Nyolc regény és néhány történet. Magyarul ennyiből ismerhetjük meg az amerikai sci-fi és high fantasy egyik büszkeségét, a szerencsére ma is élő Ursula K. Le Guint. Aki azonban kezébe veszi a négy epikus Szigetvilág-regény valamelyikét, a nyomasztóan titokzatos Égi esztergát, a genderkérdést kiábrándítóan lefestő, ám lebilincselő történetbe ágyazó A sötétség balkezét vagy a bűbájosan kőkemény szövegű, kultúrák találkozásáról és fennmaradásáról szóló A regét, olyan örökké szóló olvasmányélményt kap, ami akkor is megmarad benne, ha valamiért nem válik Le Guin rajongójává. Ha ugyanis egyszer már beléptünk valamelyik világába, arra mindenképp emlékezni fogunk, haraggal és elutasítással, nosztalgiával és vágyódással vagy éppen lelkes vitakészséggel. Számomra A kisemmizettek az utolsó kategóriába tartozik: nagyon tetszik, de vitára ingerel.

Az 1974-es regény megszületésekor óriási sikert aratott – elnyerte a Hugo-díjat, a Nebula-díjat és a Locus Magazine közönségdíját –, s azóta is az írónő egyik legismertebb könyve. Nem csoda a nagy népszerűség, mivel a könyv Le Guin talán legizgalmasabb univerzumában játszódik, a Hain-ciklus része (ebbe kapcsolódik bele A rege és A sötétség balkeze is). A ciklus könyveinek közös vonása, hogy egy olyan jövővilágot ábrázolnak, ahol az emberi civilizáció számos bolygón megtelepedett már, s nagyon sokféle társadalmi, etikai, politikai és vallási berendezkedés létezik. Bár a lakott világokat összefogja egy titokzatos szervezet, az Ekumen, azok mégis tulajdonképpen függetlenek egymástól, így különböző civilizációs lehetőségeket és fejlődési formákat modelleznek. A ciklus regényeit más nem köti össze, így önmagukban lezártak és önálló kérdéseket tesznek fel.


Ez A kisemmizettekben leginkább a tulajdon megőrzésének és létezésének kérdése. A regény főhőse, Shevek, a zseniális fizikus, aki formabontó időelmélete kidolgozásának végén jár. Világa, az Anarres azonban, ahol egy anarchista társadalmi berendezkedés működik, nem támogatja munkájában. Ezért megragadja a lehetőséget, hogy megszökjön a közeli Urras bolygóra, ahonnan egyébként az anarchista anarresiek származnak, de amelyet mélyen megvetnek és elítélnek tulajdonimádatuk, korrupciójuk miatt. Különösen ilyen az ország, ahol Shevek egyetemi állást kap, hogy befejezhesse elméletét. Ahogy azonban egyre több időt tölt a számára idegen világban, amelynek évszázadok óta ő az első anarresi vendége, felismeri, hogy a kényelem, a látszólagos boldogság és a tulajdon tiszteletben tartása pénzhajhászással, bírvággyal és elüzletiesedéssel párosul. A kérdés csupán az, hogy ezek után neki mi a helyes útja: Anarres vagy Urras?


A művet szokás úgy értelmezni, mint a kapitalizmus és a kommunizmus példázatát, ami 1974-re nézve valóban érdekfeszítő értelmezés lehet. Eszerint a filozófusnő által, puszta eszmék mentén alapított Anarres nem egyszerűen anarchista, de marxi értelemben megvalósított kommunista állam, amelynek a kudarca nyilvánvaló, hiszen bürokráciába süllyed és elnyomja az egyéni törekvést és kreativitást. Nem csoda hát, hogy egy Shevekhez hasonló zseni arra kényszerül, hogy elmeneküljön belőle, persze a romlott és korrupt kapitalista világba, nyilván Amerikába. Az azonban, hogy a regényben Anarrest igenis jellemzi a kezdeményezés és kreativitás képessége, hogy Shevek meneküléséhez is kétféleképpen viszonyulnak, a tömeg felesleges, ám lelkes gyűlölettel, mások azonban várakozással, máris gyanakvóvá teheti az olvasót: nem biztos, hogy meglelte a helyes (vagy egyetlen) értelmezést. Ráadásul az a politikai üzenet, ami 1974-ben fantasztikusan találónak tűnt, mára már igen naiv és unalmas lehetne: a könyv azonban ma is rengeteg mindent mond, elárulva, hogy az előzőekben leírt egy félelmetes leegyszerűsítés.


Vajon miért nem vált sikeressé Anarres tisztaságot, bölcsességet, önfegyelmet, együttműködést és szabadságot hirdető rendszere? S miért működik rosszul a végtelenül kényelmes, kiválóan ellátott, bőséget és boldogulást felkínáló Urras? Vajon ha tulajdonról beszélünk, hol a határ közös és saját között? Magántulajdonunk-e az elménk, a kreativitásunk? Sikeres lehet-e bármely idealista társadalom? Létezik-e megvalósítható utópia? Miért jár szenvedéssel az alkotás? – kérdezi a regény. S miközben ezekre a kérdésekre keressük a választ, a könyv szerkesztésének hála még az egyidejűség elméletét is kipróbálhatjuk a gyakorlatban, hiszen a Shevek szökése előtti anarresi fejezetek és a megérkezése utáni urrasi részek felváltva következnek, egymásba fűződve, egymás mellett haladva.


Vajon hogyan dönt a tudós? Vajon mi lenne az élet valódi receptje? Mindez kiderül a különleges könyvből, amely utópia és disztópia egyben. A kérdés már csak az, minek olvassuk a kettő közül. Ennek megfelelően fogunk dönteni arról is, kik a címben szereplő kisemmizettek. A luxustól megfosztott, puritán anarresiek? A becsületes egyszerűségtől megfosztott, korrupt urrasiak? Vagy mindenki, akit megfosztottak a szabadságától?

A cikk az Ekultura.hu-n: Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  
Képek itt, itt, itt, itt.