2012. január 31., kedd
1911-ben besétált a világirodalomba egy kedves kis pap, Brown atya. Ártalmatlan, komikusan nagy fejű, apró termetű, kerekded arcú, kopottasan öltözködő vidéki tiszteletes a távoli Essexből. A Szent Mungo papja, aki egy kis manóra hasonlít, ahogyan szorgos kis lépteivel, szinte gurulva megérkezik az egyes bűntények színhelyére, s pillanatok alatt átlátva az eseteket, segít megtalálni a bűnöst, legyen az akár gyilkos, akár tolvaj. Fekete, kopott kalapjában olyan, mint egy pici, sétáló gomba, kezében a legalkalmatlanabb pillanatokban is ócska esernyőt szorongat, a szava halk, az arca gyermekien bizakodó, a szeme szégyellősen hunyorog: ám ő maga mindent tud az emberi lélekről, hitében mindig biztos, csak önmagában bizonytalan, s minden ügyet olyan alázattal, bölcsességgel és ötletességgel old meg, hogy nagyon hamar egyik kedvenc hőse lehet a detektívtörténetek kedvelőinek ugyanúgy, mint annak, aki csak szépszavú irodalmi elbeszélést szeretne olvasni.Brown atyát 1911-ben G. K. Chesterton találta ki, az 1874 és 1936 között élt neves angol író, konzervatív filozófus, jó költő, vitriolos nyelvű újságíró, közkedvelt színdarabszerző, kérlelhetetlen kritikus és - elszánt keresztény. Magyarországon manapság talán Az ember, aki csütörtök volt (The Man Who Was Thursday, 1908) című abszurd példázatregényéről ismert a legjobban, amelyet egy teljes félreértésnek köszönhetően legújabb kiadásban A krimi gyöngyszemei című sorozatban vehetsz kézbe... A II. világháború előtt még számos Chesterton-könyv forgott közkézen magyarul: elmélkedések, karcolatok, érzelmes nagyreg
ény... Ami azonban biztosan világirodalmi rangú rengeteg írása közül, az a Csütörtök mellett 51 Brown atya-története, amelyek öt kötetben láttak napvilágot 1911 és 1935 között, s amelyek tényleg krimik - de sokkal többek is annál.Brown atya személyét Chesterton állítólag valóságos személyről mintázta. Ezt nehéz elhinni, hiszen Brown atya alakja annyira szimbolikus és reális, anekdotikus és filozófiai értelmű egyszerre, hogy nehezen hinném, létezhet ilyen ember. Ha meg Chesterton ismert egy (vagy több) papot - az nem lephet meg, hiszen a huszadik század elején kereső ortodox katolikusként alkotta újra írói és gondolkodói önmagát, s 1922-ben át is tért a római katolikus vallásra... Az azonban, hogy Brown atya katolikus pap egy anglikán országban, nemcsak Chesterton szellemi fejlődése, hanem a karakter megalkotása szempontjából is jelentős: Brown atya a kisebbséghez tartozik foglalkozása, vallása, jelentéktelen neve, szerény egyénisége, de persze nyomozói képeségei alapján is. Mindig egy kicsit kívülálló, mindig egy kicsit más: talán ezért tudja elképzelni, felfedezni, néha megérteni, de mindig elutasítani a bűnöket.
