Sorsdöntő csaták a magyar történelemben: ez a címe a Kossuth Kiadó új, szépséges külsejű albumának, amelyben kiváló magyar hadtörténészek gyűjtötték össze és mutatják be hazánk ezeréves történetének huszonkilenc, szerintük legmeghatározóbb ütközetét.

Különleges ez a kötet sok szempontból. Gyönyörű maga a könyv kemény kötésével, 192 színes, jó illatú oldalával – ajándéknak is tökéletes. Kiválóak az illusztrációk, a portrék, látképek, metszetek. Than Mórtól például még sosem láttam egy kötetben ennyi 1848-49-es csataképet, holott a későbbi nagy historizáló történelmikép-festő húsz évesen részt vett a szabadságharcban, s néhol még kissé ügyetlen alakábrázolással, viszont különös aprólékossággal, s sokszor megdöbbentő realizmussal ábrázolta a pihenő vagy felvonuló katonákat, Buda ostromlóit vagy épp a csatatér halottjait… De megemlítendő a sok tárgyfotó is: fegyverek, egyenruhák, érmék, pecsétek képei. Szórakoztató az album szerkesztése is: a hosszabb, mintegy hatoldalas fejezeteket keretes anyagokkal, kis külön életrajzokkal, érdekességekkel, létszámösszevetésekkel, térképekkel sikerült színesíteni.


Ám a legizgalmasabb talán a kötet szemlélete. Ha ugyanis megkérnénk az utca (történelem iránt érdeklődő) emberét, hogy tegyen javaslatokat, mely csaták kerüljenek be a könyvbe, biztosan más képet kapnánk. Igaz, megtalálni benne Mohácsot, Trencsént, de például már a sorban a harmadik szinte mitikussá nagyított vereségünk, Temesvár hiányzik. Helyette 1848-49 történetéből olyan kevésbé ismert, pedig meghatározó ütközetek szerepelnek, mint a kishegyesi, a komáromi vagy a piski.

A kötet szerkesztője, Hermann Róbert így fogalmaz a válogatás előszavában: „a magyar közvélemény jelentős része máig hajlamos 1100 éves kudarctörténetként felfogni a magyar történelmet”, ezért „igyekeztünk többnyire olyan összecsapásokat kiválogatni, amelyek a magyar hadi krónika sikeres fejezetei közé tartoznak.” Azt gondolom, a törekvésük nem csak sikerült, de egészen inspiráló is. A szerzők, Veszprémy László (aki kilenc középkori és kora újkori háborúnkról írt tanulmányt), Czigány István (aki török kori és 18. századi harcaink közül mutatott be nyolcat), Hermann Róbert (aki öt csatát és ostromot választott ki az általa oly jól ismert forradalom és szabadságharc történetéből), Pollmann Ferenc (aki négy első világháborús eseményt írt meg) és Szabó József János (akinek három második világháborús írása zárja a könyvet) talán tudatosan, de mindenképpen távol tartották maguktól az összes történelmi közhelyet, amely témájukhoz kapcsolódhatott volna.


Ebben a gyűjteményben például a kora középkori Magyarország nem a nyugat és kelet közé került, pogány hagyományai felett őrlődő országocska, hanem elismert európai középhatalom. Könyves Kálmán, akinek törvényeiben még rendelkeznie kellett a magántulajdont elfogadni sehogysem kívánó kóborlók felől, már egy olyan nyugat-európai típusú királyság felett uralkodik, amelyik bátran és sikeresen veszi fel a harcot a rajta átvonuló fegyelmezetlen és zsákmányra éhes keresztes hadakkal is. Luxemburgi Zsigmond sem „idegen” vegyesházi királyunk a kötetben, és még csak nem is az ügyetlen hadvezér, a nikápolyi vesztes, hanem az első magyar végvárrendszer felállítója, a török elleni védekezés többé-kevésbé sikeres megszervezője. Olvashatunk kiváló - nem csak magyar - hadvezéreiről, amilyenek Ozorai Pipo, Rozgonyi István, vagy a lengyel lovag, Czarny Zawisza voltak, s láthatjuk, mire lehetett képes a 15. század eleji magyar hadsereg az oszmán veszéllyel szemben.


Ugyanígy a 18. századi magyarok sem egy osztrák gyarmat elnyomott lakosai a könyvben. Épp ellenkezőleg: a magyar hadak kiemelkedő szerepet kapnak a kolíni csatában, amikor Mária Teréziának sikerült meghátrálásra kényszerítenie II. Frigyes porosz király Európa-szerte elismerten kiváló hadseregét, s olvashatunk igazi huszáros vakmerőségről is, Hadik András, az egyetlen magyar tábornagy berlini kalandjáról, amikor állítólag csinos és díszes kesztyűket is szerzett királynője részére félelmetes portyája alkalmával. Külön öröm, hogy a nevezetes gorlicei áttörésről, s főképpen a második világháború véres budapesti csatájáról is sikerült úgy írni, hogy az élvezetes, de rendkívül objektív legyen.


A könyvből számos érdekességet is megtudhatunk a források megbízhatóságáról (például arról, tényleg Pozsonynál volt-e a 907-es pozsonyi csata), a nevezetes vereségek valóságos részleteiről (például arról, valóban igaz-e, hogy I. Ulászló egy már győztes csatát vesztett el, amikor 1444-ben Várnánál nekilovagolt a törökök vonalának és halálát lelte), a közismert győzelmekkel kapcsolatos legendák keletkezéséről (élt-e valójában Dugovics Titusz, nagy győzelme volt-e Mátyás királynak Szabács bevétele, jól irányítottak-e az osztrák-magyar tisztek a limanovai csatában) és közismert, mégsem eléggé ismert történelmi személyiségekről (Savoyai Jenő, Klapka György, Miklós Béla).

A könyv kiváló kalandozás a magyar történelem kulisszái mögött. S darabjaiból, a sorsdöntő csaták elbeszéléséből végül összeáll népünk ezeréves történelme is – amire büszkék lehetünk.

A cikk az Ekultura.hu-n: Sorsdöntő csaták a magyar történelemben
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   
Képek: középkori ütközet a Thuróczy-krónikából, Hans Rudolf Miller csataábrázolása a sárvári várban, Than Mór 1849-es csataképe, első világháborús képeslap.