Marty Holland amerikai írónő volt: 1919-ben született Mary Hauensteinként, a negyvenes években megjelentetett néhány novellát és négy igen sikeres noir regényt, majd a televíziónak dolgozott íróként 1971-es haláláig. Nem hinném, hogy sokan hallottak volna róla: én is csak azért találkoztam a nevével, mert kíváncsi voltam, milyen regény szolgálhatott alapul egyik kedvenc filmemhez, az 1945-ben bemutatott, Otto Preminger rendezte Fallen Angelhez. Lelkes keresgélés után sikerült beszereznem egy gyönyörű, immár 75 éves példányt a regény harmadik kiadásából, amely - éppen akkor érkezett meg hozzám, amikor az egész világ kifordult a sarkából körülöttem.

Számomra az elmúlt hetek az aggódásról, sőt, olykor félelemről, a zaklatottságról és a munkáról szóltak. Hogy mitől van az első három, gondolom, felesleges részleteznem: bármit csinálok, az elmém egy sarkában állandóan ott a tudat, hogy baj van, és ez sajnos mindig akkor ötlik fel bennem, amikor esetleg épp kezdenék valamibe belefeledkezni. Ami pedig a munkát illeti, bár home office-ban dolgozom, ez az én foglalkozásomban azt jelenti, hogy minimum háromszor annyi időt kell töltenem egy-egy feladatom elvégzésével, mint eddig, és még ötletesebbnek és kreatívabbnak is kell lennem. Épp ezért nincs időm és energiám arra, hogy "bekuckózzak a jó könyvekkel, amelyeket már rég el akartam olvasni", hogy "feltöltődjek sokat alva, relaxálva, meditálva", hogy "örüljek a plusz énidőnek", vagy hogy unalmamban eljussak oda, hogy jobb híján kirakózom, mert az a pszichológusok szerint nagyon hasznos... Viszont - és ezért hálás vagyok - még mindig nagyon-nagyon jó a helyzetem másokhoz képest.

Ami viszont immár több mint két hete nem ment nekem, az olvasás. Az a tevékenység, amit a legtöbbre tartok a világon, ami nélkül elképzelni sem tudom egy napomat. Most viszont képtelen voltam koncentrálni, történetet, szépirodalmat olvasni. Csak bele-belekaptam könyvekbe, de nem tudtam rájuk figyelni, legyen szó akár kedvencről, akár még sosem olvasottról, magyarról vagy idegenről, rövidről vagy hosszúról. A nyugtalanságtól aludni sem tudtam rendesen, mintha nem tudna leállni az elmém: csak gondolt, gondolt, gondolt...

De azután végre ismét eljutottam a Fallen Angelhez. Egy remek történethez, amely filmen talán még jobb: könyvben viszont abszolút eredeti, hiszen a főhős (antihős?) az elbeszélője, így azután egészen más viszony alakul ki olvasás közben ezzel a karakterrel, Eric Stantonnel, mint amikor a filmen a többi szereplőhöz hasonlóan, kívülről látom őt. Vajon jó ember vagy rossz? Bukott angyal, vagy még van lehetősége változtatni az életén? A történet elején lerakják a buszról egy kisvárosban, mivel a sofőr nem tűri a potyázást: Ericnek nincs, csak néhány üres, bár jó külsejű bőröndje, egy-két hamis névjegykártyája és a végtelen találékonysága, hogyan lehet az emberekből vacsorát, szállást, jóindulatot és pénzt kiszedni. Azután viszont találkozik két nővel: Stellával, a mézszőke, babakék szemű, kihívó végzet asszonyával, aki pincérnő Pop Falatozójában, és mindenáron gazdag férfihoz akar hozzámenni, és a barna hajú, melegbarna szemű Emmie-vel, aki tiszta, ártatlan, és nagyon sok pénze van. És Ericben felötlik egy terv... Pompásan olvasható, egyéni stílusú, s nagyon kedvemre való noir ez: talán mert mégsem úgy sötét, ahogyan a műfaj mintapéldáiban szokás.

Nem helyes dolog éjjel fennmaradni, de amikor végül elkezdtem, nem tudtam abbahagyni a regényt. És végre átszakadt a gát: talán ettől kezdve, amikor jut rá idő, ismét tudok majd olvasni! Még ha az a tudat ott is van az elmém egy sarkában... Így hát: köszönet Marty Hollandnek!