának." Vagy: "a sötétség egyre lejjebb szállt, és a tenger egyre közelebb emelkedett hozzá". (Csipkerózsika) Ugyanilyen egyediek a jellemzések, a képnél, szónál sokszor fontosabb a hangulat: "Kiszabadította lábát a székből, és keresztültrappolt a szobán, mint egy pattogó kis kék-fehér pacni." (A Wycherly-család )Mesteriek a fejezetvégek is, sokszor egy csattanóval, néha pedig eg
y erős érzelemmel érnek véget (ezért nagyon nehéz abbahagyni egy Ross Macdonald regényt). Ez például a nálunk legújabban megjelent könyv, A Galton-ügy egyik fejezetzárása a gazdag öreg nőről, aki meg akarja kerestetni rég elveszett fiát. "Félig kihajolt a székéből, hogy elérje az elektromos csengőgombot, a mellette álló asztalon. Rajta tartotta az ujját, míg meg nem érkezett az ebéd. Elég feszült öt perc volt." A vége csattanó. Benne van Archer cinizmusa, ahogyan külső szemlélőként figyel egy idegesítő, zsarnoki vénasszonyt, de a megértése is, hiszen az idős hölgy ugyanilyen makacs kitartással kergeti az álmot is, hogy a fia életben lehet. És Archer az utóbbi makacsságot már tiszteletreméltónak tartja, s épp indul majd nyomozni az ügyben. Másik példám egy érzelmes fejezetvég, egyúttal egy közhely ironikus kifordítása is: "Öklével odavágott az ablaküvegnek, ahol a tükörképe volt, de nem annyira erősen, hogy ki is törje." (A fúriák)
Minden Macdonald-regényre igaz tehát, hogy egyformán tökéletes és különleges benne a szuggesztív hangulat, a szereplők jellemzése, a teljes világábrázolás és a burjánzó, lebilincselő stílus. Ráadásul a történetek hihetetlenül bonyolultak, de nagyon világosan kiderül minden az olvasás folyamán. Szerintem a megoldást lehetetlen kitalálni, legfeljebb részigazságokig és tippekig lehet eljutni, de aki rejtvényfejtő krimiolvasó, az sem csalódhat, mert a mozaikkockák összerakosgatása is agytornát igényel. Aki azonban nem detektívregény-mániákus, csak jó könyvre, irodalomra vágyik, az is kedvét lelheti Ross Macdonald műveiben. Raymond Chandler írta Erle Stanley Gardnernek egyszer: "Ha valamilyen könyv, bármilyen könyv, bizonyos művészi erővel hat, irodalommá válik. Ez az erő sugározhat stílusból, helyzetekből, alakokból, megindító hangból,
gondolatokból vagy egy fél tucat más dologból. Fakadhat abból is, hogy az író tökéletesen ellenőrzi az események gördülését, mint amikor valaki tökéletesen tud bánni a labdával. És ehhez Te értesz mindennél jobban és mindenkinél jobban." Tökéletesen egyetértek Chandlerrel (nagyon szeretem Gardnert). De azt hiszem, írhatta volna ezt Ross Macdonaldnek is.Ui: A Raktárban megtalálhatod a magyarul is megjelent Archer-regények címeit. A tizennyolc könyvből eddig tizenötöt adtak ki nálunk könyvformában. A záróidézet ebből a cikkből való. A szövegben szereplő idézeteket a következők fordították: Bartos Tibor, Falvay Mihály, Gáspár Andrea, Gy. Horváth László, Hamp Károly, Ross Károly, Tandori Dezső, Veres Júlia, Macdonald-fordító még Takács Ferenc. Azt hiszem, ezek szinte kivétel nélkül fantasztikusan jó fordítások, szerencsénk van, hogy a változó borítók és kiadók ellenére ilyen igényes magyar változatokban olvashatók Ross Macdonald regényei.
Más krimiszerzők a blogon:
Agatha Christie
Georges Simenon
Lawrence Block
Joe Alex és Tom Wittgen
Oh dear Kathy, most eldöntötted, hogy mégis belekezdek egy Ross M.-be! :)
Jaj, de örülök! :)
Várom a beszámolót!
Chandler azért írta a fentieket ironikusan Gardnernek, mert utóbbi őt utánozta - szerintem kevés sikerrel.
Nem akarok vitát nyitni kontextusból kiemelt idézetek felett, de erre azért nem vennék mérget.
Először is, ez egy levélből való idézet, amit Chandler Gardnernek írt. Nem cinikus vélemény, hanem vallomás.
Másodszor ami még nincs, azt nem lehet utánozni.
A két író gyakorlatilag egyidős volt (Chandler 1888-ban, Gardner 1889-ben született) és majdnem egyszerre indult a pályájuk.
Gardner előbb kezdett el újságokban publikálni, még 1923-ban, mint a harmincas években karrierbe kezdő Chandler.
Gardner nagyágyúi a Perry Mason-könyvek, melyek közül az első már 1933-ban megjelent. Chandler viszont csak 1935-36-os novelláiban talált rá igazán a Marlowe-os hangjára, az első regényét pedig csak 1939-ben jelentette meg.
Ahol némi hasonlóságot érezni Chandlerhez, azok a Gardner-féle Donald Lam-regények, de ezek ugyanúgy Dashiell Hammetet tisztelhetik az ősükként, mint Chandler művei.
Plusz az első Donald Lam regény ugyanúgy 1939-ből való, mint a Chandler-féle Örök álom, így a regényíró Chandlert nem utánozhatta benne Gardner, legfeljebb a novellistát.
A két szerző érett stílusa pedig abszolút eltért: Chandler a túlretorizáltság, szimbolikus költőiség felé fordult (Hosszú búcsú), Gardner viszont a párbeszédközpontú kisregények felé.
Semmi utánzás.