A blog minden kedves olvasójának
boldogsággal, szeretettel és könyvekkel teli
új esztendőt kívánok!
2021-es jelmondatom:
többet, jobbat, ugyanitt!
Katherine

Egyértelmű, hogy ez az év nem egészen úgy sikerült, ahogyan azt elterveztem. Vagy bárki eltervezte. A koronavírus-járvány olyan kihívás elé állított mindent és mindenkit, amelynek talán még mindig nem sikerült megfelelni...

Nekem biztosan nem. Pontosan azért írtam le az előbb a koronavírus-járvány szót, mert most, év végén rájöttem, hogy még egyetlen egyszer sem vetettem papírra/képernyőre a blogban. Inkább úgy fogalmaztam, hogy "teljesen felfordult a világ körülöttem", hogy "bármit csinálok, az elmém egy sarkában állandóan ott a tudat, hogy baj van", hogy ez egy "különös év", amelynek a "könyves ünnepeit elsöpörte az ismeretlen", s amelyet legjobban ezekkel a kifejezésekkel lehet jellemezni: "karantén és home office, karácsony és húsvét, olvasás és könyvrendezés az otthonomban, elhallgatás és újrakezdés a blogban, sőt, első és második hullám, és még nincs vége..." Leszögeztem, "sosem gondoltam volna, hogy a Katherine's Bookstore ilyen különös időkben fogja ünnepelni fennállásának tizedik évfordulóját". De mindvégig kerültem és tabusítottam a koronavírus-járvány kifejezést.

Most viszont, hogy háromszor is megbirkóztam a leírásával, inkább a jövőbe szeretnék tekinteni. A lelkes és tervekkel teli, 2020-as januárban és februárban ugyanis posztokat akartam (és kezdtem) írni a Zorro-történetekről, az Időalagút filmsorozatról, James Darren legjobb számairól, s nagyon lelkesen terveztem egy Elfelejtett filmklasszikusok szériát is. Nem tudom, mindezektől több lett volna-e a világ, mindenesetre a vágyak és tervek bennem maradtak. S rengeteg könyvről, filmről szeretnék azóta is írni, többek közt angol olvasmányaimról, a Vörös Pimpernel világáról, a nekem kedves filmszínészekről tervezek posztokat. Az év vége azonban ismét viharos volt és nem hagyott egy pillanatnyi levegővételt sem. (Többek közt ideiglenesen írtam közben egy másik blogot: nem csoda, hogy ez látszólag majdnem megszűnt létezni...)

Épp ezért nem akarok és nem is tudok semmit sem ígérni ebben a tizedik ünnepi bejegyzésben a 2021-es évre magamnak vagy a blog olvasóinak. De tele vagyok reményekkel. Szeretném a Könyvesházat a 11. évében is olyanra formálni, ami mutat és kifejez valamit belőlem. Szeretnék tovább posztolni. Szeretnék ígéreteket beváltani és új utakon elindulni.

Remélem, sikerül mindez.

Korábbi ünnepi posztok:
10 éves a blog!
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"
Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 4. - Utazás egy könyv körül három óra alatt
Tízéves a blog 5. - Újabb tíz férfiról
A 70 költő 70 verse linkgyűjteményről
70 költő 70 verse
Az én Könyvhetem - 2020

Minden olvasómnak
áldott, békés, boldog
karácsonyi ünnepeket
kívánok:
Katherine

A Könyvsaláta az ekultura.hu egy rovata, amelyben rövidebb írások jelennek meg könyvekről. E bejegyzésben az a három könyvajánló szerepel, amellyel nemrég hosszabb kihagyás után megjelentem az oldalon.

Christian Jacq: Imhotep – Az örökkévalóság építésze
(Szenzár Kiadó, fordította Balla Kata)

Christian Jacq az a szerző, akinek a művei nélkül nem lehet az óegyiptomi tárgyú történelmi regényekről beszélni. A tudós egyiptológus hamar felismerte, hogy – minden történészi-régészi indíttatása ellenére, amelyek hatására egyiptológiából doktorált a Sorbonne-on – inkább írónak kell lennie. A nálunk is közkedvelt Ramszesz-pentalógia tette világhíressé, hiszen több mint huszonöt nyelvre lefordították a világ minden táján. Elmondható, hogy nagyon olvasmányos, bonyolultan kalandos, nagy történelmi alapossággal megírt és izgalmas misztikummal fűszerezett regényei igazi divatot teremtettek: Magyarországon is akkor vágott bele számos kiadó óegyiptomi témájú regénysorozatok kiadásába, amikor Jacq már utat tört ezek számára.
Jelenleg a Helikon Kiadó (a Szenzár) gondozza az író életműsorozatát, amelyben legutoljára az Imhotep – Az örökkévalóság építésze című kötet látott napvilágot. A regény annak a tudósnak és államférfinak állít emléket, akinek Dzsószer fáraó lépcsős piramisát köszönhetjük, s akit az ókori egyiptomiak már nem sokkal halála után istenné avattak. Vajon ki volt ez a különleges kiválasztott? Milyen állomásokon keresztül jutott az egyszerű kézművességtől ilyen magasra, Egyiptom irányítói székébe? Vajon valóban bírt isteni, mágikus képességekkel? A szerző lebilincselő, szórakoztató, de mindenben történelmi forrásokra épülő történetében Imhotepnek magával a Vörös Árnnyal, a lélekfalóval, Egyiptom biztonságának és békéjének ősellenségével kell megküzdenie…
Mint minden Jacq-kötetnek, ennek is filmszerű és pergő a stílusa, ami egyformán olvasmányossá teszi a könyvet a fiatalok és az idősebbek, az Egyiptom történelme iránt rajongók és a kalandregény-kedvelők számára. A szerző remekül ért ahhoz, hogy egyszerű, mindennapi nyelven mutasson be olyan szituációkat, szokásokat és gondolatokat, amelyek valójában sajátosan csakis az ókori Egyiptomra jellemzőek. Így bárkihez közel kerülhetnek a mintegy ötezer évvel ezelőtti kor emberei is. A regény magyarul Balla Kata kiváló fordításában látott napvilágot 2018-ban.

Michael Connelly: Feslett szőke
(Könyvmolyképző Kiadó, fordította Sándor Alexandra Valéria)

Michael Connelly sokak szerint a kortárs irodalom legjobb krimiszerzője. Neki köszönhetik a bűnügyi irodalom rajongói a realista, sőt, kiábrándult, mégis érzelmes rendőrnyomozó hőst, Hieronymus (Harry) Boscht, aki különös nevét a híres németalföldi festőről, Boschról kapta, aki legalább olyan sötétnek, vadnak és kaotikusnak ábrázolta saját világmindenségét, mint amilyennek ügyei tükrében Bosch látja korunk Amerikáját. De Connelly alkotta meg a bátor újságírót, James McEvoyt, a tántoríthatatlan rendőrnőt, Renée Ballardot és a védőügyvéd Mickey Hallert is, akivel Matthew McConaughey alakításában a moziban is találkozni lehetett 2011-ben Az igazság ára című filmben.
A Könyvmolyképző Kiadó 2017-ben vágott bele Harry Bosch nyomozásainak kiadásába. Mindeddig három regényt jelentettek meg: a Sötét visszhang és a Fekete jég után legutóbb a Feslett szőke című regény látott napvilágot a kiadásukban, magyar nyelven először. A vaskos és csavaros történetben Boschnak egy sorozatgyilkossal akad dolga. Pontosabban: abban a hitben él, hogy a Dollmakerrel, aki számos nőt rabolt el, erőszakolt meg és gyilkolt meg, saját kezűleg végzett – nem volt ugyanis más választása. A lelőtt férfi felesége azonban perbe fogja Boscht: azt állítja, hogy férje ártatlan volt, a rendőri túlkapás áldozata. Bosch biztos a dolgában: ám közben újabb gyilkosság történik, amely mintha azt bizonyítaná, hogy a valódi Dollmaker tényleg életben van és visszatért. Vagy csak tehetséges utánzója támadt? Ebben a sorrendben harmadik, de a lábán önállóan is tökéletesen megálló Bosch-krimiben Connelly kombinálja az izgalmas detektívregény és a bravúros tárgyalótermi dráma elemeit. Miközben Harry nyomoz, hogy feltárja az igazságot, egyúttal rafinált küzdelemre kényszerül a bíróságon is. Pedig ő nem Mickey Haller, a tárgyalótermek dörzsölt királya, csak egy becsületes, kritikus és okos rendőr.
Connelly most is pontosan olyan jó könyvet írt, mint szokott: körmönfontat, bonyolultat, logikusat. S bár a regény majdnem ötszáz oldal, valószínűleg sok krimikedvelő egy-két nekifutással olvassa majd el, mert letehetetlen: még a frissebb Connellykhez mérve is! 2020-ban mindhárom Könyvmolyképzős Conelly-kötet megvásárolhatóvá vált e-könyv formájában is.

