Mindenki ismeri Jane Austent. Van, aki csak egy könyvet olvasott tőle, van, aki tizenegyet. Van, aki szerint száraz, van, akinek romantikus. Van, aki imádja, van, aki letudta. Van, aki tiszteli, van, aki megdicséri, na, most jót írt. Van, aki szerint Austinnak hívják, s semmi sem győzheti meg az ellenkezőjéről, van, aki Jane-ként gondol rá, mint némely életrajzírója.

Jane Austenről azonban - legyünk bár mégoly heves rajongók is - szánalmasan keveset lehet tudni. Élt, írt, meghalt. Élete bővebben: Steventon, Bath, Southampton. Még bővebben: csodagyerek - kis íróhölgy - kuncogós lány - szegény, a vőlegényét gyászoló Cassandra Austen húga - a mi csípős nyelvű Jane-ünk - a vénlány Jane néni - a harmincöt éves írónő - Egy Hölgy, Walter Scott kedvenc regényszerzője - szegény halottunk.

Élete - bármit állítsanak is életrajzírói és rajongói - szinte teljesen eseménytelen volt. Bár családjának izgalmas, viharos, s helyenként szinte nagyromantikus regénybe illő volt a históriája (lányszöktetés, megőrülés, törvénytelen gyerekek, nagy szerelmek, örökösödési ügyek), Jane Austent mindez kevéssé érintette. Hat regényében azonban legalább hat világot alkotott. Igaz, ez meg nem jelenti azt, hogy többet tudunk meg Jane Austenről, a magánemberről, ha azt képzeljük, ő Elizabeth Bennett, Emma Woodhouse vagy netán Anne Elliot.

Inkább arról van szó, hogy aki életrajzot ír, egyszerre kell, hogy megmutassa a pártában maradó, negyvenegy évesen súlyos betegségben meghalt vidéki hölgyet, a sajátos írói módszerű, néha önzően ironikus leveleket hátrahagyó művészt, s végül azt a hihetetlen fantáziával, éleslátással, szellemességgel és ötletességgel rendelkező Valakit, akinek a Jane Austen-regények köszönhetők. Nem mindennapi feladat.

Ha valaki Jane Austen életéről szeretne olvasni, mindenképpen Carol Shields könyvét, a Jane Austen című esszét ajánlanám neki.

Lábjegyzetek és adathalmazok nélküli, mégis pontos, igényes, széles szakirodalomra támaszkodó kedves könyv, amely akár egy lélegzetre is elolvasható, telve van érdekes történetekkel, új kérdéseket felvető eszmefuttatásokkal, a könyvekhez kedvet csináló, de nem kékharisnyás mini-műelemzésekkel, s gyakorlatilag mindent elmond, amit az írónőről tudni érdemes. Carol Shields (1935-2003) kanadai írónőt már korábban is ismertem Kőbe vésett történet című, Pulitzer-díjas könyvéről (ami igazi szépirodalom, s nagyon izgalmas olvasni, játszani képeivel, "dokumentumaival", összerakni egy század és egy ember, egy nő történetét belőle, s elkeseredni a végén, a katarzisnál). A Jane Austen, egyik utolsó, 2001-ben íródott műve viszont megmutatja, hogyan lehet úgy életrajzot írni, hogy az pontos, megbízható és tényekkel teli, ugyanakkor mélységesen szubjektív, személyes és ötletes legyen.

Egyszerűen nem értem, miért hiszik olyan sokan a könyvről, hogy regény (az interneten olyan elemzést is olvastam, amely töprengett, vajon mit hihet el ebből a romantikus (?) történetből, más arra volt büszke, hogy ilyen populáris regényt kézbe se vett...), mintha nem ismernék az esszé műfaját. Azt is le kell szögezni, hogy a műnek semmi köze sincsen sem Syrie James Jane Austenről szóló könyvéhez, sem pedig a Jane Austen magánélete (Becoming Jane) című - egyébként bájos - életrajzi filmhez, hiszen e kettő puszta fikció. Ez a könyv pontosan az, ami angol címe alapján lehet: életrajz. Így természetesen a vágyakozó olvasónak azt az igényét sem elégítheti ki, hogy eseményeket költsön oda, ahol tény nem áll rendelkezésre.

