Colin Firth Oscar-díja és A király beszéde (The King's Speech, 2010) sikere óta mindenki ismerni véli egy kicsit VI. Györgyöt (1936-1952): ő az angol király, aki dadogott, de beszédtanára segítségével képessé vált arra, hogy egyik legszimbolikusabb uralkodói feladatát is ellássa - s szívhez szóló, történelmi jelentőségű, mozgósító erejű beszédet mondjon 1939. szeptember 3-án, a második világháború kezdetén. Jó dolog ez a közismertség, de egy kissé furcsa is: előfordulhat, hogy a köztudomás szintjén "dadogós királlyá" tesz valakit, akit sokkal inkább a "kötelességtudó királynak" kellene nevezni (ahogyan a Penguin-életrajz szerzője is teszi az alcímben: The Dutiful King). Számomra azonban VI. György "a változásra való képesség királya." Ha lányának, II. Erzsébetnek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mindig képes volt haladni a korral és változni, akkor ezt az apjától örökölte: ám míg Erzsébet 67 éve gyakorolhatja ezt a képességét, VI. György királynak mindössze 56 életéve és 16 uralkodási éve volt minderre. Mégis rengeteget tudott változni és változtatni, s ezt mindig Anglia érdekében tette.

A leendő király már születésekor hátránnyal indult, mivel gyásznapon, pontosan Viktória királynő szeretett férjének, Albert hercegnek a halálozási évfordulóján sikerült meglátnia a napvilágot. Ennek is köszönhető első keresztneve, az Albert, amely helyett tudatosan vette fel királyként az apjáét, Györgyét. Ám nem ez volt az egyetlen olyan döntése, amellyel messze túllépte saját árnyékát. Nemcsak dadogott: gyerekkorától folyamatos gyomorpanaszokkal küzdött, X-lába volt, s balkezesnek született. Környezete elvárásainak engedve azonban sikerült mindezektől megszabadulnia: gyomrát nem sokkal a háború előtt operálták meg, ráadásul elérte, hogy mindennek ellenére aktív háborús szolgálatba kerülhessen, jobbkezessé vált, egész (épp nem fényképezett) gyerekkorában lábsínt hordott, s végül több sportban, például a teniszben is jó eredményeket ért el. Amikor megkezdte tengerésztiszti tanulmányait, kiderült, hogy házitanítói botrányosan elégtelen képzésben részesítették (addig ugyanis mindenben, így a tanítók megválasztásában is második volt aranyszőke, jóképű és nyílt modorú bátyja, a trónörökös mögött): nem csoda, hogy hatvanegyedikként végzett hatvanhétből... Szigorú önképzéssel azonban lassanként felzárkózott a követelményekhez, s egyúttal dadogása és szégyenlőssége ellenére megtanult boldogulni a fiatalok közösségében. Tapasztalatainak hozománya pedig egy ösztöndíjprogram lett, amelyet olyan munkásszármazású fiatalok táboroztatására hozott létre, immár York beiktatott hercegeként, akiknek másképpen nem lenne módja eljutni a tenger közelébe, s a szabadidő sportos és közösségépítő eltöltésének hódolni. Úgy tűnik, mindez a saját ötlete volt: s ez sokat elárul a személyiségéről. Ahogy az is, hogy családja legtöbb tagjától eltérően szerelemből nősült, s végül egy szokatlan összhangban működő magcsalád feje lett.

Ami pedig az után következett, hogy bátyja lemondott, valószínűleg mindenkit meglepett. A király ugyanis nemcsak a dadogását győzte le. Bár az olykori kifejezésképtelenség, a sok elfojtott frusztráció magánemberként dühkitörésekre tette hajlamossá, rendkívül alapos, türelmes és precíz hivatalnok-uralkodó vált belőle. Az egykori közepes eredményű tengerésztiszt okos, a kül- és belpolitika ügyeit értő és követő monarchává alakult, aki jól megértette magát miniszterelnökeivel. György talán egyik legfontosabb változása az volt, hogy képessé vált együttműködni a számára korábban kifejezetten ellenszenves Churchill-lel: sőt, annak háborús jelképpé válása idején még háttérbe húzódni is hajlandó volt mögötte. Nagyszerű döntése volt, hogy a királyi család nem hagyta el az országot az angliai csata idején, sőt, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a néppel, rendszeresen látogatva a bombatámadás érte helyeket. Az uralkodó hiteles katonai vezetőnek bizonyult: bátor módon utazta be a frontokat, kiváló beszédekben buzdította a katonákat, s saját ötletének köszönhető, hogy Málta népe kollektív módon nyerte el a György-keresztet, az uralkodói kitüntetést, amelyet egyébként szintén a király alapított. Emellett György a maga módján igyekezett megújítani a monarchiát. Már a háború előtt ellátogatott Indiába, Franciaországba, Kanadába és Roosevelt Amerikájába is, ahol történelme során először járt brit uralkodó. 1945 után pedig sokban közreműködött a Brit Nemzetközösség létrehozásában. Bár A király beszéde sztorijának van egy olyan olvasata, hogy valakinek "királyt kellett faragnia" VI. Györgyből, ezt az ön-átalakítást valójában a király saját maga végezte el: makacsul, kitartóan és szorgalmasan. Szeretett és sikeres uralkodóként halt meg: összességében, ahogyan az életrajz szerzője, a kiadó és életrajzíró Philip Ziegler írja, "jó király volt, s ami ennél sokkal fontosabb: jó ember." Épp ezért remek elolvasni ezt a rövid, de pompás és izgalmas életrajzát.