Chesterton nem szégyellte, hogy detektívtörténeteket ír. 1928-ban ő lett az angol The Detection Club első elnöke, s már 1901-es The Defendant című esszékönyvében is szerepeltetett egy tanulmányt A Defence of Det
ective Stories (A detektívtörténet védelmében) címmel. Ebben leszögezi, "Nem igaz... hogy a köznép jobban kedveli a rossz irodalmat a jónál, s azért fogadja el a detektívtörténeteket, mert ez rossz irodalom. A művészi finomság hiányától még nem lesz egy könyv népszerű." Szerinte a detektívregény és -novella attól újszerű, modern és sokat ígérő műfaj, mert benne "kifejeződik a modern élet költészetének érzékelése" - így a krimiirodalom lehet akár a legújabb kor Íliásza is. Szerinte épp ezért "a jó detektívregény-szerző nem szerepeltet a cselekményben óriási, de láthatatlan titkos társaságot, ... nem rontja el a klasszikus gyilkosság vagy betörés meghitt vonalát azzal, hogy benyálazza a nemzetközi diplomácia piszkos és ragadós fondorlataival". Vagyis számára az igazi krimi nem lehet kalandos, ponyvaszerű, akcióregény: stílusosnak, költőinek és általános érvényűnek, frissként is klasszikusnak kell lennie. (1)A Brown atya-novellák épp ilyenek. A stílusuk elragadó, mégis kellemes, nem irodalmias. A szavaknak, soroknak lírai ritmusuk van ("A hold kék, reflektorfényszerű csóvája kísérteties glóriát font a sűrű, bozontos haj köré, amely az apró borkereskedő, Eckstein feje tetején meredt az égnek, s kirajzolta egy magasabb és sötétebb figura körvonalait is, sasorrát, és furcsa, régimódi, felfelé szélesedő fekete cilinderét, melytől az alak különösen bizarrnak hatott, mint egy árnyjátékfigura."), ám az átlagos krimifaló ettől még nyugodtan koncentrálhat a nyelv helyett a szövegre, a
novellák történetére. Háromnegyedükben fortélyos gyilkossági ügyekről, a többiben körmönfont lopásokról van szó. A társadalmi kör, amelyben játszódnak, széles: francia arisztokratáktól, angol főnemesektől amerikai milliomosokon, angol tudósokon, jótékony hölgyeken át kis hivatalnokokig, eladólányokig és vidéki fogadók lakóiig széles a skálája a főszereplőknek és az elkövetőknek. Sokszor visszatérő különös szereplő Flambeau, a zseniális mestertolvaj, akit Brown atyának csak harmadik ízben sikerül jó útra térítenie, ám innentől mint magánnyomozó, s mint megtért ember, az atya egyik legfőbb támasza lesz, s sorsával is bizonyítja, hogy nincs reménytelen helyzet, ha az ember belül ember marad.Ez Brown atya életfilozófiája, aki a bűnösöket nemcsak meg akarja találni, de megérteni és megmenteni is meg szeretné őket. (Innentől titokleleplezések jöhetnek!) Az Isten kalapácsa zseniálisan csavart történetében (amely a nálunk legismertebb Brown atya-történet, mivel különböző címeken 12 ízben jelent meg magyarul) az atya nemcsak a bűnös személyére jön rá, de először megmenti őt az öngyilkosságtól, majd minden kényszer nélkül és minden "térítő" beszéd nélkül ráveszi, hogy adja fel magát a rendőröknek. Bár bűne el nem törölhető, a lelke megmenekül. Ez a felfogás - úgy vélem - nem katolikus, vagy nem hívő ember számára is érdekes lehet: jó kérdés az, kisebbíti-e a bűnt a vállalása. Talán a személyiség, az elkövető jövője szempontjából igen, még ha a bü
ntetésen nem is feltétlenül változtat. Épp ezért viszont a megátalkodott gonosztevők, a manipulatív, méltatlanul gyűlölködő, vagy haszonszerzés miatt ölők nem számíthatnak teljes megértésre a novellákban: az Apolló szeme szélhámosára Brown atya nem azért haragszik, mert játékaival és látszólagos fanatikus hitével pénzt próbált kicsalni másoktól, hanem mert visszaélt egy vak és szerelmes nő ostoba gyanútlanságával. (Finomsága ellenére ez a korai sztori az egyik legmocskosabb Brown atya-novella két haszonleső keselyűvel, akik egymás terveit húzzák keresztül mohóságukban...)Az atyának azonban mélységes morális tartása mellett számos más jellemző tulajdonsága is van. Igyekszik emberséges lenni mindenkivel szemben, így sosem befolyásolják előítéletek. Ő az, aki megnézi a szolgákat és a pincéreket is, ha étkezik valahol, aki jól ismeri egy skót parasztember vagy egy különc költő észjárását is, s aki egy balettjáték közepén is képes olyan apróságokra figyelni, amelyek felismertetik vele a tolvajt. Bár képes mindenkiről elképzelni a legrosszabbat, mindig jót feltételez. "Ember vagyok, ezért minden ördög ott lapul a szívemben" - vallja, így sokkal elfogadóbban viszonyulhat mások hibáihoz, mint bárki. Hisz abban, hogy minden bűnt egyenlő mércével kell mérni, így például az Isten nyila vagy A bíró tükre című novellákban váratlan haraggal rója meg azokat, akik mindaddig megkegyelmeznének a gyilkosnak, amíg azt feltételezik róla, hogy ismerős és gazdag, vagy hogy tettének elfog
adható oka volt, ám megtudva valódi kilétét már odadobnák a kutyáknak... Sosem retten vissza a misztikustól, mert jó ismerőse, s a babonásan zavaros természetfelettitől sem, mert pontosan tudja, hogy nem létezik.Kedves humor is jellemzi: a Brown atya botránya például különösen kacagtató történet, hisz benne a kis papot azzal gyanúsítják, hogy segítséget nyújtott egy férjes asszonynak, hogy megszökjön a szeretőjével. Mire kiderül, hogy az egész nagyhangú, egy újságíró befolyásolta társaságból a lenézett atya volt az egyedüli, aki a (félistenien szép, ezért a csábítónak nézett) férjet támogatta (aki egyszerűen hazavitte a saját feleségét), már áll a botrány - Chestertonnak pedig még van egy kis ideje, hogy eltöprengjen a média és a reklám modern lehetőségein is, cseppet sem unalmasan.
