Nemrég került a boltokba egy rég várt könyv, Rebecca Ann Collins Pemberley-krónikák (IPC, 2010) című regénye. Aki csak olvassa a címet, máris sejtheti, újabb Jane Austen-regényfolytatás látott napvilágot magyarul, mégpedig a Büszkeség a balítéleté. A Krónikák magyarul a harmadik modern könyv, amely ehhez a regényhez kapcsolódik, s a nyolcadik folytatás, amelyet a közkedvelt angol írónő műveihez megjelentettek nálunk. Az előző hétről Folytassa, Miss Austen! címen írtam már. Akit az ilyen művek olvasása örömmel tölt el, bizakodhat az IPC kiadóban, ugyanis Ms. Collins folytatásait újabb folytatások követhetnék: ez csak az első könyv az egymást folytató tíz közül, amelyeket a Pemberley-rajongó írónő 1997-től a Büszkeség és balítélet után fűzött, ezzel legalább is a megírt regények számát tekintve túlszárnyalva mesterét (1).

Ha már szóba kerültek a folytatások, úgy gondoltam, mai rekordhosszú, évbúcsúztató bejegyzésemet néhány híres mű magyarul is elérhető folytatásainak szentelem.

Valamennyi alapmű nagyon jó könyv: nem csoda, hogy szeretnénk, ha az utolsó lap után lenne még egy és még egy. Épp ezért létezhetnek írók, akik megpróbálják teljesíteni a vágyat, s az utolsó utáni lapokon folytatják az ismert, klasszikus történeteket. Az persze már kérdés, megtörténhet-e a lehetetlen? Ha a szerző ötven éve halott, méltó új életre támadhat-e a hősnője? Ha megtiltott minden folytatást, halála felhatalmaz-e bárkit arra, hogy továbbírja a könyvét? Válhat-e klasszikussá egy folytatás? S végül mi folytatni való van a gyerekkönyveken, s tűrik-e a "keressünk egy lezáratlan szálat, hátha van még"-típusú beavatkozást?
A bejegyzések változó hosszúságát egyetlen dolog döntötte el: hidegen hagyott-e az adott folytatás vagy nem.

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Mindenki egyik kedvenc regényét, a romantikus, gótikus, szívfájdító, szépséges Jane Eyre-t ideje újra felfedezni. Meghatározó élmény lehet mindenkinek, aki elolvassa. Ha van lehetőség a választásra, akkor nem ajánlanám senkinek sem Ruzitska Mária idejétmúlt és nehezen olvasható magyarítását, sem pedig az ebből Szász Imre által A lowoodi árva címen készített átdolgozást, amely épp a narráció különlegességeit és Jane egyedi stílusának csapongását irtotta ki a kiherélt ifjúsági változatból. (2)

Ehelyett N. Kiss Zsuzsa csoda jó, az Ulpius kiadónál megjelent fordítását adnám mindenki kezébe, különösen azokéba, akik úgy emlékeznek a Jane Eyre-re, mint amiben sokat nyafogtak és szenteskedtek. Az új fordításban mindennél jobban látszik, milyen (ma is) modern, határozott és különleges egyéniséget rajzolt meg Charlotte Brontë Jane alakjában: valakit, aki alázatossággal tudja ellensúlyozni makacs igazságszeretetét, kitartással párosítja a szorgalmat, titkos reménnyel a realista és praktikus életfelfogást és modern, őszinte hittel a bigottságtól való irtózást. Valamint az új fordításból az is kiderül, hogy Mr. Rochester és Jane látszólag ártatlan csevegései és úr-szolga, férfi-nő vitái mennyi rejtett erotikát és kirobbanásra váró, elfojtott érzelmet rejtegetnek. Mintha a mű nem is 1847-ben jelent volna meg először. Igazi, felpezsdítő szellemi kaland az ósdi, papírszáraz lányregényszellem helyett. Vagyis ízig-vérig Charlotte Brontë.

E könyv esetében azonban a folytatás is igazi irodalom, vitán felül. A kalandos sorsú Jean Rhys 1890-ben született Dominikán walesi apától és skót gyökerű kreol anyától, s angliai tanulmányok után az 1930-as években jelentkezett első novelláival és két regényével (A sötétség utasa, Jó reggelt, éjfél!), amelyek a sötét, szomorú, kétes egzisztenciát és állandó bizonytalanságot kínáló angol városi jelent mutatták be. Szuggesztív hősnőinek reménytelen, mégis felemelő történetét nehéz elfelejteni. Az 1940-es évekre azonban elhallgatott. Vidéki magányban élt, nem írt semmit, nem adott ki semmit, s a legtöbb kritikus már azt is elfelejtette, hogy - él. 76 éves volt, amikor végre új könyve jelent meg, ez volt a Jane Eyre folytatása, továbbgondolása, a Széles Sargasso-tenger.

