Egy legenda bukása – hirdeti a kötet alcíme. Valóban az. Csillaghullás, világméretű botrány: mindezt el lehet mondani arról, ami Lance Armstrong kerékpárversenyzővel történt 2012 folyamán és azóta. A Tour de France hétszeres győztese, a rák legyőzője, nemzedékek példaképe, az abszolút sikerember mindent elvesztett. A bebizonyosodott doppingvádak miatt nem csak érmeitől fosztották meg és sportágától tiltották el örökre, de a becsülete is odalett. Kiváló témát választott tehát Juliet Macur, akinek friss, 2014-es könyvét a Magnólia Kiadó jelentette meg.

Vajon hogy vált lehetségessé ez az óriási bukás? – teszi fel a kérdést az újságírónő. És valójában már könyve eredeti címével (Cycle of Lies) válaszol is. Számára Armstrong egész élettörténete hazugságok bonyolult láncolata és összeszövődése, amely végül elvezet az igazsághoz. Látjuk a szétszakadt családból származó fiút, aki pökhendi modorával, makacs elszánásával és állandó bizonyítási vágyával pokollá teszi osztálytársai életét. A kezdő sportolót, aki mestere, J. T. Neal támogatásával egész életét a versenysportnak szenteli. Sosem tud együttműködni, mindig irányítani és vezetni akar: ám kitartása épp meghozná az eredményt, amikor ledönti a szörnyű betegség. A harmadik stádiumú hererák, valamint a tüdő-, hasüregi és agyi áttétek legfeljebb egy évet ígérnek neki – ekkor mindössze huszonöt éves… Küzdőereje azonban ezúttal sem hagyja el, és bekövetkezik a csoda: 1997-ben, mindössze egy évvel azután, hogy túlélési esélyét 3%-ra tették, teljesen meggyógyul, s következik a valódi karrier, a hét Tour de France-győzelem 1999 és 2005 között, s egyúttal a Lance Armstrong Alapítvány létrehozása, amely a rákos betegekért küzd. A sportoló hihetetlen összegeket keres, elképzelhetetlen mennyiségű díjat, címet, tiszteletbeli rangot nyer el, még egy kisbolygó is megkapja a nevét. Ám visszavonulása után három évvel felröppennek az első doppingvádak, és ettől kezdve nincs megállás.

A varázsszóvá az eritropoetin, vagyis az EPO válik, a vörösvértestszámot emelő csodahormon. Egy „vizsgálat megállapította, hogy az EPO harminc másodperces előnyt jelent a futóknak egy 20 perces táv során. A kerékpársportban ez a 8% jelentheti a különbséget aközött, hogy valaki megnyeri a Tour de France-t és aközött, hogy be sem válogatják a csapatba.” – írja Macur. Armstrong kezdetben tagadja az állandó doppingolás vádját, ám 2013-ban Oprah Winfrey élő műsorában coming outol (megkésve), egyúttal jelzi, talán nincs olyan a verseny helyezettjei közt, aki ne tette volna meg azt, amit ő. A történet itt zárul: befejezetlen, hisz Armstrong – visszavonultan, díjaitól, számos reklámjövedelmétől és támogatói nagy részétől megfosztottan, alapítványa vezetéséről lemondva, de – továbbra is él, s továbbra is szimbóluma a kitartásnak, ám a becstelenségnek is. Innentől az olvasóé a feladat, hogy ítélkezzen, ha akar.

Be kell valljam, számomra – akit annak idején őszintén megrázott és feldühített Armstrong világméretű csalássorozata – ezen a záróponton valami hiányzott a könyvből. Macur hű maradt ahhoz, hogy írása, amely tízéves kutatómunka eredménye, Armstrongról szól. Ezért azután a bukott sportoló vált benne az abszolút rossz ember példájává. Ám ez a nézőpont Armstrong minden megvetendő becstelensége ellenére igen elfogult. Vajon egy tiszta sportolónak mikor kerülne fel a bűnlistájára, hogy tízenéves korában egyszer azt mondta valakinek, „kinyírlak”? Egy ma is sikeres sportcsillagot hibáztatnánk-e azért, hogy szereti a pénzt, és minden reklám- és szponzorlehetőségen kapva kap? Hány neves sztárnak rónánk fel, hogy mocskos a szája? És, még ha ki is szivárog időnként számos valóban embertelen műhelytitok, vajon hány sikeres sportcsapat panaszkodik a vezetőjére, hogy nem vette figyelembe az érdekeiket? Ám ha a doppingoló Armstrongról van szó, gyakorlatilag az egész csapata áldozati bárányként jelenik meg, akik csak azért használtak tiltott szereket, mert Armstrong rájuk parancsolt – legalább is a kötet ilyen képet rajzol. Kicsit sok nekem a sok pályatárs megtérése: főleg, mert néhányukat csak két dolog állítja szembe Armstronggal. Egyrészt, hogy sosem voltak olyan sikeresek, mint ő, másrészt, hogy míg a sztársportoló mindent pimaszul és szemrebbenés nélkül tagadott, ők szép lassan beadták a derekukat, s végül részletes vallomást tettek. Többük ma is versenyzik…

Egyszóval, miközben egy bálvány összedőléséről olvastam, mellesleg a sportban, mint az ideálok és nagy eszmék valóra váltásnak lehetőségében vesztettem el végleg a hitem. Macur adatai szerint az első doppingszereket (étert, kokaint, sztrichnint, nitroglicerint) 1904-ben használták a Tour de France versenyzői: ez volt a második ilyen verseny a sporttörténelemben… Az amfetaminok népszerűvé válása, vagyis a negyvenes évek óta gyakorlatilag nincsenek tiszta versenyzők. Macur számos pozitív példát hoz arra, hogy el lehet utasítani a szerek szedését: ezek a sportolók azonban visszavonultak, versenyezni tisztán nem tudtak tovább. Tiszteletreméltó döntésük szemlélteti ugyan, hogy Armstrong hazugságai milyen mocskosak voltak, ám egyúttal kiemeli: maga a kerékpársport (volt) – tisztátalan.

Ha tehát legendát akarunk és bálványokat szeretnénk állítani, talán mi hibázunk. Mi vagyunk a naiv rajongók, akik sztárt csinálunk egy doppingmágusból. Mi vagyunk az üzletemberek, akik gazdasági terveket alapozunk a profisportra, és győzelmet várunk, mindenáron. Mi (is) csináltuk Armstrongot. Talán jó lenne ezen is elgondolkodni a könyv végén. Meg azon, hogy Armstrongnak mégis megmaradt egy eredménye: kigyógyult abból a rákból, melyet – valószínűleg a fiatal korában szedett doppingszerek okoztak. Egy biztos: a dolgok sohasem olyan egyszerűek, hogy egy könnyed életrajzba foglalhassák őket…

A cikk az Ekultura.hu-n: Juliet Macur: Armstrong: Egy legenda bukása
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én