Az Elfelejtett detektívregények sorozatban olyan írókról igyekszem írni, akiktől remek krimik jelentek meg a huszadik század elején, netán a tizenkilencedik század végén, s a II. világháború előtt számos regényüket ki is adták, olvasták is nálunk, mára azonban munkásságuk méltatlanul feledésbe merült. Az egykor közkedvelt és ismert szerzők legtöbb műve ma már csak öreg antikváriumok mélyén található meg, salátává olvasott, háború előtti kiadásban. Pedig e regények nemcsak a krimitörténet részei, de izgalmas, kalandos, jó könyvek is, amelyeket sajnos méltatlanul fedett be a felejtés pora. A két éves kihagyás után ismét folytatódik a sorozat: s keretében S. S. Van Dine, Mignon G. Eberhart, Alice Campbell, Mary Roberts Rinehart, Charles Baldwin, Philip MacDonald és Milton M. Propper után ezúttal Patricia Wentworth angol írónőnek szeretnék bejegyzést szentelni.

Patricia Wentworth, az angol krimiíró a huszadik század első évtizedétől egészen haláláig a sikeres szórakoztatóregény-szerzők közé tartozott. Hosszú élete során rendkívül termékeny íróként több mint hetven regényt adott ki, amelyek nagy része klasszikus krimi, kalandtörténet és kémregény, de akad közöttük néhány romantikus történelmi elbeszélés is. Magyarországon öt pompás regénye látott napvilágot, az utolsó közülük érdekes módon már a háború után, 1947-ben, amikor még úgy tűnt, hogy néhány dolog (például a nyugati szórakoztató irodalom fordítása és olvasása) zavartalanul folytatódhat majd az új világban is... Ám az ötvenes években, amikor "ponyvát" olvasni bűn lett, teljességgel feledésbe merült a munkássága. Miközben külföldön igen sikeres volt, csak az ötvenes évtizedben huszonkilenc könyve jelent meg, s németre éppúgy fordították, mint franciára, a magyar olvasók teljességgel megfeledkeztek róla.

Wentworth életútja igazi brit történet, a téma összes közhelyeivel. 1878-ban született Indiában, valójában Dora Amy Ellesnek hívták. Édesapja angol katonatiszt volt. A fiatal lány - akárcsak két fiútestvére - egy londoni magániskolában végezte tanulmányait, miközben a nagyanyjánál lakott. Már fiatalon elkezdett írni: első műveit akkor fejezte be, amikor visszatért Indiába és férjhez ment George F. Dillon alezredeshez. Itt jelent meg nyomtatásban első elbeszélése is, a Civil and Military Gazette-ben. Nem maradt azonban írogató indiai tisztfeleség: Dillon ugyanis 1906-ban elhunyt.

A fiatalon megözvegyült Mrs. Dillon visszaköltözött az anyaországba. Ekkor már négy gyermekről kellett gondoskodnia: saját lánya mellett ugyanis ő nevelte elhunyt férje három, korábbi házasságából származó fiát is. A Surrey megyei Camberleyben telepedett le és megpróbálkozott hivatásos íróvá válni, mégpedig fényes sikerrel. Első igazi regénye 1910-ben jelent meg (A Marriage under the Terror), és azonnal megkapta a Melrose-díjat. A francia forradalomban játszódó történetet azután számos népszerű történelmi regény követte. Wentworth később írt gyerekkönyvet is: a kirobbanó sikert azonban 1923-ban megjelent első krimijével, a The Astonishing Adventure of Jane Smith-szel érte el. Innentől kezdve már nem volt kérdéses, sikeres lesz-e a pályáján: a Patricia Wentworth-könyveket vitték, mint a cukrot.

Az írónő 1920-ban ismét házasságra lépett egy katonatiszttel: férjhez ment George Oliver Turnbull ezredeshez, akitől szintén született egy lánya. Egyes életrajzírók szerint pályamódosítása, vagyis az, hogy 1919 és 1923 között (amikor nem publikált semmit és épp megházasodott) átállt a krimikre a történelmi regényekről, a férj hatásának volt köszönhető. Én azonban úgy gondolom, igencsak leegyszerűsítenénk egy nőíró életútját, ha minden változást férfiaknak tulajdonítanánk rajta...

Mindenesetre Wentworth leghíresebb nyomozója, Miss Maud Silver biztosan saját találmány, 1928-ban ugyanis semmilyen külső változás nem történt az írónő életében, mégis ekkor találta ki visszatérő hősnőjét, aki összesen harminckét regényének lett a főszereplője. 1945 után már csak olyan regényeket írt, amelyekben Miss Silver nyomoz: az utolsó Wentworth halálának évében, 1961-ben jelent meg. A nyugalomba vonult nevelőnő, aki szerény díjazásért magánnyomozóként dolgozik, sokak szerint nagyon emlékeztet Miss Marple-re: szívesen idézi Tennysont, "régimódi kis teremtés" - gondolják róla a legtöbben, hangja halk, öreges, ő maga akkurátus rendrakó, miden ügyéhez új noteszt nyit, és persze nagyon kíváncsi. A hasonlóság azonban valószínűleg csak véletlen. Az első Miss Silver-regény, a Grey Mask (magyarul: A szürke álarcos) 1928-ban jelent meg, Miss Marple pedig először 1927-ben, a The Royal Magazine novelláiban tűnt fel. (Az elemzők általában elfelejtik, hogy az 1930-as Gyilkosság a paplakban kiadása idején Marple kisasszony már három éve létezett...) Vagyis Wentworth nem lehetett hatással Agatha Christie-re. A fordítottja elképzelhető volna, de a beszélgető, kötögető, vagyis tevékenyen még egyáltalán nem nyomozó Tizenhárom rejtély-beli Miss Marple és az aktív, hivatásos detektív Miss Silver A szürke álarcosban még rendkívül távol állnak egymástól. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a két alak később egymás felé fejlődött, de egymástól teljesen függetlenül: Miss Silver vénkisasszonyosabb és lélektanilag megalapozottabb személlyé vált, Miss Marple pedig cselekvőbb alakká.