Egyáltalán, bár a legtöbb könyv azt állítja, hogy a Brown atya-történetekben Chesterton szócsőnek használva a kis papot, egyfajta konzervatív-katolikus filozófiát varrt a nyakunkba, én ennél sokkal elfogadhatóbbnak, általánosabb érvényűnek érzem a novellákat. A gondolkodtató részletek sosem unalmasak, sosem tartják vissza a történet menetét, legfeljebb a feszültséget fokozzák, Brown atya pedig - ellentétben az esszéíró Chestertonnal - sosem téved, ma, 100 év után is ugyanolyan bölcs! Ez - azt hiszem - óriási írói teljesítmény bármilyen
műfajban.Természetesen a novellák a bölcselet mellett izgalmas krimik is. Hogyan ölhet a lift? Mit jelezhet a kutya szimata? Nőhet-e szárnya egy tőrnek? Hihetünk-e a hindu átkokban? Létezik-e varázskönyv, amely eltünteti kinyitóját? Chesterton egyszerre alkalmaz modern, egyedi ötleteket és újít meg régieket. Éppúgy szerepeltet levélből kivágott, egy álöngyilkos búcsúlevelének felhasznált papírdarabot, mint dupla álszakállt nyomravezető jelként; éppúgy ír színpadi gyilkosságról, mint álkísértetről. Brown atya számára éppen olyan sokat jelenthet, ha valaki túl gyorsan áll fel egy asztaltól, mint ha túl hangosan húz be egy reteszt. Egyébként nyomozóként Brown atya titka (ahogyan az azonos című novellából kiderül) az, hogy tökéletesen ugyanolyanná tud válni, mint egy elkövető: "... én magam voltam a gyilkos... Én magam öltem meg őket egytől egyig.... addig-addig gondolkodtam, hogyan juthat el valaki idáig, amíg rá kellett ébrednem: magam is ilyen vagyok, épp csak a végső tett elkövetésére nem tudom rászánni magam." Furcsamód ezzel Brown atya egyik őse lesz a szigorúan anglikán, aggályos angol vénkisasszonynak, Miss Marple-nek, aki ugyan nem egyszer leszögezi, hogy természetesen képtelen lenne a gyilkosságra, ugyanakkor szintén beleképzelve magát a gyilkos helyébe, gondolkodásmódjába, érzései közé, deríti fel a történéseket (például kiválóan látszik ez a Nemezis című könyvben, vagy - nem halállal kapcsolatban - a Fur
a tréfa című novellában). Miss Marple-höz hasonlóan, aki sokszor látszólag szétesően beszél, naivnak, pletykás, együgyű vénkisasszonynak látszik, Brown atyát is sokszor félreértik: nem képesek felfogni, amikor az emberi gonoszság titkait veszélyesebbnek tartja mindenféle babonásan hitt transzcendensnél, átesnek rajta, amikor épp bűnjelet talál, átnéznek rajta, amikor épp megmondaná, ki a gyilkos, s amikor véletlenül gyémántokat talál a kertben, senki sem sejti, hogy előzőleg éppen ő szerezte vissza őket a tolvajtól. Ám a későbbi novellákban már "szakértői" megbecsülést szerez, hisz mindig mindenkinél tisztábban látja az emberi természetet. Ahogyan Miss Marple-t St. Mary Mead belső ügyei igazítják majd el, Brown atyának is sokat segít, amit kispap korában, Hartlepoolban tapasztalt...Egyszóval: örökre emlékezetes, bölcs, kedves alak rafinált, izgalmas, sokféle detektívkalandját olvashatja el az, aki megpróbálkozik egy Brown-atya kötettel. Jelenleg az Új Ember kiadó jelenteti meg avatott, új fordításban a sorozatot, de az antikváriumokban számos korábbi kiadás is beszerezhető. Bár a novellák nyomán számos film is készült, én még nem találtam meg a kedvenc Brown atyámat - az még mindig a könyveké. Kicsi, szerény, okos, "kissé suta lépteivel egyre járja a maga útját, kezében elnyűhetetlen esernyőjével, s amerre csak elhalad, szeretettel figyeli az emberek többségét, a v
