Rettenetesen hideg van: köd, hóvihar, forgószél és félelem vesz körül két kisfiút. Próbálnak összebújni, keresik az apjukat – és egyszerre csak a nagyobbik, Lendi kezéből kicsúszik a öccse keze. A fiú kétségbeesve kutat az öccse után, ám a kis Beggi mindörökre eltűnik, valahol a Harðskafi lejtőin. – Ezt a szörnyű emléket őrzi magában Erlendur, Arnaldur Indriðason izlandi író állandó főhőse.

Erlendur felügyelő: ám ebben a regényben, a Rókalyuk címűben már egyszerűen csak Erlendur. Nem fontos, hogy valaha kiváló rendőrségi nyomozó volt, az sem, hogy már tíz skandináv detektívtörténet főhőseként olvashattak róla számos nyelven a krimikedvelők: mi, magyarok is találkozhattunk már a szerző hét regényével. Története skandináv krimi, de hiába keresnénk benne rendőrcsapatokat, akik együttműködnek, jól vagy rosszul, s szívósan haladnak előre saját magánéleti bajaik és mások tragédiái közepette, míg fel nem derítik mai világunk tipikusnak mondható, sötét bűnügyi rejtélyeit. Nem, ez a kötet más: kifejezetten rendhagyó a skandináv krimik között.

Talán, mert személyes. A főhőst, Elendurt ugyanis egyetlen dolog érdekli benne: végre megtudni, mi történhetett a nyolcéves Bergurrel, rég elvesztett öccsével, aki sosem nőhetett fel, aki a bátyja emlékeiben örökre kisgyerek maradt, s fél kesztyűben, kezében kis piros játékautójával, azt kérdezgetve, „ugye, minden rendben lesz?”, beleolvadt a hóvihar megsemmisítő fehérségébe. Az eltűnés nem halál: a felügyelőt egyszerűen nem hagyja nyugodni a tragédia. Bizonyosságot akar. Visszatér hát a régi, családi házba, amely évtizedek óta lakatlan rom immár, s egyedül, emlékeivel együtt éjszakázva, napról napra a kopár, mégis szép izlandi tájban vándorolva keres bármilyen jelet, amelyből végre megtudhatná, mi történt akkor éjjel.

Nem ő azonban az egyetlen. Hamar kiderül, hogy a falvakban és kisvárosokban, amelyekbe eljut, szinte minden évnek, évtizednek megvan a maga eltűnési esete. 1942-ben például egy Matthildur nevű nő is köddé vált azon a fekete-fehér fennsíkon, ahol évtizedekkel később Bergurnek is nyoma veszett. Erlendurt először csak szakmai ártalomként érdeklik a pletykák a fiatal nőről: eltűnését a férje jelentette be, állítólag az anyjához indult el egy viharos éjjelen, és sosem került elő, sem élve, sem holtan. Különös azonban, hogy ugyanazon az éjjelen hatvan túrázó brit katonát is szétszórt a vihar, de ők valamennyien megkerültek. Erlendur lassan halad: megismerkedik Matthildur még élő családtagjaival, a férj, Jakob barátaival, rókavadászokkal, halászokkal, idős hölgyekkel. Hagyatéki dobozokban kotorászik, öregotthonokat látogat: az olvasó előtt pedig nemcsak egy régi-régi bűntény képe kezd el kibontakozni, de a régi Izlandot is megismerheti.

És: egyre többet gondolkozhat az öregségről. Legalább is én ezt tettem. Ezt sugallta számomra Erlendur története: egy sikeres rendőrfelügyelőé, akinek már (elvált) felesége és két felnőtt gyereke van, aki a városban él, barátok között, s aki valamiért mégis úgy érzi, hogy vissza kell hatolnia saját családja történetében addig, amikor még egy vidéki tanyán laktak, elindultak behajtani a jerkéket, s az ő tízéves kezéből kicsúszott az öccse keze. És persze ezt sugallta a Matthildur-rejtély is: a megcsalás, féltékenység, magány, öngyilkosság, gyilkosság vagy eltűnés (?) rejtélye is, amelyben minden szereplő fiatal és előtte áll az életének, ám mire Erlendur felkereshetné őket, szinte mind halottak, haldoklók vagy legalább is nagyon öregek. Vajon megismerhető és megérthető-e a múlt? Érdemes-e visszatérni hozzá? Vagy éppenséggel mindenképpen muszáj? Egy bizonyos kor után foglalkozni kell vele, mert különben ránk talál?

Nagyon költői és nagyon filozofikus ez a regény. Ugyanakkor mindenkit megnyugtathatok, aki az izgalmat szereti: érdekfeszítő is. Telve van borzongató fordulatokkal, szinte horrorisztikus hangulatú apró részletekkel, sok-sok meglepetéssel. Mint krimi is tökéletesen megállja a helyét. S ilyen értelemben egyértelműen skandináv krimi: nemcsak azért, mert írója izlandi, hanem mert egy skandináv krimitől mindig többet várunk. Általában társadalmi érzékenységet, a modern világ modern problémáinak újszerű feldolgozását egy cselekményes-nyomozós történetben. Arnaldur Indriðason könyve azonban ennél érdekesebb utat választ. A cselekmény múltbeli része egy réges-régen eltűnt világ sötét oldalát ábrázolja: csupa olyan problémát, amely örök, s ugyanúgy létezik ma is. A cselekmény a jelenben (2010-ben) történő vonala pedig csupa-csupa viszonyulást mutat be: viszonyt a saját öregedésünkhöz, reakciókat a múlt feléledésére, az emlékezés hatásmechanizmusát.

És persze kapunk egy izgalmas krimitörténetet is: mire a végére érünk a Rókalyuknak, tudjuk már, mi történt Matthildurrel, s látjuk azt is, mint kezd majd az életével Erlendur azok után, amit az öccsével kapcsolatban képes volt kideríteni. Ám azt hiszem, nem a rejtély megoldásáért fogok mindig emlékezni erre a könyvre. Sokkal inkább a hangulatáért, a nyugalmáért, a félelmetességéért. Jó könyv.