Nagy szerencse, hogy legalább egy Miss Silver-könyv is elolvasható magyarul, én azonban igazán a Mr. Zero (magyar címén az Éjszaka a park alagútjában) című kalandkrimije olvastán szerettem meg Patricia Wentworth-t. A Palladis kiadó általában remekül fordított Félpengős Könyvek sorozatában látott napvilágot, s egyszerűen üdítő volt elolvasni. A rejtélyes politikai zsaroló, Mr. Zero üldözése közben ugyanis megismerkedhettem egy nyafogó és végtelenül butácska, ám nagyon bájos hölggyel, aki folyton bajba keveri magát, és a barátnőjével, az okos és talpraesett Gayjel, aki állandóan szalad a bolondos Sylvia után, hogy kihúzza a slamasztikából. Az első fejezetben, ahol találkozunk vele, Gay például hajat mos, és nagyon nem akar a telefonhoz jönni: ott áll a kagylót a füléhez szorítva a telefonasztalka mellett, a hajából a szőnyegre csepeg a víz - én meg ezt olvasva arra gondoltam, hogy mennyire olyanok ezek a harmincas évekbeli hölgyek, mint mi, és mégis mások, például még nemigen használnak otthon hajszárítót... És egycsapásra beleszerettem a történetbe. Hasonlóan élvezetes, ám jobban emlékeztet a klasszikus krimikre az Ördög a sötétben. Okos és bátor hősnője nevelőnőnek szegődik egy érzékeny kamaszlány mellé, aki arról képzeleg, hogy az életére törnek. Vagy talán mégis igaza van, s veszély fenyegeti? S vajon mi köze hozzá a hirtelen feltűnt új rokonoknak és ismerősöknek? Miközben Sarah Trent nyomoz, elhibázott merényletek, sötét szobák, nyikorgó bútorok között néhány remekül jellemzett szereplő is feltűnik: például a szószátyár és körülményes Miss Marina, egy szinte Christie-alak mindjárt az első fejezetben. Mindkét regény elsőrangú olvasmány.

Valószínűleg a Szembekötősdi és az Összeesküvés a föld alatt is hasonlóan jó könyvek lennének (előbbi egy bonyolult, többfordulós, személycserékre, családi titkokra és eltüntetett végakaratokra épített klasszikus detektívtörténet, utóbbi pedig egy kalandkrimi egymást csak számokkal megnevező titkos társasági tagokról és egy rettenetes összeesküvés megállításáról, talán ez a legponyvább az öt közül, de körülötte A Hét Számlap rejtélyének árnya kísért...) - ha nem lennének nagyon közepesen fordítva. Sosem értettem, hogy egy olyan korban, amikor olyan kiváló, modern nyelven író fordítók dolgoztak, mint Földes Jolán, Garami Andor, Kosáryné Réz Lola, Wiesner Juliska vagy Zigány Árpád, hogy nem sikerült legalább annyit elérni a kevésbé tehetséges magyarítóknál, hogy a neveket ne cserélgessék föl s alá. Mindkét könyvben ez a legzavaróbb: a szereplőket hol magyarosan, hol angolosan, hol magyar, hol angol névsorrenddel sikerül megnevezni, így azután egy olyan bonyolult sztori, mint például a Szembekötősdié (tele névvel) igencsak követhetetlenné válik.

Ennek ellenére én ezt a két könyvet is bátran ajánlanám bárkinek, akinek a kezébe kerül. Tudatos ismerkedésre azonban a remekül gondozott szövegű Éjjel a park alagútjábant, Ördög a sötétbent, vagy - a fordítás iránti némi kis türelemmel - a Miss Silvert bemutató A szürke álarcost tartom a legjobbnak. Bár Patricia Wentworth e regényei ma már szinte múzeumi ritkaságok (hisz ma világ-összeesküvésekben hiszünk, így kinevetjük a század első felének elképzelt titkos társaságait - és persze megváltozott a világ, még a gazdagoké is, így a klasszikussá öregedett angol krimik is a messzi múlt maradványainak tűnnek már, nem pedig kortársnak), ha néhány óra izgalmas és különleges, netán nosztalgikus szórakozásra vágyunk, ezekkel a regényekkel megtaláljuk a számításunkat. És amíg olvassuk őket, addig nem nevezhetjük a Wentworth-könyveket teljesen elfelejtettnek.

Linkek
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart  
Elfelejtett detektívregények 3. - Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. - Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv
Patricia Wentworth regényei magyarul