Talán egyetlen szereplő van a Brontë-regényben, akit nehéz elhelyezni mai szemléletünkkel: Bertha Mason, Mr. Rochester őrült első felesége. Nem látunk mást belőle, mint eltorzult arcát, gyűlölködését, gyerekes-infantilis játékosságát és alattomos, állati támadókészségét. Őrült - szinte nem is emberi. Jane csak szánalmat érez iránta, s úgy tűnik, megalkotója, Charlotte Brontë is. Jean Rhys azonban megpróbálja megérteni. Valóban olyan egyszerűek a dolgok, hogy a romlott, őrült anyának romlott, őrült lánya születik? Mitől őrülhetett meg egy olyan szép, fiatal kreol lány, mint Bertha? Milyen lehetett a múltja? Hogyan kerültek kapcsolatba a Rochesterek a Mason(-Cosway)-családdal? Miért nem talált társra Berthában Mr. Rochester? Mit tesznek velünk az előítéleteink és a véletlenek? E kérdések nyomán megszületik a könyvben egy szomorú-tragikus-szépséges múlt, a Jane Eyre háttértörténete pedig megtelik elmulasztott lehetőségek, rettenetes borzalmak és egy csodálatos, örökre elveszett gyerekkor emlékeivel. Antoinette (Bertha) minden elveszít (még a nevét is), még mielőtt Jane elhagyná Lowoodot. Így egészül ki egy sajátos, Rhys saját múltjából, a romantika irodalmából és a huszadik század borzalmaiból is merítő képpel a Jane Eyre. Hála Jean Ryhs alkotói fantáziájának, Charlotte Brontë története még modernebbé és többdimenziósabbá változik. Ráadásul az itt felsorolt könyvek közül Rhys regénye az egyetlen, ami véleményem szerint akkor is gyönyörű, ha nem is olvastad az előzményét.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Az 1936-os, Pulitzer-díjat nyert, világszerte nagy sikert aratott regényt sokan szidták már, népszerűsége azonban tartósnak ígérkezik. Egyértelműen bevonult a klasszikus nagy könyvek sorába. Mitchell nagyívű és nosztalgikus stílusában, szokatlan szempontú történetében vagy éppen az egyszerre hősnő és antihősnő Scarlett alakjában van valami, amit nem lehet elfelejteni. Az 1939-ben Vivien Leigh és Clark Gable főszereplésével leforgatott, nyolc Oscar-díjjal elhalmozott mozifilm elkészülte után egész Amerikát és a világot hatalmába kerítette a Scarlett-láz és a kérdés, vajon a könyv vége Scarlett történetének is véget vetett-e. Mitchell 1941-ben autóbaleset áldozata lett, s nem hagyott maga után folytatáskéziratot.

1991-ben, ötven év után a jogtulajdonosok végre engedélyezték Alexandra Ripleynek, hogy Scarlett című regényében folytassa az események elbeszélését. Az írónő a nyolcvanas években tűnt fel epikus, történelmi románcos Charleston-sagájával, ami predesztinálta őt a folytatásíró szerepére. Magyarul ma már teljes életműve elérhető, s mindebből megítélhető, milyen egyéni hangú, jó író volt - ám az is, a Scarlett varázslata nem sikerült maradéktalanul. A folytatás túl szomorkás, túl dublettes, túl ír, túl "ripleys", s a vége még az egyértelmű - és annyira vágyott - happy endet sem merte megkockáztatni.

Nem csoda, hogy Donald McCaig 2007-es új folytatása, a Rhett Butler nem is foglalkozik a közismert történet folytatásával, befejezésével, ehelyett egy párhuzamos cselekmény során láthatjuk a (sokszor már ismert) eseményeket egy másik oldalról. A könyv erőssége Rhett múltjának izgalmas megrajzolása, hátránya, hogy mivel egészen más stílusú, mint Mitchell könyve (erőszakosabb, sötétebb, szárazabb, férfiasabb (?), egyébként ráadásul magyarra borzalmasan van lefordítva), csak az események és leírások tarthatják a kapcsolatot az Elfújta a széllel, így erősen kötődnek az eredeti regényhez, mindig fel akarnak idézni, meg akarnak magyarázni abból valamit - miközben magáról Rhettről, érzelmeiről és személyiségéről (pedig engem ez érdekelt volna a legjobban) semmi újat sem tudtam meg.