Ross Károly: Híd az ártér fölött
(Napkút Kiadó)

Egy magyar regényhez sokféle úton juthat el egy olvasó: én azért ismerkedtem meg Ross Károly legfrissebb kötetével, mivel rádöbbentem, hogy még soha semmit sem olvastam tőle, s szerettem volna pótolni a mulasztást. Az író, aki álnevét az általa gyakran fordított amerikai krimiszerző, Ross Macdonald előtt tisztelegve választotta, a Napkút Kiadó prózasorozatában jelentkezett friss regénnyel, amelynek már a címe is kedvenc írói tájára utal. A világvégi, kisvárosi ártér a helyszíne, ahogyan a szerző előző novelláskötete is az Ártériek közé vezetett el.
A történet igazán érdekes volt, de meg is döbbentett. Főhőse egy hídépítő mérnök, aki csak átmenetileg, ügyeit intézni érkezik vissza az apró városba (inkább faluba), ahol született: ám a hely szabályosan rabul ejti. Egyre inkább úgy érzi, hogy kilépve komfortzónájából, megszokott, mozgalmas, városi világából, itt kell valami fontosat cselekednie. Ráadásul megbízást kap, hogy hidat építsen, épp itt, épp most, épp azoknak, akiket ismer vagy magáénak érez. Lehetne tehát belőle valamiféle kudarcában is érdekes átlagember-hős, aki talán Móricz Zsigmondnak is tetszene. Tanai Áron azonban a huszonegyedik század Magyarországának szülöttje, így nemcsak hősnek nem alkalmas, de még antihősnek sem. Minél többet tud meg saját és szülei múltjáról, minél inkább elvárható volna tőle a cselekvés, annál inkább csak széthullással és megfutamodással reagál. Jutalma pedig mindezért még csak nem is egy egészséges tragédia, hanem a beteg boldogulás…
Ilyen reménytelen és klausztrofóbiás hangulatú, elszomorítóan szűk világú történetet régen nem olvastam: a hasonló írások, amelyeket szeretek, mint a nyolcvanas években íródtak, s keserű látleletüket elviselhetővé tette visszatekintve, hogy megnyugtathattam magamat, én már egy másféle világban élhetek. Ross Károly társadalomkritikus, az illúziókkal leszámoló könyve, pontos és távolságtartó prózája igazi figyelmeztetés: az épülő hidak el is vezethetnek egymástól, vagy netán az igazságtól.

Linkek
Könyvsaláták Gerencsértől Redondóig
Hármaskönyv 18. - Könyvsaláta - kiegészítve

Ideje feléleszteni a blogot néhány régi adóssággal. Ebben a posztban a Typotex Kiadó három idei kötetéről írtam.

Mosóczi András: A gondolkodás forradalma - Hogyan alakítja át a matematika a világot?
Typotex, 2020
Ha valakinek nincs szerencséje a tanáraival, két dolog is meggyőződésévé válhat: hogy felesleges volt irodalmat tanulnia, s még kevesebb haszna volt a matematikaoktatásának. Mosóczi András szórakoztató, ám témáját mindvégig komolyan vevő könyve viszont frappánsan bizonyítja mindennek az ellenkezőjét. Bemutatja, tulajdonképpen a matematika mozgatja a világot, s azt is, az irodalom arra is jó, hogy megszülessen egy olyan kötet, amelynek bravúros fordulatain gyakran hangosan lehet nevetni, miközben ördögien bonyolultnak tűnő dolgokról olvasunk benne: skizofrén nullákról, logaritmusokról, fraktálokról és információelméletről. Ám mindezeket pillangók, lyukkártyák, marhák, focimeccsek, fogadások és ázsiai járványok példái segítségével érthetjük meg, s közben szóba kerül a régi svéd flotta zászlóshajója, a jégkorszakok, az első részvénytársaságok, Gandhi életkora, a napóleoni háborúk, a Holdra szállás, több népszámlálás és az Apple meg a Microsoft párharca is. A könyv segítségével ellenőrizhetjük a bankszámlaszámunkat, mindent megtudhatunk az Enigma működéséről, s szert tehetünk a világuralom titkos összetevőire. Legfőképpen viszont újra megszerethetjük a matematikát, amely – úgy tűnik – az emberi fejlődés és kreativitás kulcsa.

Dermot Turing: X, Y, Z - az Enigma feltörésének igaz története
Typotex, 2020
Volt egyszer egy zseniális tudós, Alan Turing: elméleteivel megalapozta a modern számítógép-tudományt, kódtörő társaival pedig megfejtette a nácik híres rejtjelező gépének, az Enigmának a működését. Sokáig kevesen ismerték nevét, napjainkra viszont bevonult a kódfejtés hősei közé. Története azonban csak egy része az Enigmáénak. Ahhoz ugyanis, hogy a furcsa gép kódját sikerüljön feltörni, három nemzet, az X, az Y és a Z, vagyis a francia, az angol és a lengyel együttműködése kellett. Turing unokaöccse, aki brit nemes, ügyvéd és történész, könyvében ennek az eddig szinte ismeretlen részleteit mutatja be. S a Bletchley Park brit ászai mellett olyan szereplőket, mint a bátor és hazafias lengyel rádiómérnök-szabotőr, aki Sachenshausenben lelte halálát, a minden hájjal megkent német kém, aki luxusnyaralásokra költötte a franciáktól kapott pénzét, vagy a zseniális lengyel kódfejtő, akinek a háború után újra meg kellett szereznie a matematikusdiplomát, hogy brit egyetemeken taníthasson. Közben kiderül, mit neveztek nőknek, indikátoroknak és Vörös Pimperneleknek, hogy mi köze a fürdővíznek az iratlopáshoz, s hogy miként jegyezte el magát Turing. Közben pedig feltárul a kódfejtés történetének egy új, megdöbbentően izgalmas fejezete.

Martín Olmos: Fekete panoptikum - Mesedélután a söpredékkel
Typotex Világirodalom, Typotex, 2020
A halál nem játék – a gyilkosság főleg nem az. Vajon miért szórakoztatja mégis olvasóját Martín Olmos baszk író könyve, amely válogatott tárháza a legsötétebb és legalávalóbb bűntények esetleírásainak? Mindvégig ezen gondolkoztam, míg olvastam, s közben nem tudtam letenni. A régen oly közkedvelt, mára azonban borzongató bulvárrá kopott műfaj, a pitaval, a bűnügyi krónika önmagában nem szokott izgalommal eltölteni. Mégis, a Fekete panoptikum, amelyet a magyar kiadásban stílszerűen egy legendás mexikói művész, José Guadalupe Posada mintegy százéves csontvázképei és halállitográfiái díszítenek, rabul ejtett és alaposan elgondolkodtatott. A bestialitás, gonoszság, bűn felett meg lehet botránkozni, el lehet iszonyodni tőle, de hogy csokorba kötve olvassuk, ahhoz kell valami más is: szenzációéhség, lélektani érdeklődés – vagy, mint ebben a könyvben, a vágy, hogy definiáljuk, valójában mi is a bűn. Miközben az eredetileg újságíró szerző akkurátus pontossággal, kutatómunkára építve mutatja be a különféle korok bűnözőit, egyúttal megismertet az emberi kegyetlenség, ostobaság, boldogtalanság válfajaival, s könyve esszészerű, posztmodern módon filozofikus részeiből talán képet kapunk az emberi gonoszságról is. Könnyedén és szórakoztatóan.

Megjegyzés: két szöveg a Könyvhét magazinban látott először napvilágot.

2020. november 12-ét, ezt a csütörtöki napot remélhetőleg egyszer majd a magyar művészet nevezetes dátumai között tartják számon. Ekkor indult el ugyanis a SzínházTV.

Kevéssel este hét óra előtt széthúzódott a digitális függöny, s a SzínházTV háziasszonya, Kovács Patrícia színésznő beinvitálta a nézőket a Jurányi Házba, mesélt egy kicsit róla, elbeszélgetett Bodó Viktor rendezővel, majd pár perccel hét után - megkezdődött az első előadás. Élőben közvetítve, sok kamerával, streamelve, hogy szinte abban a pillanatban, amikor a színpadon megtörténik, már láthassuk is az otthonunkban. Egy egyszeri és megismételhetetlen színházi élmény. Gogol Egy őrült naplója című monodrámája a zseniális Keresztes Tamás előadásában. (A Katona József Színház, a FÜGE, MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda közös produkciója.)

Ez a poszt nemcsak arról szól, mennyire lenyűgözött a közvetítés. Mert tény, hogy elképesztően eredeti, bravúros és mindenben - a színészi szövegmondás, teherbírás, játékbonyolultság, a hangulatok, a humor, a groteszk és a tragikum megidézése terén is - végletes volt az előadás. És bátor, mert látszólag semmit sem tett hozzá a műhöz: hiszen Popriscsin története éppen attól örökérvényű, hogy "pétervári elbeszélés", mindenféle erőszakos modernizálás csak csökkenti a jelképességét. Miközben persze tökéletesen mai és kísérletező volt az előadás, ahol minden összetéveszthetetlen és eredeti az evőeszközökből facsart spanyol koronától a háromnegyed-asztalkán át, amelyet bármely zavarba ejtően ferde falhoz oda lehet állítani, a függönykarikákig, amelyeknek még a jobbról balra gördülése is szigorúan szabályozott részlete a káosznak, vagy a vándorló cipőkig, Popriscsin csinovnyikosan égnek álló hajszálaiig, s az egész befejezetlen, örökké nyitott, mégis klausztrofóbiásan szűk mindenségig, amely a díszlet, s amely a darab végén szó szerint a feje tetejére áll. S mindennek a közepén Keresztes Tamás mondta a szöveget, bámulatosan, varázslatosan, úgy, hogy egyetlen pillanatra sem engedte el a figyelmemet. Minden furcsa tekintete, bandzsítása, néma hadarása, topogása, hadonászása precízen megtervezett és végrehajtott hadművelet volt, amely mégis spontán, "őrült" reakciónak tűnt. Hol Krisztus volt, hol koldus, hol Mefisztó, hol állat: s egyszerre játszotta el a bábút és a bábjátékost.  

Az Egy őrült naplója lenyűgöző színészi teljesítmény, csodálatos színházi játék, s lehetetlenség tőle szabadulni: gondolkodni kell felőle és utána. Boldog vagyok, hogy láthattam, nézése közben felváltva teltem meg szánalommal és kipukkadó nevetéssel, a befejezésén pedig természetesen sírtam. És megint nevettem: hiszen "tudtátok, hogy az algíri bejnek egy óriási bibircsók van az orra alatt?" Az előadás 2016 óta, amikor bemutatták a Thealter Fesztiválon, s ott elnyerte a Kritikusok díját, már majdnem 180-szor volt látható. Keresztes Tamás 2017-ben megkapta alakításáért a Színikritikusok díját és a Mastercard Év Színházművésze díjat, a MOST Fesztiválon pedig a Legjobb monodráma előadás mellett a Legjobb alakítás különdíját is neki ítélték, kiemelve, hogy a darabnak nemcsak főszereplője, de díszlettervezője és zeneszerzője, zenei alkotója is.

