Azt hiszem, ez a kötet némiképpen rendhagyó a Penguin sorozatában. Mivel élő, hivatalában lévő uralkodóról szól, II. Erzsébetről (1952-), a teljes pálya átfogó, történészi értékelésének semmiképpen nem lehet helye benne úgy, mint a Hódító Vilmosról vagy I. Erzsébetről írott életrajzokban. Valószínűleg pontosan ezért megírását nem is egy átlagos életrajzíróra vagy kutató professzorra bízták, hanem olyasvalakire, aki szakember és író, de a királynő "ismerőse" és ismerője is egyben. Douglas Hurd többek közt Robert Peel biográfusa és memoárszerző, de egyben politikus is, a Thatcher- és a Major-kormányok tisztségviselője. 1979-83 között Európa-ügyi miniszter, 1984-85-ben Észak-Írország-ügyi államtitkár, 1985-től 1989-ig belügyminiszter volt, 1989-95 között pedig a külföldi és nemzetközösségi ügyek államtitkáraként dolgozott. Számos személyes emléke van tehát arról, hogyan is látja el feladatát az állam és az anglikán egyház fejeként Erzsébet királynő: több alkalommal találkozhatott vele protokollkeretek között, s némiképpen kötetlenebbül, megismerhette munkastílusát, talán kissé a személyiségét is.

Ugyanakkor nem visszaemlékezéseket vagy apoteózist írt: könyve a kötelező életrajzi részleteken túl leginkább töprengő hangú esszének nevezhető, amely azt kutatja, mi II. Erzsébet titka. Hogyan volt képes élete 93, s uralkodása 67 éve alatt olyan rengeteget változni és változtatni, miközben mégis ugyanaz és ugyanolyan maradt, képviselve ezzel számos olyan örök értéket és fogalmat, amely mindenki számára Angliát (Nagy-Britanniát, a Brit Nemzetközösséget) jelenti? Hogyan modernizálta három alkalommal is a monarchiát úgy, hogy a három eseménysorból kettő ráadásul sokak számára szinte láthatatlan maradt? Vajon melyek lehetnek szigorú semlegessége, pártatlansága, objektivitása és kiegyenlítő szerepvállalása ellenére az igazán fontos dolgok számára a kormányzásban? Mi vezeti, vezette, amikor krízishelyzetekkel kerül(t) szembe? Hurd nagyon tiszteletteljes, de igazán érdekes következtetéseket fogalmaz meg: s annak ellenére, hogy a könyvet nem sokkal azután olvastam, hogy II. Erzsébet jóváhagyta Boris Johnson tervét a parlamenti szünetről, s ennek őszintén nem örültem, mégis úgy éreztem, a szerző mondanivalója érvényes és utat mutató volt erre a legfrissebb krízishelyzetre és a királynő viselkedésére nézve is.

A rövidke, vízkék borítójú könyvhöz egyébként Vilmos herceg írt előszót, s úgy vélem, nemcsak az unokai tisztelet szól belőle, amikor azt állítja, az ő generációjának (amely az enyém is) nagyon sokban példát adhat II. Erzsébet élete és pályája: hiszen mindvégig képes volt új utakat keresni a megváltozott világ új kihívásainak megfelelően, csendben, finoman és hosszú távon általában sikeresen. Be kell valljam, hogy számomra minden kisebb kudarca, hibája ellenére rendkívül rokonszenves II. Erzsébet: úgy gondolom, nagyban neki köszönhető, hogy a britek többsége még ma is a monarchiát választaná államformának, nem pedig a köztársaságot. Bízom benne, hogy legalább olyan hosszú életű lesz, mint édesanyja, vagyis még sokáig ő lesz az angol királynő. Az azonban bizonyos, hogy utána teljesen új korszak kezdődik: ő egymaga több mint fél évszázadot határoz meg. Nem véletlenül jellemezte a kis életrajz szerzője úgy, mint az állhatatost (The Steadfast).