Az Elfújta a szél esetében meg kell még emlékezni egy - szerintem - sajátosan magyar jelenségről is. A rendszerváltás után a könyvesboltok megteltek kemény- és papírfedeles nyugati, főképp amerikai könyvekkel, a magyar olvasó pedig vásárolt, boldogan és a nevekre "menve". Ezzel párhuzamosan kinőtt a semmiből körülbelül öt-tíz olyan kiadó, amely örömmel árasztotta el az új, az "amerikait" kereső olvasóközönséget "letehetetlen bestsellerekkel", amelyeket mind-mind magyar szerzők írtak és barkácsoltak össze angol nyelvű olvasmányélményeik alapján. (3) Bár az efféle cégek nagy része mára eltűnt, Audrey Dee Milland (eredetileg csak Audrey D., ezt sikerült elkeverni...) halhatatlan. A kiadótól kiadóhoz vándorló magyar Scarlett-saga természetesen Ripleyt folytatja, s a copyrightok alapján négy szerzőhöz köthető: Scarlett örökében (Szalkay László), Scarlett gyermekei (Szalkai László, aki, gondolom, azonos az előzővel), Ahonnan a szél fújt (Novák Csanád), Boldogtalan, boldog évek (Szabó András), Keserves út a boldogsághoz (Szabó András), Kényszeredett házasság (Nemes István), Az ifjú hasonmás (Nemes István), Lappangó titkok (Nemes István). (4) A próbálkozást csak az menti, hogy az első kettőt még nagy örömmel olvasta a nagymamám. (5) A világ talán nem is tud róla, hogy itt, Magyarországon mennyi Scarlett-folytatás született. De azt hiszem, ez jobb is így.

Más női könyvek

A Pemberleyhez hasonlóan az idei tél könyvmeglepetése volt Lin Haire-Sargeant Heathcliff visszatér - Ami az Üvöltő szelekből kimaradt című művének (1992) megjelentetése második kiadásban. Emily Brontë különös könyve (1847) bizonyára "megérdemelt" egy folytatást, bár legalább olyan érdekes szerkezetűt, mint amilyen a több elbeszélővel és meglepő időugrásokkal dolgozó eredetié, az Üvöltő szeleké. A Heathcliff természetesen a legérdekesebb főhős történetét bontja ki, számos narrátort alkalmazva. Fellépteti szereplőként Mr. Lockwoodot, aki az eredeti regény elbeszélője, és Charlotte Brontët, aki természetesen a szerző nővére, sőt, az Üvöltő szelek szövegének lelkes gondozója is volt. Lin Haire-Sargeant irodalomtörténészként és Brontë-rajongóként egyaránt káprázatosan játékos folytatást tett le az asztalra. Érdemes elolvasni, főleg, mert meg merte kockáztatni, hogy megszólaltatja a titokzatos és zárkózott Heathcliffet.

Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya című története film-, tévé- és most már musicalváltozatban is hódít világszerte. Ezen a blogon is találhatsz róla egy kis töprengést. Mint ott is leírtam, Susan Hill Mrs. De Winter című 1993-as könyvében folytatta az események bemutatását. A több mint háromszáz oldalas mű azonban véleményem szerint végtelenül vontatott és hosszadalmas: alapvetően megragad annál a hangulatnál, ahogyan Maurier befejezte saját regényét, s szereplőket sem tesz hozzá a történethez. Fawell és Mrs. Danvers - úgy tűnt - egyszer már hatástalanított mesterkedései újrakezdődnek, cél és értelem nélkül. Nem változik az elbeszélés módja sem (pedig milyen nagy lehetőségeket kínálna például egy férfinarratíva), Maxim de Winter jelleme viszont száznyolcvan fokos fordulatot tesz, igen kiábrándítóan. Számomra ez tipikusan olyan folytatás, ami tönkre teszi az eredeti mű élvezetét: számos értelmezése helyett csak egyet tesz lehetővé, szereplőit pedig jellemükhöz nem illő cselekedetekre kényszeríti.

Jerome David Salinger: Zabhegyező

A kedvenc könyveim egyike a Zabhegyező. Úgy érzem, ilyen igazat, torokszorítót, humorosat és bánatosat még nem írtak a kamaszkor végéről, a magányról, a szexről, az emberi kapcsolatokról és a szeretetről. Minden, amit el lehet róla mondani, lepereg róla, mert a könyv minden közhelynél többet ér. Mivel szerencsére sok alkalmam van vele foglalkozni, bizton mondhatom, harminc emberből húsznak mindig tetszik benne valami. Mindenkit meg tud szólítani, függetlenül attól, hogy hatvan éve íródott (1951). Van, akinek ma is botrányos, van, aki ma is elsírja magát rajta, van, aki ma is kiborul az olvastán és van, aki ma is magára ismer Holdenben. Salinger a maga rejtőzködésével, elhúzódásával, 1965-től történő teljes elhallgatásával irodalmi legenda volt egészen idén januárban bekövetkezett haláláig. Nem csodálom, hogy megtiltotta, hogy bárki belenyúljon a műveibe, s azt sem, hogy amikor 2009 májusában a svéd Fredrik Colting, írói nevén John David California kiadta folytatását, a Rozshegyezőt, Salinger pert indított ellene plágiumért.