ilágot elfogadja olyannak, amilyen, útitársaként, de soha nem bírájaként."Ajánló:
G. K. Chesterton Brown atya történetei
(1) A Chesterton-idézetek Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája és Josef Skovercky Egy detektívregény-olvasó ötletei című könyvéből származnak.
(2) A könyvborítókat, amelyek zseniálisak, Riedl Katalin tervezte. A bejegyzés három másik Brown atya képe innen való: az első, a második, a harmadik.
Írod, hogy a Chesterton-idézeteket Keszthelyi és Skovercky könyveiből vetted. Akkor adalékul idézek egy részt Julian Symons angol költő, krimi író és a krimiírás "történésze" és "ideológusa", aki hosszasan elidőzik Chesterton munkáinál a "Mocskos gyilkosság" c. könyvében (1990):
"A Chesterton-történetek napi fogyasztásra kissé nehéz kosztnak bizonyulnak. Egy ültünkben legfeljebb kettőt-hármat olvassunk, semmiképpen nem többet. Van egy gyengeségük is; szerzőjük soha nem volt képes semmit komolyan venni, amit leírt. Detekívtörténetei ugyanúgy az abszurdba torkollnak, mint regényei. Fantasztikumra épül ugyanis történeteinek előzetes feltételrendszere maga is. Ez azonban nem túl gyakori nála. A két első kötet színvonala, magasabb a többiénél, de amikor írás előtt most újból elolvastam őket, megint úgy találtam, hogy a legjobbak változatlanul a legkitűnőbb bűnügyi novellák közé tartoznak. Személyes választásom a már említett Fura lábakra, az egy testhez két fejet hordó rejtélyt kínáló Titkos kertre, a tükörrel végzett csodálatos trükköt tartalmazó Az ember az átjáróra, a logikai tornát kínáló Tolvajok paradicsomára és a Kard szárnyakkalra esne, amelyben egy legenda teljesedik be, amikor egy hatalmas denevérhez hasonlító emberi testet találnak kinyújtott kezekkel-lábakkal a szűz hő közepén. Igaz, ez utóbbi történetben vannak az igazi bűnügyi logika szigorú híveit nem teljesen kielégítő, lazábban összefércelt részek is. Mindazonáltal vagy egytucatnyi olvasás után még mindig friss a csodálat bennem az iránt, ahogy a trükköt a legendában megjeleníti és amilyen briliáns a központi kép megalkotása.
Chesterton olvasása megerősíti az igazságot, hogy a legjobb detektívtörténeteket művészek írták, nem a szakma kézművesei..."
Hozzáteszem még, hogy a krimitörténetről magyarul megjelent írt korai művektől (mint pld. Hankiss János: A detektívregény, 1928 vagy Halász Judit: Az angol "thriller" irodalom, 1938) Kolozs Pál, Skovercky, Keszthelyi, Miklós Ágnes Kata és még néhány újabbig egy sem közelíti Symons hozzáértését, mélységét, amit az 1990-ben folytatásokban magyarul megjelent Mocskos gyilkosság-ban (Bloody Murder, 1972, átd. 1985) felmutat. Egyaránt érdekes, amit az író és az olvasó szemszögéből ír, nincs szüksége igazából óriási szakirodalomra sem (hogy az segítené titkon mondandójához, más észrevételeiből gyúrná sajátját), bár ismeri azt, mert ő maga a szakirodalom, fejében az összes tudás, kisujjában az összes könyv, bámulatos a rendszerező képessége, s ahogy kristálytisztán elénk tárja a a bűnügyi irodalom gyümölcseit, némely regény mozgatórugóit, az tényleg lenyűgöző...