Természetesen Carol Shieldset is foglalkoztatták Jane Austen itt-ott hiányzó évei (vagy inkább hónapjai, amelyekről szinte semmit sem tudni, hála Cassandra nővére és más rokonok irat- és levélmegsemmisítő fellángolásának), így ő is idézi a kérdést, amit annyi rajongó feltett már: ha nem is volt szerelmes soha, ha nem ismerhette a nagy érzelmeket, vajon hogyan tudott olyan könyveket írni, mint a Büszkeség és balítélet? Ötletes válasza azonban megmutatja, egy személyiség vagy egy író fejlődése távolról sem olyan egyszerű, és kiszámítható, hogy a regények szövegvizsgálatára vagy az életrajzi tények vázára támaszkodva könnyen és gyorsan egyszerű választ kaphassunk. Szellemesen mutatja be például azt az elméletet, amely arra épül, hogy a szemérmes, a szerelemtől magánemberként nyilván idegenkedő Austen leginkább csak az agy nevét említi regényeiben, míg más testrészek nem is szerepelnek, sehol egy méh vagy tompor... Shields ehhez csak annyit tesz hozzá, hogy Austen ugyanígy egyetlen egyszer sem írja le a tinta szót, márpedig annak a létezéséről mégiscsak tudnia kellett, ha egyszer író volt...

Ugyanígy elveti azt a vélekedést is, hogy Jane Austen "női" íróságát legjobban az mutatná, hogy nem vesz tudomást a csatorna túlpartján folyó napóleoni háborúkról. Megmutatja, a történetek perifériáján hogyan van jelen ez a távoli férfivilág (pl. a Büszkeség és balítélet katonáival vagy a Meggyőző érvek tengerészeivel). Ám feltárja azt is: "Austen hagyatéka nem a múlt egy időszakáról készült beszámoló, hanem az emberi természet bölcs és lenyűgöző feltárása." Ehhez hozzáteszem: ahogyan A klastrom titkában az ironikus, de objektív narrátor szövegében elhangzik: "Elbűvölőek bár Mrs. Radcliffe művei (a gótikus regények), s elbűvölőek még utánozóéi is, de tán mégsem bennük keresendő az emberi természet, legalábbis Közép-Anglia grófságait illetően." Márpedig az Austen-regények erről akarnak szólni, s szólnak mindmostanáig, így maradva népszerűek és érdekesek egy egészen más világban is. Hiszen az emberi természet - Agatha Christie-vel szólva - olyan egyforma mindenhol és mindenkor.

Carol Shields könyve bátran ajánlható rajongóknak és érdeklődőknek is. Ideális első életrajz, beavatás az Austen-világba. Ráadásul szellemes, széles látókörű, okos könyv is, jó olvasmány.

Elszántabb és rajongóbb Austen-kedvelők azonban nem lehetnek meg Claire Tomalin életrajza, a Jane Austen élete nélkül.

A könyv viszonylag új, a magyar fordítás ugyanis nem az 1997-es első, hanem a 2000-es második kiadás alapján készült. A szerző tudós biográfiaíró, ez volt a harmadik könyve Thomas Hardy és Samuel Pepys életrajzi monográfiája után. Azóta is sorra publikálja a 19. század íróinak életrajzait Katherine Mansfieldtől Mary Wollstonecrafton keresztül Charles Dickensig. Tomalin elképesztően szerteágazó kutatásokra, elemzésekre és hatalmas tudományos munkára épülő életrajza tudtommal ma is az egyik legmérvadóbb angol nyelvterületen is (Shields is használta egyébként).

Hatszáz oldalon (melyből több mint száz a nagyon érdekes végjegyzet) mutatja be Jane Austen életét. Mikor, hogyan, mit csinált? Melyek, milyenek, mennyire meghatározók voltak élete színterei? Kikkel élt szoros kapcsolatban családjából, a barátok, rokonok, szomszédok közül? Mit írt magáról és mit írtak róla? Hogyan emlékezett rá hatalmas családja, melynek számos ágából élnek leszármazottak ma is? Mindezt források, idézetek, jegyzetek, képek és fényképek valamint mutató és egy hihetetlenül részletes családfa egészíti ki. Azt hiszem, ha bárkinek adattal megválaszolható kérdése van Jane Austenről, megtalálhatja a könyvben a pontos választ, így versenyek szervezéséhez is kiválóan alkalmas (ahogy Carol Shields írta: "Ha Jane Austen nevére mint hívószavakra hárman-négyen összegyűlnek, biztos, hogy vetélkedőt rendeznek...")