Nem nyert. A felmentő ítélet kimondja, hogy a Rozshegyező nem plágium, hiszen a Zabhegyező recepciótörténetének részét alkotja. Ez teljes mértékben igaz. A fogadtatástörténetbe valóban beletartozik az, ha egy cseles könyvkiadó (ez Colting eredeti foglalkozása) élete első könyvét "hatvan év múlva" alcímmel hozzákapcsolja egy élő, különc írólegenda világhíres regényéhez, átveszi a a főhősét, újra eljátszatja a történetét hatvan évvel későbbre helyezve, emiatt perbe keveredik, megnyeri azt, felkapja őt a média és sztár lesz. Beletartozik, persze. Úgy hívják, lopás. Cervantes Don Quijotéjával kapcsolatban is előfordult. Igaz, Cervantesnek volt ideje megírnia a saját folytatását a vacak helyett, és neki kora igazságot szolgáltatott. Salingernek nem. Ám az ál-Don Quijote-folytatásról azóta sem hallott senki. Coltingról sem fog...

Kalandregények és férfikönyvek

A Zabhegyezővel kezdve a sort, áttérek azokra a művekre, amik a férfinemnek is érdekesek lehetnek. Kihagyhatatlan például e felsorolásból Alexandre Dumas. A nagy francia romantikus A három testőrben, a Húsz év múlvában és a Bragellonne vicomte-ban megteremtette a mozifilmgyártás két legjövedelmezőbb francia történelmi sztoriját: D'Artagnanét és a Vasálarcosét (1844 és 1847 között, és persze nem ez volt a célja). A legjobb Dumas-folytatások érdekessége, hogy mára ezek is klasszikus korba öregedtek. A szintén a (késői) romantika követőjének számító Paul Féval (A púpos szintén a moziból is ismert figurájának megalkotója) írta tovább ezeket a történeteket: a D'Artagnan fia 1914-ben, az Athos öregsége 1925-ben jelent meg. Féval egy másik nagy író, Sir Walter Scott folytatója is. Aki élvezte a Rob Royt, annak tetszeni fog A Fekete Brigád is, amely visszarepíthet a skót Felföldre.

Egészen más történet minden robinzonádok atyja, Daniel Defoe Robinson Crusoe-ja (1719). A regényről nálunk nem mindenki tudja, hogy nem azzal ér véget, hogy Robinson megmenekül a szigetről. A teljes mű lapjain még Brazíliába és Oroszországba is elkalandozhatunk Péntekkel és Robinsonnal együtt Defoe jóvoltából. Ifjúsági változatot számosan készítettek magyarul a regényből Benedek Elektől Gaál Mózesen át Kertész Erzsébetig. A hatvanas évektől Vajda Endre avatott átdolgozása került újra és újra kiadásra. A teljes mű eddig még csak egyszer jelent meg magyarul, 1990-ben, szörnyű minőségben, de jó fordításban A teljes nagy Robinson címmel. Érdemes végigolvasni. Többek közt azért, mert tudósít Péntek további életéről is, s a cselekmény folyamán még a szigetre is visszautazhatunk benne.

Talán e teljes változat nem ismerete, a külföldi irodalomtól való elzártság okozta azt a furcsa helyzetet, hogy a tengerész- és történelmi regények avatott szerzője, Dékány András maga is írt egy befejezést a Robinsonhoz (1967-ben), amelyben tudósított a szereplők további életéről és visszavitte a hősöket a szigetre is. Persze Robinson utolsó kalandjában minden másképp történik, mint Defoe-nál, ami - a korhű elbeszélőstílus megidézése ellenére - elég kiábrándító annak, aki ismeri a Defoe-változatot.

A Robinsonnak van egy izgalmas irodalmi rangú párja is magyarul, a Nobel-díjas John M. Coetzee tollából, a Foe (egy női hajótörött története, 1986). Aki olvassa, persze jól teszi, ha nem "folytatást", hanem intellektuális kalandot, posztmodern irodalmi és lételméleti kalandozást vár egy párhuzamos (filozófiai) univerzumban, ahogyan a különleges írói világú Coetzeehez illik.

Ám ha már szerepelt a Robinson, talán meg kellene még említeni minden idők egyik legjobb kalóztörténetét, Robert Louis Stevenson A kincses sziget című (1883) művét. Ez a könyv meghatározó élményem, ugyanis abban a kiadásban olvashattam, amiben az apám. Robert Leeson Újra a Kincses Szigeten című, lendületes és érdekes folytatása mindenkinek tetszeni szokott, aki kézbe vette: szerzője ért hozzá, hogy anélkül, hogy túl sok dublett-történetet állítana elő, egy másik érdekes cselekménysort kreálva visszajuttassa olvasóit a titokzatos szigetre. Azok a (felnőtt) rajongók viszont, akik inkább Hosszú John Silvert szeretnék jobban megismerni, elolvashatják Edward Chupacktól a Silver - Egy kalóz történetét. Nekem ugyan nem tetszett, mert úgy éreztem, a neves kalóz jelleme kissé sokat változott két könyv között, ám valószínűleg egyedül vagyok a véleményemmel.