Nagyon érdekes idézet. Kár, hogy a krimiről kevés könyv jelenik meg nálunk.
Néha akarok ezekről a könyvekről posztot írni (én MÁK és a többiek mellett még Benyovszky Krisztiánt említeném meg pl.), de mindig - a szeretettel, örömmel való újraolvasás mellett - úgy felbosszantom magam rajtuk, hogy elmegy a kedvem. Ugyanis nekem, mint lelkes, nagyon lelkes krimiolvasónak borzasztóan zavaró, amikor valaki ex cathedra értékelő megjegyzéseket tesz művekről és valamiféle enciklopédikus összkép során rangsorolja őket.
Be kell valljam, hogy a fenti idézet sem különösebben tetszik, úgy biztosan nem, ahogyan neked. Mert a személyes véleményem szerint egyáltalán nem nehéz Chestertont olvasni: én általában, ha megkívánom őket, egyvégtében szoktam újraolvasni a novellákat, sőt, van olyan is, amikor először elolvasom az összes gyilkosságosat, aztán az összes lopásosat... És - mivel nem felejtem a megoldásokat az első olvasás után - teszem ezt abszolút nem a bűnügyi rejtélyért, s nem is az abszurd élvezetéért, amit ki nem állhatok (akkor már a groteszk, de számomra egyiknek sincs helye a krimiben), hanem azért a finom és Chestertontól meglepően póztalan, költői szövegért, amelyen megszólalnak Brown atya történetei. Plusz Brown atya kirajzolódó "személyiségéért".
Nos, tudom, hogy nem vagyok Symons, szóval kit érdekel a véleményem. De tekintve, hogy bármely Brown atya történetet ezerszer színvonalasabbnak és izgalmasabbnak találom, mint a Lee Annácska nevént (mindkettőt sokadszorra olvastam már), mulatságosnak érzem, ahogyan Symons ítélkezik a Chesterton-novellák felett.
Amikor ezt írom, egyáltalán nem azt várom, hogy egyet érts velem. Csak úgy általában, az értékeléssel van bajom. A krimiről mindenki értékelően nyilatkozik, még nem olvastam olyan krimitörténeti könyvet, amely ne ezt tette volna. Miközben a nem krimiről szóló irodalmi elemzések és irodalomelméleti eszmefuttatások ehelyett bemutatnak, kiemelnek, reflektálnak.
Mikor olvasunk olyat mondjuk az ItKban, hogy Esterházy Péter Termelési regénye napi fogyasztásra kissé nehéz? Hogy Babits Herceg, hátha megjön a tél is című kötete színvonalasabb, mint a későbbiek? Hogy Németh László Iszonyában vannak az igazi bűnügyi logika szigorú híveit nem teljesen kielégítő, lazábban összefércelt részek is? Az efféle szövegek szerzőjét körbenevetnék, vagy megtámadnák és kiűznék bírói elefántcsonttornyából.
Mindaddig, míg a krimit, mint olyat alkalmazott művészetnek tekintik, s ezért értékelik (miközben tartok tőle, hogy krimi, mint olyan nem is nagyon létezik, vagy ha igen, akkor abból az orrát magasan hordó értékelőnek minden szerzőt ki kell húzni, aki valamit is ér, s maradnak a Walker felügyelő regényújságok, meg effélék, más nem...), szóval amíg csak értékelés van, és nem elemzés, olvasat és elfogadás, addig mindig irritálni fog a krimielemző elméleti irodalom. Főleg, amikor némi metanyelvi működtetéssel a krimiszerzőkre jön rá az önértékelés, mint Symonsra.
