Radnóti Miklós életműve egyike a legkülönlegesebbeknek a magyar irodalomban. Csonka, hiszen szerzőjét meggyilkolták, mielőtt betöltötte volna harminchatodik életévét. Mégis teljes, mivel a költőben utolsó verse megírásáig dolgozott az akarat a dolgok tiszta, kemény, pontos megörökítésére. Pályája szükségképpen lezáratlan és félbetört. És mégis: mennyire lehet nyitottnak tekinteni azt az életművet, amelynek a végén a prófétikus Razglednica 4. áll, ez a pokolból írt képeslap a golyó általi halálról, amely ott és akkor még mást ért el, legkésőbb kilenc nap múlva azonban már Radnótit?

Aki kezébe veszi az utolsó, a halálba vezető munkaszolgálat közben íródó Bori noteszt, a kis jegyzőkönyvet, amelyet az abdai tömegsírból exhumált, felismerhetetlenné vált holttest kabátjának zsebéből emeltek ki, s amelyben Radnóti utolsó tíz verse, a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez, a Gyökér, az A la recherche, a Nyolcadik ecloga, az Erőltetett menet és a négy Razglednica olvasható, a kis kockás lapokon ugyanazt a nyugodt, határozott és aprólékos kézírást láthatja, amellyel Radnóti háztartási feljegyzéseiket vezette Gyarmati Fannival kötött 1935-ös házasságától kezdve, vagy épp folyóiratbeli publikációinak jegyzékét a harmincas évek elejétől, vagy amellyel megörökítette életre szóló döntését 1943. áprilisi levelében, miszerint katolikus hitre tér, akkor, amikor ezzel már semmilyen kedvezményt nem kaphat a zsidótörvények hatálya alól: „Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így”. A gonddal formált sorok mindig, így a noteszben is szálegyenesen követik egymást, a versek elé írt cím alatt még a jelzés is ott a nyomdász számára sorkihagyást kérve. A javítások egyértelműek és pontosak. A költő az utolsó pillanatig költő: néz és lát, megörökít és leír.

Az a szinte fanatikus, határozott elszánás ez, ahogyan utolsó, harmadik munkaszolgálatos behívójára is reagált: 1944. május 20-án kellett bevonulnia; az előző nap, május 19-én írta meg utolsó otthon készült versét, a Töredéket („Oly korban éltem én a földön…”), amely egyes elemzők szerint a Hatodik – egyébként nem létező – eclogának felel meg. Verset írt, talán épp kedvenc, saját műfajában - és ez a kép, az utolsó percében is alkotó költőé az utókor előtt eltakar mindent Radnótiból, az emberből: aki nyilván félt és rettegett, akit megaláztak, akit a munkaszolgálaton egy alkalommal kopaszra nyírtak és „megtornáztattak”, máskor viszont műsoros esten szavalhatta el a versét, aki vasúti síneket cipelt és követ hordott, és közben sárga csillag mellett fehér karszalagot viselt, jelezve, kikeresztelkedett zsidó, és akiről valójában nem tudni pontosan, november 4-én, vagy 9-én lőtték-e agyon, de annyi bizonyos, halálakor már járni sem tudott… Mindebből a Bori notesz maradt meg: ahogy az emberből a művész, a költőből a szöveg, a szenvedéssel születő életműből a klasszikus szépség és a költői küldetéstudat, a műfajok közül pedig elsősorban az eclogák.

Az eclogák, amelyek a békés és boldog ókori Hellászból eredtek (ott a nevük még bukolika, s Theokritosz hexameteres, pásztori „képecskéit” jelentik), a latin aranykor költőjének, Vergiliusnak a kezén születtek újjá (s bejuttatták őt a keresztény tisztítótűzbe és Dante Isteni színjátékába, mivel az utókor Negyedik eclogáját Krisztus születésének jóslataként értelmezte), s amelyek lényege a párbeszédesség a békés, boldog idillben, vidéki nyugalomban élő pásztor és a távoli, bűnös, romlott, békétlen, háborús városból érkezett vándor között, vagy épp e két érzés, nyugalom és félelem, béke és háború, idill és zűrzavar szembeállítása. Tökéletes választás a Vergiliust fordító Radnóti részéről, aki 1938-ban épp ebben az ellentétpárban fogta meg saját világát: „Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt, / az uccán béke lengett s valami borzalom.” (Béke, borzalom) Erről a paradox világról paradoxonos versekben kell és lehet írni: így születik újjá egy régi, de már elfelejtett műfaj Radnóti tollán, s alakul olyanná, amilyenné csak ő teheti.