Mielőtt elérkeznék a gyerekkönyvek témájához, méltó zárásképpen essen még szó Bram Stoker halhatatlan Drakulájáról. Az 1897-es korszakalkotó horrorregényről már én is írtam a blogon. Ebből az is kiderül, hogy a több helyen a Drakula Stoker által írt folytatásának nevezett Drakula gróf válogatott rémtettei valójában az eredeti regény (túlontúl...) szabad magyar nyelvű átdolgozása. Ezzel szemben több továbbgondolása is létezik a cselekménynek: először is a Drakula című Coppola-filmből készült filmkönyv szintén Drakula címmel (igen felejthető), másrészt Freda Warrington Drakula, a halhatatlan című folytatása 1997-ből. Kis lelkesedést kavart nálunk, pedig - ha már muszáj folytatni a történetet - egészen élvezetes regény, s már megjelenése után egy évvel elérhetővé vált magyarul. Talán az a marketing hiányzott népszerűségéhez, amivel Magyarország - és a világ - megkapta Stoker öccse dédunokájának Drakula-folytatását.

A Dacre Stoker által írt Drakula, az élőhalott című (2009) könyvről érdemes tudni, hogy huszonöt évvel az eredeti könyv után játszódik, hogy Drakula feltámad benne, hogy belenyomkodták Hasfelmetsző Jacket, szegény Báthory Erzsébetet (róla itt lábjegyzetben), szadista leszbikusokat, magát Bram Stokert, és ki tudja még mit. Valamint, hogy a kiadások szerzőfotóin délcegen feszítő Dacre nem egyedül írta, hanem egy forgatókönyvíró (Ian Holt) segítségével. Amit úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ő csak a nevét adta e könyvhöz, melyből máris filmet terveznek, mégpedig marketing-okból és némi családi bosszúból: a Drakula-jogokat ugyanis a család Bram Stoker rendelkezései folytán még a század derekán egyszer s mindenkorra elvesztette... Ha azt mondod, nagyon rosszmájú vagyok, akkor úgy is meg tudom fogalmazni a dolgot, hogy a könyv végletesen zavaros, hosszadalmas és szemérmetlenül merít a korábbi folytatások Erdély-mítoszából, ráadásul Bram Stoker szerepeltetésével valamiféle életrajzi titokleleplezés hatását kelti, persze minden kötelezettség nélkül. (6) Piacra termett, de - nálam legalábbis - polcra nem.

Ezek mellett megemlítendő még két regény. Elizabeth Kostova A történész című könyve titkokkal, nyomozással és kétségbeejtően kétes erdélyi történetekkel fűszerezve támasztja fel a Drakula-legendát, Roderick Anscombe Gróf Drakula László titkos élete című vaskos (550 oldal!) könyve pedig reális pszichológiai és kacagtatóan irreális magyar történelmi adatokra alapozva egy "nem-is-vámpír-jaj-de-mégis" ellen-Drakula történetét meséli el. Mindkét könyvvel, s a legtöbb Drakula-folytatással az a bajom, hogy míg Stoker vámpírmeséje erdélyi hátterét csak a couleur locale kedvéért erőltette bele a könyvbe (hófödte világvégi kastély, idegen irtózás...), s gyorsan át is tette a cselekményt Londonba, a folytatásírók mind halálosan komolyan veszik a magyar szálat, kibővítik, "kutatásokat végeznek" (valószínűleg az egyetlen, régesrégi Románia vagy Magyarország útikönyvben, ami a kezükbe került), én meg itt ülök magyarként és történelemrajongóként, s ahelyett, hogy élvezhetném az álgótikus horrorsztorikat, halálra nevetem és bosszankodom magam a tudálékos tévedéseken, amelyek dilettánsabbak, mint Stoker százéves vázlatai.

Micimackó és A kis herceg

Ideje is áttérni valami kedvesebbre és vidámabbra, például Alan Alexander Milne Micimackójára (1926). A könyv (és persze a Micimackó kuckója is) örök klasszikus. Tapasztalatom szerint a leghelyesebb felolvastatni, már egészen kicsi korban, egy szép hangú, remek meseolvasóval, akinek humora is van. Praktikus még a könyvben nem sorban haladni, hanem ezerszer felolvastatni a kedvenc, akárhányadik fejezetet. (Nálam ez a Micimackó látogatóba megy és beszorul. Ma is tudom az egészet kívülről. Tényleg, próbáld ki!) A Micimackó kiváló bevezető a humor és az abszurd humor megértéshez, ráadásul háromtól százhárom éves korig teljesen lebilincselő!