A bejegyzés azonban arról is szól, mekkora öröm, hogy létezik olyasmi, mint a SzínházTV. Ahogyan a honlapjukon is írják, a közvetítés professzionális, ULTRA HD (4K). Számos kamera dolgozik: úgy gondolom, aki látta személyesen, élőben a darabot, annak is okozhatott így, újranézve meglepetést sok részlet, közeli és félközeli, az, amit csak egy kamera láthat ennyire élesen és pontosan. Láthatóan nagyon alapos terv alapján váltottak az egyes kamerák és beállítások: minden fontos dolgot (olykor csak díszletelemet, felgyúló fényt, egy-egy gesztust, tekintetet, máskor változatos mozgást vagy teljes színpadképet) a megfelelő pillanatban láthatott, vehetett észre a néző. A hang kiváló volt: ami ennél a darabnál alapkövetelmény. Igazán őrült, sőt, néhol őrjítő ugyanis attól lesz ez az előadás, hogy a zenéje (hangkáosza) élőben jön létre egy loop segítségével. Keresztes motyogása, hümmögése, evőeszköz- és zacskócsörgetése, rikoltása és dudorászása időről időre teljesen más hangulatú, sokszólamú zenét, zajt, akusztikus rémálmot hoz létre, az általa észrevétlenül és elképesztő ritmusban kezelt felvevő-visszajátszó eszköz segítségével tökéletesen élőben. Meglehetősen zavarba ejtő volt, de lenyűgöző is, ahogyan az egész, sötét hálószobám megtelt Popriscsin hangőrületével... Tulajdonképpen a lakásom vált színházzá.

Miután bankkártyás fizetéssel megvettem a jegyemet, nem sokkal az előadás kezdete előtt megjelent egy lejátszó az oldalon, amelyre kattintva kicsivel hét előtt elindult a közvetítés. Maga az előadás azonban pontosan 19.00 óra után kezdődött: nem lehetett lekésni. Az oldalon egyébként az olvasható, hogy a kezdet után 20 percig még be lehet lépni az élő adás közvetítésbe. Ha pedig valakinek ez nem sikerül, de vett jegyet, akkor a következő 24 órában felvételről tudja megtekinteni az előadást. Ez ajánlott azoknak is, akik épp az adott csütörtök este nem érnek rá, vagy más időzónából, pl. külföldről néznék az adást, és a magyar 19.00 óra nekik nem alkalmas idő egy színházi estére. De a felvételről nézés is egyszeri élmény: ha valaki elkezdte, megállítható, de nem tekerhető és nem újrázható. Így megmarad az élő, egyszeri színházi előadás varázslata. Én egyébként valóban élőben sosem láthattam volna ezt az előadást, főképp, mert nem vagyok budapesti, így számomra külön ajándék volt a megtekintése.

Persze azt sem szabad eltitkolni, hogy semmi sem tökéletes. Ez alatt az első stream alatt az én gépem egyszer elvesztette a közvetítést, bár frissítve pillanatokon belül vissza tudtam lépni. A darab utolsó néhány mondata pedig valamiért lemaradt az élő közvetítésből, bár a felvételen profin rajta van. A SzínházTV szerencsére azonnal lépett: ezúttal egészen vasárnapig megnézhető lett a felvétel, így aki - mint én - igényt tartott a kimaradt pár percre, ezúttal kivételesen megnézhette újra a darabot. Mindezért mindenkinek bátran ajánlom a SzínházTV következő adásait, mert professzionális munkát, problémamegoldást, kommunikációt tapasztaltam már az első alkalommal is. És persze minőségi, őszintébb szóval pedig felejthetetlen és varázslatos színházi élményt kaptam. Ugyanezt remélem a jövő hét csütörtökétől is, amikor Woody Allen New Yorki-i komédiáját láthatjuk a Centrál Színházból Básti Juli, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Sztarenki Dóra és Puskás Tamás szereplésével. Ahogyan az alábbi képen látszik, én már meg is vettem rá a jegyet.

Egészen elképesztő élmény úgy nézni egy színházi közvetítést, hogy az valóban élő, s segítségével olyasféle kapcsolat jöhet létre köztem és a színpadon játszó színészek között, mintha ott ülnék a nézőtéren, személyesen. Most, amikor a színházak zárva tartanak, nincs is jobb lehetőség mégis színházba menni, s egyúttal támogatni a magyar színjátszást, mint jegyet váltani a SzínházTV valamelyik előadására. Lesz itt Bernard Shaw a Radnóti Színházból, kortárs Jeanne D'Arc a Katonából, A szőke ciklon a Játékszínből és kísérleti Second Life az Orlai Produkciós Irodától. Játszik majd (a teljesség igénye nélkül) Csonka András, Elek Ferenc, Hajduk Károly, Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Kerekes József, László Zsolt, Ötvös András, Máté Gábor, Mészáros Blanka, Mészáros Máté, Radnay Csilla, Sodró Eliza, Szölöskei Tímea, Tasnádi Bence...

Az én csütörtökjeim máris foglaltak. De azt is remélem, minél többen megszeretik a SzínházTV-t, ami akkor is pompás alternatíva lesz majd, ha végre kinyithatnak a színházak... Sok sikert kívánok a kezdeményezésnek!

Megjegyzés: Ez a poszt nem reklám, hanem lám-lám! Vagyis: annyira tetszett a dolog, hogy nem tudtam megállni, hogy írjak róla! Ahogy áprilisban is írtam: a posztom ajánló is, de bízom benne, hogy leginkább a váratlan örömről szól. Elnézést azoktól, akiknek ma nincs vidám kedvük...

A cím hasonló, de nem azonos: szeptember 30-án már közzétettem tizenkét hosszú mondatot tizenkét tudományos és történelmi témájú kötetről. Most viszont egy tucat izgalmas regényről szeretnék írni itt. Egyebekben a szeptemberi bevezető szinte változtatás nélkül szerepelhet itt: az idő igencsak elszaladt azóta, amióta beharangoztam jelen bejegyzés legkorábbi kötetét, a Sir Nigelt. 2019 októbere óta volt karantén és home office, karácsony és húsvét, olvasás és könyvrendezés az otthonomban, elhallgatás és újrakezdés a blogban, sőt, első és második hullám, és még nincs vége... Következzen 12 mondat 12 nagyon jó olvasnivalóról.

Nancy Springer: Enola Holmes - Az eltűnt márki esete
L&L Kiadó
Az év filmsikerének sikere előttem egyelőre értelmezhetetlen, s pusztán Henry Cavill karizmája és a gyönyörű fényképezés menti meg attól, hogy érdektelen, s az alapanyagát is félreértő mozinak nevezzem: a könyv azonban, mivel önmagában nem akar mást, mint izgalmas, klasszikus ifjúsági krimit adni a hatalmas betűs könyveket már éppen olvasni merő tízévesek kezébe, meglepően élvezhető, stílusos, s ami nem utolsó dolog, remekül fordított olvasmánynak bizonyult.

Andrew Lane: Kígyómarás
Ifjú Sherlock Holmes, Főnix Nova
Fentiek ellenére azt mondanám, hogy ha Sherlock Holmes legendája és ifjúsági detektívregény, akkor csakis a díjnyertes Andrew Lane és az ő Ifjú Sherlock Holmes-sorozata, amely a még nem nagykorú olvasót is felnőtt, teljes értékű rejtélyekre vágyó emberként kezeli, s nyolcrészes szériája ötödik részében is képes éppoly érdekes, csavaros és a Doyle-féle ősmítoszhoz hű kalandokkal megajándékozni hősét, mint az elsőben.

Irene M. Adler: A cilinderes férfi rejtélye
Sherlock, Lupin és Én, Manó Könyvek
Újabb remekül olvasható, szerethető, rajongható ifjúsági krimi ez, az olasz Holmes-sorozat második etapja, amely már a felnőtt és némiképp őszbe csavarodott detektívvel ismerteti meg az olvasót, az Anasztázia nyomában szoros folytatásaként pedig újabb izgalmas rejtélybe és nyomozásba keveri a szókimondó, ifjú Irene-t, nevelőanyját, Irene Adlert, s a kalandvágyából semmit sem vesztett Lupint: ám én azért örülök, hogy az Öt karácsonyi rejtélyben nemsokára az eredeti, ifjú hármas is visszatér.

Marco Malvaldi: Da Vinci gyilkos találmánya
Alexandra
Történelmi krimi, mégpedig a javából, elképesztően egyéni hangú, humoros, huszonegyedik századi és szellemes, történetében tökéletesen bonyolított rejtéllyel és pompás, pontos, lelkesítően megalkotott korrajzzal, a főszerepben pedig a titokzatos, szerethető, mégis rejtélyes botcsinálta nyomozóval, zseniális művésszel, s egyáltalán nem könnyű emberrel, Leonardo Da Vincivel: csak azt nem értem, miért kellett ezt a könnyű és kedves könyvet 18-as betűvel szedve féltéglának álcázni...

Bella Ellis: Az eltűnt hitves
General Press
Nagyon igyekeztem kritikátlanul rajongani ez iránt a regény iránt, de nem sikerült tökéletesen: bár a három Brontë-nővér nyomozása botrányosan, izgalmasan, s történelmileg rendkívül hűségesen kezdődik, egy idő után kissé leül, mivel a könyv legalább egyharmaddal hosszabb, mint amennyi történet benne van - ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek a nőírók, a történelmi rejtélyek, vagy az álomszép borítóval rendelkező kötetek...