Akárhogy nézem, ez a beírásod olyanra sikeredett, amiben nagyon el kellett marasztalni Symonst, mint krimi esztétát és mint írót is! Módot adva arra is, hogy egy gyengére sikeredett munkáját, a „Lee Annácska nevén”-ről megtudjuk mennyire silány Chesterton történeteihez képest, pedig akárhogy olvasom Symons idézetét erre nem szolgált rá…
Nos, Symons már képtelen megvédeni magát, magyarázni mondanivalóját, mivel 1994-ben meghalt. Valóban, a magyar kiadások tekintetében mélyen alulmarad Chestertonnal szemben, akit már a monarchia ideje óta folyamatosan kiadogattak, nemzedékek ismerték. Symonsnak csak egy regénye - tán az egyik leggyengébb- került magyar kiadásra („Lee Annácska nevén”), míg a különböző díjakat nyert regényei (közte Edgar-díjas is!) valahogy elkerülték a magyar kiadást. Emellett Symons kiváló novellista is volt, nagyon sok krimi-novellát írt (amiből 11-et találtam csak magyarul).
Ezzel szemben Chestertontól, ha csak a Brown atya-történeteket nézem, az Élet nevű szépirodalmi hetilap már 1914. első félévében három részben közölte az „Isten kalapácsa” c. novellát. Ezek a történetek később aztán elég kedveltek voltak számos lapnál és válogatáskötetekben, sőt ma is kiadogatják (egyébként az Élet már 1911 első félévében sorozatban közölte Chestertontól a „Csütörtök úr” c. regényt Hévey Gyula fordításában).
Írod: „Főleg, amikor némi metanyelvi működtetéssel a krimiszerzőkre jön rá az önértékelés, mint Symonsra.”
Azt nem értem, miért baj, ha egy krimi író foglalkozik magával a műfajjal, tették ezt olyanok is, mint Van Dine, Chandler, Ellery Queen, Anthony Boucher, David Morrell és még sokan mások, sőt maga Chesterton – aki irodalomkritikus is volt - is elragadtatta magát ilyen irányokba, hogy krimikről írjon elemzést. Ezekből találtam magyarul is, mint pld. „A tudomány és a megtérő bűnös” (Nemzeti Újság, 1930. júl. 12) c. cikkében Ronald Knox anglikán pap és krimiszerző egyik könyvét méltányolja.
http://www.kephost.com/view3.php?filename=a1_2014_3_9_8msc36yibl.jpg
Symons „Mocskos gyilkosság”-a bevallottan egyaránt szól a rajongókhoz beavatottakhoz. Szerintem a legjobb krimi történetet írta meg, amiket olvastam a témában. Nyelvezete egyszerű, szándékosan kerüli a tudálékoskodást, az ezernyi hivatkozást vagy a bombasztikus megjegyzéseket. Számomra zseniálisak a szófordulatai, a jelzői, ahogy bemutatja és jellemzi az egyes műveket. Briliáns, hogy mélyen és mennyire mélyen lát. Meg kell látni, hogy Chesterton elbeszéléseit nem ekézi, hanem mennyire szereti, éppen óvja, figyelmezteti, tanítja a leendő olvasóit, akik ezután veszik kézbe Chesterton valamelyik történetét… benne van a félsz attól, hogy kiábrándultan tennék le, s nem is vennék elő soha. Chestertonnak azon elbeszéléseit írja le az idézetben, melyek különösen tetszettek neki (és nem azokat amik nem!). Ha szereted Chestertont, úgy Symons semmi esetre sem az „ellenfeled”, ő nem egy másik kritikus, egyszerre rajongó és beavatott. Pláne mikor ilyen megjegyzéseket is tesz, mint a Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteinek elemzése után: „A bűnügyi irodalomban csak két olyan író van még. akinek műveit ilyen élvezettel olvassuk, ha nem is ugyanabból az okból: G. K. Chesterton és Stanley Ellin.” Vagy amikor ezt írja Symons: „Chesterton úgy tele volt jobbnál jobb ötletekkel, hogy szinte már kibuggyantak belőle. Ez detektívtörténeteiből és regényeiből egyaránt nyilvánvaló. Szellemi és szóhasználati ügyessége melletti bizonyság valamennyi…” Vagy ahogy Brown atyát jellemzi: „Furcsának tűnhet, hogy egy olyan embert sorolunk a nyomozás felsőbbrendű emberei közé, aki nem képes összesodorni a saját esernyőjét és nem tudja egymástól megkülönböztetni a menettérti jegye két végét. Brown atya azonban közéjük tartozik, az Isten által neki adományozott ismeretei révén.”