Ugyanakkor utánozhatatlan is. Gyerekkoromban mindenki felhördült, amikor a Disney tévésorozata elkezdte didaktikus oktatómesékben szerepeltetni kedvenc szereplőimet (néhány új üzenet a sorozatból: "gondoskodj a kisebbekről, főzni jó dolog, a szeretet mindent megold" stb.). Ma már sajnos begyűrűzött hozzánk minden marketingdarab a Tanulj számolni Micimackóvaltól és a Micimackó jógakönyvétől a Micimackó szakácskönyvén és a Micimackó-menedzsmenten át a Malacka és a taoig és Micimackó kondikönyvééig. De: hivatalos Micimackó-folytatás csak most jelent meg, hiszen eddig a jogtulajdonosok még senkinek sem engedélyezték ilyesmi írását. Most megtört a jég, David Benedictus Micimackó visszatér című könyve tavaly karácsonykor jelent meg az egész világon, így nálunk is. Az eredetire emlékeztető rajzok, a százszor is átgondolt történetek és mesék, a (magyarul Révbíró Tamás által) kiválóan felidézett stílus valóban megelevenítette Micimackót újabb tíz kaland idejére. A könyv nagyon jó. Az egyetlen negatív vélemény, amit el lehet róla mondani, hogy nem Milne. De majdnem az. Ennél jobb egy folytatás sem lehet!

Mivel ez az egyetlen folytatás az egész világon, izgalmas megnézni egy magyar listát, nálunk hány létezik. Ott van először is Vernon L. Brenner a Micimackó kertjével (1996) és a Micimackó vendégeivel (1999). Előbbiben Micimackó többek közt fogyókúrázik, illetve az egyik fejezetcímmel szólva "nevelő célzattal megijeszti Tigrist" (a Csekély Értelmű Medvebocs...), utóbbiban Micimackó olyan mesehősökkel fut össze a Százholdas Pagonyban, mint Hüvelyk Matyi, a brémai muzsikusok vagy a három kismalac... A másik termékeny szerző S. Nording, aki hat könyvet is szerzett Milne hőséről. Ezek: Dr. Micimackó (1997), Micimackó világgá megy (1997), Micimackó léghajón (1998), Micimackó és autója (1998), Micimackó, a csillagász (1999), Micimackó és Micimadár (2000). E regények (amellett, hogy szemérmetlen szereplőelemelések) nem is rosszak. A hatból össze lehetne állítani egy egészen jó, hivatalos folytatást, annyi valódi történet van a hatban. Több nem. És ki kellene hagyni a verseket... Az első két könyv Vásárhelyi Lajos munkája. A következő hat szerzőjénél csak remélni lehet, hogy nem azonos a teljesen más zsánerben író Steve Nordinggal, aki többek közt a Moszkva titkai és a Petőfi Sándor magánélete című halhatatlan műveket is jegyzi. (7)

Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című (1943) örökszép gyerekkönyve is mindig is régi kedvencem volt. A történet zárása általában borzasztó nagy magánnyal töltött el, mégis gyönyörű volt. Imádtam a rajzokat, a történetek logikáját, a szerző lelkesedését, a kis herceg egykedvűségét és őszinte kedvességét, a bárányt, a rózsát, a csillagokat... Teljesen elképesztett azonban mennyien szeretnék kihasználni a gyerekek rajongását, illetve a szülői szeretet határtalanságát. A kis hercegnek egy hivatalos folytatása van egy kanadai francia író tollából, ami meg is jelent nálunk. Jean-Pierre Davidts Találkozás a kis herceggel című könyve 2000-ben íródott, és egészen olvasható, bár nem szabályos folytatás, hanem levél az írónak. Ám érdekes módon még három kis herceg létezik magyarul...

Ott van mindjárt Anton de Saint Etienne A kis herceg visszatér című regénye (1994), amely Mayer Gyula rajzaival, színes borítójával csalogatja a rajongókat a folytatás megvásárlására. A történet egy valódi világűrben is cirkálva oktatgatja kis olvasóit, mintegy világmegmentő gyerekUFO-t csinálva a kis herceg mesealakjából. A szép francia álnév mintha csak nagymamacsalogatónak készült volna (az én nagymamim is nehezen jegyezte meg egy idő után pontosan az idegen neveket, azt viszont mindig észben tartotta, mik a kedvenc könyveim...). Kissé ront a szerző(név) gyermekírói hitelén, hogy még egy könyvet jegyez magyarul, a Yesát, amelyben "egy jelentéktelen kisvárosban felbukkan Yesa, Jézus női változata"... Talán még nem mondtam, természetesen Nemere Istvánról van szó.

A magyar ál-gyerekirodalom másik nagy folytatója Vásárhelyi Lajos. Nemcsak Micimackót támasztotta fel, de Kis herceg a nagyvárosban címmel A kis hercegnek is folytatást írt a szép kulturális-tükörfordított Louis de Saint-Marché néven (2000). Egészen jó ez a folytatás, csak épp nem filozofikus, hanem didaktikus. A kis hercegnek sokat kell megtanulnia erről a mi modern világunkról. Brrr...

Azt sem állítanám, hogy a Szent Gellért Kiadó és Nyomda gondozásában megjelent Kis herceg a homokozóban című könyv örömmel töltene el: úgy tűnik, a szerző, Halák László (számos ifjúsági illemtankönyv írója) egyszerre akarja apró olvasóit felvilágosítani a világról és jó magaviseletre tanítani, meg regényt is szeretne írni. Ezért kell szegény kis hercegnek beleesnie a homokozóba (ez egy csoda...), majd miután találkozott rendőrökkel, egy igazi apukával, megfürdött (a giccsben), majd lett egy saját apukája, eljön a karácsony, és már vissza is röppenhet oda, ahonnan jött. Persze társai a homokozóban addigra komoly tapasztalatokkal lesznek teljesek, például megtudják, miben különbözünk az állattól...

Összefoglalva

Annyi mindenképpen kiderült a fenti eszmefuttatásból, hogy folytatást írni igen nagy üzlet. Akár vágyott, remélt, akár kéretlen folytatás, megtalálja a vevőkörét. Ha irodalmi kvalitása erre nem is tenné méltóvá, a jó marketing elintézi a többit. Ha a könyv teljesen lezárt, s eszedbe nem jutna, hogy folytatása születhet, lesz, aki mégis megírja. Van olyan folytatás, amely irodalmi csemege, van, ami nem több, mint kellemes fanfiction, de olyan jó elolvasni. S van borzalmas is, ami persze előbb-utóbb eltűnik a süllyesztőben, de előtte még megveszik jó páran. Talán az is látszik még, hogy miközben szorgosan kiadjuk a külföldi folytatásokat, mi is egy folytatásgyártó ország vagyunk, de mi csak a saját, hiszékeny piacunknak termelünk - hihetetlen hatékonysággal. Ez elég elgondolkodtató.

Megdöbbentő számomra, hogy a magyar könyvkiadás mennyire nem tiszteli az irodalmi hősöket, a copyrightot és a jogdíjakat. Lehet az egyik oka ennek, hogy sok esetben a rendszerváltás előtti vasfüggönyös idők vége felé sem tisztelték mindezt (elég itt például a Fazekas Attila rajzolta Star Wars-képregények kiadására gondolni, lásd 8). De ez csak féligazság, hiszen az ilyen ál-külföldi jogdíjtalan könyvek száma épp az új könyvkiadásban harapózott el. Persze nem hiszem, hogy a Milne- vagy a Saint-Exupéry-örökösök attól fognak tönkremenni, hogy Nemere István elad még néhány könyvet. De azért elgondolkodtató, hogy milyen mérlegelés előzi meg minden ismert gyerekkönyv folytatásának engedélyezését, mert ilyet írni nemcsak művészet, felelősség is. Nálunk meg csak úgy dobáljuk a Micimackókat... Bár kis nemzet vagyunk, nekünk nyolc is van...

Leginkább azonban azért bosszant módfelett a dolog, mert az olvasó- és vásárlóközönség szemérmetlen lenézését érzékelem benne: ejtsük át egy az eredetire hasonló névvel, egy pár szép, az eredetire utaló képpel (a rajzok tényleg szépek)... Az már, hogy a borítón belül hanyadosztályú és milyen történet következik, talán mindegy is. A lényeg, hogy a vevő leperkálja a könyv árát. S hogy miért itt és nem mondjuk a Scarletteknél írom ezt le? Mert épp a gyerekközönség az, amelyiket a legkönnyebb becsapni, de ők a legéleslátóbbak is. Többségük érzékelni fogja, hogy az új Kis herceg-Micimackó stb. valahogy más, mint amit megszokott. Persze kritikusan nem fogja megfogalmazni még egy ideig a problémát. De az ő meseélményüket teszi tönkre a pénzéhség. És persze az ő szüleik, rokonaik ajándékozó jóindulatát teszi nevetségessé, amikor vacakokat vásároltatunk meg velük folytatás címén.

Az, hogy a könyv tetszik vagy nem tetszik, saját döntésed, s ebben senkinek sincs beleszólása - még nekem sem. (9) Minden folytatás tetszik valakinek, van, ami sokaknak, van, ami keveseknek. De a folytatások a legtöbbet kockáztatják: amihez mindig hasonlítani fogjuk őket, az alapmű. Az mindig ott lebeg olvasói szemünk előtt. S csak akkor ítélünk jónak egy folytatáskönyvet, ha az eredetivel összehasonlítva is tetszést arat. Ha pedig képes kiállni ezt a versenyt, akkor tényleg jó könyv.


(1) Austent leginkább "hat plusz háromszor fél-regényesnek" lehetne nevezni.
(2) Egyszer bizonyára írok majd a magyar könyvpiac fordításairól és újrafordításairól. Mindig mókásnak, de idegesítőnek találtam például azt a harcot, amely a klasszikus regényírókért folyik: Jane Austent például egyszerre adta ki a Palatinus - átvéve az Európa kiadó régebbi, közismert fordításait -, a Lazi, amelyiknek sikerült megszerezni négy klasszikus magyar változatot is, ám az Értelem és érzelem és A klastrom titka esetében sajnos újrafordításra kényszerült, illetve a szokás szerint nagystílű Ulpius, amelyik mind a hat (hét) könyvet újrafordíttatta sebtében és borzalmasan... Minden az Ulpius újramagyarításait illető rossz véleményem ellenére azonban a Jane Eyre-re valóban ráfért az újrafordítás, N. Kiss Zsuzsa személyében avatott, klasszikus tollú fordítót is találtak, így ezzel számomra a regény új életre kelt! Sajnos a második legszebb karriert A lowoodi árva futja be a JE-változatok közül: a Könyvmolyképző kiadó a Csíkos könyvek jogait birtokolva adja ki ezt a változatot újra és újra, a borítón sehol sem jelölve, hogy egy megcsonkított szövegről van szó. Ráadásul szegény eredeti regény még csak nem is tartalmaz olyasmit, amit egy tizenkét évesnek nem lenne szabad elolvasnia...
(3) Kiváló példa erre a Hajja, majd Gold Book kiadó több mint százkötetes szerelmes regénysorozata, a Szerelem & Romantika, amelyben az amerikai lányregényekként reklámozott csupa Florida-Miami-tengerpart-nyár-szerelem történetek közül egyetlen egy sem volt külföldi szerző munkája. (Bár egy-két egészen jó is napvilágot látott.)
(4) Valójában a négy szerző csak kettő. Ahogyan Nemes István - közismertebb nevén John Caldwell - honlapján írja, "mire hozzám került a téma, már lefutott a romantika: ugyanis Scarlettből nyolcvan éves öregasszonyt kreáltak (NB. ez a Scarlett gyermekei!...), ezért inkább visszanyúltam az időben, és Scarlett nagymamájának ifjúkori élményeit kezdtem megírni. (...) Az álnevet nem én találtam ki: ezen a "kiadói néven" jelentek meg az én regényeim is, mint a korábbiak. Mi több, a regényekben a nevem fel sincs tüntetve, más-más nevek szerepelnek, fordítóként." Mindenesetre egyet eldöntöttem: ha egyszer ponyvafolytatás-író leszek, minden használt álnevemet megjegyzem majd a jövő bibliográfusai kedvéért. Nemes honlapjának címében ugyanis a Millard szerepel, bár magán az oldalon a helyes Milland... Szalkay/i Lászlónak még nem jutottam nyomára.
(5) A harmadikat visszaadta azzal, hogy ez már nem is Scarlettről szól.
(6) Te mennyit tudsz a dédnagyapád bátyjának magánéletéről?
(7) De: természetesen Nemere Istvánról van szó...
(8) A Fazekas Attila rajzolta fantasztikusan profi és gyönyörű Csillagok háborúja és A birodalom visszavág képregények nagyrészt a film sajtóanyagából nyugatról hazakerült fotókon és egy kalózforgatókönyvön alapultak. Amikor kijutottak nyugatra, (és keletre), a német és más rajongók kötegével vették őket, mivel olyan jelenetek is szerepeltek bennük, amelyeket a filmekből kivágtak (az eredeti bemutatókor, Lucas majd a felújított változatba teszi vissza őket, vagy oda sem...). A rajzoló így mesélt erről: "Cs. Horváth Tibor, aki a hazai képregények exportjával foglalkozott, levitte Újvidékre (...) az anyagot és mit tesz a balszerencse, összefutott a Marvel cég képviselőjével. Kitört a botrány, mert semmilyen engedélye nem volt az Ifjúsági Lapkiadónak a film képregény-változatának megrajzolásához. (...) A nyugat viszont mehetett a sóhivatalba." (Erről a helyzetről remek cikk, benne interjúlinkekkel itt.)
(9) Elképzelhető, hogy fenti sommás véleményemmel is megsértettelek talán, szidva egyik kedvenc könyvedet. Ha megtörtént, bocsánatot kérek!