Még a képaláírások is kortörténeti ízelítők. Például az, amelyik az Austen-házat mutatja be, s még azt is elmagyarázza, hol tartották a baromfit, vagy amelyik a régensherceg kétfogatú kétkerekűjét ábrázolja. Ez is egy képaláírás a rajongóknak olyan fontos témáról (a balra lenn látható képhez, mely sajnos a könyvben nem színes): "Jane Austen legelső fennmaradt levelének fő témája Tom Lefroy, "az ír barátom", akivel botrányosan viselkedett egy táncmulatságon, s ezt nagyon élvezte. Joghallgató volt az ír fiatalember, aki szünidőben jött el Hampshire-be rokonlátogatóba. Húszéves volt, éppen annyi, mint Jane. Egy másik rokonának jóindulatától függött a megélhetése, s mivel sem neki, sem Jane-nek nem volt egyetlen fillérje sem, szóba sem jöhetett, hogy eljegyezzék egymást. Amikor világos lett, hogy egymásba szerettek, a fiút körültekintően és gyorsan elküldték onnan. Jane viccesen írt róla, de mégis fájt neki ez a kaland, és még három év múlva is gondolt rá. Tom Lefroy egy örökösnőt vett feleségül, és később ő lett Írországban a legfelsőbb bíróság elnöke. Idős korában egyszer rákérdeztek, hogy szerelmes volt-e Jane Austenbe 1796-ban és ő beismerte." Még egyszer: ez egy képaláírás, nem egy fejezet! Nagyon alapos.

Van azonban ezzel a nagyon jó és kiválóan forgatható könyvvel egy óriási problémám. Engem alapvetően Jane Austen érdekelt, amikor a művet kézbe vettem, ám a könyv kétharmada a családjáról, ismerőseiről szól. Amennyiben ezeket a - mint Tomalin bemutatja - Jane Austenhöz nem köthető dolgokat elhagyjuk (mivel, ahogy a könyv is leszögezi, a regényekben egyetlen valós figura sem jelenik meg sem a családból, sem a környezetből), körülbelül ugyanannyi marad, ami Shieldsnél is érdekes volt kétszázötven oldalon. (Illetve ez ebben a műben kiegészül még néhány adattal, ami az Austen-művek kiadástörténetét illeti.) De nem is ez a probléma, hiszen a család története, a korrajz engem nagyon is érdekel. Csakhogy: Tomalin a legtöbb családi szálat nem viszi végig! Minden Austen előtti dolgot részletesen bemutatott, hogy tudjuk, milyen környezetbe született a jövendő nagy írónő, a sok (nem bába, hanem) részlet között majdnem elveszett a gyerek. Ugyanígy nem írt le két összefüggő mondatot a felnövekvő Jane-ről úgy, hogy ne tekintsen ki valaki más párhuzamos történetre. Ám azután Austen halálával szinte vége is a könyvnek (persze jogosan, amennyiben ez az ő élete, mint a cím állítja), megtudjuk, mely közeli rokon hogy halt meg és ennyi... Pedig ha már így belemelegedtünk, a családtörténet még nagyon is folytatódhatna, legalább olyan részletesen, ahogy addig! A sok-sok alapozás Austen életének elmeséléséhez kissé aránytalan szerkezetet hoz létre: oly sok téma szóba került a hölgyek ekkor divatba jövő bölcseletes notesznaptárától a vadászati idényen keresztül a gyarmati házasságokig, hogy én még dupla ennyi részletet is elolvasgattam volna egy Jane Austen élete és kora című könyvben. Jelen formájában azonban a könyv egy kicsit túl sokat adott a korából, s kicsit keveset az életéből.

Mindenesetre mindenképpen olvasásra, beszerzésre érdemes alapmű Tomalin könyve, sok apró részlettel, kellemes stílussal. Találó befejezése így hangzik: "Legszívesebben így gondolok Jane Austenre: ahogy magában kuncog a világ véleményén. Szerencse, hogy ilyen sok derű volt benne; ma már a róla szóló vélemények olyan tömegűvé duzzadtak, hogy azon a világ végezetéig jól lehet mulatni."

Ha Jane Austen tényleg szórakozni szeretne valamin, Syrie James Jane Austen naplója című könyvét kellene választania. Ha valaki, akkor ő (mármint Austen) tudná a legjobban, hogy a regényből egy szó sem igaz. De azért Catherine Morland biztosan élvezettel olvasná...

