Háború. Humor. Hrabal. E három szóval lehet jellemezni a huszadik századi cseh irodalom talán legszerethetőbb szerzőjének kisregényét, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat.

Bohumil Hrabal száz éve született. Jubileuma előtt tisztelegve az Európa Könyvkiadó három közkedvelt Hrabal-opust jelentetett meg új, elegáns, kedélyes és egységes köntösben: az Őfelsége pincére voltam vörös, a Sörgyári capriccio zöld, a Szigorúan ellenőrzött vonatok pedig kék borítóba öltözött az évforduló tiszteletére. Ami azt illeti, az utolsó mű önállóan kiadva még a száz oldalt sem éri el, hiszen igazi kisregény: magvas, velős, rövid, ütős. Én azonban nagyon megörültem annak, hogy így önmagában is kézbe vehettem ezt a – sokszor már iskolai kötelező olvasmányként is használatos, vaskos diákkönyvtári kiadásokba is bevett, közismert – regényt. Ha ugyanis az ember több más nevezetes Hrabal-művel egy kötetben találkozik először ezzel az írással, hajlamos hasonlítgatni amazokhoz: elcsodálkozni rajta, milyen kevés szereplőt mozgat, milyen végletesen groteszk epizódokból áll, mennyire egymás után rakott anekdoták füzére az egész. Ez az a Hrabal-regény, aminek mindenki – aki még nem olvasta – azzal vág neki, de jó, ez csak egy rövid, könnyű, humoros könyv.

Ha azonban az ember végigolvasta és megszerette, hirtelen azt érzi, ez egy nagyon súlyos regény. Súlyosabb sok már Hrabalnál. Hosszú, nehéz, tragikus, a története végtelenül bonyolult, szimbolikus és sokértelmű. A befejezése pedig megdöbbentő. Az, hogy mennyire nagy könyv, sokkal jobban látszik, ha csak rá koncentrálunk, ha önálló kiadásban vesszük kézbe. Lehet-e olyan regényt írni a háborúról, amelyben kilencven oldalon benne van minden, amit el lehet róla mondani? Hrabal válasza, az igen, ez a könyv, a Szigorúan ellenőrzött vonatok.

Főhőse és elbeszélője, a fiatal és tanulni vágyó segédforgalmista nem tesz mást, csak rögzíti mindazt, ami körülötte történik. Leírja kis világának, egy apró városka jelentéktelen állomásának életét. Utasokat és városlakókat, grófot és forgalmistát, állomásfőnököt és mozdonyvezetőt, és persze katonákat, katonákat, katonákat: mivel a második világháború végén vagyunk, s a kis állomás jelentőségét az adja, hogy katonavonatok és hadi szállítmányok haladnak át rajta. Szigorúan ellenőrzött vonatok…

Eleinte úgy tűnhet, hogy elbeszélőnk az egyetlen normális ember ebben a környezetben; egy okos kamasz, aki vágyakozva nézi a tovautazó katonákat a tankjaikon, s teljes idegenséggel és rácsodálkozással szemléli hivatala különc és furcsa dolgozóit, a galambász állomásfőnököt és a nőcsábász, mégis elégedetlen forgalmistát, akiről Jiří Menzel legendás filmjének születése óta mindenki tudja, hogy hivatali bélyegzőket pecsételt rá a távírászkisasszony fenekére… Később azonban, szembesülve az olyan őrültnek ható jelenetekkel, mint amikor azon megy a vita, szabad-e késleltetni az SS átgördülő szerelvényét, vagy amikor a forgalmista azt tervezi, hogy felrobbantja az egyik német vonatot, az ember kezd rájönni, hogy nem a szereplők furcsák, különcök és abnormálisak, hanem a világ őrült meg. Mégpedig a háborútól.

Amikor elérek az apokaliptikus lezáráshoz, mindig üresség marad bennem. Hiszen a háború ebben a könyvben nem a hősiességről, a hazafiságról vagy a halált megvető bátorságról szól, csak egyszerűen az értelmetlen és abszurd halálról. Figyelmeztetés a regény, de egyúttal lebilincselő, groteszk kaland is: ott a helye a könyvespolcokon.

A cikk az Ekultura.hu-n: Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én