2019. szeptember 15., vasárnap
Be kell valljam, először nemigen értettem, mit keres a Penguin Uralkodók sorozatában Oliver Cromwell. Anglia Lord Protectora (vagyis a Védnök Úr), ahogyan magát neveztette, végül is nem volt király, monarcha. Már az is mutatta vele kapcsolatban a törést a történelemben, hogy míg a puha kötéses könyvsorozat minimalista és ötletes borítótervének lényege, hogy amennyiben megjelenik minden kötet és megszerezzük az összeset, továbbá van egy jó nagy szőnyegünk, amin pakolászhatunk, a fedélképekből kirakható egy családfa, amelyen valamilyen módon mindenki rokon Athelstantől II. Erzsébetig - kivéve Cromwellt: akit épp ezért talpig fekete színbe burkoltak kemény és puha kötésben is, jelezve az űrt az angol királyság történetében. Később azonban rájöttem, igazuk van a szerkesztőknek, amikor úgy vélték, mivel az 1649-1658 közötti időszakot egyetlen, szinte az életnagyságnál nagyobb személy alakjában lehet összefoglalni, Cromwellében, ő is kapott egy kötetet a sorozatban. Igaz, a fekete borító nekem túlságosan hangsúlyos, az űr-hiátus képzet miatt így legalább puha kötésben fehérbe csomagoltam volna inkább, hogy ne ugorjon ki annyira a könyvespolcon.
Mindenesetre nagyon érdekes volt elolvasni David Horspool kismonográfiáját, amelyről szellemesen azt írta, nagy meglepetésre rövidségével sokkal több munkát adott az elkészítése, mintha ugyanezt a témát hosszan dolgozhatta volna fel. A kötetből ugyanis kiderült, mennyire király volt Cromwell (és mégis mennyire nem). Anglia protektoraként (ez a kötet alcíme is: England's Protector) királyi jelvényeket viselt, így ábrázolták egy halála után röviddel készült metszeten is - koronával, jogarral, országalmával, uralkodói baldachin alatt, bár igaz, lábánál páncélruha darabjaival. Királyi udvartartást hozott létre, királyi szertartással fogadta a látogatókat, királyi temetést kapott, s az utódlásról is királyi, örökletes módon kívánt gondoskodni, protektori címét fiára, Richárdra hagyva. Olvasás közben az jutott eszembe, mekkora lépést tettek meg az amerikaiak, s főképpen George Washington, amikor feltalálták az elnöki rendszert: Cromwellnek és társainak a fantáziáját láthatóan sokkal jobban megkötötte még a minta, amelyből kiindulhattak - a királyság.
Emellett azonban az életrajzból az is kiderült, milyennek látta magát és egyre nagyobb, végül már diktátori hatalmát Cromwell. A fejezetek egy erős akaratú, kifejezetten vezetőnek termett, ám sokáig a teljes jelentéktelenség foglyaként tevékenykedő férfit mutattak be, aki meg tudta ragadni a megfelelő pillanatokat, hogy a hadsereg, az állam, majd a parlament feletti hatalmat is saját kezébe vonja össze. Regnálása alatt Anglia kissé olyan lett, mint ő: bátor, harcos, győztes, puritán, olykor kegyetlen, máskor megfontolt, s türelmetlen és hazafias. Alakjának ábrázolása testhezálló téma az életrajz írója, David Horspool számára, aki a Times Literary Supplement történelmi szerkesztője, több történelmi munka szerzője (Alfréd királyról, III. Richárdról), s leghíresebb kötete, a The English Rebel (Zendülő angolok) a normannok korától a kilencvenes évekig veszi sorra mindazokat a személyeket és közösségeket, amelyek valamilyen módon fellázadtak a fennálló angol államrend ellen. Cromwell köztük is messze kiemelkedik jelentőségével: s ezúttal minden értetlenkedésem ellenére örömmel olvastam róla.
Mindenesetre nagyon érdekes volt elolvasni David Horspool kismonográfiáját, amelyről szellemesen azt írta, nagy meglepetésre rövidségével sokkal több munkát adott az elkészítése, mintha ugyanezt a témát hosszan dolgozhatta volna fel. A kötetből ugyanis kiderült, mennyire király volt Cromwell (és mégis mennyire nem). Anglia protektoraként (ez a kötet alcíme is: England's Protector) királyi jelvényeket viselt, így ábrázolták egy halála után röviddel készült metszeten is - koronával, jogarral, országalmával, uralkodói baldachin alatt, bár igaz, lábánál páncélruha darabjaival. Királyi udvartartást hozott létre, királyi szertartással fogadta a látogatókat, királyi temetést kapott, s az utódlásról is királyi, örökletes módon kívánt gondoskodni, protektori címét fiára, Richárdra hagyva. Olvasás közben az jutott eszembe, mekkora lépést tettek meg az amerikaiak, s főképpen George Washington, amikor feltalálták az elnöki rendszert: Cromwellnek és társainak a fantáziáját láthatóan sokkal jobban megkötötte még a minta, amelyből kiindulhattak - a királyság.
Emellett azonban az életrajzból az is kiderült, milyennek látta magát és egyre nagyobb, végül már diktátori hatalmát Cromwell. A fejezetek egy erős akaratú, kifejezetten vezetőnek termett, ám sokáig a teljes jelentéktelenség foglyaként tevékenykedő férfit mutattak be, aki meg tudta ragadni a megfelelő pillanatokat, hogy a hadsereg, az állam, majd a parlament feletti hatalmat is saját kezébe vonja össze. Regnálása alatt Anglia kissé olyan lett, mint ő: bátor, harcos, győztes, puritán, olykor kegyetlen, máskor megfontolt, s türelmetlen és hazafias. Alakjának ábrázolása testhezálló téma az életrajz írója, David Horspool számára, aki a Times Literary Supplement történelmi szerkesztője, több történelmi munka szerzője (Alfréd királyról, III. Richárdról), s leghíresebb kötete, a The English Rebel (Zendülő angolok) a normannok korától a kilencvenes évekig veszi sorra mindazokat a személyeket és közösségeket, amelyek valamilyen módon fellázadtak a fennálló angol államrend ellen. Cromwell köztük is messze kiemelkedik jelentőségével: s ezúttal minden értetlenkedésem ellenére örömmel olvastam róla.