Frank Goldammer: Rémember
Európa
Az év meglepetése volt számomra ez a pompás történelmi krimi, amely az 1944-45-ös Drezdában játszódik: nem hittem, hogy lehetséges megalkotni olyan német nyomozófigurát, amely rokonszenves, tiszta kezű-lelkű és vállalható tud maradni a korszakban, sem azt, hogy létezhet olyan történet, amely 1945-ben össze tud hozni megszálló oroszokat és drezdai németeket úgy, hogy nem hazudik, nem menteget és nem hamisít - ez a remek könyv rácáfolt minden kételyemre.

Réti László: Megölni Telekit
Művelt Nép
Azt hiszem, egy kissé túlságosan sokat vártam ettől a könyvtől, és minden elvárásom nem teljesült, ettől függetlenül egy olvasmányos, s címénél sokkal kevésbé bulváros történelmi krimit vehettem a kezembe, amely a háború felé siető Magyarországon játszódik: legnagyobb erénye talán nyomozófigurája volt, akit valóban meg lehetett kedvelni minden hanyagsága, lustasága és macsósága ellenére.

Theodora Goss: Az alkimista lányának különleges esete
Metropolis Media
Bár leginkább a krimihez, a thrillerhez, a természetfeletti irodalomhoz fogják a legtöbben besorolni, ez a könyv egy ritka és különleges kincs, s igazi szépirodalom, túl minden zsáneren: mert mégis mi mást lehetne állítani arról a regényről, amelyben a szereplők folyamatosan kommentálják, kiegészítik és kritizálják azt, hogy a narrátor mit mesél róluk, s ők maguk is nevezetes, klasszikus művek (a Dr. Jekyll és Mr. Hyde, a Dr. Moreau szigete, a Frankenstein, a Drakula) egykori szereplői - aki pedig ezt a csodás játékot megalkotta, egy magyar (származású) írónő...

Arnaldur Indriðason: Reykjavíki éjszakák
Animus
Az izlandi író pompás módon újította meg az Erlendurről szóló krimisorozatát, amelyet - úgy tűnt - a Rókalyuk után szinte már nem lehetett folytatni: ez a regény a későbbi felügyelő ifjúkorába repíti vissza az olvasót, vagyis bemutatja azt is, milyen volt az élet Izlandon 1974-ben (bár felmerül bennem, vajon miért a második a hetvenes években játszódó kötet jött ki nálunk először, nem pedig az első), s teljesen új dolgokat tesz hozzá a felügyelő alakjához is, hogy még szinte amatőr, de elszánt, fiatal rendőrként láthatjuk.

Philip K. Dick: Űrlottó
Agave
Egyszer Philip K. Dick, a zseni is elkezdte valahol - pont itt, ez ugyanis az első regénye, amelyet 1955-ben adott ki, s nem kevésbé jó, mint a későbbiek, hiszen már minden olyasmit tartalmaz a profetikus szimbolizmustól a rendezett káoszon át a különleges társadalmi fogalmakig és disztópiás részletekig, amit annyira szoktunk szeretni az író műveiben: amikor összeszedtem az abszolút kedvenc kilenc Dick-regényemet, kiderült, hogy közülük négy is - hasonlóan az Űrlottóhoz - még az ötvenes években íródott...

H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött
Helikon Zsebkönyvek, Helikon
A Helikon Zsebkönyvek szavának állt, s az Onnan túlról című gyűjtemény után újabb alapvető Lovecraft-válogatást adott ki, amely a szerző három legendás hírű, hosszabb elbeszélését tartalmazza, köztük egyik nagy kedvencemet, A dolog a küszöbönt (csak zárójelben jegyzem meg, mennyire számít az első találkozás, amely számomra a Holdárnyékban című kötet volt, amelyben ez az írás is szerepelt).

Sir Arthur Conan Doyle: Sir Nigel
Mesterművek, Delta Vision
Már újra is olvastam ezt a könyvet, mire végre írok róla: a nagy borzongató, Sherlock Holmes kitalálója ezúttal nem a természetfelettivel és a bűnügyekkel foglalkozik, hanem monumentális, színes, érdekes és egyéni hangú történelmi kalandregényt ad az olvasók kezébe egy másik Sir, Sir Walter Scott méltó utódaként, amelybe teljességgel bele lehet feledkezni - akkor is, ha nem olvastuk előzményét, A Fehér Sereget.

Amikor márciusban közzétettem a blogom születésnapját ünneplő bejegyzésem tíz olyan filmszínészről, akik sokat jelentenek nekem, szinte azonnal biztos voltam benne, hogy készíteni fogok egy második hasonló posztot is. Az első négy hely (pontosabban a négy első hely) ugyan soha, egy pillanatig sem volt kérdéses számomra: Errol Flynn, Dana Andrews, Humphrey Bogart és Tyrone Power az a négy művész, akiknek soha sem unom meg újra- és újranézni a filmjeit, s gyakorlatilag bármikor, bármelyik mozijuk lebilincsel. A következő négy helyre azonban már egy tucatnyian pályáztak. Végül az alapján döntöttem ezek között az általam kivétel nélkül nagyon tisztelt és szeretett színészek között, hogy kik voltak azok, akiknek gyakorlatilag a teljes munkásságát láttam már, az utolsó percig, s kik voltak azok, akiknek még maradtak számomra elérhetetlen, megismerhetetlen filmjeik, vagy játszottak olyan moziban is, amit egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Előbbiek - Roger Moore, Louis Hayward, Guy Williams és James Darren - kerültek a márciusi posztba, utóbbiakról pedig ebben a bejegyzésben olvasni: de felsorolásuk egymáshoz képest nem igazi rangsor, hiszen valamennyiüket nagyon-nagyon jó színésznek tartom. Hasonló módon a márciusi bejegyzésben esett szó a kortársak közül Richard Gere-ről és Tom Cruise-ról, most pedig két újabb sztárról írtam.

Dirk Bogarde
(1921-1999)
1948-ban lett a brit filmtársaság, a Rank Organisation matinébálványa, s a hatvanas évekig sztár maradt. Hibátlan, finom férfiszépség volt, mégis akadt az arcában valami manószerű. Filmes egyéniségét is egyszerre alkotta a romantikus, heroikus, tragikus hősszerepek sokasága és a bizonytalan erkölcsiségű, vagy legalábbis sérülékeny és szenvedő-vívódó karakterfigurák sorozata. Csodálatra méltóan tisztességes, nagyvonalú, segítőkész és perfekcionista színész volt: soha nem játszott igénytelenül, még rossz filmben sem. 1961-ben olyat mert, amit nagyon kevesen: elvállalta a Victim főszerepét, a filmét, amelyben először mondták ki a brit mozivásznon a homoszexuális szót. Ez elindította a pályán, amely Fassbinder, Alain Resnais, Frankenheimer vagy Visconti nagy művészi kihívást jelentő klasszikusaihoz vezetett. Én azonban lelkesedem korábbi filmjeiért is, mint a Hunted, a The Spanish Gardener és a Song Without End. Sikerei csúcsán szinte visszavonult, s önéletrajz- és regényíróként is nevet szerzett magának

Randolph Scott
(1898-1987)
Bár ő a húszas lista korelnöke, ez soha, egy pillanatig sem látszott rajta: ugyanolyan kortalan volt, amikor harmincon túl bebocsátást nyert a filmszínészek soraiba, amikor 1932-ben beköltözött barátjával, Cary Granttel közös Agglegény-villájukba Malibun, amikor túl a harmincnyolcon végre ifjú sztárrá vált az 1936-os The Last of the Mohicansszal, vagy amikor negyvenhat évesen belekezdett második házasságába, amely azután negyvenhárom évig tartott. Zane Grey-westernek karakteres hőseként kezdte, s hamar a vadnyugati történetek specialistájává vált, amelyekben rendezte őt John Ford, Fritz Lang és Sam Peckinpah is: s ugyanolyan sokféle és izgalmas volt ezekben hatvanévesen, mint ifjan. Nagy szerepe van abban, hogy megtanultam értékelni a jó amerikai westernt, amióta pedig megismerkedtem a Mohikánnal, kétség nélkül Scott számomra a lehető legtökéletesebb Sólyomszem. Finom, mély hangja, varázslatos mosolya és rendkívül visszafogott, mégis szuggesztív játéka igazi egyéniséggé teszi ma is.

Alan Ladd
(1913-1964)
Szinte hihetetlen, hogy a This Gun for Hire-től, amelyben először felhívta magára a közönség és a kritikusok figyelmét, Ladd fájdalmasan korai haláláig mindössze huszonkét év telt el. Ez idő alatt azonban az alacsony, de magasnak tűnő, aranyszőke, meglepően mély hangú színész több mint félszáz szerepet játszott el a hősöktől és a makacs lázadóktól az önfeláldozó átlagembereken és a sötét múltú antihősökön át a megfáradt tartású, de töretlen lelkű, volt konföderációs tisztek sokaságáig: s producerei legnagyobb bosszúságára mindeközben egyszer sem vált meg a bal kezén viselt jegygyűrűjétől. Egyformán izgalmas volt film noirban és westernben, drámában és háborús filmben, ráadásul abban, ahogyan a néha közhelyesnek tűnő szerepeket alakította, mindig volt valami ellentmondásosság, titkolt feszültség, ami érdekessé tette őket. Legjobban a The Glass Key rejtélyes Ed Beaumontja tükrözi, mennyire sokarcú tudott lenni, s a hollywoodi elvárásoknak is megfelelve miként tudta egyéniségével mégis újra és újra meglepni a nézőket.