Teljes megdöbbenéssel figyeltem, hogyan nevezte csalónak és hazugnak a Kelly kiadót a Könyvesblog 2008-ban, a könyv megjelenésekor. Cirkusznak jó volt, bár azok, akik egy könyvet, amelynek címlapján ott virít a regény felirat, s amelynek fülszövege így ír: "az utóbbi kérdésre ad választ kitűnő regényében a sikeres amerikai író", forrásdokumentumként vesznek kézbe, meg is érdemlik, hogy koppanjanak. A játék, hogy találtam egy csomag levelet-iratot stb. a Veszedelmes viszonyok, a Fanni hagyományai, vagy Kierkegaard olvasóit nem lepte meg, legalább is nem érezték becsapva magukat akkor sem, amikor lassanként kiderült, az író saját fantáziája zugában lelte a szövegeket - szomorú volna, ha modern világunk modern olvasói ennyit butultak volna, s bár a titokról itt azonnal fellebben a fátyol, mégis méltatlankodnának az írói játékon...

A könyv szellemes, irodalomtörténészt játszó előszavát és jegyzeteit egy bizonyos Mary I. Jesse professzorasszony írta, James alteregója, ám - s ezért szerepel itt a könyv - azon kívül, hogy a konkrét szerelmi sztoriból egy szó sem igaz, az egyéb részletek és adatok helytállóak. Az utószó pedig, amely így kezdődik: "Minden erőfeszítésem ellenére, hogy az ellenkezőjéről győzzem meg önöket, ez a könyv a képzelet szüleménye...", már teljesen hiteles, érdekes. Szóval lehet ezt a könyvet szidni, de lehet nagyon élvezni is: annyira, mint a fent már idézett Tom Lefroy-esetet kibővítő, átértelmező, Anne Hathaway főszereplésével készült Jane Austen magánélete című filmet, vagy egy jó Austen-utángondolást, mondjuk Julia Barrett valamelyik folytatásregényét. Ami pedig - a szerelmi szálon kívül - kiderül Jamesnél az írónő életéről, megbízható, hiteles és izgalmas. Be kell valljam, Tomalin olvasásakor nagy hasznát vettem James egyszerűsített családfájának is.

Aki tehát nyitottan olvas, s nem zavarja, hogy a történet biztosan nem igaz (hiszen Austen nem használta fel a könyveiben konkrét élményeit, vagyis a könyvek jeleneteit sem lehet visszafordítani Jane feltételezett kalandjainak epizódjaivá), annak kellemes órákat szerezhet ez a kedves, s jól fordított kötet.

Jane Austen művei egyszerre szólnak bölcsességgel, éleslátással az értelemről, s szerelemmel, bánattal telve az érzelmekről. Ez a két (három) könyv megmutatja, hogyan írhatta meg mindezeket.