Egyébként, ha nem olvastad még a „Mocskos gyilkosság”-ot, úgy szívesen elküldhetem elektronikus formában (ha adsz egy mailcímet), mert éppen nem is áll távol tőled, mikor írod: „finom és Chestertontól meglepően póztalan, költői szövegért, amelyen megszólalnak Brown atya történetei”, míg Symonsnál: „Egyeseknek jó ötletei vannak, mások jó történeteket hoznak össze, de... Chestertonhoz mérhető költői inspirációi egyiküknek sincs.” Szóval felesleges bántani Symonst, nem szolgált rá...
Kedves Azazel!
Az egész Symmons-ügyet te hoztad fel, én pedig egy kommentben neked válaszoltam. Ennyit arról, hogy én elmarasztalom Symmonst. A Brown atya írásomhoz az egésznek semmi köze.
Viszont ha már kell, nem tudok mást válaszolni újabb kommentedre, mint hogy Symmons általad idemásolt idézetével még mindig egyetlen árva szóban sem értek egyet.
(Hogy miért? Ismétlés onnan hogy "Be kell valljam, hogy a fenti idézet sem különösebben tetszik, úgy biztosan nem, ahogyan neked. Mert a személyes véleményem szerint egyáltalán nem nehéz Chestertont olvasni: én általában, ha megkívánom őket, egyvégtében szoktam újraolvasni a novellákat, sőt, van olyan is, amikor először elolvasom az összes gyilkosságosat, aztán az összes lopásosat... És - mivel nem felejtem a megoldásokat az első olvasás után - teszem ezt abszolút nem a bűnügyi rejtélyért, s nem is az abszurd élvezetéért, amit ki nem állhatok (akkor már a groteszk, de számomra egyiknek sincs helye a krimiben), hanem azért a finom és Chestertontól meglepően póztalan, költői szövegért, amelyen megszólalnak Brown atya történetei.".)
És úgy vélem, ehhez, az egyet nem értéshez olvasóként teljes jogom van. Ezt fejtettem ki az előző nyolc hónappal ezelőtti kommentemben.
Te most "véded" Symmonst, mert úgy érzed, én "védtem" Chestertont és (idézet tőled) "bántottam" Symmonst, holott mi az ördögnek kellene őket megvédeni és ugyan ki bántott bárkit is? Nincs semmi bajuk. Mindkettő meghalt már, mindkettő írt elméleti műveket is a krimiről (kár, hogy ezt is megírtad nekem, hisz Chesterton általad említett művéből a másfél évvel ezelőtti főposztban már idéztem...). És én nem értek egyet azokkal a gondolatokkal, melyeket Symmonsból kimásoltál. Pl. nagyon szeretem Stanley Ellint és Chestertont, de biztos nem őket tenném Doyle mellé. Neki ez a véleménye, nekem más. Vagy pl. Brown atya nem olyan szórakozott, mint amilyennek jellemzi az általad közölt idézetben (menetjegy két oldala). De ha neki ez volt róla a benyomása, oké. Nekem meg más.
Végül, azt írod: Symons "Briliáns, hogy mélyen és mennyire mélyen lát. Meg kell látni, hogy Chesterton elbeszéléseit nem ekézi, hanem mennyire szereti, éppen óvja, figyelmezteti, tanítja a leendő olvasóit, akik ezután veszik kézbe Chesterton valamelyik történetét… benne van a félsz attól, hogy kiábrándultan tennék le, s nem is vennék elő soha."
És itt a válasz: te azt várod egy krimitörténettől, hogy tanítson, megmentsen a csalódástól, figyelmeztessen és óvjon. Én meg abszolút nem ezt várom egy krimitörténettől. Ahogy már leírtam: semmilyen irodalomelmélet és irodalomtörténet feladata nem lehet az ítélkezés, óvás és a tanítás. (Lásd a fenti szépirodalmi példákat. Olvastál már olyan irodalomelméleti munkát, amelyik meg akart óvni Bodor Ádám stílusától? Vagy figyelmeztetni akart arra, hogy Esterházyt nem lehet csak úgy, a buszon olvasni?)
Mivel mások az elvárásaink, nyilván másképp olvassuk Symmonst. Ettől még sem ő, sem mi nem szorulunk "megvédésre".