Paul Henreid
(1908-1992)
A színész sokkal-sokkal több, mint amennyit a Casablanca nemes szívű és karót nyelt ellenállója, Viktor László mutat belőle, még ha ez is a legismertebb szerepe. Paul Georg Julius Freiherr von Hernried Ritter von Wasel-Waldingau Triesztben született, osztrák(-magyar) állampolgárként, egy nemesi rangra emelt zsidó bankár fiaként. Max Reinhardt keze alatt debütált bécsi színpadokon, s a nácik elől menekült Angliába. Már német nyelvű filmekben is szerepelt, ám igazán az Éjszakai vonat Münchenbe, amelyben nácit játszik, nyitotta meg az utat amerikai karrierjéhez. Következő filmjei aztán, köztük a Joan of Paris, az Összeesküvők, vagy a Deception, megmutatták varázslatos sokarcúságát. Játszott kalózkapitányt, gengsztert, hős ellenállót, kallódó átlagembert, boldogtalan művészt: külön emlékezetes szerepe az Utazás a múltból orvosa, aki cigarettára is úgy gyújt Bette Davisnek, mintha csókolna. Friss, s a szó szoros értelmében nemes férfihangja szintén felejthetetlen.

Donald Woods
(1906-1998)
Ő számomra a nagy rejtély. Valaki, aki átkozottul tehetséges, igen sokoldalú, könnyed és romantikus, fölöttébb jó külsejű, rokonszenvesen önironikus, s egész életében fáradhatatlanul dolgozott: mégis, a nagy, hollywoodi stúdiórendszer akaratából A-kategóriás mozifilmben soha mellékszerepnél nagyobbat nem kapott. Valahogy jó lenne értelmes magyarázatot találni rá, a Warnernél vajon miért nem vette észre senki, hogy van egy olyan pályakezdőjük, aki hitelesebb az Anthony Adverse-ben, mint a főszereplő Fredric March... Woods ehelyett - ahogy maga mondta - "a B-filmek királyá"-vá avanzsált, vagyis a körülbelül hatvan perces, szakmányban gyártott, bár élvezetes, de kis költségvetésű filmek nyugodtan agyonterhelhető nagyágyújának használták évtizedeken keresztül, míg azután a televízióban második karriert befutva bizonyíthatta, milyen jó színész. Csak az a jó, hogy ez az életpálya állítólag őt nem zavarta: mellékállásban sikeresen ingatlanügynökösködött, így megőrizve lelki békéjét.

William Holden
(1918-1981)
Első nagy sikerét a Golden Boy című filmben aratta, ám partnernője és a forgatás alatt őt végig bátorító, pártfogó jó barátja, Barbara Stanwyck nem véletlenül nevezte őt magát Golden Boynak. A magas homlokú, barnásszőke, karcsú fiatalembernek valósággal világított a mosolya, s már pályakezdőként megdöbbentő súlya volt a vásznon. Minél érettebb lett, annál tudatosabban és visszafogottabban játszott, és annál jobb színésszé vált. Háromszor jelölték Oscarra, s A 17-es fogolytábor főszerepéért meg is nyerte a díjat. Leghíresebb filmje azonban mégis az Alkony sugárút. Ám elképzelhetetlen lenne nélküle a Híd a Kwai folyón, A vad banda, a Hálózat vagy a Piszkos osztag is. Nem is beszélve a Sabrináról, amelynek talán a legnagyobb erénye és a legnagyobb hibája is, hogy ő szerepel benne: Audrey Hepburnnel ugyanis olyan tökéletes párost alkotnak, ami teljességgel ellentmond annak, hogy a történetben Sabrinát nem Holden karaktere, hanem a Humphrey Bogart alakította, idősebb Larrabee-fivér nyeri el.

Cornel Wilde
(1912-1989)
A negyvenes-ötvenes évek egyik legizgalmasabb és legférfiasabb amerikai hősszínésze a Monarchia Magyarországán született Weisz Kornél Lajos néven, mielőtt szülei az USA-ba menekültek volna. A feltűnően magas, született nyelvtehetség fiatalember orvosnak tanult, sportolt, s 1936-ban kvalifikálta magát az olimpiai vívócsapatba. Ám végül a színpadot és a filmezést választotta, hogy azután nagyszabású kalandfilmek és történelmi mozik főhősévé váljon. Játszotta Aladdint és Robin Hood fiát, D'Artagnant és D'Artagnan fiát, Sir Lancelotot és Omár Hajjámot, ám egy idő után már nem elégítette ki annyi, hogy minden filmben bemutathatta izmos és arányos felsőtestét és páratlan vívótudományát. 33 évesen Oscar-díjra jelölték az A Song to Remember című film Chopin-szerepéért, az olyan, ma is emlékezetes drámákban pedig, mint a Leave Her to Heaven, s főleg saját rendezéseiben, köztük a bátor és ma is elgondolkodtató The Naked Prey-ben azt is megmutathatta, mennyire sokoldalú, jó színész.

Ramon Novarro
(1899-1968)
Ha a kortársak Valentinót érezték is a némafilmkorszak legnagyobb sztárjának, visszatekintve szinte teljesen bizonyos, hogy az éra legtehetségesebb színésze nem ő volt, hanem a mexikói származású Novarro. Ő is rendelkezett a női rajongók által elvárt gyönyörű arccal, kecses mozgással és szép testtel, játékát azonban sokkal letisztultabb, természetesebb, finomabb eszközök jellemezték, az általa játszott karaktereket pedig sokkal összetettebben és sokértelműbben ábrázolta. A Scaramouche, amely igazi sztárrá tette, s mindenekelőtt az 1925-ös Ben Hur ma is minden elemzésnél ékesszólóbban tanúskodik zsenialitásáról. Ráadásul karrierje a hangosfilm betörésével sem hanyatlott le. Egyrészt kiderült, hogy pompás komikus, másrészt, hogy remekül énekel: az Ének az esőben sztorija így részben az ő történetén alapszik (ha Don Lockwoodnak nem is kellett megküzdenie mexikói akcentusával). Ma a legtöbben mégsem vígjátékaiból vagy zenés filmjeiből ismerik, hanem a Mata Hariból, amelyben Greta Garbo szerelmét, a megvakuló orosz katonatisztet játssza.

Matt Damon
(*1970)
A színész olyan fiatalon kezdte a pályáját, s olyan sokáig volt Hollywood szép mosolyú, tehetséges kisfiúja, hogy sokaknak talán fel sem tűnt, miként érett csodagyerekből nagy művésszé. Eddig összesen ötször jelölték Oscarra, legjobb mellékszereplőként, legjobb főszereplőként, producerként, s forgatókönyvíróként is: ez utóbbi díjat huszonnyolc évesen meg is nyerte barátjával, Ben Affleckkel megosztva a Good Will Huntingért. Afflecknek, méltán, azóta már van egy újabb Oscarja Az Argo-akcióért: így alig várom, hogy Matt Damon is újra részesüljön az elismerésben. Hiszen nemcsak olyan (remek) kasszasikerekben játszik, mint a Bourne-filmek vagy A Nagy Fal, hanem gyakran vállal kockázatot, s megy a saját, művészi feje után, az olyan nagy filmekben is, mint Scorsese A téglája, vagy a Mentőexpedíció, amely látszólag ugyan cselekményes, izgalmas sci-fi, ám egyúttal Damon tehetségéhez illő, lenyűgöző one-man-show, rengeteg szöveggel és egyetlen színésszel a vásznon az idő nagy részében.

Pierce Brosnan
(*1953)
Így van ez: míg az előző listámon szerepelt Roger Moore, akinek a nevéről mindenkinek elsőként James Bond jut eszébe, ez a felsorolás Pierce Brosnannel záródik, akiről ugyanezt lehet elmondani. Vele újult meg tökéletesen a sorozat a rövid huszadik század legvégén, s ő játszotta a 007-es ügynököt a jubileumi, huszadik filmben, a Halj meg máskorban is. A magánemberként is lenyűgözően szimpatikus, mindig jó modorú, családszerető, tehetséges amatőr festő Brosnan azonban jóval több, mint Bond: s Bondként is azért tudott karakteres és egyéni lenne (és páratlanul elegáns), mert nagyon jó színész. Sajnos ezt a tudását a Bond-filmek előtt jószerével csak a televízióban kamatoztatta, későbbi filmjei közül viszont kifejezetten szeretem A Thomas Crown-ügyet, a Robinson Crusoe-t, a Dante poklát, a Mamma miát, sőt, még a Kiút nélkült is. Ha pedig csak egyetlen filmet lehetne megnézni, ami tanúskodik a tehetségéről, akkor biztosan a Seraphim Falls lenne az, ez a különleges, átokverte példázat az erőszakról, amelyben Brosnan iszonyúan nagyot játszik.

Korábbi ünnepi posztok:
10 éves a blog!
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"
Tízéves a blog 2. - Igen, angolul olvasni jó
Tízéves a blog 3. - Tíz férfiról
Tízéves a blog 4. - Utazás egy könyv körül három óra alatt
A 70 költő 70 verse linkgyűjteményről
70 költő 70 verse

Azóta lelkesedem Orczy Emma bárónő Vörös Pimperneléért, amióta réges-régen, egy szegedi pinceantikváriumban a kezembe került a The Scarlet Pimpernel friss, 1990-es magyar fordítása. 260 Ft-ot fizettem érte 1997 júliusában. Azóta a Rakéta kiadta kötet már megkopott és megviselődött, de még mindig becsben tartott darabja a könyvtáramnak

Orczy Emma hosszú élete során tizenegy regényt írt a hőséről. Emellett kiadott róla két elbeszéléskötetet, írt két könyvet az őséről és egyet a leszármazottjáról. A sorozat tiszteletbeli tagja még egy konzervatív szemléletű esszékötet, a The Scarlet Pimpernel Looks at the World, ez azonban sokkal inkább szól arról, miként látta 1933-ban Orczy Emma a világot, mint Sir Percyről, nem csoda hát, hogy ma legfeljebb az érdekessége jelenti az értékét. Egészen másképp érzek azonban a regényekkel és elbeszélésekkel kapcsolatban: ezeket ma is olvashatónak, sőt, olvasandónak érzem, vagyis - rajongok értük.