Vergiliusnak tíz eclogája van, Radnótinak hét, számozás szerint azonban nyolc. Talán egy hommage-ciklust tervezett, a maga tíz versével? Vagy csak írt, míg írni adatott neki? Vajon a már említett Töredék lenne a hiányzó Hatodik ecloga? Vagy a mindig pontos és mindig meggondolt költő ez egyszer mégis feledékenynek bizonyult, s amikor címet adott első, már a Lager Heidenauban megírt eclogjának, s bemásolta azt noteszébe, elszámolta magát eggyel? Vagy a hetes számnak valamiféle jelentősége volt számára, ezért lett az utolsó előtti ecloga hatodik helyett hetedik? Válasz nincs. Radnóti utolsó kötetét a halál szerkesztette, s emiatt ma sokan egy ciklusként néznek a Bori notesz verseire, így elválasztva a Hetedik és Nyolcadik eclogát az első öttől. De semmiben sem lehetünk bizonyosak.

Csak az eclogákat összefogó ars poeticában, amely az Első eclogában fogalmazódik meg a tölgyfa-hasonlatban: „Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.” A vers, amely az antik eclogában szokásos elvont, allegorikus csevegés helyett kortárs költők haláláról elmélkedik, megidézve és új kontextusba állítva a spanyol polgárháborúban kivégzett Federico García Lorca és az előző évben meghalt József Attila emlékét („Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?”), életprogramot fogalmaz meg: helytállásról, hősiességről, ellenállásról. Ami Radnóti számára annyit jelent: élni és írni, mindenről, s mindaddig, míg lehet.

Ezt a gondolatkört írja majd tovább a Második ecloga (1941), a „legháborúsabb” (a Költő benne a Repülővel beszélget), mégis legklasszikusabb (hexameter helyett ezúttal alexandrinban íródó, erősen allegorikus) ecloga. Benne a „parancsra tettem” embere, a harci gépezetté formált személyiség („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”) mentegetőzik: „De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, / emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, / ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?” S felel a Költő: „Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.”

Amíg a Harmadik ecloga (1941) igazi, szépségkultusszal telt megpihenés, remény a jövőben („szerelemről írhatok én még?”) és a költészetben („Pásztori Múzsám, légy velem itt”), ráadásul vergiliusi módon monologikus, addig a Negyedik ecloga (1943) önmegszólító, szinte skizofrén dialógusa, amely a Költő és a Hang önmarcangolását örökíti meg, már végképpen elfordul a pásztori és idilli témáktól. A világban nincs többé béke és remény, hacsak nem az álmokban: csak a borzalom marad. Vannak, akik reménytelinek érzik a vers lezárását: de vajon kinek van igaza? A Költőnek („És már tudom, halálra érek én is, / (…) Szabad leszek, a föld feloldoz”) vagy a Hangnak („Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; / elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. / De haragod füstje még szálljon az égig, / s az égre írj, ha minden összetört!”)? Mi erősebb: a haláltudatból eredő halálvágy vagy a túlélés és a tanúskodás parancsa?

Az Ötödik ecloga (1943) szerint az utóbbi: hisz ez a megírhatatlan témát megíró, tökéletesen lezárt vers a megörökítés kényszerével, a munkaszolgálatban megölt barát emlékével birkózik. A Hetedik ecloga (1944) pedig már jelzi az egyértelmű választást, amelyről a teljes Bori notesz tanúskodik: a fő parancs a tanúskodásé. Mindent meg kell írni. Minden sötét és borzalmas, ám a költő minden rettenet mellé odaálmodhatja a békét, a nyugalmat, a reményt. Az, hogy a priccsükön alvó kopasz, nyomorult foglyok hazaálmodják magukat, közhely, az azonban, hogy szürreális festményre illő jelenetben hirtelen valóban hazarepülnek, már költészet. A tanú, az éberen őrködő („nem jön az álom, az enyhetadó”) költő az egyetlen, aki felteszi a kérdést, amit nem szabad kimondani: „És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? / Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”. A minden pontjában szuggesztív és szándékoltan szépséges képekkel ellenpontozott valóság szürke és reménytelen. Mégis, a vers a Fannihoz (az élethez) szóló izzó szerelmi vallomással, azaz óvatos, életadó reménnyel ér véget: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

Hogy aztán a Nyolcadik ecloga (1944) bibliai hangon mennydörögve és szárnyalva, egyszerre zsidó és keresztény szimbolikával, a düh, a kiválasztottság és a reménytelenség, a befejezett küldetés és az örök feladat képeivel elvezesse a Költőt az ismeretlenbe: Náhum próféta kíséretével, a születőben lévő új ország ígéretével, a mennybe távozva, vagy épp Ábrahám kebelére. Vagy a halálba. A többi: három razglednica és a néma csönd.

Megjegyzés: ez az írás az Ekultura.hu új sorozatának tagja, amely az idei emelt szintű magyar irodalom érettségi tételeit dolgozza fel. Eredeti megjelenése: Hagyomány és újítás Radnóti Miklós eclogáiban

A Radnóti-témakör a 9. a húszból. Hasonló anyag található a blogon (és az Ekultura.hu-n) a 8. és a 12. témakörhöz.
Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak / A jó palócok 
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai