E bejegyzéssel folytatom a márciusban megkezdett sorozatot, amelyben olyan detektívregény-szerzőkről írok, akik valaha hihetetlenül népszerűek voltak, ma viszont szinte nem is hallani róluk. Akkor S. S. Van Dine-t és detektívjét, Philo Vance-t mutattam be azoknak, akik még nem találkoztak krimijeivel. Ma egy hölgyíró került sorra, Mignon G. Eberhart Szinte minden művére igaz, hogy ma már csak öreg antikváriumok mélyén található meg, salátává olvasott, háború előtti kiadásban. Pedig e regények nemcsak a krimitörténet részei, de izgalmas, kalandos, jó könyvek is, amelyeket sajnos méltatlanul fedett be a felejtés pora.

Egy amerikai krimikirálynő

A Mignon G. Eberhart olyan remekül hangzik, hogy sokan biztosra veszik, felvett írói álnév. Pedig nem az.

Mignonette Good 1899-ben született a nebraskai Lincolnban, s már kisiskolás korától kezdve kísérletezett írással. Igaz, rövid ideig jobban érdekelte az algebra, mint az angol nyelv és irodalom, ám mire betöltötte a tizennyolcat és beiratkozott a nebraskai Wesleyánus Egyetemre, már biztos volt benne, hogy az élete menthetetlenül unalmas lenne írás nélkül. 1923-ban házasságot kötött Allan (Alanson C.) Eberhart építészmérnökkel. Ez szerencsés körülmény volt nemcsak boldogsága, de írói neve szempontjából is. Amikor minden bátorságát összeszedve elkezdte megkeresni a lapokat és a kiadókat első cikkeivel és novelláival, már nem kényszerült arra, hogy a nevetségesnek és szerénytelennek érzett "Mignon, a Jó" szerzőnevet szerepeltesse a címek fölött. Megszületett Mignon G. Eberhart.

Első regénye 1929-ben jelent meg The Patient in Room 18 címen, s azonnal meghozta neki a sikert. Második kötetével 1931-ben megnyerte az 5000 dolláros Scotland Yard-díjat, 1935-re pedig olyan ismertté és sikeressé vált, hogy egyeteme - amelynek a képzését sosem fejezte be - díszdoktorrá avatta az ifjú írónőt. A harmincas évek végére Amerika legkedveltebb detektívregény-szerzője lett, akit gyakran emlegettek amerikai Agatha Christie-ként. Hollywood is felfedezte: 1935 és 1945 között kilenc filmet forgattak regényei alapján.

A negyvenes évektől kevesebbet írt, de sosem adta alább évi egy könyvnél. Magénélete izgalmasan alakult: 1946-ban, huszonhárom évi házasság után elvált férjétől, hogy hozzámehessen John Hazen Perryhez, ez a kapcsolat azonban két év múlva váláshoz vezetett, majd az írónő ismét egybekelt első férjével, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Élete a külső szemlélő számára mindvégig boldog és sikeres maradt: 1971-ben elnyerte az Amerikai Krimiírók Szövetségének Nagymester-díját, majd a szervezet elnökévé választották, 1994-ben pedig a világon másodikként megkapta az Agatha Detektívregény-írói Életműdíjat. Utolsó regényét 89 évesen publikálta, s 97 évesen halt meg 1996-ban a connecticuti Greenwich-ben.

Hölgyek a pályán: irodalmi detektívregény és mystery writing

Ahogy a fenti életrajzból is látható: ha az ember Mignon G. Eberhartról szeretne beszélni, valahogy mindig ott kísért a közelben Agatha Christie szelleme (1). Eberhartot sikerei csúcsán mindig is Christie-hez hasonlították, ugyanazt a krimiszerzői nagydíjat nyerték el mindketten (Agatha Christie már 1955-ben átvehette), s amikor Eberhart írói pályáját életmű-elismeréssel honorálták, azt az Agatha-díjat kapta meg, amelyet épp Christie tiszteletére alapítottak, s olyanoknak adják, akiknek regényvilága, írói módszere olyan klasszikusan eredeti, mint az övé. Agatha Christie véleményem szerint egyedülállóan zseniális - nem tisztességes tehát más krimiszerzőket hozzá mérni. (2) Mignon G. Eberhart különben sem volt soha Agatha Christie amerikai klónja. Sokak szerint hasonlított azonban - s mai megítélésben ez is sokat számít - azokra a huszadik század első felében feltűnt, s szintén dicséretesen hosszú életű krimiírónőkre, akik a századelőn megkísérelték kialakítani az igazi, női detektívregényt.

Az első igazán jellegzetes krimiszerzőnő Anna Katherine Green (1846-1935) volt, akinek talpraesett, középkorú vénkisasszony hősnője, Miss Amelia Butterworth minden társadalmi előítéletét leküzdve kezdett el nyomozni azokban az ismerőseit érintő bűnügyekben, amelyekben a rendőrség részéről igazságtalanságot tapasztalt. E regények még egy olyan világban születtek, amelyben hosszasan kellett magyarázni, miképp engedheti meg magának egy tisztes úrinő, hogy gyilkosságok felől kérdezősködjön, s amikor Butterworth kisasszony este nyolckor kívánt elmenni egy bűnjelért, haditervet kellett kidolgoznia, milyen ürüggyel mutatkozzon e késő esti órában az utcán nő létére. Megszületett azonban a minta egy tipikus női hősre: független, már idősebb, a világ dolgai felől tapasztalt úrinő, aki amatőrként, logikája és női intuíciója segítségével jut előbbre rendőröknél és jogászoknál. Az életet igen komolyan veszi, a vért nehezen bírja, de erős lélekkel, elszántsággal és a hagyományos női félelmeket sutba dobva végül elér az igazsághoz.

E receptet egészítette ki a következő nemzedék: az angol Margery Allingham (1904-1966) társasági férfihőssel, a polgári társadalom ábrázolásával és szerelmi szálakkal, az ausztrál Ngaio Marsh (1895-1982) némileg kényszeredett, anekdotikus humorral és szatirikus ábrázolásmóddal, az Isteni színjátékot fordító Dorothy L. Sayers (1893-1967) pedig sziporkázó nyelviséggel és szépirodalmi(as) igényességgel. Így azután a női detektívregény el is jutott a kellemes titokzatosságtól addig, hogy többet, mást akarjon adni, mint egy krimicselekményt: hogy foggal-körömmel irodalmi mű akarjon lenni. Amennyiben magyar szerzők megemlítik Mignon G. Eberhartot, általában ide helyezik, e - be kell vallani - lassanként kudarcossá váló társaságba: míg A. K. Green az eltelt száz évben muzeálisan kedvessé vált, három felsorolt követője egyre kevésbé élvezetes és egyre terjedelmesebb könyveket írt. E szószátyár, az olvasót sokszor lenéző, sokszor oktató, sokszor a szétesésig rafinált társalgással untató művek helyét újak vették át: P D James, Ursula Curtiss, Josephine Tey lélektani, hangulatokkal és hétköznapisággal ható művei, majd napjaink férfias-feminista-gender-literature-ös belevaló hölgyei.

Eberhart azonban valójában sosem tartozott az irodalmi detektívregény érzelmeskedő, értekező, irodalmias vonulatához. Mesterének a nálunk egykor szintén jól ismert, azóta elfelejtett Mary Roberts Rinehartot (1876-1958) tartják, aki más úton haladt, mint a fent felsorolt írónők. Mindig is a kalandos, klasszikus, jól formált cselekményt tartotta szem előtt. Kedvelte a családi bűntényeket, a bezárt szobák rejtélyeit, a titkokat, hazugságokat; alműfaját, amelyben alkotott méltán illeti meg a mystery writing név. Kiválóan építette fel a félelem légkörét hősei körül. Előnyben részesítette a belső monológot. A. K. Green útját járva megalkotta az új típusú hősnőt: aki azért független, mert dolgozó nő, vagy épp a család már nem egészen fiatal, hajadon feje, s logikája és női intuíciója mellett kemény, kitartó, modern nőként veszi fel a harcot a gonoszsággal és - a gyilkossággal. Rinehart hősnői tudják, mit akarnak, már egy új század gyermekei. Történetei azonban néha szétesőek, kissé túlbonyolítottak. Mindazt, amit elért, Mignon G. Eberhart folytatta és hatványozta saját regényeiben. Épp ezért sokkal többre tartom, mint az irodalmi detektívregény képviselőit: meghagyta a krimit annak, ami. Ha Agatha Christie zsenialitásához nem is fogható, Eberhart igazi, született krimiíró.

Kíváncsi kisasszonyok, talpraesett titokzatosság és mélységes moralitás

Mignon G. Eberhart azonnal női hőssel lépett az olvasó elé. Bár Rinehartnál is volt már erre példa, alapvetően Eberhart műveiben kezdett el tökéletesen működni az ápolónő-detektív figurája. Már első nyomozója, Sarah Keate is nővér volt, akinek Lance O'Leary, a rokonszenves rendőr segítette élete első nyomozását. Miss Keate visszatérő szereplővé vált (A félelmetes betegszoba, A titkok folyosója, Suhanó árnyék), az ápolónő alakja pedig izgalmas kérdéseket vetett fel. Egy zárt körbe, titkokkal, elhallgatásokkal teli családi világba érkező gondozónővér egyszerre családtag és kívülálló. A betegeket ápolva megtud mindent emberi esendőségükről, lázalmaikat hallgatva következtethet elfojtásaikra, bizalmas monológjaik beavatják olyan eseményekbe, folyamatokba is, amelyekhez valójában semmi köze. Mégis idegen, független, önálló akarattal, élettel rendelkező személyiség, aki józanul, kritikusan, higgadtan szemlélheti a családokban történeteket. Ráadásul egy ápolónő mindig megmarad dolgozó nőnek, vagyis társadalmilag sosem válik egészen részévé egy gazdag úri családnak, bármennyire befogadják is - így működhet a regény társadalomkritikaként minden szociográfiai erőlködés nélkül. Ha pedig nővérként a kórházában találkozunk vele, egy zárt, de a véletlen (betegség) alakította közösségben, amelyben ismeretlen tényezőként mindig ott van a törvényszerű, nem erőszakos halál, itt egy véletlen, erőszakos haláleset és nyomozása csak még érdekesebbé válik. A korabeli ápolónő-figura furcsasága, kettőssége, hogy miközben munkájánál és neveltetésénél fogva segít, támogat és elfogad, különösen a férfiak (orvos) vezetésének azonnal alárendeli magát, addig magánemberként talpraesett, aktív, megvesztegethetetlen és jó humorú lehet, bármennyire ellentétes is hivatalos és privát lénye.

Eberhart azonban nem maradt meg a kötelező "jellegzetes nyomozó"-figuránál. Felléptette Susan Dare-t, a végtelenül kíváncsi és ötletes krimiszerző kisasszonyt, aki magyarul sajnos csak egy novelláskötetben nyomoz. (Susan Dare megérzései). Bland, a főkomornyik feledhetetlenül angolszász módon irányítja alkalmazója életét és a nyomozások folyását a háború után írt könyvekben. Jim Sundean talpraesett és elbűvölő, állástalan mérnök, aki nem fél az öklét használni (A fehér kakadú). Dennis Haviland viszont őszinte, bátor és kissé naiv fiatalember, aki becstelenséget követ el, hogy becsületes maradjon, ám egyre nehezebb becsapnia az okos Wait felügyelőt (A nyikorgó lépcső). A moralitás, az erkölcsösség és a becsület mindig fontos szerepet játszik Eberhart írói világában. Bármennyit is titkolózzanak és hazudjanak a szereplők, a rokonszenvesek és igazak mindig a lelkiismeretükkel küzdenek ilyenkor, a nyerészkedők, kalandorok és gyilkosok pedig túljutnak azon a ponton, ahol még erkölcsös az ember.