A bejegyzést a Jane Austent ábrázoló, többségében (9) elvileg hiteles portrék kísérik. Itt a leírásuk:
- Színes festmény, amely egy 1873-as idealizált Austen-porté nyomán készült.
- A legismertebb portré. Jane Cassandra nővére 1810 körül készítette ezt a befejezetlen akvarellképmást, amely a családtagok szerint sajnos nem hasonlított Austenre. Viszont ez az egyetlen kép, amelyhez Jane bizonyíthatóan modellt ült. (H)
- Vízfestmény, amelyet valamelyik családtag készített Austenről 1804 körül. Sajnos háttal ábrázolja, így aztán megismerni nem segít. (H)
- Egy teljesen hihetetlenül valódinak tekintett vízfestmény Austenről, amelyet James S. Clarke készített híres Friendship Bookjába. Óriási vita övezte, mivel a csipkefőkötős vidéki kisasszony helyett egy jólöltözött ladyt ábrázol. Persze az Értelem és érzelemből tudható, hogy vidéken is lehet valaki elegáns, csak épp a vidéki elegancia mégsem ugyanolyan, mint a londoni. Amúgy én szívesen tekintem hitelesnek: időnként Austennek is kellet kabátot hordania, nem? Az arcból meg szokás szerint semmi sem látszik, csak hogy az illetőnek van álla, szája, orra, szeme és haja. (H?)
- Állítólag 1800-ban Bathban készült árnyportré, amely A mansfieldi kastély 1833-as kiadásában jelent meg először nyomtatásban. Csak annyi biztos, hogy egy bizonyos Jane-ről készült - lehet hiteles is akár. (H?)
- Ozias Humphrey portréja, amely a Rice-család tulajdonában volt. Sokan kétellik, hogy valóban a tizenöt éves Jane-t ábrázolná, mivel vagy a kislány túl fiatal, vagy a divat későbbi a kép állítólagos korához viszonyítva (1790 körülre keltezik). A gyerekarc bájos, de jellegtelen, nem hasonlít sem Cassandra képére, sem más ábrázolásokra. (H?)
- A legújabban előkerült állítólagos Austen-portré, mely 1815-ös: hitelessége nagyon kérdéses. A probléma egyrészt az arccal van: hiába öregszik valaki, az orra ennyire nem nyúlik meg, s bár Mrs. Austennek híres sasorra volt, minden családtag leírta annak idején, hogy Jane lányának nem. A másik baj, hogy Austen alig pár hetet töltött életében Londonban, ez pedig londoni kép a háttérben a Westminsterrel. Árulkodó, hogy az azonosítás előtt 1818-ra keltezték a portrét, ám akkor nem készülhetett volna az élő Austenről. (H?)
- A maidenheadi Mr. Andrews vízfestménye az itt is látható Cassandra-féle portré megszépített másolata. A család tulajdonában van, s Austen unokaöccse megrendelésére készült: ilyennek akartak emlékezni Jane Austenre a családtagok. Számos későbbi ideálportré mintája lett. (H...)
- Aukción feltűnt vízfestékkel színezett tollrajz, amely 1815-re van keltezve. (H?)
- Felfoghatatlanul hitelesnek tekintett 1810-es vízfestmény. Egyesek szerint azért nem hasonlít, mert Cassandrát ábrázolja. (H?)
- 19. századi vízfestmény elefántcsont miniatűrön, amely a híres ábrázolások után készült.
- Szinte megszólaló, lágy és finom metszet a híres kép után egy 1870-es könyvben.
- Egy 1901-es életrajz metszete, amely szintén az ismert kép után készült. Ez utóbbi három portré szemlélteti, hogy valójában nem Jane Austent ismerjük, hanem a főkötőjét: az arc minden változaton másképp sikerül. Több ilyen változatot ezért nem is illesztettem be.
- Anne Hathaway a Jane Austen magánéletében (Becoming Jane, 2007), mint a húszéves Jane Austen. Tudtommal ez az egyetlen játékfilm, amely az írónő életéről készült.
- Az utolsó kép egy kétes hitelű színes rajz 1816-ból. Hihetetlen volna, ha hiteles lenne, de nekem ő Jane Austen.

Ezek kiváló blogbejegyzések Carol Shields művéről másoknál:
Olvasónapló
Jó könyvek
Pável olvasgat
Ezek pedig Claire Tomalin könyvéről szólnak:
Olvasónapló
Jó könyvek
Austennel kapcsolatos saját blogbejegyzéseim:
Tetszetős és illedelmes - Jane Austen a könyvespolcon
Teljesen új stílusú történetek - Korai Jane Austen-művek
A nagyregényekről - márciusban
Folytassa, Miss Austen!
És boldogan éltek, amíg... folytatást nem írtak róluk
Jane Austen bibliográfia

Megjegyzés a fordításokról: A könyvek és az idézetek Íjgyártó Judit, Sipos Katalin és Gergely Anikó fordításai. Utóbbi kettő igazán kiváló. A második könyvvel, Tomalin életrajzával kapcsolatban csak az a bántó, hogy a kiadó egyszerűen nem vett tudomást arról, hogy a korai műveknek már van (egyetlen) magyar fordítása, igaz, másik kiadónál. Az ezekről szóló részekben minden idézet összefüggéstelenül új fordításra került, pedig tudtommal tudományos közlésről lévén szó, lehetett volna idézni Barcza Gerda fordításait nyugodtan.
Az első fordítással, a Shields-könyvével nem vagyok megelégedve: hiába van tele remek kifejezésekkel, a logikai kapcsolatokat mintha szándékosan összekeverné, vagy egyáltalán nem érzékelné a bekezdések, állítások között.
Elolvastam több kritikát, mely szerint Carol Shields nem logikus, mivel "ráolvassa a regényeket" az életre. Ez véleményem szerint nem igaz: a fordítás ken össze dolgokat. Shields szellemes szövegszövéssel fel-alá ugrál a művek elemzése és az életrajz tényei közt, a fordító pedig nem tudja követni.
Ha valakinek kedve van belecsavarodni velem ebbe a témába: pl. az 56. oldal mindeközbenje helyett egy azonban eközben élesen elválasztaná azt, amit az írónő Austenről ír, az előzőleg említett szereplői életéről írtaktól. S el is kellene választania, hisz épp azt hangsúlyozza a szöveg, hogy míg vénlányszereplőinek csak a vonzerejük segíthet (első bekezdés), addig Austennek ott volt a zongorája és főleg az írás (második).
Vagy: amikor a 75. oldalon elhangzik, hogy Mr. Collinsnak talán Austen egyik kérője, Samuel Blackall lehetett a mintája, Shields önmagával is ellentmondásba keveredőnek tűnik, hiszen a 95. oldalon le fogja szögezni, hogy ezt a párhuzamot csak néhány olvasó véli felfedezni és az egész puszta megalapozatlan feltevés. Csakhogy ha a 75. oldal angolját személyesség helyett személytelenül fordítanánk magyarra: "szokás S. B.-t tekinteni modelljéül", nem tűnne úgy, mintha ezt az írónő állítaná egy talánnal (hisz a 95. oldal alapján biztos, hogy ez nem az ő véleménye), s mindjárt érthető lenne a szöveg.
A 173. oldal így ír: "A nők számára nagy könnyebbség lehetett, hogy földesúr a rokonuk. Edward odafigyelt rá, hogy a szükséges javításokat elvégezzék..." Mivel arról van szó, hogy az Austen-nővéreknek (és anyjuknak) az volt a jó, hogy Edward Austen-Knight, a testvérük birtokára költözhettek, a mondat teljesen értelmetlen. Hiába lett volna Edward földesúr mondjuk Írországban vagy Walesben, attól még Chawtonban nem javították volna ki az Austen-ház tetejét. A nők számára az lehetett könnyebbség, "hogy a földesúr a rokonuk", a helyi földesúr.
Különösen kirívó a 117. oldal fordítása: "Az évek során bőven lehetett rá idejük, hogy a reggeli mellett megbeszéljék jövőbeli terveiket stb." Mármint az Austen-szülők és gyerekek. Mindezt az után, hogy a könyv részletesen bemutatta: Austennek akkora sokkot okozott, amikor hirtelen megtudta, hogy Bathba költöznek, hogy egyes visszaemlékezések szerint elájult... Nem tudta, hogy ez a jövő! Nem voltak megbeszélések a reggelizőasztalnál! (Ezt a valószínű tényt Shields leszögezi e bekezdés előtt, és a bekezdés után is.) Magyarul az egész szöveg zavarosnak tűnik, tekintve, hogy a fordítónak nem tűnt fel, hogy az a szerencsétlen szövegrész végig múlt idejű, de feltételes módú. Egy helyen vette észre, ahol megszánt egy lett volnával, de ez angolul másik igeidő. Shields arról beszél, hogy lett volna alkalom a megbeszélésre, de úgy tűnik, a szülők annyira nem tekintették felnőtt lányukat partnernek, hogy nélküle döntöttek a költözésről. Amennyiben a fordításban nem a lehetett rá idejük, hanem a lehetett volna rá szerepelne, nem lenne értelmetlen az egész bekezdés. És így a 118. oldal síkértelmetlen (mert jelen formájában semmivel nem áll ellentétben) mindazonáltalja is értelmes következtetés nyitószavává válnék.
Inkább nem folytatom: úgyis becsületsértő a fordítóra nézve (elnézést), sokaknak meg unalmas. De néha elgondolkodom rajta, miért nem olvassa el senki manapság a fordítások hatvan százalékát? Egy fordító, benne a hatalmas szövegtenger közepében, iszonyú munkában biztosan nem lát meg egy-két apró részletet (ettől még lehet kiváló irodalmár, mint ahogy az életrajz fordítása egyébként hangulatos, élvezetes). De erre lenne a lektor: a fordító alkot, az olvasószerkesztő segít, hogy a végeredmény tökéletes legyen...
Ami viszont a végeredményt illeti: Shields megírt egy olvasmányos és logikus könyvet, ma pedig mindenki felrója neki, hogy olvasmányos, de nem logikus. Egy fordítás miatt...