Sajnos magyar nyelven mindössze négy Pimpernel-regény látott napvilágot, továbbá a Sir Percy huszadik századi leszármazottját a Trianon utáni Erdélybe utaztató ötödik kötet. Így rajongásomnak sokáig gátat vetett, hogy a teljes Pimpernel-korpuszt csak angolul lehetett megismerni. Ebben a ötrészes posztsorozatban azonban szeretném a Vörös Pimpernel valamennyi kalandját bemutatni, hiszen a magyarra át nem ültetett történetek között is találtam igazi nagy kedvenceket.

Orczy Emma munkássága és a Pimpernel-saga

Orczy Emma 1903-ban teremtette meg hősét egy színdarabban. Ez kezdetben nem aratott átütő sikert, de éveken át műsoron maradt, s mire 1905-ben megtörtént a West End-i bemutatója, már jelentős volt a rajongótábora. Erre alapozva sikerült végre Orczynak megjelentetnie első Pimpernel-regényét, az 1905-ös The Scarlet Pimpernelt (amely magyarul minden fordításban A Vörös Pimpernel címen ismert, bár filmváltozatát keresztelték már A skarlát virágnak is), amelynek megírása megelőzte ugyan a színdarabváltozatot, ám mindeddig nem talált kiadóra. Most viszont azonnal bestsellerré vált.

A hatalmas siker villámgyorsan folytatásokat eredményezett. 1906-ban megszületett az I Will Repay (Megfizetek), 1908-ban a The Elusive Pimpernel (Az okos Pimpernel), s a sor megkoronázásaként 1913-ban az Eldorado. Ezek a regények tökéletesen érthetőek és olvashatóak voltak önállóan is, bármilyen sorrendben, mégis egymásba fűződtek. Szoros összetartozásukat az is mutatta, hogy időrendjük folyamatos volt, s a szereplők néha visszautaltak egy-egy korábbi kötet kalandjaira vagy szereplőire (bár a korábbi regények izgalmas megoldásait nem fecsegték el). 1913-ban azonban Orczy előállt a The Laughing Cavalier-val, amely Sir Percy egy ősének 17. századi kalandjait beszélte el. Kíváncsi vagyok, ekkoriban gondolt-e arra, hogy Diogenesnek, az első Sir Percynek is szentel három-négy egybefűzött regényt. Mindenesetre, ha valamikor be szerette volna fejezni az eredeti Pimpernel-sagát, itt volt rá a lehetősége, hisz az Eldorado bizonyos szempontból alkalmas volt erre.

Fred Terry, az 1903-as Sir Percy

Végül mégsem élt vele. Továbbra is érdekelte a hőse, s 1917-ben a Lord Tony's Wife című regényben először írt meg olyan történetet, amely beilleszthető volt a korábbi időrendbe, jelesül a The Elusive Pimpernel után, de az Eldorado elé. A későbbiekben ennek a technikának a segítségével bővíthette tovább kedvére a sorozatát, hiszen mindig nyílt alkalom elmesélni egy-egy közbeeső kalandot. 1919-ben e technikával kapcsolt a kronológiába tizenegy novellát és elbeszélést, amelyek a The League of the Scarlet Pimpernel című kötetben láttak napvilágot. 1920-ban a The First Sir Percyvel ismét elkalandozott a 17. századba, folytatva a The Laughing Cavalier-t. 1922-ben azonban megint visszatért az eredeti és egyetlen Vörös Pimpernelhez: és úgy döntött, lezárja kalandozásait. Ehhez a méltó teret és időpillanatot a forradalmi kormányzat bukása biztosította: a The Triumph of the Scarlet Pimpernel újabb, ezúttal kronológiailag utolsó diadalt hozott a hősnek.

Orczy azonban, bár ismét megtehette volna, ezúttal sem búcsúzott el Sir Percytől. Az 1924-es Pimpernel and Rosemary (Pimpernel Erdélyben, egy 20. századi sztori) után végleg a Nagy Francia Forradalom idején kalandozó hőse felé fordult. 1927-ben kiadta a Sir Percy Hits Back című regényt (Sir Percy visszaüt), amelyet aztán sorra követett az Adventures of the Scarlet Pimpernel című, nyolc történetet tartalmazó elbeszélésgyűjtemény (1929), majd négy újabb regény, az A Child of the Revolution (1932), a The Way of the Scarlet Pimpernel (1933), a Sir Percy Leads the Band (1936) és a Mam'zelle Guillotine (1940). 1924 után tehát nem írt már ősökről, sem utódokról, csak és kizárólag a valódi Pimpernelt ajándékozta meg újabb és újabb lebilincselő kalandokkal, amelyek a korábbi könyvek közé ékelődve, 1792 és 1794 között, változatos időpontokban játszódtak. Orczy negyvenéves volt, amikor könyvben megteremtette hősét, s hetvenöt, amikor utolsó regényét kiadta róla.

Douglas Sills az 1997-es musicalben

Természetesen Orczy Emma számos más művet is írt, rendkívül termékeny szerző volt. Első regénye, a The Emperor's Candlesticks (Ferenc József gyertyatartói) harmincnégy éves korában, 1899-ben jelent meg, utolsó kötete, a The Will-O'-The-Wisp 1947-ben, halála évében. A történelmi és kalandregény műfajában olyan sikerkönyvek kapcsolódtak a nevéhez, mint az In Mary's Reign (Összekuszált fonat, 1901), a Beau Brocade (1907), az Unto Cæsar (Adjátok meg... / Isten és a császár, 1914), a Leatherface (1916), vagy a The Honourable Jim (Jim úrfi, 1924). S akkor még nem esett szó detektívtörténeteiről és meséiről. Egyik történelmi kötetében, a The Uncrowned Kingben (1935) a megszöktetett XVII. Lajos leszármazottjának életét mutatta be, vagyis lazán kapcsolódott az Eldorado című Pimpernel-regényhez, de Sir Percy vagy bármely utóda már nem tűnt fel a történetben. Több művében foglalkozott a magyar történelemmel, szerepeltetett magyar hősöket. A legfontosabb ilyen (a Pimpernel and Rosemary mellett) az A Bride of the Plains (1915), amelyet Kossuth Lajos emlékének ajánlott. E "magyar érzelmű" műveiben azonban sajnos kissé didaktikusan politizál is, amit persze a könyvek keletkezési évét nézve nem is lehet csodálni.

Bár Orczynak számos pompás könyve van, történelmi munkái közül egyértelműen a Pimpernel-saga a legkiemelkedőbb. S nemcsak a legendás, szemléletformáló, sokaknak mintaadó első regény, hanem a jól sikerült folytatások is, amelyek témájuk szempontjából már ismerős világban járva a maguk óvatos-konzervatív módján kísérleteztek is, például újfajta cselekményszövéssel, hőskezeléssel, terjedelmi és szerkesztési megoldásokkal.

The Scarlet Pimpernel (1905)

A sorozat bemutatása után ebben a bejegyzésben az ősműről esik még szó, amellyel minden elkezdődött. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy erről a könyvről egyrészt nem tudok eleget beszélni, másrészt viszont már írtam róla a blogon 2011-ben. Ez utóbbi írás, A Vörös Pimpernel - modern magyar mítosz ma is tükrözi a véleményemet, így az alábbiakban csak néhány utóbb eszembe ötlött, nem igazán összefésült gondolatot szeretnék rögzíteni. Mivel ez a könyv nagyon ismert, a leírás több spoilert tartalmaz.

A cselekmény - unásig ismert. 1792 szeptemberében vagyunk. Augusztusban a forradalmi Franciaországban végleg megszűnt a királyság, megtörtént a mérsékelt köztársaságpártiak, a girondiak hatalomátvétele. A francia hadsereg a valmy-i csatában megállította a porosz-osztrák előrenyomulást. Bekövetkezett a szeptemberi vérengzés, megkezdődtek a kivégzések. Egy csapat angol, nemesi származású fiatalember, a Vörös Pimpernel Szövetsége kivégzésre ítélt embereket menekít a forradalmi Párizsból és Franciaországból, át a csatornán, Nagy-Britannia békességébe: férfiakat, nőket, gyerekeket.
A franciák szeretnék megállítani a vakmerő és sikeres mentőakciókat. Megérkezik Londonba Armand Chauvelin, a francia kormány teljhatalmú megbízottja, akinek fő feladata a Vörös Pimpernel személyazonosságának megállapítása, hogy következő franciaországi akciójakor lecsaphassanak rá és kivégezhessék. Chauvelin megzsarolja a társasági élet csillagát, Lady Marguerite Blakeney-t, hogy kémkedjen azok után a fiatal arisztokraták után, akik Chauvelin biztos tudomása szerint tagjai a Szövetségnek. Ha hasznos információt nyújt, azzal megmentheti elfogott bátyja, Armand St. Just életét. Ha ellenáll, azzal guillotine alá küldi a testvérét. Marguerite lomha észjárású és közönyös férjétől, a piperkőc Sir Percy Blakeney-től sem remélhet segítséget, így végül átad Chauvelinnek egy töredékinformációt, s ezzel közvetve hozzásegíti, hogy a Pimpernel nyomába szegődhessen. A Vörös Pimpernel azonban nem más, mint a valójában bátor és okos Sir Percy. Amikor Marguerite rájön, hogy a férjét árulta el Chauvelinnek, barátjuk, Sir Andrew segítségével maga is átkel a csatornán, hogy megmenthesse Percyt.
Tanúja annak, miként menekül meg a férje némi burnót segítségével, amikor Chauvelin először el akarja fogni a fogadóban, majd követi a Pimpernelt üldöző franciákat a tengerpartra, hogy figyelmeztethesse Sir Percyt a rá és a szökevényekre, köztük Armand-ra leső veszedelemre. Elfogják azonban, s nem menekülne meg, ha a másodjára is felsült Chauvelin, aki a szökevényeknek csak hűlt helyét találja, nem hagyná ideiglenesen magára a franciák által bosszúból megvert zsidó szekeres társaságában. Utóbbi volt az, aki korábban a partra vezette a francia katonákat, de a Pimpernelt nem tudta előteremteni nekik. Míg Chauvelin harmadjára is teljesen rossz helyen kutatja a bátor hőst, Marguerite rájön, az események közben érthetetlen módon el nem menekülő, öreg, gyáva és megalázott szekeres valójában Sir Percy egy újabb álruhában, aki azért maradt mindvégig mellette, hogy a szökevények után őt is megmentse. Mindent eltűrt a franciáktól, hogy kiszabadíthassa a feleségét: ám ez azt is jelenti, hogy mindvégig karnyújtásnyira volt Chauvelintől, az mégis elszalasztotta a lehetőséget az elfogására.
Az újra egymásra találó, s minden félreértésüket tisztázó házaspár boldogan hajózik hazafelé Sir Percy hajója, a Day Dream fedélzetén, Chauvelint pedig soha többé nem látja senki Londonban...

Sir Percy - a regény főhőse, akiről még sok szó esik majd, igazi, nagy találmány. Izgalmasan kétarcú szereplő, aki sokat köszönhet annak, hogy félig-meddig színpadra született. Van-e hálásabb szerep egy hősalkatú színésznek, mint ha végletesen, harsányan, szellemesen komédiázhat és nevetségessé teheti önmagát egy langaléta, lassú észjárású piperkőc szerepében, tudva, hogy mindez nem rombolja az imázsát, hiszen a közönség a következő pillanatban férfias, rettenthetetlen, önfeláldozó kalandhősként és romantikus szerelmesként is látni fogja? Ez a kettősség teszi filmen is hálás szereppé Blakeney alakját.
Emellett azonban még sok különféle lehetőség rejtőzik Sir Percyben. Például többszörös titokzatosságot hordoz magában. Vajon miként hatott rá édesanyja elmebaja, apja boldogtalansága, s az, hogy élete nagy részét külföldön töltötte? Mi mindent tanult utazásain? Miként tett szert arra a képességre, hogy az álcázás mestere legyen? Feszültséggel teli a szerelme rajza is. Önmagában különös és izgalmas, hogy a regénybeli párkapcsolat már rég túl van az udvarláson-ismerkedésen. Vajon hány olyan romantikus történet van, amelynek női és férfi főhősével egy szétesőben lévő házasság romjai között, az elhidegülés mélypontján találkozhatunk először? Egyáltalán: hány romantikus kalandhős él házasságban története kezdetekor?

Percyt sokféle szerepben mutatja be a sorozat első regénye. Pimpernelként például látszik, hogy kiváló szervező, olyan ideális vezér, akire felnéznek a Liga tagjai, akinek kérdés nélkül engedelmeskedik számos más bátor fiatalember, s akit társai nemcsak elfogadnak, de - méltán - idealizálnak is. Percy nagy játékos: nemcsak mint álcázóművész és az üresfejű dandy pimasz alakítója, de mint kockázatot vállaló, tervező, teremtő elme is. Minden szituációra van legalább három mesterterve, ezért a szavára joggal lehet adni. Ugyanakkor minél nagyobb, váratlanabb a veszély, annál nyugodtabban tervezi át a már megtervezettet, s annál nagyobb hidegvérrel vállal újabb kockázatokat. Ifjúkora ellenére azonban meglepően felelősségteljes: a regények Sir Percyje sosem kockáztatja mások életét, csak és kizárólag a sajátját. Sem könnyelműség, sem heves érzelmek, sem lelkes forrófejűség nem jellemzi, mint a barátait: mindig higgadt, és a legrosszabb helyzetben is megőrzi a humorérzékét. Eközben mély és erős érzelmek dúlnak benne, ám Lord Tonyval vagy Sir Andrew-val ellentétben ezeket csak ritkán mutatja ki, idegenek előtt pedig soha.
Vagyis nemcsak két maszkja van (a lusta Sir Percival Blakeney baronet és az épp soros álruhájához tartozó szerep öregasszonytól a gárdatisztig), hanem három: a valódi Sir Percy látszólag olyan erős, nyugodt, hallgatag férfi, amilyenekkel telve vannak a korabeli angol regények, e mögött az álarc mögött viszont Marguerite-hez illően büszke, kalandos és szenvedélyes ember. (Egy későbbi regényben majdnem megfojtja Chauvelint, amikor az arra célozgat, miként bántaná Marguerite-ot: de percekkel később higgadtan elnézést kér, majd a ruhafodrokról kezd csevegésbe - és Chauvelinnek soha többé nem sikerül kihoznia a sodrából...) 

Marguerite és Percy házassága - a regény elején bosszantóan érthetetlen, s ezért megfejtésre vár, a regény végén pedig meglepően modern, ideális kapcsolattá válik (s minden későbbi történetben is az marad).
A házasság megkötésekor mindkét fél némiképpen meglepő döntést hoz, s azután egészen mást kap, mint amire számít. Blakeney polgárlányt, színésznőt és külföldit vesz feleségül, s cseppet sem érdekli, mások mit szólnak a döntéséhez. Marguerite-ot a legtöbb film és adaptáció olyasvalakinek ábrázolja, aki mély érzelmekkel viseltetik a férje iránt már megismerkedésükkor. Orczy Emma regénye azonban ellenkezőleg, olyat merészel, ami ritka a románcokban: Marguerite bevallja benne Sir Percynek (igaz, akkor már telve szerelemmel), hogy amikor elfogadta a házassági ajánlatát, még nem volt igazán szerelmes bele. Inkább az foglalkoztatta, hogy egy gazdag, jó külsejű, befolyásos angol arisztokrata figyelme fordult felé, aki egyértelműen halálosan szerette őt. A házasság kezdetekor tehát Percy szerelmes, a felesége azonban valójában nem. Mire azonban megkezdődik a regény, a két fél szinte teljesen eltávolodott egymástól, az érzelmek pedig - látszólag - felcserélődtek: Marguerite eseng a férje szerelméért és imádja őt, Percy azonban udvarias, de hideg, sőt, olykor szinte gyűlölettel teli iránta.
Az előzményeket csak visszatekintésből tudhatjuk meg. A cselekmény információi szerint Sir Percy Blakeney 1792-ben huszonnyolc éves, s már egy éve házas. Feleségét, az 1792-ben huszonöt éves Marguerite St. Justöt három évvel korábban pillantja meg Párizsban, amikor épp keleti útjára van indulóban, de sosem felejti el. Amikor 1790-ben visszatér Európába, őszintén és hevesen udvarolni kezd neki, 1791 őszén pedig feleségül veszi. Egy nappal az esküvőjük után úgy értesül, hogy Marguerite okozta St. Cyr márki és családjának vesztét. Percy megkérdezi a feleségétől, igaz-e a hír: s bár nem kér magyarázatot, de elvárná azt. Marguerite azonban kacéran és büszkén mindössze arra kéri, hogy maradjon hozzá lojális magyarázat nélkül. Amikor Percy erre a becsületét kockáztató, szolgai alárendelődésre nem képes, Marguerite rövid időre sértetten visszaköltözik a bátyjához. Váratlanul rájön azonban, hogy valójában nagyon is szereti a férjét. Mindaddig úgy gondolta, a rang, a vagyon, a szép jövő a legvonzóbb Percy-ben, s a tudat, hogy a férfi emésztően szerelmes belé. Amint azonban elhagyta őt, egyértelművé válik számára, hogy szüksége van rá, hogy már nem csak próbálja szeretni, hanem a legteljesebb mértékig szerelmes belé. Visszatér hát a férje oldalára, ám már nem tudja helyrehozni a bizalom elveszését: s ettől kezdve valójában idegenekként élnek egymás mellett.
A házasság képe pontosan a regény közepén, a 16. fejezetben válik teljessé, amelyben Marguerite a férjéhez fordul, hogy megmenthesse a bátyját. Ekkor jön rá, hogy a férje még mindig szereti őt, Percy pedig ekkor tudja meg azt az igazságot, amit Marguerite egy éve nem mondott el neki. Bár nincsenek tudatában, de igazából ettől az elhallgatásokkal teli, mégis őszinte pillanattól kezdődik a házasságuk megújulása. Percy elindul, hogy megmentse Armand-t, Marguerite pedig, amint rájön, hogy a férje a Pimpernel, elindul, hogy megmentse Percyt. Marguerite eddig is fontos, cselekvő személy volt a könyvben, ellentétben a kalandregény-hagyomány megmentésre várakozó, bajba jutott, passzív hősnőivel. A regény utolsó fejezeteiben azonban kifejezetten bizonyítja, hogy valóban okos, bátor és önfeláldozó ember, vagyis méltó párja és női tükörképe a férjének. A történet végére a két ember között már nincsenek titkok és félreértések, s egy feltűnően modern házasság veszi kezdetét, amelyben a felek egyenrangúak a megértésben, a döntések terén, a vidám cinkosságban, sőt, még a világ előtti színjátékban is. Hiszen Marguerite élvezettel játszik rá a társaság számára érthetetlen helyzetre, vagyis hogy miként képes "Európa legokosabb asszonya" hűségesen ragaszkodni kínosan lomha észjárású, álomszuszék, piperkőc férjéhez. Az, hogy Orczy Emma egyenlő félként ábrázolja könyve szerelmespárjának férfi- és nőtagját, bizonyos szempontból meglepő, hiszen az írónő a viktoriánus kor gyermeke volt, s konzervatív világlátása műveiből is tükröződik. Marguerite és Percy mégis társakként, nem pedig a korban hagyományos, de sajnos a sztereotípiák szintjén még napjainkban is élő alá-fölérendeltségi viszonyban élnek házasságukban. Talán nem nagyon bulváros, ha azt gondolom, Orczy ebben az egy tekintetben korát megelőző szemléletét nagyban formálhatta, hogy ő maga is boldog, erős és kiegyensúlyozott szerelmi házasságban élt művészférjével, akivel többször is együtt dolgoztak.