A legjobb mysterykben Eberhart atmoszférateremtő képessége az igazi jó Hitchcock-filmekre emlékeztet. Kedvencemben, a Vigyázz!...-ban például Marciát, a fiatal feleséget szinte megfojtja a tudat, hogy férje, a középkorú, kifogástalan úriember, Ivan nemsokára hazatér a kórházból. Házasságuk csupa szenvedés. De mielőtt bárki szexuális perverziókra gyanakodna, a regény egyértelművé teszi: Ivan egyszerűen dermesztő, hideg, üres, félelmetes, szinte ölni tud a szavaival. A férj megérkezik, de még aznap este megölik. Marcia pedig rájön, senkinek sem tudja bebizonyítani, milyen volt a kettejük kapcsolata. Ki hinné el, hogy képtelen volt ellentmondani a férjének, s ki hinné el, hogy mialatt a gyilkosság történt, a szobájában öltözködött, csendben, elkésve és egyedül, mert a férje így parancsolta. Aztán egyre fenyegetőbb lesz az egész világ: a sógornő, aki tud valami, és aki mindent örökölt, a szomszéd fiatalember, akit gyanúsítanak, szépasszony anyja, aki túl kedves, az orvos, aki szerint Ivan őrült volt. Lassan már Marcia is biztos benne, hogy valaki itt nem épelméjű. Talán ő maga...

Az olyan feszes, tömör mesterművek, mint a baljós és bonyolult Baleset a ködben, amely kezdetben csak egy gázolás története, valójában azonban egy körmönfont, aljas bűntényé, A néma vitorlás, amelyben szinte mindenki járt a hajón, ahol egy halott fekszik, s a szereplők szinte belegubancolódnak egymás gyanúsításába, vagy a kísérteties Valaki visszajön, amelyben egy békés luxusbérház merül el egy sorozatgyilkosságban, s közben egy szellemkéz folyton ugyanazt a dallamot játssza az első áldozat zongoráján - el kellene homályosítják azt, hogy Eberhart élete vége felé engedményeket tett a csevegő, társalgó krimi és a kalandos, túl frappáns cselekményvezetés irányába. Ám sajnos nem tehetik, mivel a magyar könyvkiadásnak hála általában egyetlen regényét lehet óriási példányszámban kapni, A C-kabin vendégét, amely nemcsak felejthető, de kissé túlbonyolított is: semmi különös. (3)

Ezért született ez a poszt: hogy rehabilitálja és a figyelmedbe ajánlja a klasszikus amerikai detektívregény-irodalom egyik legrokonszenvesebb szerzőnőjét, aki a század legfojtóbb hangulatú, mégis mindig korrekt regényvilágát teremtette meg, szépírói eszközökkel, de mindig lebilincselően. Ideje újra jó könyveket olvasni Mignon G. Eberharttól, s felfedezni ezt a kiváló, okos, elfelejtett írónőt!

Linkek:
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 3. - Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. - Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv
(1) Magyarországon mindkét szerzőnő műveit elsősorban a Palladis kiadó jelentette meg a háború előtt. 1941-re épp ugyanannyi, 10-10 könyvet adtak ki a két írótól, s miközben Christie-t csak mint "a híres Poirot-detektívregények szerzőjét", addig Eberhartot "Amerika leghíresebb detektív-regényírójaként" ajánlották az olvasó figyelmébe reklámjaikban.
(2) Hogy miért több Christie detektívregény-írónál, azt ebben a bejegyzésben fejtettem ki nemrég.
(3) Teljesen igazságtalan volna kötelező olvasmánnyá tenni Agatha Christie utolsó művét, A sors kapuját, amelyet 83 évesen írt: rajongói tábora azonnal elapadna, persze igazságtalanul. A C-kabin vendégét Eberhart 84 évesen írta, s utána már csak három regényt publikált.