A regény és amit tudni szoktunk róla - nem tökéletesen azonos. Kezdve azzal, hogy bár Albert, a tökéletes inas (Major Tamás) szerint "báró Orczy Emma regényében, A Vörös Pimpernelben van egy vandál jelenet: de nem ismertetem..." (A tizedes meg a többiek, 1965), a könyvben, bár a Nagy Francia Forradalom idején játszódik, semmiféle tömegjelenet sem található (sem vandál, sem békés). A legtöbb szereplőt Lord Grenville, a külügyminiszter bálján képzelhetjük el, vagy a doveri Halászpihenő (The Fisherman's Rest) ivójában, de a legtöbb jelenet páros vagy néhányszereplős, s nagyon sok a (nem véletlenül) színpadra termett, elképzelésre érdemes, szellemes párbeszéd. A mű tehát sokkal kevésbé akciódús, mint a sorozat későbbi tagjai.
A regény jóízűen és ráérősen, olykor anekdotikusan mesél a forradalom koráról, s rögtön a dolgok közepébe vág. Az első fejezet azonnal a Vörös Pimpernel egy legendás hőstettét idézi fel, amikor gárdakapitánynak öltözve lovagolt ki szakaszával Párizsból, elvileg a Pimpernel üldözésére, katonái pedig egytől egyig kimenekített francia arisztokraták voltak. Majd azonnal tanúi leszünk egy újabb huszárvágásának, amikor öregasszonynak öltözve csempész ki a kocsiján három francia arisztokratát Párizsból. Sir Percy az álcázás mestere, s ezeket a trükkjeit sok későbbi adaptáció is megidézi. A regénybeli harmadik álruhát, a zsidó szekeresét azonban még soha, semmilyen színházi vagy hangosfilmes feldolgozásban nem mutatták be. (Az első, 1917-es némafilmben még valószínűleg szerepelt, de ez a mű nem maradt fenn.) Az eltérés jó oka lehetett a sztereotípiák elkerülése 1934-ben, amikor Leslie Howarddal elkészült az első filmváltozat, ám ez a remek mozi később olyan nagy hatással volt az újabb adaptációkra (beleértve még az egyébként álruhával operáló musical utolsó jelenetét is), hogy azok inkább átvették az új - a regényhez egyáltalán nem hű, s Percyt az eredetinél ügyetlenebb szerepbe kényszerítő, bár heroikus - befejezést, semhogy megpróbálkozzanak az eredeti utolsó kalanddal, vagy bármi hasonlóval. Azaz egy olyan mentőakcióval, amelynek egyetlen pontján sem tűnik úgy, hogy a Pimpernel - veszített... (Ezzel a kérdéssel még foglalkozom itt, nemsokára.)
Érdekes probléma még, hogy kell-e, lehet-e és szabad-e tudni, amikor a regénybe belekezdünk, hogy Sir Percy maga a Pimpernel. Nos, lehet, hogy nagyot tévedek ebben, de szerintem mindhárom kérdésre igen a válasz. Tehát akik a mai olvasók közül arra panaszkodnak, hogy nem jó a kötet rejtélynek, mert ők már a harmadánál kitalálták, ki a Pimpernel, valószínűleg félreértik a sztori játékát. Véleményem szerint ugyanis a regény akkor mulatságos, hatásos és többértelmű, ha mi, olvasók eleve tudjuk, ki a Pimpernel, már az első perctől. Máskülönben miért érdekelne bennünket Sir Percy különös múltja, ha tényleg olyan szinte gyengeelméjű figura, amilyennek elsőre látszik? Ugyan miért szurkolnánk Marguerite-nak, hogy javuljon meg a házassága, álljon ki mellette a férje, találjon viszonzásra iránta való szerelme, ha Sir Percy csak annyi, amennyinek a 6. fejezetben, színre lépésekor tűnik? Mi lenne humoros Sir Percy rémes bökversén, ha nem az, hogy maga írta - magáról? Miért lenne mulatságos, hogy a Pimpernelt kereső Chauvelin nem talál mást a könyvtárban, csak a hortyogó Sir Percyt, ha még mindig nem értenénk, hogy ő a keresett Pimpernel és épp ott szunnyad a francia ügynöktől pár lépésre? S miért lenne vérbelien romantikus és elbűvölő a 16. fejezet szerelmes vitája, ha az ellentmondásosan, látszólag cinikusan, mégis meglepően szenvedélyesen viselkedő Sir Percy mindössze egy divatfi, egy exquisite, egy dandy, egy fop, egy nincompoop...?
Úgy gondolom, hogy a regényben nem azt kell olvasóként felfedeznünk, ki a Pimpernel: erre a kérdésre Marguerite keres választ, no meg Chauvelin, s az utóbbi a kutatás közben megszégyenül és pórul jár, előbbi viszont megtalálja a boldogságot. A mindentudó olvasóra töprengés helyett annak az élvezete vár, hogy végigszemlélje Sir Percy összes álarcait és színjátékait: igaz, ha végül, a zsidó álruhájával esetleg sikerül becsapni őt ideig-óráig (Orczy Emma nem véletlenül léptet fel itt két zsidó szekeres szereplőt, hogy egy kicsit elbizonytalanítson), annál jobb. A könyv első olvasói is nagy valószínűséggel eleve tudták a nagy rejtély megoldását, hiszen a színházi előadás híre, amelynek plakátjai és fotói semmilyen titkot nem csináltak a Pimpernel-Percy azonosságból, elérhetők voltak a sajtóban, s szerepeltek a könyv bevezető kampányában is. Az első papírfedeles kiadáson pedig már Sir Percy volt a borítóképen: nyilván nem azért, mert ő a legunalmasabb magas baronet Angliában. Ráadásul Sir Percyn kívül egyetlen olyan férfiszereplője sincsen a kötetnek, aki a Pimpernel lehetne: a Szövetség tagjairól (Andrew, Tony) azonnal kiderül, hogy ők csak tagok, Chauvelin nyilván nem önmagát üldözi, több férfi pedig nincs is a történetben... Tehát A Vörös Pimpernelt olvasva nem a Pimpernel személyazonossága az, ami izgalmas és kérdéses, hanem a terve: az, hogy vajon hogyan akarja megmenekíteni Armand-t, mit tesz, amikor tervét elárulják, miként kovácsol újabbat, s végül hogyan menti meg a feleségét. Mert hogy végül sikerrel jár, az nem is kétséges. Különben nem ő volna a Vörös Pimpernel!

E posztsorozat következő részében a Pimpernel-sorozat következő öt regényéről lesz szó, köztük az Eldoradoról.

Linkek
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 2.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 3.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 4.
Könyvről könyvre a Vörös Pimpernel oldalán 5.
A Vörös Pimpernel és a költészet - Linkgyűjteménnyel

Megjegyzés: Az időrenddel kapcsolatos adatok a következő helyeken találhatók. A 6. fejezet szerint: Sir Percy a történetben 1-2 évvel innen van a harmincon, vagyis 28-29 éves. Nekem a 28 a rokonszenvesebb, mivel így utolsó történetében, 1794-ben lesz 30 esztendős. Kevés híján egy éve vette feleségül Marguerite-ot. A regény 1792 szeptemberében kezdődik, tehát ez a "kevés híján" 1791 őszét (októbert, novembert) sejteti a házasságkötés időpontjának. Házassága megkötésekor Marguerite 24 éves volt. Ez azt jelenti, hogy a cselekmény kezdetekor 25 éves. Ez az információ az 5. és 7. fejezetben szerepel. A 16. fejezet beszélgetéséből nagyon sok dolog kiderül: Percy és szerelme három vagy négy évvel a cselekmény kezdete előtt látták először egymást, egyetlen órára, Párizsban. Percy keleti útra indult, Marguerite már ekkor színészkedett, hiszen 18 éves kora óta szalonja volt Párizsban (lásd 7. fejezet). A dátumok alapján Percy 24-26, Marguerite 21-22 éves volt első találkozásukkor: Percy esetében már "szavaztam" a 25-re, Marguerite-nél pedig a 22-t választanám, vagyis, hogy a 3-4 éve történt első találkozás legyen három éve, mert így épp 1789-ben történik, de még a forradalom előtt. Amikor a cselekmény kezdete előtt két évvel, vagyis 1790-ben Percy visszatért Párizsba, udvarolni kezdett Marguerite-nak (későbbi, cinikus értékelése szerint "hónapokig a játékszere volt", vagyis az udvarlás hónapokig tartott), s végül 1791 őszén elvette. Ám már egy nappal az esküvő után megtudta, hogy felesége felel St. Cyr márki és családja vesztéért. A főszövegben leírt további családi információk is mind ebből a fejezetből ismerhetők meg. Megjegyzendő, hogy Orczy Emma fiának John Blakeney (!) írói néven megírt fiktív életrajzában, a The Life and Exploits of the Scarlet Pimpernelben, amely 1938-ban jelent meg, Sir Percy születését 1760-ra tette. Ez azonban ellentétes a fenti, regénybeli információkkal. A saját posztjaimban ennek a könyvnek az adatait nem veszem figyelembe, de külön írni fogok róla, mert nagyon érdekes.